Isten hozta a Rózsafüzér Királynéja Plébánia honlapján!

XVI. BENEDEK PÁPA ÜZENETEI
A www.magyarkurir.hu szinte naponta közli...



2013. április 21. – húsvét 4. vasárnapja
XVI. Benedek pápa üzenete a hivatások 50. világnapjára - Téma: A hivatások a hitre épülő remény jelei
Kedves Testvéreim!
A hivatások 50. világnapján, amelyet 2013. április 21-én, húsvét 4. vasárnapján tartunk, ennek a témának az elmélyítésére hívlak titeket: „A hivatások a hitre épülő remény jelei”. Nagyon jól beleillik ez a Hit évébe és a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulójába. Isten szolgája VI. Pál a zsinat alatt vezette be ezt a világnapot egybehangzó fohászként Istenhez, az Atyához, hogy továbbra is küldjön munkásokat Egyháza számára (vö. Mt 9,38). „A probléma, hogy van-e elegendő pap, közelről érint minden hívőt – hangsúlyozta akkor a pápa – nemcsak azért, mert a keresztény társadalom jövőjének vallási mivolta függ tőle, hanem azért is, mert ez a probléma pontos és megkerülhetetlen mutatója a hit és a szeretet elevenségének az egyes plébániai és egyházmegyei közösségekben, és tanúbizonysága a keresztény családok erkölcsi egészségének. Ahol számos papi és szerzetesi hivatás fakad, ott nagylelkűen élnek az evangélium szerint” (VI. Pál, rádióüzenet 1964. április 11.).

Ezekben az évtizedekben a különböző egyházi közösségek világszerte lelkileg egyesültek minden évben Húsvét 4. vasárnapján, hogy kérjék Istentől a szent hivatások ajándékát, és újra és újra felhívják a figyelmet, hogy sürgetően fontos válaszolni az isteni hívásra. Ez az évente visszatérő jelentős esemény valóban elősegítette azt a határozott törekvést, hogy a papi és megszentelt életre szóló hivatások fontosságát egyre inkább a lelkiség, a lelkipásztori tevékenység és a hívek imáinak középpontjába állítsák.

A remény valami jövőbeli pozitív dolog iránti várakozást fejez ki, ugyanakkor támogatnia kell a jelenünket is, amelyet nem ritkán elégedetlenség és sikertelenség jellemez. Min alapszik a mi reménységünk? Ha Izrael népének történetét nézzük, amelyet az Ószövetség mond el, láthatjuk, hogy legnehezebb időszakokban is, mint a száműzetés, van egy állandó elem, amelyhez különösen a próféták mindig visszatérnek: az emlékezés azokra az ígéretekre, amelyeket Isten tett a pátriárkáknak. Emlékezés, mely azt kéri, hogy kövessük Ábrahám példamutató magatartását, amelyre Pál apostol emlékeztet: „Ő a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: «Így lesz nemzetséged»” (Róm 4,18). Az egész üdvösségtörténetből elénk táruló vigasztaló és megvilágosító igazság tehát Isten hűsége a szövetséghez, amelyre elkötelezte magát, és amelyet minden alkalommal megújított, amikor az ember megtörte hűtlenségével, bűnével egészen az özönvíz idejétől (vö. Ter 8,21-22) a kivonulásig és a pusztában való vándorlásig (vö. MTörv 9,7). Isten hűsége, amely végül megpecsételte az új és örök szövetséget az emberrel Fia vére által, aki meghalt és feltámadt a mi üdvösségünkért.

Minden pillanatban, különösen a legnehezebbekben, mindig az Úrnak a hűsége – az üdvösségtörténet valódi mozgatóereje – az, amely megdobogtatja az emberek szívét és megerősíti bennük a reményt, hogy egy nap eljutnak az „ígéret földjére”. Ebben áll minden remény biztos alapja: Isten sosem hagy minket egyedül, és hű marad szavához. Ezért minden örömteli vagy fájdalmas helyzetben biztos reményt táplálhatunk, és a zsoltárossal imádkozhatunk: „Csak Istenben nyugszik meg a lelkem, mert tőle jön reménységem” (Zsolt 62,6). Ha remélünk, az ugyanazt jelenti tehát, hogy bízunk a hűséges Istenben, aki megtartja a szövetség ígéreteit. Azaz a hit és a remény szorosan összefonódnak. «A „remény” ugyanis a bibliai hit egyik központi szava; olyannyira, hogy a „hit” és a „remény” szavak különböző helyeken fölcserélhetőnek látszanak. Így a Zsidóknak írt levél „a hit teljességét” (10,22) egész szorosan összekapcsolja a „remény rendíthetetlen megvallásával” (10,23). Amikor Péter első levelében (vö. 3,15) arra szólítja föl a keresztényeket, hogy mindig legyenek készen számot adni reményük logoszáról – azaz értelméről és alapjáról –, akkor a „remény” ugyanazt jelenti, mint a „hit”. » (Spe salvi kezdetű enciklika, 2).

Kedves testvérek, miben áll Isten hűsége, amelyre biztos reménnyel rábízhatjuk magunkat? A szeretetében. Ő, aki Atya, a Szentlelken keresztül kiárasztja szeretetét bensőnk legmélyéig (vö. Róm 5,5). És éppen ez a szeretet, amely Jézus Krisztusban nyilatkozott ki teljesen, választ vár létezésünktől, választ vár mindenkitől, hogy mihez akar kezdeni életével, és mennyit kész kockáztatni azért, hogy teljesen megvalósítsa azt. Isten szeretete néha elképzelhetetlen utakon érkezik, de mindig eljut azokhoz, akik hagyják, hogy megtalálja őket. A remény tehát ebből a bizonyosságból táplálkozik: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1 Jn 4,16). Ez az igényes, mély szeretet, amely meghaladja a felületességet, bátorít minket és segít, hogy reménnyel tekintsünk az élet útja és a jövő felé, és hogy bízzunk önmagunkban, a történelemben és másokban. Különösképpen hozzátok, fiatalokhoz szeretnék fordulni és megismételni nektek: „Mi lenne az életetek e nélkül a szeretet nélkül? Isten gondját viseli az embernek a teremtéstől az idők végezetéig, amikor beteljesíti majd üdvösségtervét. A feltámadt Úrban van reményünk bizonyossága” (Beszéd a San Marino-Montefeltro Egyházmegye fiataljaihoz, 2011. június. 19).

Ahogy földi élete során történt, Jézus, a Feltámadott ma is elhalad életünk útjain, és látja, ahogy belemerülünk a tevékenységeinkbe, lát minket vágyainkkal, szükségleteinkkel. Éppen a hétköznapokban szól hozzánk. Arra hív, hogy vele valósítsuk meg életünket: csak ő tudja remény iránti szomjunkat oltani. Ő, aki tovább él a tanítványok közösségében, vagyis az Egyházban, ma is hív, hogy kövessük őt. Ez a hívás bármelyik pillanatban eljuthat az emberhez. Jézus ma is ismétli: „gyere és kövess engem!” (Mk 10,21). Ennek a hívásnak a befogadásához arra van szükség, hogy ne magunk válasszuk többé saját utunkat. Követni őt azt jelenti, hogy saját akaratunkat belemerítjük Jézus akaratába, valóban neki adunk elsőbbséget. Az első helyre, azaz mindaz elé helyezzük, ami életünk részét képezi: a család elé, a munka, az egyéni érdeklődés, önmagunk elé. Azt jelenti, hogy átadjuk neki életünket, mély bensőségben élünk vele, rajta keresztül közösségre lépünk az Atyával a Szentlélekben és következésképpen a testvéreinkkel is. Ez a Jézussal való életközösség az a kiváltságos „hely”, ahol megtapasztaljuk a reményt, és ahol az életünk szabad és teljes lesz!

A papi és szerzetesi hivatások a Krisztussal való személyes találkozásból születnek, a vele való őszinte és mély párbeszédből azért, hogy belépjünk az ő akaratába. Szükséges tehát, hogy növekedjünk a hit tapasztalatában, amelyet úgy fogunk fel mint a Jézussal való mély kapcsolatot, mint bennünk megszólaló hangjának meghallgatását. Ez az út, amely képessé tesz minket befogadni Isten hívását, megvalósulhat olyan keresztény közösségekben, ahol intenzíven élik a hitet, ahol nagylelkűen tanúságot tesznek az evangéliumhoz való ragaszkodásukról, ahol a missziós szenvedély a teljes önátadásra ösztönöz Isten országáért; ahol mindezt a szentségekhez járulás táplálja, különösen az Eucharisztia és az intenzív imaélet. Ez utóbbinak „egyrészt teljesen személyesnek kell lennie, benne nekem kell találkoznom Istennel, az élő Istennel. Másrészt azonban mindig vezetést és világosságot kell kapnia az Egyház és a szentek nagy imádságaiból, a liturgikus imából, amelyben az Úr folyamatosan tanít bennünket jól imádkozni” (Spe salvi, 34.).

A folytonos és mély imádság növeli a keresztény közösség hitét abban a mindig megújuló bizonyosságban, hogy Isten soha nem hagyja el népét, és segíti őt azzal, hogy sajátos hivatásokat fakaszt a papságra és a megszentelt életre azért, hogy a remény jelei legyenek a világnak. A papok és szerzetesek ugyanis arra hivatottak, hogy feltétel nélkül Isten népének adják oda magukat, az evangélium és az Egyház iránti szeretet szolgálatában. Annak a biztos reménynek a szolgálata ez, melyet csak az Isten látóhatárára való nyitottság tud megadni. Ők tehát, hitük tanúságtételével és apostoli lendületükkel át tudják adni azt az élő vágyat, főleg az új nemzedékeknek, hogy nagylelkűen és készségesen válaszoljanak Krisztusnak, amikor arra hív, hogy még szorosabban kövessék őt. Amikor Jézusnak egy tanítványa befogadja az isteni meghívást, hogy a papi szolgálatban vagy a megszentelt életben ajándékozza oda életét, akkor láthatóvá válik a keresztény közösség egyik legérettebb gyümölcse, amely segít, hogy különleges bizalommal és reménnyel tekintsünk az Egyház jövőjére és evangelizációs elkötelezettségére. Az evangélium hirdetéséhez, az Eucharisztia bemutatásához, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásához ugyanis mindig új munkásokra van szükség. Ne hiányozzanak tehát buzgó papok, akik „útitársként” tudják kísérni a fiatalokat, tudnak segíteni nekik felismerni – az élet gyakran kanyargós és sötét útján – Krisztust, az Utat, az Igazságot és Életet (vö. Jn 14,6); és evangéliumi bátorsággal tudják megmutatni nekik Isten, a keresztény közösség és a testvérek szolgálatának szépségét. Papok, akik megmutatják egy lelkesítő elkötelezettség termékenységét, amely a teljesség érzékét viszi az ember életébe, mert az abba vetett hitre épül, aki elsőként szeretett minket (vö. 1 Jn 4,19). Ugyanakkor azt is kívánom, hogy a fiatalok a sok felszínes és mulandó kínálat között tudják ápolni vonzódásukat az értékek, a magas célok, a radikális döntések felé, mások szolgálatáért Jézus nyomában. Kedves fiatalok! Ne féljetek követni őt és végigjárni a szeretet és a nagylelkű elköteleződés igényes és bátor útjait! Így boldogok lesztek, hogy szolgálhattok, tanúságot fogtok tenni arról az örömről, melyet a világ nem tud megadni, élő lángjai lesztek a végtelen és örök szeretetnek, és megtanuljátok, hogy „mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1 Pét 3,15)!
Vatikán, 2012. október 6. - XVI. Benedek pápa

Febr. 27.
XVI. Benedek pápa utolsó általános kihallgatása

Február 27-én, szerdán délelőtt fél 11-kor kezdődött a Szent Péter téren az általános pápai audiencia, amelyre a vártnál is nagyobb hívősereg érkezett az olasz egyházmegyékből és a világ minden részéről, amint ezt a spanyol, amerikai, magyar, lengyel, horvát, szlovák, bajor és egyéb nemzeti zászlók, valamint hatalmas transzparensek jelezték, amelyeken különböző nyelveken ez állt: „Köszönjük Szentatyánk! Hiányozni fogsz, mindig a szívünkben maradsz!”.

A 150 ezer hívő nemcsak a bazilika előtti teret, hanem a környező utcákat is megtöltötte, ahonnan óriás kivetítőkön követték nagy figyelemmel és összeszedetten a búcsúzó pápa szavait. A jelenlévők rendkívüli történelmi eseménynek lehettek részesei, hiszen nem a gyász könnyeivel búcsúztak el Péter utódától, hanem meghatott és hálás örömmel, annak tudatában, hogy XVI. Benedek továbbra is mellettünk marad, imádkozik értünk, szívébe zár mindnyájunkat.

Az audiencián a szentszéki szóvivő tájékoztatása szerint mintegy hetven bíboros volt jelen, köztük Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek, magyar prímás. Jelen volt Böcskei László nagyváradi püspök is egy zarándokcsoport élén, akiket a Szentatya a kihallgatás végén külön köszöntött.

Az általános kihallgatás – mint mindig – most is szentírási szakasz felolvasásával kezdődött. Ez alkalommal a Szentatya Pálnak a kolosszeiekhez írt leveléből vett következő idézethez fűzte elmélkedését, az egész világgal megosztva rendkívül személyes gondolatait, érzéseit.

„Amióta erről hallottunk, mi is szüntelenül imádkozunk értetek, és könyörgünk, hogy akaratát teljesen ismerjétek, nagy bölcsességgel és lelki megértéssel. Így majd az Úrhoz méltón éltek, egészen az ő tetszése szerint, minden jótettben gyümölcsöt hoztok, és az Isten ismeretében gyarapodtok. Dicsőséges hatalmában szilárdítson meg titeket nagy erővel, hogy mindvégig kitartsatok és állhatatosak legyetek. Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban; kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába”.

