Kedves testvéreim, szép vasárnapot kívánok!
Együtt lenni az asztalnál, különösen a pihenő- és ünnepnapokon, minden kultúrában a béke és a közösség jele. A mai vasárnap evangéliumában (Lk 14,1.7–14) Jézust a farizeusok egyik vezetője hívta meg ebédre.
A vendégfogadás kitágítja szívünk terét, annak elfogadása pedig, hogy vendégek legyünk, megkívánja azt az alázatot, hogy belépjünk mások világába.
A találkozás kultúráját ezek az egymáshoz közelebb vivő gesztusok táplálják.
A találkozás nem mindig könnyű. Az evangélista megjegyzi, hogy a meghívott farizeusok „figyelték” Jézust, és általánosságban is igaz, hogy a hagyományok legszigorúbb értelmezői bizonyos gyanakvással tekintettek rá. A találkozás mégis megtörténik, mert Jézus valóban közel jön, nem marad kívül a helyzeten. Valóban vendéggé válik, tisztelettel és hitelesen. Nem törődik azokkal a viselkedési szokásokkal, melyek csupán a kölcsönös érintkezés elkerülésére szolgáló formaságok. Így a maga stílusában, egy példabeszéddel írja le, amit lát, és gondolkodásra készteti az őt figyelőket. Észrevette ugyanis, hogy versenyt futnak az első helyekért. Ez ma is előfordul, nem a családban, hanem olyan alkalmakkor, amikor fontos, hogy „kitűnjünk”; ilyenkor az együttlét versengéssé válik.
Testvéreim, együtt ülni az eucharisztia asztalánál, az Úr napján, számunkra is azt jelenti, hogy hagyjuk Jézust beszélni. Ő szívesen vendégünk lesz, és el tudja mondani, amilyennek ő lát bennünket.
Nagyon fontos, hogy az ő tekintetével lássuk magunkat: hogy elgondolkodjunk azon, hogy az életet gyakran versengésre redukáljuk, hogy összetörjük magunkat, csak hogy némi elismerést nyerjünk, hogy feleslegesen egymáshoz hasonlítgatjuk magunkat. Álljunk meg, hogy elgondolkodjunk, hagyjuk, hogy felrázzon bennünket Isten igéje, mely megkérdőjelezi a szívünket jellemző prioritásokat: ez a szabadság megtapasztalása. Jézus szabadságra hív bennünket.
Az evangélium az „alázat” szót használja a szabadság kiteljesedett formájának leírására (vö. Lk 14,11). Az alázat ugyanis az önmagunktól való szabadságot jelenti. Ez a szabadság akkor születik meg, amikor Isten országa és annak igazsága valóban fontossá válik számunkra, és megengedhetjük magunknak, hogy messzire nézzünk: nem az orrunk hegyéig, hanem messzire! Általában úgy tűnik, hogy akik magukat felmagasztalják, nem találtak semmi érdekesebbet önmaguknál, de végeredményben nem is nagyon biztosak önmagukban. De aki felismerte, mennyire értékes Isten szemében, aki mélyen átérzi, hogy Isten gyermeke, annak nagyobb dolgai vannak, amelyekkel felmagasztalhatja magát, és önmagától sugárzó méltósága van.
Ez a méltóság kerül előtérbe, ez áll az első helyen – erőfeszítés és stratégia nélkül –, amikor a helyzetek kihasználása helyett megtanulunk szolgálni.
Szeretteim, azt kérjük ma, hogy az Egyház legyen mindenki számára az alázat edzőterme, vagyis olyan otthon, ahol mindig szívesen látnak, ahol nem kell harcolni a helyekért, ahol Jézus még mindig szót kaphat, és nevelhet bennünket az ő alázatára, az ő szabadságára. Mária, akihez most imádkozunk, ennek a háznak valóban az édesanyja.