Pál apostolhoz hasonlóan Benedek pápa is úgy érzi szívében, hogy mindenekelőtt Istennek kell hálát adnia, aki vezeti és növeli az Egyházat, aki elveti igéjének magvát, és így táplálja a hitet népében. Ebben a pillanatban lelke szélesre tárul, hogy magához ölelje az egész világon jelen lévő Egyházat. Hálát ad Istennek az újabb „tapasztalatokért”, amelyeket péteri szolgálatának évei során kapott az Úr Jézus Krisztusba vetett hitről és arról a karitatív szeretetről, amely az Egyház testét átjárja és élteti a szeretetben, valamint a reményről, amely megnyit bennünket, az élet teljessége, a mennyei haza felé irányítva minket.

A Szentatya mindenkit imáiba foglal a jelenben, amely Istené, amelyben összegyűjt minden találkozást, minden utazást, minden lelkipásztori látogatást. Mindent és mindenkit összegyűjt imáiban, hogy az Úrra bízza őket; azért, hogy teljesen megismerjük akaratát, minden lehetséges bölcsességgel és spirituális értelemmel, és hogy Őhozzá, szeretetéhez méltó módon tudjunk viselkedni, minden jótettben gyümölcsöt hozva (vö Kol 1,9-10).

„Ebben a pillanatban nagy bizalmat érzek, mert tudom, mindnyájan tudjuk, hogy az evangélium igazság szava az Egyház ereje, élete. Az evangélium megtisztít és megújít, gyümölcsöt hoz mindenütt, ahol a hívek közössége meghallgatja és befogadja Isten kegyelmét az igazságban és megéli azt a szeretetben. Ez az én bizalmam, ez az én örömöm” – mondta XVI. Benedek.
„Csaknem nyolc évvel ezelőtt, április 19-én elfogadtam, hogy magamra vállalom a péteri szolgálatot. Ez a szilárd bizonyosság továbbra is mindig elkísért engem. Abban a pillanatban, amint azt már több ízben kifejtettem, a következő szavak visszhangzottak szívemben: Uram, mit kívánsz tőlem? Nagy terhet helyezel a vállamra, de ha Te kéred ezt tőlem, szavadra kivetem a hálókat, annak biztos tudatában, hogy Te vezetsz majd engem. Az Úr valóban vezetett, mellettem állt, mindennap érezhettem jelenlétét. Az Egyház útjának olyan szakasza volt ez, amelyben voltak örömök és fények, de nem könnyű pillanatok is.

Úgy éreztem magam, mint Szent Péter az apostolokkal a bárkában a Galileai-tavon: Az Úr olyan sok napfényes és könnyű szellővel kísért napot ajándékozott nekünk, amikor bőséges volt a halfogás; voltak olyan pillanatok is, amelyekben a vizek háborogtak és ellenszél fújt, csakúgy, mint az Egyház egész történelmében, és úgy tűnt, hogy az Úr alszik. De mindig tudtam, hogy abban a hajóban jelen van az Úr, és mindig tudtam, hogy az Egyház hajója nem az enyém, nem a miénk, hanem az övé, és nem hagyja, hogy elmerüljön; Ő az, aki kormányozza a hajót, természetesen az általa kiválasztott emberek révén is, mert ő akarta így. Ez a múltban is bizonyosság volt és ma is az, amelyet semmi nem homályosíthat el. Ezért ma szívem telve van hálával Isten iránt, mert soha nem vonta meg az Egyház egészétől és tőlem sem vigaszát, világosságát, szeretetét”.

A hit évében vagyunk – folytatta katekézisét a pápa az utolsó általános kihallgatáson. „Ezt azért hirdettem meg, hogy megerősítsem hitünket Istenben, egy olyan kontextusban, amely úgy tűnik, egyre inkább második helyre kívánja szorítani Istent. Mindenkit szeretnék felszólítani, hogy újítsa meg szilárd bizalmát az Úrban. Gyermeki módon bízzuk magunkat Istenre annak a bizonyosságában, hogy karja mindig támaszt nyújt, és lehetővé teszi, hogy mindennap előrehaladjunk a fáradságok közepette is. Szeretném, ha mindenki érezné, hogy szereti őt az az Isten, aki Fiát adta nekünk és megmutatta határtalan szeretetét. Szeretném, ha mindenki érezné annak az örömét, hogy keresztény.

Egy szép ima, amelyet minden reggel el kell mondanunk, így szól: 'Imádlak, Istenem, és teljes szívemből szeretlek. Köszönöm, hogy megteremtettél, hogy kereszténnyé tettél.' Igen, örüljünk a hit ajándékának; a legértékesebb javunk, amit senki nem vehet el tőlünk! Köszönjük meg az Úrnak ezt a napot imával és következetes keresztény élettel. Isten szeret bennünket, de azt várja tőlünk, hogy mi is szeressük őt.”

XVI. Benedek pápa így folytatta búcsúbeszédét:
„Nem csak Istennek szeretnék ebben a pillanatban köszönetet mondani. Egy pápa nincs egyedül Péter hajójának vezetésében, bár ő az első számú felelős; soha nem éreztem magam egyedül a péteri szolgálat örömének és súlyának hordozásában; az Úr olyan sok személyt helyezett mellém, akik nagylelkűen, Isten és az Egyház iránti szeretetből segítettek nekem és közel álltak hozzám”.

A Szentatya mindenekelőtt a bíborosokhoz fordult: „bölcsességetek, tanácsaitok, barátságotok értékesek voltak számomra.” Munkatársai közül elsőnek kiemelte Tarcisio Bertone bíborost, államtitkárát, aki hűségesen kísérte ezekben az években. „Az Államtitkárság és az egész Római Kúria, csakúgy, mint mindazok, akik a különböző munkahelyeken a Szentszéket szolgálják: sok személy arca, akik nem tűnnek ki a tömegből, árnyékban maradnak, de éppen a csöndben, a mindennapi odaadó munkában, a hit és az alázat lelkületével biztos és megbízható támaszt jelentettek számomra” – mondta Benedek pápa.
Ezután egyházmegyéjéhez, a római egyházhoz fordult: „Nem feledhetem el püspök- és paptestvéreimet, az Istennek szentelt személyeket és Isten egész népét: a lelkipásztori látogatások, találkozók, kihallgatások, utazások során mindig nagy figyelmet és mély szeretetet éreztem részükről. De én is szerettem mindenkit és minden egyes személyt, kivétel nélkül, azzal a lelkipásztori szeretettel, amely minden Főpásztor szívében jelen van, különös tekintettel Róma püspökére, Péter apostol utódára. Mindennap mindnyájatokat imáimban hordozlak, atyai szívvel.

Szeretném, hogy üdvözletem és köszönetem mindenkihez eljusson: a pápa szíve átöleli az egész világot. Hálámat fejezem ki a Szentszéknél szolgáló diplomáciai testületnek, amely a nemzetek nagy családját jeleníti meg. Gondolok továbbá mindazokra, akik a jó hírközlés érdekében végeznek fontos munkát, amelyért szintén köszönetet mondok.

Szívből jövő hálámat fejezem ki a világ különböző részein élő sok-sok embernek, akik az utóbbi hetekben megható üzeneteket küldték nekem a figyelem, a barátság és az ima jeleként. Igen, a pápa soha sincsen egyedül, most ismét csodálatos módon megtapasztalhatom ezt, ami megérinti a szívet. A pápa mindenki hozzátartozója, és sokan érzik közel magukat Péter utódához.

Igaz, hogy számos levelet kapok a világon fontos szerepet betöltő emberektől – államfőktől, vallási vezetőktől, a kulturális élet neves képviselőitől. De sok-sok levél érkezik az egyszerű hívektől, akik szívből írnak nekem és kifejezik szeretetüket, amely a Jézus Krisztussal való szeretetközösségből születik meg az Egyházban. Ezek az emberek nem úgy írnak, mint ahogyan pl. egy hercegnek vagy híres személynek szokás. Úgy írnak nekem mint testvérek, gyermekek, egy szeretetteljes családi kapcsolat jeleként. Szinte kézzelfoghatóan érezhető, hogy mi valójában az Egyház – nem egy vallásos vagy humanitárius célú szervezet, szövetség, hanem élő test, testvérek közössége Jézus Krisztus Testében, aki mindenkit egyesít. Az Egyházat ily módon megtapasztalni, vagyis konkrétan érezni igazságának és szeretetének erejét, nagy örömet jelent elsősorban egy olyan korszakban, amelyben mindenki hanyatlásáról beszél. De figyeljük meg, hogy mennyire élő ma az Egyház!

Az utóbbi hónapokban úgy éreztem, hogy erőm csökken, és imáimban azzal a kéréssel fordultam folytonosan Istenhez, hogy világosítson meg döntéshozatalomban nem a magam, hanem az Egyház javát szolgálva. Lépésemet a döntés súlyosságának és újdonságának teljes tudatában tettem, mély lelki nyugalomban. Szeretni az Egyházat azt jelenti, hogy nehéz, fájdalmas döntéseket is bátorsággal hozunk meg, mindig az Egyház javát szem előtt tartva, sosem a magunkét.

Szeretnék visszatérni 2005. április 19-éhez. Döntésem súlyosságát az jelentette, hogy ettől a naptól kezdve mindig és mindörökre az Úr szolgálatába álltam. Mindig, mert aki a péteri szolgálatot vállalja, annak nincs többé magánélete. A pápa mindig és teljesen az emberekhez és az Egyházhoz tartozik. Életéből eltűnik a magánszféra. Megtapasztaltam és most is ezt tapasztalom, hogy akkor kapjuk meg igazán az életet, amikor felajánljuk azt. Akik szeretik az Urat, szeretik Szent Péter utódát is és kötődnek hozzá; a pápának valóban fivérei és nővérei, lelki fiai és lányai vannak az egész világon. Ezáltal biztonságban érzi magát e szeretetközösség ölelésében; nem saját magához tartozik, hanem mindenkihez és mindenki őhozzá.

A „mindig” azt is jelenti „örökre” – nem lehet többé visszatérni a privát életbe. Szolgálatomról való lemondásom nem ellentmondás ezzel. Nem térek vissza a magánélet berkeibe, az utazásokkal, találkozásokkal, fogadásokkal, konferenciákkal teli mindennapokhoz. Nem hagyom el a keresztet, hanem új módon maradok a keresztre feszített Úr mellett. Nem gyakorlom az Egyház kormányzásával járó hatalmat, hanem az imán keresztül Szent Péter mellett állok. Szent Benedek, akinek nevét pápaként viselem, nagy példát jelent számomra ebben. Ő megmutatta nekünk azt az utat, legyen az aktív vagy passzív jellegű, amely Isten művéhez vezet.

Köszönetet mondok mindenkinek azért a tiszteletért és megértésért, amellyel ezt a fontos döntést fogadtátok. Én továbbra is elkísérem az Egyházat útján imával és elmélkedéssel, az Úrnak és Jegyesének való odaadással, amelyet eddig és ezután is megélek. Arra kérlek benneteket, hogy emlékezzetek meg rólam az Úr előtt, imádkozzatok a bíborosokért, akik fontos feladatra lettek meghívva, továbbá Péter apostol következő utódáért: az Úr kísérje el őt világosságával és Lelkének erejével.
Kérjük Szűz Mária, Isten és az Egyház Anyja közbenjárását, hogy mindannyiunkat és az egész egyházi közösséget vezesse, Őrá bízzuk magunkat.

Kedves barátaim! Isten vezeti Egyházát, mindig támogatja, elsősorban a nehéz pillanatokban. Ne veszítsük el soha ezt a hittel teli látásmódot, amely az egyetlen és igaz az Egyház és a világ történetének hosszú útján. Szívünkben legyen mindig jelen az örömteli bizonyosság, hogy az Úr mellettünk van, nem hagy el minket, közel van hozzánk és szeretetével áraszt el bennünket! Köszönöm!”

Febr. 24.
A Szentatya a következő tweet-üzenetet küldte el követőinek február 24-én, vasárnap, az Úrangyala elimádkozása után: „Ebben a sajátos pillanatban kérem, hogy imádkozzatok értem és az Egyházért, bízva, mint mindig, az isteni Gondviselésben”.

Febr. 17.
VASÁRNAP A PÁPÁVAL
Sokezer hívő köszöntötte XVI. Benedeket a vasárnapi Úrangyala imádságon

Február 17-én, vasárnap délben a Szentatya a szokáshoz híven megjelent dolgozószobája ablakában, hogy a Szent Péter téren összegyűlt hívekkel együtt elimádkozza az Úrangyala imádságot. A térhez vezető utakat már kora reggeltől fogva megtöltötték a világ minden részét képviselő zarándokok. Különösen sokan érkeztek Lengyelországból és Spanyolországból. Hatalmas feliratokon olvashattuk: „Köszönjük Szentatyánk, szeretünk téged!”

A pápa beszédében utalt rá, hogy az elmúlt héten a hagyományos hamvazószerdai szertartással beléptünk a nagyböjti időszakba, amely a megtérés, a bűnbánat ideje és felkészít húsvétra. Az egyház minden tagját arra szólítja fel, hogy lélekben megújuljon, hogy ismét határozottan Isten felé forduljon, elutasítva a büszkeséget, az önzést és szeretetben éljen.

A hit évében nagyböjt különösen alkalmas arra, hogy ismét felfedezzük az Istenbe vetett hitet, mint életünk és az egyház életének alapvető szempontját. Ez mindig harcot, spirituális küzdelmet jelent, mert a gonosz szelleme természetesen szembeszáll megszentelődésünkkel és arra törekszik, hogy letérítsen bennünket Isten útjáról. Ezért nagyböjt első vasárnapján minden évben az evangéliumi szakasz Jézus megkísértéséről szól.

Jézust, miután a Jordán folyóban megkapta messiási „felruházását”, mint a Szentlélek „Felkentje”, ugyanaz a Szentlélek elvezette a pusztába, hogy ott az ördög megkísértse. Nyilvános működése kezdetén Jézusnak le kellett lepleznie és vissza kellett utasítania a Messiás hamis álarcait, amelyeket a kísértő felkínált neki. Ezek a kísértések egyben az emberi lelkiismeretet is minden időkben lépre csalják hamis képekkel. Csalárd módon előnyös és hatékony, sőt jó ajánlatnak álcázzák magukat.

Máté és Lukács evangelisták Jézus három megkísértését mutatják be, amelyek csak sorrendben különböznek egymástól. Központi magvuk minden esetben Isten manipulálása saját céljaink számára: az, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a sikernek vagy az anyagi javaknak. A kísértő alattomos: nem taszít közvetlenül a rossz irányába, hanem egy látszólag jó felé irányít. Elhiteti, hogy az igazi valóság a hatalom és mindaz, ami kielégíti az elsődleges szükségleteinket.

Ezáltal Isten másodlagossá, eszközzé válik, végül irreális lesz, már nem számít, és végül eltűnik az emberi látóhatárról. Az élet döntő pillanataiban, de végül is minden pillanatban válaszút előtt állunk: önmagunkat, vagy Istent akarjuk-e követni? Egyéni érdekeinket, vagy az igazi Jót, amely valóban jó? – tette fel a kérdést beszédében XVI. Benedek pápa.

Utalt az egyházatyák tanítására, miszerint a kísértések részét alkotják Jézus alászállásának emberi létünkbe, a bűn és következményeinek mély szakadékába. Ezt az alászállást Jézus a végsőkig megtette, egészen a kereszthalálig és az Istentől való végletes távolság pokláig. Jézus az a kéz, amelyet Isten nyújtott az embernek, az elveszett báránynak, hogy üdvözítse. Szent Ágoston tanítása szerint Jézus átvette tőlünk a kísértéseket, hogy nekünk adja győzelmét. Ne féljünk tehát mi sem attól, hogy vállaljuk a gonosz elleni küzdelmet: az a fontos, hogy Vele, Krisztussal, a Győztessel együtt hajtsuk végre küzdelmünket.

Végül XVI. Benedek pápa Máriához fohászkodott: éreztesse velünk isteni Fia hatalmának jelenlétét, hogy ellenszegüljünk a kísértéseknek Krisztus Szavával és így Istent tegyük életünk középpontjába.

Az Úrangyala elimádkozása után a pápa a világnyelveken is köszöntötte a zarándokokat, összefoglalva nagyböjt első vasárnapján elhangzott tanítását. Minden nyelven köszönetet mondott a híveknek lelki közelségükért, és kérte további imáikat.

Olaszul üdvözölte Gianni Alemanno római polgármestert és a Capitolium küldöttségét, külön kifejezve köszönetét a szeretett város minden lakójának. „Maradjunk együtt az imában!” – ez volt a Szentatya utolsó kérése, majd bejelentette, hogy vasárnap este – a Római Kúria tagjaival együtt – megkezdi szokásos nagyböjti lelkigyakorlatát. --- Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Vatikán: a következő hetek eseményei
Mi történik azután, hogy XVI. Benedek pápa bejelentette lemondását?

Február 11.
XVI. Benedek bejelenti, hogy február 28-ától lemond hivataláról, addig azonban teljeskörűen gyakorolja tisztségét.

Február 28. 20 óra
XVI. Benedek lemondásának időpontja. Tarcisio Bertone, a Római Katolikus Egyház kamerlengója megállapítja, hogy az apostoli szék üres. A dikasztérium összes vezetőjének megbízatása megszűnik, a főpenitenciárius kivételével. A bíborosi kollégium dékánja összehívja a bíborosokat Rómába, akik mindennap tanácskozásra ülnek össze, és intézik az Egyház folyamatban lévő ügyeit.

Március 15. és 20. között
A konklávé kezdete. II. János Pál Universi Dominici gregis című apostoli konstitúciója kimondja, hogy a konklávé az apostoli szék megüresedését követően legalább tizenöt, de maximum húsz nap elteltével ül össze. A pápa megválasztásához a szavazatok kétharmadára van szükség, szavazásra napi négy alkalommal kerül sor. A konklávé vége nincs határidőhöz kötve.
Ha az első 13 szavazás alkalmával nem sikerül pápát választani, a bíborosok egy nap gondolkodási szünetet tartanak. Ha 34 szavazás (tizenkét-tizenöt nap) sem hoz eredményt, a bíborosoknak a két legtöbb szavazatot kapott személy között kell dönteniük. Az eredményhez továbbra is kétharmados többség szükséges.

A pápa megválasztása
A konklávé végén az új pápának el kell fogadnia tisztségét, majd az első diakónus bíboros kihirdeti nevét a Szent Péter-bazilika erkélyéről, ahonnan az új pápa apostoli áldást ad.

A pápa beiktatása
Róma új püspöke a tisztség elfogadásának pillanatától pápa, beiktatásának ünnepélyes szertartására pedig megválasztása után hamarosan sor kerül. XVI. Benedeket például egy keddi napon választották meg, ünnepélyes beavatása pedig az azt követő vasárnap történt meg. Néhány héttel később az új pápa birtokba veszi a lateráni patriarchális főbazilikát. - Magyar Kurír -

 
XVI. Benedek pápa lemond péteri szolgálatáról

A Szentatya 2013. február 11-én bejelentette, hogy lemond péteri szolgálatáról.

XVI. Benedek pápa február 11-én, délelőtt 11 órakor,
három szenttéavatási ügyben összehívott konzisztórium során tette közzé a hírt.
 
„Kedves Testvérek!
Nemcsak a három szentté avatás miatt hívtalak össze benneteket erre a konzisztóriumra, hanem azért is, hogy közöljem veletek döntésemet, amely nagy jelentőségű az Egyház élete számára. Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot.

Nagyon jól tudom, hogy ezt a feladatot, spirituális lényege miatt, nem pusztán tettekkel és szavakkal, hanem szenvedéssel és imával is teljesíteni kell. Azonban a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve, és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg, Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak.

Ezért, tudatában e tett súlyosságának, teljes szabadsággal kinyilatkoztatom, hogy lemondok szolgálatomról mint Róma Püspöke, mint Szent Péter utóda, amelyre 2005. április 19-én a bíborosok révén kaptam megbízatást. 2013. február 28-án este 8 órától a római szék, Szent Péter széke üresnek nyilvánítandó. Az illetékeseknek konklávét kell összehívniuk az új pápa megválasztására.

Kedves Testvérek! Teljes szívemből köszönetet mondok nektek azért a szeretetért és munkáért, amellyel velem együtt hordoztátok szolgálatom súlyát és bocsánatot kérek minden hibámért. Most ajánljuk az Anyaszentegyházat Legfőbb Pásztora, a mi Urunk, Jézus Krisztus gondjaiba. Fohászkodjunk Szent Anyjához, Máriához, hogy anyai jóságával segítse a bíboros atyákat az új pápa megválasztásában. Ami engem illet, a jövőben is teljes szívvel kívánom szolgálni Isten Szent Egyházát imának szentelt életemmel”.

Magyar Kurír


XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenete
 

A Szentatya évről évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. Idei levelét XVI. Benedek pápa A szeretetben való hit szeretetet ébreszt címmel fogalmazta meg.

„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)

Kedves Testvéreim!

A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.

1. A hit mint válasz Isten szeretetére

Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet azáltal, hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy ’parancsolat’, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1.) A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretetistennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs ’készen’, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.

„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.) Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).


2. A szeretet mint a hitben való élet

Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).

Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).

A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14–30).


3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás

Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.

A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1–4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38–42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).

Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.

Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8–10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.


4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége

Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).

A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.

E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).

Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.

Vatikán, 2012. október 15. - XVI. Benedek pápa


A Szentatya üzenete a betegek XXI. világnapjára (2013. február 11.)

„Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37)
Kedves Testvéreim!
1. 2013. február 11-én, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapján az altöttingi Mária-kegyhelyen tartjuk meg ünnepélyes formában a betegek XXI. világnapját. Ez a nap a betegek, az egészségügyi dolgozók, a keresztény hívek és minden jóakaratú ember számára fontos alkalom: „az imádság, a megosztás fontos pillanata, alkalom arra, hogy a szenvedést felajánljuk az Egyházért, meghívást jelent mindenkinek, hogy felismerje beteg testvére arcában Krisztus szent arcát, aki a szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül vitte végbe az emberiség üdvözítését” (vö. II. János Pál, A betegek világnapjának alapító levele, 1992. május 13, 3.). Ezen a napon különösen közel érzem magam hozzátok, kedves betegek, akik a betegségből és szenvedésből fakadó próbatétel nehéz időszakát élitek meg beteggondozó intézetekben, gyógykezelő helyeken vagy otthonotokban. Mindenkihez jussanak el a II. Vatikáni Zsinat atyáinak bátorító szavai: „Nem vagytok magatokra hagyva, és nem vagytok feleslegesek sem: Krisztus hívott meg titeket, az Ő áttetsző képmása vagytok” (Üzenet a szegényeknek, a betegeknek és a szenvedőknek).

2. Hogy kísérjelek Benneteket a lelki zarándokúton, amely Lourdes-ból – a remény és a kegyelem szimbolikus helyéről – az altöttingi kegyhely felé vezet minket, a jó szamaritánus alakját szeretném elmélkedésnek javasolni (vö. Lk 10,25-37). Az evangéliumi példabeszéd, amelyet szent Lukács mond el, a hétköznapi életből vett képek és elbeszélések sorába illeszkedik bele, amelyekkel Jézus meg akarja értetni, hogy Isten végtelenül szeret minden embert, különösen akkor, amikor életében betegség vagy fájdalom van jelen. Ugyanakkor a jó szamaritánusról szóló példabeszéd záró szavaival: „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37), Jézus rámutat arra, hogy milyen magatartással kell valamennyi tanítványának mások felé fordulnia, főleg azok felé, akiknek ápolásra van szükségük. Az Istennel való intenzív imaéleten keresztül az Ő végtelen szeretetéből kell erőt merítenünk, hogy a jó szamaritánushoz hasonlóan nap mint nap konkrét figyelem legyen bennünk az iránt, aki testében vagy lelkében megsebzett, aki segítséget kér, legyen az akár ismeretlen és szegény ember. Ez nemcsak a lelkipásztori és egészségügyi dolgozókra vonatkozik, hanem mindenkire, magára a betegre is, aki saját helyzetét megélheti a hit távlatában: „Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett” (Spe salvi kezdetű enciklika, 37).

3. Számos egyházatya a jó szamaritánus alakjában magát Jézust látta, a rablók kezére került emberben pedig Ádámot, a saját bűne által megsebzett és eltévelyedett emberiséget (vö. Órigenész homíliája Lukács evangéliumáról XXXIV, 1-9; Szent Ambrus, Magyarázat szent Lukács evangéliumához, 71-84; Szent Ágoston, Beszédei 171). Jézus az Isten Fia, aki jelenvalóvá teszi az Atya szeretetét, amely hűséges, örök, korlátok és határok nélküli szeretet. De Jézus az is, aki „leveti” „isteni öltözékét” („kiüresíti önmagát”), aki leereszkedik isteni „mivoltából”, hogy emberi alakot öltsön (vö. Fil 2,6-8) és közelebb kerüljön az ember fájdalmához egészen addig, hogy alászállt a poklokra, ahogy a Hiszekegyben mondjuk, és hogy reményt és fényt hozzon. Nem tartja félteni való kincsnek azt, hogy Istennel egyenlő, hogy Ő Isten (vö. Fil 2,6), hanem irgalommal telve lehajol az emberi szenvedés mélységébe, hogy a vigasz olaját és a remény borát öntse rá.

4. A Hit éve, amelyet most élünk, kedvező alkalmat jelent, hogy felélénkítsük a szeretetszolgálatot egyházi közösségeinkben, hogy mindenki jó szamaritánus legyen a másik felé, a mellette lévő ember felé. Ezzel kapcsolatban szeretnék felidézni néhány személyt az Egyház történetének számtalan alakja közül, akik segítették a betegeket abban, hogy értéket tulajdonítsanak a szenvedésnek emberi és lelki téren. Jelentsenek ők példát és ösztönzést számunkra. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz, a „scientia amoris (szeretet tudománya) szakértője” (II. János Pál, Novo Millennio ineunte apostoli levél, 42), betegségét – amely „nagy szenvedéseken keresztül a halálhoz” vezette – „mély egységben tudta megélni Krisztus szenvedésével” (vö. Általános kihallgatás, 2011. április 6.). A tiszteletre méltó Luigi Novarese, akire sokan még ma is nagyon jól emlékeznek, szolgálata végzése során megértette, milyen fontos a betegekért és a szenvedőkért, illetve velük együtt imádkozni. Gyakran kísérte őket Mária-kegyhelyekre, különösen a lourdes-i barlangba. A felebarát iránti szeretettől indíttatva Raoul Follereau a Hansen-kórban (lepra) szenvedő betegeknek szentelte életét a földgolyó legeldugottabb vidékein is, és ő kezdeményezte a leprás betegek világnapjának bevezetését. Kalkuttai Boldog Teréz anya minden napját az eucharisztikus Jézussal való találkozással kezdte, és ezután ment ki az utcára rózsafüzérrel a kezében, hogy találkozzon a szenvedőkben jelen lévő Úrral és szolgálja Őt, főleg azokban, „akiket nem akarnak, nem szeretnek, akikkel nem törődnek”. Mindelstetteni Szent Schäffer Anna is példásan tudta saját szenvedéseit Krisztuséival egyesíteni: „a betegágya … kolostori cellává vált számára, és a szenvedés misszionáriusi szolgálatot jelentett neki… A napi szentáldozásból erőt merítve, fáradhatatlan közbenjáróvá vált az imádságban, és Isten szeretetét tükrözte vissza sokak számára, akik tanácsot kértek tőle” (Szenttéavatási homília, 2012. október 21.). Az evangéliumból kiemelkedik a Boldogságos Szűz Mária alakja, aki a legnagyobb áldozatig, a Golgotára is követte szenvedő fiát. Ő soha nem veszítette el a reményt, hogy Isten győz a rossz, a fájdalom és a halál felett, és ugyanazzal a hittel és szeretettel tudta átölelni Isten Fiát, amikor megszületett a betlehemi barlangban, és amikor meghalt a kereszten. Az isteni erőben való határozott bizalmát beragyogja Krisztus feltámadása, amely reményt ad a szenvedésben és megújítja a bizonyosságot az Úr közelségében és vigasztalásában.

5. Végül pedig szívből jövő hálámat és bátorításomat szeretném kifejezni a katolikus egészségügyi intézményeknek, a világi társadalomnak, az egyházmegyéknek, a keresztény közösségeknek, az egészségügyi pasztorációban elkötelezett szerzetesi családoknak, az egészségügyi dolgozók és önkéntesek egyesületeinek. Kívánom, hogy mindenkiben növekedjen annak tudata, hogy „az Egyház, amikor bármely emberi életet szeretettel és nagylelkűen fogad – különösen ha az gyengébb és beteg –, manapság küldetésének alapvető feladatát teljesíti” (II. János Pál, Christifideles laici szinódus utáni apostoli buzdítása, 38.).

A betegek XXI. világnapját a Szűzanyára, az Altöttingben tisztelt Kegyelmek Anyjának közbenjárására bízom, hogy mindig ott legyen a szenvedő emberiség mellett a vigasz és a szilárd remény keresésében. Segítse mindazokat, akik az irgalmasság apostolkodásában részt vesznek, hogy jó szamaritánusokká váljanak testvéreik számára, akik a betegség és szenvedés próbatételén mennek keresztül, és szívből adom apostoli áldásomat.

Vatikán, 2013.
XVI. Benedek pápa

Őszentsége
XVI. BENEDEK PÁPA ÜZENETE a Béke Világnapjára - 2013. január 1.

BOLDOGOK A BÉKESZERZŐK

1. Minden új év magával hozza a várakozást, hogy jobb lesz a világ. Ebből a nézőpontból kérem az Istent, az emberiség Atyját, hogy adjon számunkra egyetértést és békét, hogy mindenkinek valóra válhasson a boldog és gyümölcsöző élet iránti vágya.
50 évvel azután, hogy kezdetét vette a II. Vatikáni Zsinat, amely lehetővé tette az Egyház világban végzett küldetésének megerősödését, erőt önthet belénk az a felismerés, hogy a keresztények, vagyis Isten népe, amely az emberek között járva megéli a közösséget Istennel, úgy vesz részt a történelemben, hogy osztozik mindenkivel az örömben, a reményben, a szomorúságban és a gondban  és így hirdeti a krisztusi megváltást és dolgozik a békéért mindenki érdekében.
Korunkat jellemzi a globalizáció, annak pozitív és negatív hozadékaival, ugyanakkor folyamatosak a véres összeütközések és háborús fenyegetések is – éppen ezért van szükség a megújult és közös fellépésre a közjó, minden ember és az ember teljessége érdekében.
Riasztóak azok a feszültség-gócok és szembenállások, amelyeket a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő különbségek idéznek elő, valamint az önző és individualista gondolkodásmód, amit a féktelen pénzügyi kapitalizmus is kifejezésre juttat. A nemzetközi terrorizmus és bűnözés különféle formái mellett fenyegetőek a békére nézve azok a fundamentalista és fanatikus irányzatok is, amelyek kiforgatják a vallás természetének lényegét, amely arra volna hivatott, hogy elősegítse az emberek között a közösséget és a megbékélést.
Ugyanakkor az a számos béke-kezdeményezés, amelyben bővelkedik a világ, arról tesz tanúságot, hogy az emberiségnek veleszületett hivatása a béke. A békevágy minden egyes emberben alapvető törekvés és bizonyos értelemben egybeesik azzal a vágyunkkal, hogy teljes, boldog és beteljesedett életet éljünk. Más szavakkal, a békevágyunk megfelel az erkölcsi alapállásunknak, vagyis annak a kötelességünknek és jogunknak, hogy törekedjünk a teljes értékű, közösségi és társadalmi fejlődésre, amely része Isten emberre vonatkozó tervének. Az ember létének célja a béke, amely Isten ajándéka.
Mindez arra ösztönzött, hogy Jézus Krisztus ezen szavaiból merítsek a mostani üzenetemhez: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9).

Az evangéliumi boldogság

Azok a boldogságok, amelyekről Jézus beszél (ld. Mt 5,3-12 és Lk 6,20-23), ígéreteket jelentenek. A biblikus hagyományban a boldogságmondás irodalmi műfaj, amely mindig jó hírt, vagyis evangéliumot hordoz, és egy ígéretben csúcsosodik ki. Vagyis a boldogságok nem csak erkölcsi jótanácsok, amelyek betartása megfelelő időpontban – általában a túlvilági életben – ellentételezést von maga után, vagyis nem az eljövendő boldogságra utalnak. A boldogság inkább egy olyan ígéret beteljesedését jelenti, amely mindenkire vonatkozik, aki engedi, hogy az igazság, az igazságosság és a szeretet iránti vágy vezesse. Azok, akik rábízzák magukat Istenre és az ő ígéreteire, a világ szemében gyakorta naívnak és a valóságtól távolinak tűnnek fel. Jézus viszont éppen azt jelenti ki, hogy ők nem csupán a túlvilági életben, hanem itt is fel fogják fedezni, hogy Isten fiai, és hogy Isten öröktől fogva és mindörökké szolidáris velük. Meg fogják érteni, hogy nincsenek egyedül, mivel Isten azok oldalán van, akik elkötelezik magukat az igazság, az igazságosság és szeretet mellett. Jézus, aki az Atya szeretetének megnyilvánulása, nem habozik fölajánlani önmagát áldozatul. Amikor befogadjuk Jézus Krisztust, az Isten-embert, egy hatalmas ajándék örömteli megtapasztalását éljük át: a kegyelmi életet, a tökéletesen boldog létezés zálogát. Jézus Krisztus különösképpen a békét adja a számunkra, amely az embernek az Istennel való bizalommal teli találkozásából fakad.
A jézusi boldogság arról szól, hogy a béke egyszerre messiási ajándék és emberi mű. Valóban: a béke előfeltétele a transzcendensre nyitott emberség. A kölcsönös megajándékozás, gazdagítás gyümölcse, amelyet Isten ad számunkra, lehetővé teszi, hogy az ember a többi emberrel és a többi emberért éljen. A béke etikája nem más, mint a közösségiség és az osztozás etikája. Elkerülhetetlenül szükséges ezért, hogy a mai kor különböző kultúrái túllépjenek a pusztán szubjektivista és pragmatikus elméleti és gyakorlati alapokon nyugvó emberképeken, mert ezek szerint az emberek közötti együttélést egyedül a hatalom illetve a haszon elve mozgatja. Az eszközök céllá válnak és viszont; a kultúra és a nevelés középpontjában pusztán a módszerek, a technikák és a hatékonyság áll. A béke előfeltétele, hogy leküzdjük a relativizmust, és azt a teljes mértékben autonóm erkölcsöt, amely kizárja a természetes erkölcsi törvény elismerését, noha ezt maga Isten írta be minden egyes ember lelkiismeretébe. A béke az emberi együttélés építése az ésszerűség és az erkölcs szerint, olyan alapokon, amelynek mértékét nem az ember, hanem Isten alkotta meg. „Az Úr erőt ad népének, az Úr békével áldja meg népét.” – fogalmaz a 29. zsoltár (ld. 11. vers).

A béke: Isten ajándéka és az ember műve

A béke az emberi személyiség teljességére vonatkozik és emberségünk egészének tennie kell érte. Béke az Istennel, ha az Ő akarata szerint élünk. Belső béke önmagunkkal, külső béke felebarátainkkal és az egész teremtett világgal. Ez elsősorban azt jelenti, ahogyan ezt Boldog XXIII. János pápa fogalmazta meg a néhány hónap múlva ötven éve kihirdetett Pacem in terris enciklikájában, hogy az együttélést az igazságra, a szabadságra, a szeretetre és az igazságosságra építjük.  Ha tagadjuk azt, ami az ember valódi természetét jelenti: azt a képességét, hogy megismerje az igazságot és a jót, végső soron magát az Istent, az súlyos veszélybe sodorja a békét. Az igaz emberkép híján, amelyet a Teremtő a szívébe írt minden személynek, a szabadság és a szeretet értelme beszűkül és az igazságosság gyakorlása is talaját veszti.
Ahhoz, hogy hitelesen építsük a békét, alapvető fontosságú az odafigyelés a transzcendens dimenzióra és az Istennel, az irgalmas Atyával folytatott folyamatos párbeszéd, amelyben az ember kéri a megváltást, amelyet elnyert számunkra Isten Egyszülött Fia. Így lehet képes az ember legyőzni a béke elhomályosításának és tagadásának a csíráját, amely maga a bűn, annak minden formájában: az önzés, az erőszak, a kapzsiság, a hatalomvágy, az intolerancia, a gyűlölet és az igazságtalan társadalmi szerveződések.
A béke megvalósítása főként attól függ, hogy felismerjük: Istenben egyetlen családot alkotnak az emberek. E család, amint ezt a Pacem in terris enciklika tanította, olyan interperszonális kapcsolatokból és intézményekből épül fel, amelyeket a közösség elve, a „mi” támogat és táplál. Ez azt jelenti, hogy belső és külső erkölcsi renden alapszik, amelyben őszintén, igazsággal és igazságosan, az emberek kölcsönösen elismerik egymás jogait és kötelességeit. A béke olyan rend, amelyet a szeretet éltet és egészít ki oly módon, hogy magunkénak érezzük a mások szükségeit és igényeit, részt adunk javainkból másoknak, és mindinkább kiterjesztjük a világban a szellemi értékeken alapuló közösséget. Olyan rend, amelyet szabadon hoznak létre, olyan módon, amely megfelel a személy méltóságának, aki értelmes lényként felelősséget vállal cselekedeteiért.
A béke nem álom és nem utópia: meg lehet valósítani. A szemeinknek mélyebbre kell látniuk, a látszat és a jelenségek felszíne alá, hogy felfedezzék a szívekben rejlő pozitív valóságot, hiszen minden ember Isten képére van teremtve és arra kapott meghívást, hogy növekedjen lélekben és hozzájáruljon egy új világ építéséhez. Isten ugyanis, Fiának megtestesülése és az általa végbevitt megváltás révén belépett a történelembe, és így új teremtést és új szövetséget hozott létre (vö. Jer 31,31-34), lehetőséget adva a számunkra, hogy „új szívünk” és „új lelkünk” legyen (vö. Ez 36,26).
Éppen ezért az Egyház meg van róla győződve, hogy sürgetően szükséges újra hirdetnie Jézus Krisztust, a népek valódi fejlődésének és a békének legfőbb alkotóját. Jézus ugyanis a mi békénk, a mi igazságosságunk, a mi kiengesztelődésünk (vö. Ef 2,14; 2 Kor 5,18). Az igazság szerzője, a jézusi boldogság értelmében az, aki a másik javát keresi, testi és lelki értelemben, a jelenben és a jövőben.
E tanításból megérthetjük, hogy minden egyes személy és minden közösség – legyen bár vallási, civil, iskolai vagy kulturális közösség – arra kapott meghívást, hogy munkálja a békét. A béke elsősorban a közjó megvalósítása a különféle közegekben, a legszűkebb közösségtől a legnagyobbig, a nemzettől a nemzetközi és világméretű közösségig. Éppen ezért vélekedhetünk úgy, hogy a közjó megvalósításának útjai egyben a béke elnyerésére is irányulnak.

A béke szerzői azok, akik szeretik, védik és előmozdítják az életet, annak teljességében

4. A közjó és a béke megvalósításának útja elsősorban az emberi élet tisztelete, annak minden vonatkozásában, a fogantatásától kezdve, fejlődésének minden szakaszában egészen természetes végéig. Azok az igazi békeszerzők tehát, akik szeretik, védik és előmozdítják az emberi életet, annak minden dimenziójában: a személyes, a közösségi és a transzcendens szinten egyaránt. Aki a békét akarja, az nem tűrheti el a merényleteket és bűntényeket az élet ellen.
Azok, akik nem tisztelik kellőképpen az emberi élet értékét és következésképpen támogatják például az abortusz szabadabbá tételét, talán nincsenek tudatában annak, hogy így egy illuzórikus békét tűznek ki célul. A felelősség elől való menekülés lealacsonyítja az embert, s még inkább a védtelen és ártatlan lény megölése, s ebből nem fakadhat béke és boldogság. Hogyan gondolhatja valaki, hogy megvalósíthatja a békét és a népek teljes értelemben vett fejlődését, vagy a környezet védelmét, ha nem őrködünk a leggyengébbek élethez való joga felett, kezdve a meg nem született gyermekeken? Az élet minden fajta megsértése, annak kezdetétől fogva, mindenképpen helyrehozhatatlan károkat okoz a fejlődésben, a békében, a környezetben. Az sem igazságos, ha alattomos módon hamis jogokat és döntéseket foglalnak jogszabályba, amelyek az emberi személyre vonatkozó leszűkítő és relativizáló látásmódon alapulnak, ügyesen alkalmazva kétértelmű kifejezéseket, hogy úgymond jogot adjanak az abortuszra és az eutanáziára, az élethez való alapvető jogot fenyegetve.
A házasság természetes szerkezetét, egy férfi és egy nő kapcsolatát is el kell ismerni és előnyben kell részesíteni azokkal a törekvésekkel szemben, hogy ezt jogilag egyenlővé tegyék gyökeresen más párkapcsolati formákkal. Valójában ezek az irányzatok kárt okoznak a házasság intézményének, hozzájárulnak elbizonytalanodásához, elhomályosítják különleges jellegét és pótolhatatlan társadalmi értékét.
Ezek az alapelvek nem hitigazságok és nem is a vallásszabadság jogának következményei csupán. Ezek az elvek az ember természetébe vannak beleírva, értelmünk révén felismerhetők és így közösek az egész emberiség számára. Az Egyház törekvése ezek megvédésére tehát nem felekezeti jellegű, hanem minden emberhez szól, vallási hovatartozásuktól függetlenül. És e tevékenysége annál szükségesebb, minél inkább tagadják vagy félreértik ezeket az alapelveket, mivel így az emberi személy igazságát sértik meg és mély sebet ejtenek az igazságosságon és a békén.
Éppen ezért az is a béke érdekében való fontos együttműködés, ha a törvényi szabályozás valamint az igazságszolgáltatás szervei elismerik a jogot a lelkiismereti alapon történő ellenállásra olyan törvényekkel és kormányintézkedésekkel szemben, amelyek az emberi méltóságot sértik, mint az abortusz és az eutanázia.
Az alapvető emberi jogok között, a népek békés élete érdekében is, szerepel az egyes személyek és a közösségek joga a vallás szabadságához. A jelen történelmi időszakban egyre fontosabbá válik, hogy ezt a jogot ne csak negatívan értelmezzék – mint valamitől, például kötelezettségektől vagy kényszerektől való szabadságként –, hanem pozitívan is, mint valamire szolgáló szabadságot, különféle területeken: például a saját vallás hirdetésének, tanításának, tanúsításának szabadságaként; vagy olyan nevelési, jótékony vagy ápoló tevékenység végzésére szóló szabadságként, amelyek megengedik a vallásos elvek alkalmazását; arra szóló szabadságként, hogy az emberek társadalmi szervezeteket hozzanak létre vallási tanításaiknak és intézményes céljaiknak megfelelő szervezeti formában. Sajnos olyan országokban is, amelyek régi keresztény hagyományokra tekinthetnek vissza, egyre gyakoribbak a vallási türelmetlenséghez köthető események, a keresztényekkel szemben és olyan személyekkel szemben is, akik vallásuk azonosító jegyeit viselik magukon.
A békeszerző embernek tudatában kell lennie annak is, hogy a közvélemény mind nagyobb hányadában a radikális liberalizmus és a technokrácia elültette a meggyőződést, hogy a gazdasági növekedés elérendő azon az áron is, ha összeomlik az állam társadalmi szerepvállalása és kárát látja a civil társadalom szolidaritási hálója, akkor is, ha csorbát szenvednek a társadalmi jogok és kötelességek. Nem szabad elfelednünk, hogy ezek a jogok és kötelezettségek alapvető fontosságúak ahhoz, hogy más jogok és kötelezettségek is teljesülhessenek, a civil élet és a politika területén.
A manapág leginkább veszélyben lévő társadalmi jogok és kötelességek között találjuk a munkához való jogot. Ez annak következménye, hogy a munkát és a munkások jogállásának igazságos elismerését mind kevésbé tekintik értéknek, mintha a gazdasági fejlődés egyedül a piacok teljes szabadságától függene. A munkára ezért úgy tekintenek, mint a gazdasági és pénzügyi folyamatok egyik változójára. Ennek kapcsán kiemelem, hogy az ember méltósága, valamint gazdasági, társadalmi és politikai okok is megkívánják, hogy „prioritást élvezzen a munkához jutás, illetve a munka megtartása mindenki számára”.  Ennek a nagyratörő célkitűzésnek az eléréséhez előfeltételként az etikus alapelveken és lelki értékeken alapuló munka megbecsülését kell visszaállítani, hogy ismét úgy tekintsenek rá, mint a személy, a család és a társadalom alapvető javára. Ennek a javunknak velejárója egy kötelesség és egy jog, amely mindenki részéről új és bátor munkapolitikát követel meg.

A béke előmozdítása a fejlődés és a gazdaság új modellje szerint

5. Több oldalról is elismerik, hogy a fejlődés új modelljére van szükség, és a gazdaságra is másként kell tekintenünk. A teljes értelemben vett, szolidáris és fenntartható fejlődés csakúgy, mint a közjó, megfelelő értékrendet kívánnak meg, amely csak úgy hozható létre, ha a végső igazodási pont Isten. Nem elegendő, ha sok eszköz és sok választási lehetőség áll a rendelkezésünkre, bármennyire nagy értékűek is ezek. A fejlődést szolgáló sokféle eszközt éppúgy, mint a választási lehetőségeket úgy kell felhasználnunk, hogy nem tévesztjük szem elől a jobb életet, a helyes magatartást, amely elismeri a szellemi dimenzió elsőbbségét és a közjó megvalósításán fáradozik. Ellenkező esetben mindezen eszközök elvesztik értéküket és csupán újabb bálványok válnak belőlük.
Ahhoz, hogy túlléphessünk a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válságon – mely csak még tovább növeli az egyenlőtlenségeket –, olyan személyekre, csoportokra és intézményekre van szükség, akik az életet állítják előtérbe, segítik az emberi kreativitást s még a válság hatására is képesek új gazdasági modellt elképzelni. Az utóbbi évtizedek modellje arra törekedett, hogy maximalizálja a hasznot és a fogyasztást, s ennek hátterében önző és individualista látásmód állott, amely a személyeket annak alapján értékelte, hogy mennyire képesek megfelelni a verseny támasztotta kívánalmaknak. Egy másik nézőpontból ugyanakkor az igazi és tartós sikert csak úgy érhetjük el, ha odaadjuk önmagunkat, intellektuális képességeinket, vállalkozókedvünket, mivel az élhető, vagyis a valóban emberhez méltó gazdasági fejlődés alapelve az önzetlenség kell, hogy legyen, mint a testvériség és az ajándékozás logikájának kifejeződése.  Konkrétan a gazdasági tevékenységben a békeszerző ember az, aki a közreműködő személyekkel és kollégáival, a megbízókkal és a felhasználókkal a bizalom és a kölcsönösség talaján álló kapcsolatokat hoz létre. Gazdasági tevékenységét a közjó érdekében végzi, munkáját olyan dologként fogja fel, amely túlmutat egyéni érdekein, javára szolgál a kortárs és az eljövendő nemzedéknek. Így munkáját már nem csak saját maga részére végzi, hanem azért is, hogy másoknak méltó jövőt és munkát teremtsen.
A gazdasági élet területén az államok részéről kívánatos, hogy ipari és mezőgazdasági fejlődésükkel kapcsolatos terveik tekintetbe vegyék a társadalmi fejlődést és a demokratikus jogállam kiteljesedését. Alapvető fontosságú és elkerülhetetlenül fontos ezen kívül a monetáris, pénzügyi és kereskedelmi piacok etikus felépítése, hogy stabilabbak, jobban koordináltak és ellenőrzöttek legyenek, s így ne okozzanak kárt a szegényebbeknek. A sokféle békét célzó tevékenységnek – határozottabb módon, mint amennyire máig történt – az élelmiszerválság felé kell fordulnia, amely sokkal súlyosabb, mint a pénzügyi válság. Az élelmiszer-ellátás biztonságának kérdése ismét elsőrendű fontosságúvá vált a nemzetközi politikai színtéren. Ennek oka olyan válsághelyzetek kialakulása, amelyek többek között a mezőgazdasági alapanyagok árának ismételt ingadozásából, egyes gazdasági szereplők felelőtlen magatartásából és a kormányok és a nemzetközi közösség nem megfelelő ellenőrzéséből származott. Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni ezzel a válsággal, a békeszerzőknek az a feladata, hogy együtt, egymással szolidárisan lépjenek fel a helyi szintektől egészen a nemzetközi színtérig azzal a céllal, hogy a mezőgazdaságból élőknek, különösen a vidéki lakosságnak biztosítsák a lehetőséget tevékenységük méltó folytatására, társadalmi, környezeti és gazdasági szempontból is fenntartható módon.

Nevelés a béke kultúrájára: a család és az intézmények szerepe

6. Szeretném hangsúlyozni, hogy a békén munkálkodó személyek feladata őrködni a családok és a társadalmi igazságosság felett és dolgozni a megfelelő társadalmi nevelés érdekében.
Senki sem tagadhatja vagy becsülheti le a család meghatározó szerepét, amely a társadalom alapsejtje a demográfia, az etika, a pedagógia, a gazdaság és a politika szempontjából is. Természetes küldetése az élet gondozása: elkíséri az emberi személyeket növekedésük során és rávezeti őket arra, hogy kölcsönösen segítsék és gondozzák egymást. A keresztény család különösképpen is magában hordozza annak a nevelési tervnek a csíráját, amelynek mértéke az isteni szeretet. A család az egyik olyan alany a társadalomban, amely elkerülhetetlenül szükséges a béke kultúrájának megvalósításához. Meg kell védeni a szülők jogát és elsődleges szerepét gyermekeik nevelésében, elsősorban erkölcsi és vallási téren. A családban születnek meg és nevelkednek a békeszerzők, az élet és a szeretet kultúrájának eljövendő munkásai.
A békére nevelésnek ebben a hatalmas feladatában különösen nagy szerep hárul a szerzetesi közösségekre. Az Egyház e nagy felelősség részesének érzi magát az új evangelizáció formájában, amelynek lényege a megtérés Krisztus igazságára és szeretetére, s az ebből következő szellemi és erkölcsi újjászületés az emberek és a társadalom részéről. A Jézus Krisztussal való találkozás alakítja a békeszerzőket azáltal, hogy elköteleződnek egy közösség iránt és túllépnek az igazságtalanságokon.
A béke tekintetében sajátos küldetése van a kulturális intézményeknek, az iskoláknak és az egyetemeknek. Ezeknek nem csupán az a feladatuk, hogy új vezetők (leader) nemzedékeinek képzését szolgálják, hanem az is, hogy megújítsák a nemzeti és nemzetközi közintézményeket. Azáltal is segítséget nyújthatnak, ha szilárd antropológiai és etikai talajon álló tudományos gondolatokat fogalmaznak meg a gazdasági és pénzügyi tevékenységekkel kapcsolatban. A mai világnak, különösen a politika világának szüksége van új gondolatokra, új kulturális szintézisre, amely túlmutat a technokrata felfogáson és képes összefogni eltérő politikai irányzatokat a közjó érdekében. Ezek az új gondolatok, a pozitív személyes és intézményes kapcsolatok összessége, az egyes emberek és embercsoportok valódi fejlődésének szolgálatában, a valódi békére nevelés alapját jelenthetik.

A békeszerző pedagógiája

7. Végezetül fontos kiemelni a béke pedagógiája előmozdításának szükségességét. Ehhez gazdag belső életre, világos és értékes erkölcsi elvekre, megfelelő magatartásra és életstílusra van szükség. A békével kapcsolatos gondolatok, szavak és gesztusok megteremtik a béke mentalitását és a kölcsönös tisztelet, a becsület és a szívélyesség légkörét. Ezért meg kell tanítani az embereknek, hogy szeressék egymást és a békére törekedjenek, ne puszta toleranciával, hanem jószándékkal forduljanak egymás felé. Az alapvető buzdítás lényege: „nemet mondani a bosszúra, elismerni hibáinkat, elfogadni a bocsánatkérést és végül megbocsátani”,  hogy a tévedéseket és a sértéseket el lehessen ismerni az igazságban és együtt lehessen haladni a kiengesztelődés irányába. Ehhez az kell, hogy elterjedjen a megbocsátás pedagógiája. A rosszat ugyanis a jóval lehet legyőzni és az igazságosságot úgy leljük meg, ha követjük az Atyaistent, aki szereti minden gyermekét (vö. Mt 5,21-48). Ehhez a munkához idő kell, mert feltételez egy lelki fejlődést, a magasabb rendű értékek irányában történő nevelést és az emberi történelemről alkotott új képet is. El kell vetni azt a hamis békét, amely csak e világ bálványait nyújtja, el kell kerülni a vele járó veszélyeket. A hamis béke egyre érzéketlenebbé teszi a lelkiismeretet, önmagunkba fordulást és közönybe fulladó életet eredményez. Ezzel szemben, a béke pedagógiájának következménye a tett, az együttérzés, a szolidaritás, a bátorság és a kitartás.
Jézus a maga életében megtestesíti ezeket a magatartásformákat, egészen a teljes önátadásig, „élete elvesztéséig” (vö. Mt 10,39; Lk 17,33; Jn 12,25). Megígéri tanítványainak, hogy előbb-utóbb abban a rendkívüli felfedezésben lesz részük, amelyről kezdetben beszéltünk, vagyis megértik, hogy a világban jelen van az Isten, Jézus Istene, aki teljes mértékben szolidáris az emberekkel. Ebben a szövegösszefüggésben szeretnék emlékeztetni arra az imádságra, amellyel azt kérjük Istentől, hogy tegyen minket az ő békéjének eszközévé, hogy elvigyük a szeretetet oda, ahol gyűlölet uralkodik és az igaz hitet oda, ahol kétség honol. A magunk részéről, Boldog XXIII. Jánossal együtt azt kérjük Istentől, hogy világosítsa meg a népek vezetőit, hogy amellett, hogy munkálkodnak a polgárok méltó jólétén, védelmezzék a béke értékes ajándékát. Ébressze fel mindenkiben az akaratot, hogy túllépjenek azokon a gátakon, amelyek elválasztják egymástól az embereket, megerősítsék a kölcsönös szeretet kötelékeit, megértsék a többi embert és bocsássanak meg azoknak, akik sértéseket okoztak. Adja meg, hogy az ő kegyelme révén a Föld minden népe testvérré legyen, és virágozzék és mindörökre uralkodjék közöttük a hőn áhított béke.
Ezzel az imával kívánom mindenkinek, hogy a béke valódi munkálója és építője legyen, hogy az emberek világa növekedjen a testvéri egyetértésben, a jólétben és a békében.

Vatikán, 2012. december 8. -- Benedictus PP XVI

Dec. 25.

A Szentatya karácsonyi üzenete és Urbi et Orbi áldása - www.magyarkurir.hu


Dec. 12.
KARÁCSONY
XVI. Benedek: a karácsony nem a külsőségek, hanem az Üdvözítő befogadásának ünnepe

Ld. még honlapunkon az Életige ablakot (Dec.-i életige): „Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12)

Dec. 8.
„Máriában az emberiség és a történelem valóban megnyílik Istennek”
– mondta XVI. Benedek pápa december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, az Úrangyala-imádság alkalmával a Szent Péter téren összegyűlt híveknek. ...
A hit éve kapcsán a pápa kiemelte: Mária Szeplőtelen Fogantatása Isten kegyelmének ingyenes ajándéka. Isten Máriában tökéletes készséget és együttműködést talált. A Szűzanyában Isten szava meghallgatásra, befogadásra, válaszra talált. Arra az igenre talált, amely lehetővé tette Isten Igéje számára, hogy megtestesüljön és közöttünk éljen.

Máriában az emberiség és a történelem valóban megnyílnak Istennek, befogadják kegyelmét és készen állnak arra, hogy megtegyék akaratát. Mária a Kegyelem valódi kifejezése. Mária az új Izraelt képviseli, amelyet az ószövetségi Szentírás a jegyes jelképével ábrázol. Nem véletlen, hogy a Szeplőtelen Fogantatás dogmája kezdetben az egyházra vonatkozott – mint szűzre és anyára, majd ezt követően Máriára. A Szűzanyából sugárzó világosság hozzásegít bennünket ahhoz, hogy megértsük az eredeti bűn valódi értelmét. Benne ugyanis teljesen élő és működő az az Istennel való kapcsolat, amelyet a bűn szakít szét – fejtette ki Benedek pápa.

Lényében nincs semmiféle ellenállás Istennel szemben: teljes szeretetközösség és megértés áll fenn közöttük. Kölcsönösen igent mondanak egymásra: Isten Máriára és Mária Istenre. A Szűzanya mentes a bűntől, mert egészen Isten tulajdona. Telve van Isten kegyelmével, szeretetével.

A Szeplőtelen Fogantatás dogmája kifejezi a hit bizonyosságát, hogy Isten ígéretei megvalósultak: a Vele való szövetség nem vallott vereséget, hanem szent gyökeret termett, amelyből Jézus fakadt életre. A Szeplőtelen Szűz azt bizonyítja, hogy a kegyelem képes felébreszteni Istennek adott válaszunkat és Isten hűsége életre tudja kelteni az igazi hitet – fogalmazott a Szentatya.

XVI. Benedek a következő szavakkal zárta beszédét: „Kedves barátaim, ma délután a szokásnak megfelelően a Spanyol-térre megyek, hogy lerójam tiszteletem a Szeplőtelen Szűz előtt. Kövessük Isten Anyjának példáját, hogy az Úr kegyelme bennünk is igazi és termékeny hitben találjon válaszra”.
...

XVI. Benedek pápa üzenete a missziós világnapra 2012
„A keresztények arra hivatottak, hogy visszhangozzák az Igazság igéjét” (Porta fidei, A hit kapuja apostoli levél, 6.)

Kedves Testvéreim!
A missziós világnap megtartása idén egészen különleges jelentőséget hordoz. A II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulója, a Hit évének megnyitása és a Püspöki Szinódus új evangelizációs témája mind megerősítik azt, hogy az Egyház még bátrabb és még buzgóbb elkötelezettséggel akarja folytatni az ad gentes missziót, hogy az evangélium eljusson a föld legvégső határáig.
A föld minden részéről összegyűlt püspökökkel a II. Vatikáni Zsinat ragyogó jele volt az Egyház egyetemességének. Első alkalommal érkezett ilyen sok zsinati atya Ázsiából, Afrikából, Latin-Amerikából és Óceániából. Missziós püspökök és helyi püspökök, nem keresztény népesség közt szétszórtan élő közösségek pásztorai a zsinati ülésen annak az egyháznak a képét jelenítették meg, amely jelen van minden kontinensen, és bemutatták az akkori ún. „harmadik világ” összetett valóságát. Mivel bőséges tapasztalattal rendelkeztek abból fakadóan, hogy fiatal és kialakulóban lévő helyi egyházak pásztorai voltak, és szenvedélyesen terjeszteni akarták Isten országát, meghatározó módon hozzájárultak ahhoz, hogy a zsinat megerősítse az ad gentes evangelizáció szükségességét és sürgető időszerű fontosságát, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház missziós természete az egyháztan középpontjába kerüljön.

Missziós egyháztan
Ez a látásmód ma sem halványult el, sőt gyümölcsöző teológiai és lelkipásztori megfontolásokkal gazdagodott, és megújult időszerűséggel áll előttünk, mert megnövekedett azoknak a száma, akik még nem ismerik Krisztust: „Nagyon sokan vannak még azok, akik várják Krisztust” – állapította meg Boldog II. János Pál a Redemptoris missio kezdetű enciklikában a missziós küldetés állandó érvényességéről, és hozzátette: „Nem pihenhetünk nyugodtan, ha az ugyancsak Krisztus vérén megváltott sok millió testvérünkre és nővérünkre gondolunk, akik úgy élnek, hogy mit sem tudnak Isten szeretetéről” (86). A Hit évének meghirdetésekor én is azt írtam, hogy Krisztus „ma éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ útjaira, hogy hirdessük evangéliumát a föld népeinek” (A hit kapuja apostoli levél, 7.); ez a hithirdetés, ahogy Isten szolgája VI. Pál az Evangelii nuntiandi kezdetű Apostoli buzdításban megfogalmazta, „az Egyház számára nem fakultatív feladat; nem választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr Jézus bízta rá a küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek higgyenek és üdvözüljenek. Az evangélium továbbadása szükséges, egyedülálló, mással nem helyettesíthető” (5.). Magunkévá kell tehát tenni az első keresztény közösségek apostoli lendületét. Bár kicsik és védtelenek voltak, a hirdetéssel és a tanúságtétellel el tudták terjeszteni az evangéliumot az akkor ismert világ minden részén.
Nem meglepő tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat és az egyházi tanítóhivatal ezt követő tanítása különösképpen hangsúlyozzák a missziós küldetést, melyet Krisztus a tanítványaira bízott, és amelyre el kell köteleznie magát Isten egész népének, püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, világiaknak. Elsősorban a püspökök feladata, hogy gondoskodjanak az evangélium hirdetéséről a föld minden részén, ők a közvetlen felelősei a világban történő evangelizálásnak, úgy is mint a püspöki kollégium tagjai és úgy is mint a helyi egyházak pásztorai. Őket ugyanis „nemcsak az egyházmegye szolgálatára szentelik fel, hanem az egész világ üdvösségéért is” (II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 63.), ők a hit hírvivői, akik új tanítványokat vezetnek Krisztushoz (vö. Ad gentes, 20.) és „láthatóvá teszik Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát úgy, hogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik” (uo. 38).

Az evangelizálás prioritása
Az evangélium hirdetésének küldetése ezért egy püspök számára nem merül ki abban, hogy odafigyel Isten népének arra a kis darabjára, amit lelkipásztori gondjaira bíztak, és abban sem, hogy saját egyházmegyéjéből fidei donum papokat vagy laikusokat küld misszióba. A püspöknek a helyi egyház egész tevékenységét, minden területét, azaz egész létét és működését be kell ebbe vonnia. A II. Vatikáni Zsinat világosan rámutatott erre, és az egyházi tanítóhivatal azt követő tanítása határozottan megerősítette. Ez pedig azt igényli, hogy az életformákat, a pasztorális terveket és az egyházmegye szervezését állandóan az egyházi létnek ehhez az alapvető dimenziójához igazítsuk, különösen most, állandóan változó világunkban. Ez érvényes a megszentelt élet intézményeire, az apostoli élet társaságaira és az egyházi mozgalmakra is: az Egyházat alkotó nagy mozaik minden alkotórészének tudnia kell, hogy az Úr tőle is kéri az evangélium hirdetését, hogy Krisztust mindenhol hírül adjuk. Mindnyájunknak – lelkipásztoroknak, szerzeteseknek és valamennyi Krisztusban hívőnek, Szent Pál apostol nyomdokain kell járnunk, aki a „pogányokért Jézus Krisztus foglya” lett (vö. Ef 3,1), dolgozott, szenvedett, küzdött, hogy eljuttassa az evangéliumot a pogányok közé (vö. Kol 1,24–29), nem spórolt energiájával, idejével, a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy megismertesse Krisztus üzenetét.
Az ad gentes missziónak ma is minden egyházi tevékenység folytonos távlatának és paradigmájának kell lennie, mert az Egyház identitását az Isten misztériumában való hit adja – aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát, hogy elhozza nekünk az üdvösséget –, és a küldetés, hogy tanúságot tegyünk róla és hirdessük Őt a világnak, amíg újra el nem jön. Ahogy Szent Pál tette, figyelmeseknek kell lennünk a távollévők iránt, akik még nem ismerik Krisztust és nem tapasztalták meg Isten atyai szeretetét, és tudatában kell lennünk, hogy a missziós együttműködésnek ma új formákat kell öltenie, hogy abba ne csak az anyagi támogatás, hanem az evangelizálásba való közvetlen részvétel is beletartozzon (vö. II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 82.). A Hit évének megünneplése és a püspöki szinódus új evangelizációs témája megfelelő alkalmat jelentenek majd, hogy a missziós együttműködés új lendületet vegyen, különösen ez utóbbi tekintetben.

Hit és hírüladás
A sürgető vágy, hogy hirdessük Krisztust, arra is ösztönöz, hogy figyelemmel kísérjük a történelmet azért, hogy észrevegyük az emberiség problémáit, vágyait és reményeit, amelyet Krisztusnak kell begyógyítania, megtisztítania és megtöltenie jelenlétével. Az ő üzenete ugyanis mindig aktuális, a történelem szívébe hatol, és választ tud adni minden embernek a legnyugtalanítóbb kérdéseire is. Ezért az Egyháznak és minden tagjának tudatában kell lennie, hogy „az egyházi misszió végtelen távlatai és a jelenlegi összetett helyzet ma megújult módszereket kérnek abban, hogy hatékonyan tudjuk átadni Isten igéjét” (XVI. Benedek, Verbum domini kezdetű szinódus utáni buzdítás, 97.). Ez mindenekelőtt azt kívánja, hogy megújult személyes és közösségi hittel csatlakozzunk Jézus Krisztus evangéliumához „ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély változásokat él át.” (Porta fidei 6.)
Az evangelizációs lendület egyik akadálya ugyanis a hit válsága, nemcsak a nyugati világban, hanem az emberiség nagy részében, amely ugyanúgy éhezik és szomjazik Istenre, és meg kell hívni, el kell vezetni az élet kenyeréhez és az élő vízhez, mint a szamariai asszonyt, aki Jákob kútjához megy és Jézussal beszélget. Ahogy János evangélista elmondja, ennek az asszonynak a története nagyon sok mondanivalót hordoz (vö. Jn 4,1–30): találkozik Jézussal, aki inni kér tőle, de aztán egy új vízről beszél neki, amely örökre el tudja oltani a szomjat. Az asszony először nem érti, megmarad az anyagi szinten, de az Úr lassan a hit útján elvezeti őt addig, hogy felismeri benne a Messiást. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „miután [az asszony] befogadta szívébe az Úr Krisztust, mi mást tehetett volna, minthogy ott hagyja korsóját, és szaladjon hírül adni a jó hírt?” (In Ioannis Ev., 15,30). Amikor Krisztussal mint élő személlyel találkozunk, aki szívünk szomját oltja, csak azt a vágyat ébresztheti bennünk, hogy megosszuk másokkal ennek a jelenlétnek az örömét, megismertessük, hogy mindenki megtapasztalhassa. Új lelkesedéssel kell továbbadnunk a hitet, hogy előmozdítsuk azoknak a közösségeknek és országoknak az új evangelizálását, amelyek ősi keresztény hagyományokkal rendelkeznek, de kezdik szem elől téveszteni Istent; elő kell segítenünk, hogy újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt. Az evangelizálással való törődésnek nem szabad soha az egyházi tevékenység és a keresztény ember személyes életének peremére szorulnia, hanem határozott jellemzőjének kell lennie annak tudatában, hogy mindannyian az evangélium címzettjei és egyúttal a misszionáriusai is vagyunk. A hírüladás középpontja mindig ugyanaz marad: a világ üdvösségéért meghalt és feltámadt Krisztus kérügmája, Isten szeretetének kérügmája, amely abszolút és totális minden ember számára, és amely abban csúcsosodott ki, hogy elküldte örök és egyszülött Fiát, az Úr Jézust, aki nem tartotta méltatlannak, hogy magára vegye emberi természetünk szegénységét, szeretve és megváltva azt a bűntől és a haláltól, önmaga kereszten való felajánlásával.
Az Istenben való hit – abban a szeretettervben, amely Krisztusban valósult meg –mindenekelőtt ajándék és misztérium, amelyet be kell fogadnunk szívünkbe és életünkbe és mindig meg kell köszönnünk az Úrnak. Ugyanakkor a hit ajándék, amelyet azért kaptuk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak.

A hírüladás szeretetté válik
„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” – mondta Pál apostol (1Kor 9,16). Ez a mondat erősen visszhangzik minden keresztény ember és minden keresztény közösség számára valamennyi földrészen. A missziós lét azoknak a helyi egyházaknak is természetes életformájává vált, amelyek missziós területeken működnek, általában fiatal helyi egyházak, gyakran a közelmúltban jöttek létre, és még saját maguknak is szükségük van misszionáriusokra. A világ minden részéről sok pap, szerzetes, világi hívő, sőt egész családok is ott hagyják hazájukat, saját helyi közösségüket, és más térségek helyi egyházaihoz mennek, hogy hirdessék Krisztus nevét és tanúságot tegyenek róla, akiben az emberiség megtalálja az üdvösségét. A helyi egyházak közötti mély közösség, megosztás és szeretet fejeződik ki ebben azért, hogy minden ember hallhassa és újra hallhassa a jó hírt, amely gyógyulást hoz, és azért is, hogy a szentségekhez, az igazi élet forrásaihoz járulhassanak.
A hit e kivételes, szeretetté váló jele mellett megemlítem a Pápai Missziós Műveket, az egyetemes Egyház missziós együttműködésének eszközét a világban, és köszönetet mondok neki. Tevékenységével az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában.
Kedves Testvérek! A Szentlélek kiáradását kérem az ad gentes evangelizációra, és különösen az azt végzőkre, hogy Isten kegyelme által még határozottabban haladjon előre a történelemben. Boldog John Henry Newmannal ezt imádkozom: „Kísérd, Uram, misszionáriusaidat az evangelizációra váró területekre, add ajkukra a megfelelő szavakat, gyümölcsöztesd fáradozásukat.” Szűz Mária, az Egyház Anyja, az evangelizáció Csillaga kísérje az evangélium minden misszionáriusát.

Vatikán, 2012. január 6., Vízkereszt ünnepén -
XVI. Benedek pápa

Okt. 7.
A Hit évében imádkozzuk gyakrabban a rózsafüzért
A Szentatya a vasárnapi Úrangyala-ima előtt mondott beszédében  arra hívott mindenkit, hogy imádkozza a rózsafüzért egyedül, a családban, a közösségekben Mária iskolájára bízva magát.
A Szentatya a szinódus megnyitása alkalmából a Szent Péter téren bemutatott szentmiséjét követően délben elimádkozta a szertartásra összegyűlt hívekkel az Úrangyala imádságot. A Mária-imát megelőzően rövid beszédet intézett hozzájuk. Hangsúlyozta, hogy ezen a vasárnapon Szűz Máriához, mint a Szent Rózsafüzér Királynőjéhez imádkozunk. A pompeji Mária-kegyhelyen ebben a pillanatban fordulnak Máriához a hagyományos könyörgéssel, amelyet az egész világról együtt imád koznak a hívek. Lélekben a vatikáni szertartásra összegyűlt személyek is csatlakoznak a kezdeményezéshez.

XVI. Benedek azt kérte, hogy a Hit éve során mindenki gyakrabban imádkozza a rózsafüzért. Bízzuk magunkat Máriára, a hit példaképére, hogy vezessen bennünket a Krisztus misztériumain való elmélkedésünkben. Minden nap segítsen minket, hogy azonosulni tudjunk az Evangéliummal és, hogy ez adjon keretet életünknek. Végül a Szentatya utalt Boldog II. János Pál pápára, aki 10 évvel ezelőtt adta ki „Rosarium Virginis Mariae” k. apostoli levelét. XVI. Benedek arra hívott mindenkit, hogy imádkozza a rózsafüzért egyedül, a családban, a közösségekben Mária iskolájára bízva magát, aki elvezet Krisztushoz, hitünk élő központjához.

Ezt követően különböző nyelveken köszöntötte a jelenlevő zarándokokat. Francia nyelven hangsúlyozta, hogy minden hívő újítsa meg felelősségét az Üdvözítő szeretet és béke üzenetének megismertetése iránt. Az angol nyelvű zarándokoknak kiemelte a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulóját és a Hit évének a kezdetét. Ezek az események erősítsenek meg bennünket a Jézus Krisztusba vetett hit szépségében és örömében. Lengyelül a pápa azt kérte a hívektől, hogy imádkozzanak a szinódus munkájáért, amelynek témája az új evangelizáció. Az evangelizáció főszereplői a szentek. Ahogy ők, mi is igyekezzünk megmutatni másoknak az Evangélium szépségét, a hit mélységét és a szentségek erejét, különösen az Eucharisztiáét. Végül XVI. Benedek a szinódust Szűz Mária, a Rózsafüzér Királynője oltalmába ajánlotta és apostoli áldását adta a hívekre.
                    Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

2012. 09. 10.
Úrangyala: „szabaduljunk meg bűneinktől, amelyek süketté és némává tesznek bennünket”

Szeptember 9-én, vasárnap délben XVI. Benedek pápa a Castel Gandolfo-i Apostoli Palota udvarán összegyűlt híveknek mondott beszédében a süketnéma meggyógyításának evangéliumi szakaszához fűzte elmélkedését (Mk 7,31-37)
Jézus, hogy meggyógyítsa a süketnémát, így szólt: „Effeta”, vagyis „nyílj meg”. A süketnéma előzőleg elszigetelten, bezártságban élt, nehéz volt számára a kommunikáció. Gyógyulása „nyitás” volt mások és a világ felé.

XVI. Benedek pápa elmagyarázta, hogy az ember bezártsága, elszigeteltsége nem pusztán érzékszerveitől függ. Létezik egy belső bezártság is, amely a személy legbensőbb részét érinti, amit a Biblia szívnek nevez. Jézus éppen ezért a nyitásért jött el; azért, hogy megszabadítson bennünket és képessé tegyen arra, hogy maradéktalanul megéljük a kapcsolatot Istennel és másokkal.

Jézus emberré lett, hogy az ember, akit a bűn bensőleg süketté és némává tett, meghallja Isten hangját, a szeretet hangját, amely szívéhez szól. Így maga az ember is megtanulja a szeretet nyelvét, azt, hogy kommunikáljon Istennel és a többiekkel. Ezért a keresztség szentségének kiszolgáltatásához hozzátartoznak az „Effeta” szavai és gesztusa – mondta az Úrangyala elimádkozásakor a pápa.

Jún. 12.
Benedek pápa: hódoljunk csendben az Oltáriszentség előtt
Június 10-én, Úrnapján a Szentatya az Oltáriszentségről beszélt a Szent Péter téren összegyűlt híveknek.
Hangsúlyozta, hogy az Úr jelenvaló marad ebben a szentségben az Eucharisztia ünneplésének idején túl is. Az Oltáriszentség helye a legszentebb tér a templomainkban.
Ennek kapcsán XVI. Benedek pápa megemlékezett arról, hogy az olaszországi Emilia-Romagna tartományt sújtó földrengésben számos templom súlyosan megrongálódott, néhány helyen a tabernákulum is a romok alá került. Imádkozott azokért a közösségekért, amelyek ezért a szabad ég alatt, vagy sátrakban gyűlnek össze a szentmisére. Olyan helyzet ez, amely rávilágít arra, milyen fontos egységben lenni egymással, az Úr nevében – mondta. Ennek a kenyérnek a vételéből „születik és újul meg a képesség arra, hogy meg tudjuk osztani egymással életünket és javainkat, hordozzuk egymás terheit, vendégszeretőek és befogadóak legyünk.”

Arra buzdította a híveket, hogy a szentmisén túl is hódoljanak az Oltáriszentség előtt, akár egyénileg, akár közösségben. A szentségimádást kísérhetik zsoltárok, énekek, de  „részesítsük mindig előnyben a csendet, amelyben bensőnkben hallgatjuk a szentségben élő és jelenvaló Urat.” - Magyar Kurír

Jún. 7.
A Szentatya üzenete a futball-Európa-bajnokság alkalmából
A csapatsport segít legyőzni az individualizmus és az önzés logikáját – írja a Szentatya üzenetében, amelyet a június 8-án kezdődő labdarúgó-Európa-bajnokság alkalmából küldött a lengyel püspöki konferencia elnökének.
A labdarúgó-Európa-bajnokság olyan sportesemény, amely magával ragadja az egész társadalmat, és az Egyház sem marad közömbös iránta, különösen azok lelki szükségletei iránt, akik részt vesznek benne – írja Benedek pápa.
Boldog II. János Pált idézi, amikor megállapítja: a benne rejlő erő és lehetőségek fontos eszközzé teszik a sportot az ember teljes fejlődése szempontjából, valamint értékes tényezővé egy emberléptékű társadalom építéséhez.
A testvériség, a nagylelkűség, a becsületesség, a test tiszteletben tartása – minden sportoló számára kétségtelenül elengedhetetlen erények – segítik egy olyan társadalom építését, amelyben a kibékíthetetlen ellentét helyébe a küzdő szellem kerül, s ahol az emberek az összeütközés helyett a találkozást, a gyűlölködő szembehelyezkedés helyett a lojális erőpróbát választják.
Ebben az értelmezésben a sport nem cél, hanem eszköz; a természetes kikapcsolódás terévé válhat, arra ösztönözve az embert, hogy legjobbját vigye a pályára, és óvakodjon mindattól, ami veszélyt vagy súlyos kárt jelenthet önmaga vagy mások számára.
A csapatsport, így a futball is fontos iskola a másik ember, a sport-ellenfél tiszteletben tartására való nevelésben, az egész csapat javát szolgáló egyéni áldozatkészségben és a csapatban lévő minden pozitív adottság értékelésében – hangsúlyozza XVI Benedek. Azaz segít legyőzni az individualizmus és az önzés logikáját, amely gyakran jellemzi a kapcsolatokat, és e helyett a testvériség és szeretet logikájának ad teret, az egyetlen logikának, amely – minden szinten – lehetővé teszi a valódi közjó előmozdítását.
Végül a pápa azt kívánja, hogy ezt az eseményt úgy éljék meg, hogy a legnemesebb értékek és emberi cselekedet kifejeződése legyen a béke és az őszinte öröm légkörében. Istenre bízza a lelkipásztorokat, az önkénteseket, a futballistákat, a szurkolókat és mindazokat, akik részt vállalnak az EB előkészítésében és lebonyolításában – idéz a Szentatya üzenetéből a Radio Vaticana. - Magyar Kurír


A hit kapuja mindig nyitva áll – XVI. Benedek „kisenciklikája” a hitről (2011. október 18., kedd)
 „A hit kapuja (vö. ApCsel 14,27), mely az Istennel való közösségre vezet, és lehetővé teszi, hogy belépjünk Egyházába, mindig nyitva áll előttünk. Akkor lehet átlépni küszöbét, ha Isten Igéjét hirdetik és a szív engedi, hogy átalakítsa  a kegyelem.” E szavakkal kezdődik a Porta fidei motu proprio, amivel, illetve a benne meghirdetett Hit Évével XVI. Benedek a három legaktuálisabb egyházi kérdésre igyekszik választ adni: az új evangelizáció tartalmára, a II. Vatikáni Zsinat értelmezésére és az Egyház reformjára.
A Hit Évének a II. Vatikáni Zsinat 50. évfordulójára időzítése nem véletlen, amint azt a Szentatya részletesen ki is fejti a dokumentumban. A zsinat – Boldog II. János Pál szavai szerint – nagy kegyelem volt az Egyház számára a XX. században, s az Egyház Hagyományának keretében, helyesen értelmezett tanítása biztos iránytű marad ebben az évszázadban is. Mindehhez Szentatyánk hozzáteszi, hogy a zsinat szövegei, amennyiben a helyes értelmezés (hermeneutika) mentén olvassuk azokat, az Egyház mindig is szükséges megújulásának nagy erőforrásai lehetnek.
De nemcsak a zsinat félévszázados jubileumáról van szó, hanem egyúttal a Katolikus Egyház Katekizmusának 20. évfordulójáról is. A Katekizmus pedig a II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb valódi gyümölcse – jelenti ki a pápa – s azt a hit tanításának biztos mércéjéül ismeri el az Egyház.
Ami az Egyház többek által szorgalmazott reformját illeti, XVI. Benedek nemrég, a német katolikus világiak előtt ismét világossá tette: „az Egyház igazi válsága a nyugati világban a hit válsága, ha nem jutunk el a hitben való megújulásra, akkor az egész strukturális reform hatástalan marad”. A Hit Éve így kapcsolódik az Egyház megújításához, amihez II. János Pál szerint éppen a Katekizmus nyújthat nagyon fontos támpontot.
Szentatyánk a Hit Éve egyik központi feladatául tehát a hit alapvető tartalmának újrafelfedezését és tanulmányozását írja elő, méghozzá a Katekizmusban foglaltak alapján, ami a II. Vatikáni Zsinat hiteles értelmezését jelenti. Egy másik hasznos forrás, amire a pápa felhívja a figyelmet Szent Ágoston tanítása: az ő írásai „napjainkban is páratlan kincset jelentenek és továbbra is számos istenkereső embernek teszik lehetővé, hogy megtalálják a helyes utat a hit kapujához”.
De mi is az a hit, aminek erősödését reméli Szentatyánk ezen év során?
A Porta fidei szövegében többször is visszaköszön XVI. Benedek pápaságának egyik alapüzenete: a hit nem egy elvont elmélet, hanem a feltámadott, és az Egyházban élő Krisztussal való találkozás öröme és lelkesedése. Ami az Istentől kapott szeretet megtapasztalása folytán növekszik: „a hit ugyanis akkor növekszik, amikor a kapott szeretet megtapasztalásaként élik meg, s amikor kegyelem és öröm tapasztalataként adják tovább. (…) Csakis ha hiszünk növekszik és erősödik a hitünk. Nincs más lehetőség, hogy életünkkel kapcsolatban bizonyosságra tegyünk szert, mint hogy mindinkább belehelyezzük magunkat annak a szeretetnek a kezébe, amelyet mindig nagyobbnak tapasztalunk, mert Istentől ered.”
Hit és szeretet (caritas) szorosan összefügg, mondja a pápa. Szeretet nélkül a hit nem hoz gyümölcsöt, ugyanakkor hit nélkül a szeretet csupán egy kétségek között vergődő érzelem volna: a hit teszi lehetővé, hogy a szükséget szenvedő emberben felismerjük Krisztus képmását.
A hitnek természetes következménye a nyilvános tanúságtétel és szerepvállalás: „a keresztény soha nem gondolhatja úgy, hogy hinni magánügy”. A hit mindenkit arra kötelez, hogy élő jellé váljon: a feltámadott Krisztus jelen van a világban. A mai világnak pedig különösen „azok hiteles tanúságtételére van szüksége, akiknek eszét és szívét megvilágította Isten Igéje, s így képesek megnyitni mások eszét és szívét is az Isten és a soha véget nem érő igazi élet iránti vágyra”.
Noha a motu proprio mint forma inkább jogszabályok, rendelkezések kihirdetésére szolgál, mint tanítás kifejtésére, ez a mostani akár a hitről szóló kisebb enciklikának is tekinthető. A kifejtő, tanító első részt azonban ezúttal is az egész Egyház számára előírt rendelkezések követik: a Porta fideit nemcsak elolvasni és átelmélkedni kell, hanem végrehajtani. A részletes utasításokat egy későbbre ígért szentszéki dokumentum (Nota) fogja tartalmazni, azonban a pápa már most megjelöl néhány konkrét teendőt.
Felszólítja az egész világ püspökeit, csatlakozzanak Péter Utódjához, hogy „méltó és gyümölcsöző módon” ünnepeljék a Hit Évét. Intenzívebbé kell tenni a hit tartalmának megismerését és megismertetését – a pápa sugallja, hogy a Hitvallás szövegét ismét mindenkinek betéve kellene tudni – nyilvánosan meg kell vallani hitünket a székesegyházakban és templomokban, az otthonokban és a családokban, a szerzetesi és plébániai közösségekben, a régi és új egyházi közegekben, a hívők mind hitelesebbé váló életében. A hitet a maga teljességében kell megvallani, és intenzívebbé kell tenni megünneplését a liturgiában, különösen az Eucharisztiában.
„Újra felfedezni a megvallott, ünnepelt, megélt és átimádkozott hit tartalmát, valamint átgondolni magának a hitnek az aktusát: ez az a feladat, amit különösen is ebben az évben minden hívőnek magáévá kell tennie.”

2012. május
Pápai üzenet a tömegtájékoztatás 46. világnapjára
„Csend és szó: az evangelizáció útja” -
2012. május

Kedves Testvéreim!
A 2012-es tömegtájékoztatási világnap közeledtével szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot az emberi kommunikáció folyamatának egy olyan vetületével kapcsolatban, amelyet – annak ellenére, hogy nagyon fontos – néha elfelejtünk, és ma különösképpen szükségesnek tűnik felidézni. A csend és a szó közötti kapcsolatról van szó: a kommunikáció két eleméről, melyeknek egyensúlyban kell lenniük, egymást követniük kell és kiegészíteniük ahhoz, hogy hiteles párbeszéd alakuljon ki és az emberek valóban közel kerüljenek egymáshoz. Amikor a csend és a szó kölcsönösen kizárják egymást, a kommunikáció megromlik: vagy azért, mert megszédíti az embert, vagy, mert éppen ellenkezőleg, fagyos légkört teremt. Amikor viszont egymást kiegészítik, a kommunikáció értéket és jelentőséget nyer.
A csend a kommunikáció szerves része, e nélkül nem léteznek tartalomban gazdag szavak. A csendben jobban meghalljuk, és jobban megismerjük önmagunkat, megszületik és elmélyül a gondolat, világosabban megértjük, mit is szeretnénk mondani, vagy mit várunk a másiktól és eldöntjük, hogyan fejezzük ki magunkat. Hallgatásunk lehetővé teszi a másik személynek, hogy beszéljen, hogy kifejezze önmagát, nekünk pedig azt, hogy ne ragadjunk le saját gondolatainknál és szavainknál a másikkal való véleménycsere híján. Így lehetőség nyílik egymás meghallgatására és teljesebb emberi kapcsolatok születhetnek. A csendben érhetők tetten például az egymást szerető emberek közötti kommunikáció leghitelesebb mozzanatai: a gesztus, az arckifejezés, a test, mind olyan jelzés, amely kifejezi a személyt. A csendben beszél az öröm, az aggodalom, a szenvedés. Ezek éppen a csendben találnak különösen intenzív kifejeződési formát. A csendből tehát még igényesebb kommunikáció ered, amelyben szerepet játszik az érzékenység és az a meghallgatásra való képesség, amely gyakran megmutatja az egymás közötti kapcsolat mélységét és természetét. Ott, ahol bőséges a mondanivaló és az információ, a csend elengedhetetlenné válik ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni azt, ami fontos, attól, ami fölösleges vagy mellékes. Ha mélyen elgondolkodunk, az segít felismernünk, hogy van kapcsolat azok között az események között, amelyeknek első látásra nincs közük egymáshoz; segít értékelni és elemezni az átadott üzenetet. Ez pedig lehetővé teszi, hogy megfontolt és tárgyszerű véleményeket osszunk meg egymással, megalapozva ezzel egy hiteles, közös tudást. Ezért szükséges, hogy megfelelő környezetet, egyfajta „ökoszisztémát” hozzunk létre, amely egyensúlyt tud teremteni csend és szó, képek és hangok között.
A kommunikáció jelenlegi dinamikájának nagy részét a kérdések határozzák meg, amelyekre választ keresünk. A kereső programok és a közösségi hálók a kommunikáció kiindulópontjai sok ember számára, akik tanácsot, ötletet, információt, választ keresnek. Napjainkban az internet egyre inkább a kérdések, és válaszok színterévé válik; sőt korunk emberét gyakran olyan kérdésekre adott válaszok bombázzák, amelyeket ő maga sosem tett fel, és olyan szükségletekre vonatkoznak, amelyeket ő nem érzékel. A csend nagyban elősegíti a szükséges megkülönböztetést a sok-sok inger és válasz között, amiket kapunk, hogy felismerjük, és középpontba tudjuk helyezni a valóban fontos kérdéseket. A kommunikáció összetett és sokszínű világában mindenesetre sokak figyelme irányul az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire: ki vagyok? mit tudhatok? mit kell tennem? miben reménykedhetek? Fontos befogadnunk azokat az embereket, akik felteszik ezeket a kérdéseket, lehetőséget adni mély párbeszéd folytatására, amelyben ott vannak a szavak, a megvitatás, de a meghívás is az elgondolkodásra és a csöndre, amely olykor többet mondhat egy elsietett válasznál, és lehetővé teszi annak, akiben felmerül a kérdés, hogy a lehető legmélyebben magába nézzen és elinduljon a válaszadásnak azon az útján, amelyet Isten az ember szívébe írt.
Ez a szüntelen kérdésáradat alapjában az embernek a nyugtalan igazságkeresését fejezi ki, kicsi vagy nagy igazságokét, amelyek értelmet és reményt adnak létének. Az ember nem elégedhet meg szkeptikus vélemények és élettapasztalatok egyszerű és toleráns megosztásával: mindannyian keressük az igazságot, bennünk van ez a mély vágy. Még inkább korunkban, amelyben „amikor az emberek információkat cserélnek, máris önmagukat osztják meg másokkal, világképüket, reményeiket, ideáljaikat”. (Üzenet a tömegtájékoztatás világnapjára, 2011).
Érdeklődéssel kell figyelembe vennünk azokat a különböző honlapokat, alkalmazásokat és közösségi hálókat, amelyek segíthetik korunk emberét, hogy elgondolkodjon, valódi kérdéseket tegyen fel, de abban is, hogy teret adjon életében a csöndnek, alkalmat találjon az imádságra, az elmélkedésre, Isten igéjének megosztására. A rövid, lényegre törő üzenetekben, amelyek gyakran nem hosszabbak egy bibliai versnél, mély gondolatokat lehet kifejezni, ha az ember nem hanyagolja el belső életének gondozását. Nem meglepő, hogy a különböző vallási hagyományokban a magány és a csend kiváltságos teret jelentenek, mert segítik az embereket megtalálni önmagukat és azt az Igazságot, amely mindennek értelmet ad. A bibliai kinyilatkoztatás Istene szavak nélkül is beszél: „Ahogy Krisztus keresztje megmutatja, Isten a csöndjén keresztül is beszél. Isten csöndje, az Atya és Mindenható távolságának megtapasztalása döntő szakasz Isten Fiának, a megtestesült Igének földi útjában. (…) Isten csöndje folytatása a korábban kimondott szavainak. Ezekben a sötét pillanatokban Ő a csendjének misztériumán keresztül szól” (Verbum Domini apostoli buzdítás, 2010. szeptember 30., 21). A kereszt csendjében Isten szeretetének meggyőző ereje beszél, azé a szereteté, amely elmegy a legteljesebb odaadásig.  Krisztus halála után csend borul a földre, és nagyszombaton, amikor „a király alszik, és az emberré lett Isten felkelti mindazokat, akik századok óta alszanak” (vö. nagyszombati olvasmányos imaóra), ismét felhangzik Isten hangja, mely telve van szeretettel az emberiség iránt.
Ha Isten a csendben is szól az emberhez, az ember is felfedezi a csendben rejlő lehetőséget, hogy beszéljen Istennel és Istenről. „Szükségünk van arra a csendre, amely szemlélődéssé válik, amely bevezet minket Isten csendjébe, és így eljuthatunk arra a pontra, ahol megszületik a Szó, az Ige, a megváltó Ige” (Homília, Szentmise a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaival, 2006. október 6.). Amikor Isten nagyságáról beszélünk, nyelvezetünket sosem találjuk elég megfelelőnek, így tér nyílik a csendes szemlélődésre. Ebből a szemlélődésből születik meg teljes belső erejével a misszióra való sürgető hívás és annak feltétlen szükségessége, hogy elmondjuk, „amit láttunk és hallottunk” azért, hogy mindenki közösségben legyen Istennel (vö. 1 Jn 1,3). A csendes szemlélődés belemerít minket a Szeretet forrásába, amely a felebarátunk felé vezet minket, hogy átérezzük fájdalmát, elvigyük neki Krisztus fényét, az életről szóló üzenetét, szeretetének teljes odaadottságát, mely üdvözít.
A csendes szemlélődésben aztán még erőteljesebben emelkedik ki az az örök Ige, amely által a világ teremtetett, és megértjük azt az üdvözítő tervet, amelyet Isten szavakon és tetteken keresztül valósít meg az emberiség egész történelme során. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet, az Isteni „kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot” (Dei Verbum, 2). És ez az üdvözítő terv a Názáreti Jézus személyében éri el csúcspontját, aki az egész kinyilatkoztatás teljessége és közvetítője. Ő megismertette velünk az Atya Isten valódi arcát, és keresztjével és feltámadásával átvezetett minket a bűn és a halál szolgaságából Isten gyermekeinek szabadságára. Az az alapvető kérdés, hogy mi az emberi élet értelme, Krisztus misztériumában olyan választ talál, amely békét tud adni a nyugtalan emberi szívnek. Ebből a misztériumból születik meg az Egyház missziója, és ez a misztérium ösztönzi a keresztényeket, hogy a remény és az üdvösség hirdetői legyenek, és tanúságot tegyenek arról a szeretetről, amely előmozdítja az emberi méltóságot, építi az igazságosságot és a békét.
Szó és csend. A kommunikációra nevelni magunkat azt jelenti, hogy nem csak beszélni tanulunk meg, hanem hallgatni, szemlélődni is, és ez különösképpen fontos azoknak, akik evangelizálnak: a csend és a szó is alapvető és szerves része az Egyház kommunikációs tevékenységének annak érdekében, hogy megújultan hirdesse Krisztust a kortárs világban. Az Egyháznak a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül végzett egész evangelizációs tevékenységét Máriára bízom, akinek csöndje „meghallgatja és kivirágoztatja az Igét” (Imádság a fiatalok loretói találkozójára, 2007. szeptember 1-2.).
Vatikán, 2012. - XVI. Benedek pápa

A Szentatya üzenete a hivatások 49. világnapjára - 2012. április 29. – húsvét 4. vasárnapja
Téma: a hivatások Isten szeretetének ajándékai

Kedves testvérek!
A Hivatások XLIX. Világnapja, amelyet 2012. április 29-én, Húsvét negyedik vasárnapján fogunk megünnepelni, arra hív bennünket, hogy gondolkozzunk el erről a témáról: A hivatások Isten szeretetének ajándékai.
Minden tökéletes ajándék forrása Isten, a Szeretet (Deus Caritas est): „aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1 Jn 4,16). A Szentírás elbeszéli ennek az Isten és az ember közötti eredeti kapcsolatnak a történetét, amely megelőzi még magát a teremtést is. Szent Pál, amikor az efezusi keresztényeknek ír, a hála és dicséret himnuszát fogalmazza meg az Atya iránt, aki végtelen jóakarattal gondoskodik az évszázadok során az üdvösség, a szeretet egyetemes tervének megvalósulásáról. Fiában, Jézusban – állítja az apostol – , az Atya „kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte” (Ef 1,4). Még azelőtt szeretett bennünket, hogy létrejöttünk volna! Kizárólag feltétel nélküli szeretetétől indíttatva, a „semmiből teremtett bennünket” (vö. 2 Mak 7,28), hogy elvezessen a Vele való teljes közösségre.
A zsoltáros, megrendülten szemlélvén Isten Gondviselésének művét, így kiáltott fel: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Létezésünk mély igazsága tehát ebben a meglepő misztériumban rejlik: minden teremtmény, főként minden emberi személy, Isten gondolatának és szeretetteljes cselekedetének gyümölcse, ennek a végtelen, hűséges és örök szeretetnek (vö. Jer 31,3). Ennek a valóságnak a felfedezése az, amely valóban átalakítja életünket teljes mélységében. A Vallomások egy híres szakaszában Szent Ágoston azt fejezi ki, mennyire intenzív élmény volt számára, hogy Isten a legteljesebb szépség és a legteljesebb szeretet. Olyan Isten, aki mindig is ott állt mellette, s akinek végre megnyitotta elméjét és szívét, hogy átalakíthassa: „Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!” (X, 27.38; ford.: Dr. Vass József). Ezekkel a képekkel igyekezett visszaadni Hippo szent püspöke az Istennel, az ő szeretetével való találkozás kimondhatatlan titkát, amely átalakítja az ember egész létét.
Olyan szeretet ez, amely feltétel nélküli és megelőz bennünket, támogat bennünket és hív bennünket életünk útja során és Isten teljes ingyenességében gyökerezik. Különösen a papi szolgálatra vonatkoztatva elődöm, Boldog II. János Pál pápa kijelentette: „a szolgálat minden megnyilvánulása, ha arra irányul, hogy az Egyház iránti őszinte szolgálatot és szeretetet fejezze ki, egyidejűleg érleli a Jézusnak nyújtott szeretetet és szolgálatot is, mert Ő az Egyház Feje, Pásztora és Vőlegénye” (Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, 25). Minden hivatás ugyanis Isten kezdeményezéséből fakad, Isten szeretetének ajándéka! Ő az, aki megteszi az „első lépést”, és nem azért teszi, mert különös jóságot tapasztal bennünk, hanem szeretetének jelenléte miatt, amely „a Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5).
Az isteni hívás forrása minden korban a kezdeményező Isten végtelen szeretete, amely teljességében Jézus Krisztusban mutatkozik meg. Amint első, Deus Caritas est kezdetű enciklikámban írtam: „Valójában Isten sokféleképpen látható. A szeretet történelmében, amit a Szentírás beszél el nekünk, elénk jön, meg akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten átszúrt Szívig, egészen a Föltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok tevékenysége által a születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk – emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben, különösen az Eucharisztiában” (nr. 17).
Isten szeretete mindig megmarad, hűséges önmagához, ahhoz a szóhoz, „amelyet ezernyi nemzedékre adott” (Zsolt 105,8). Ezért kell újra hirdetni, főként az új nemzedékek számára, ennek az isteni szeretetnek a hívó szépségét, amely megelőz és elkísér bennünket: ez a titokzatos mozgatórugó, motiváció, amely soha nem csökken, a legnehezebb körülmények között sem.
Kedves testvérek, erre a szeretetre kell megnyitnunk életünket. Jézus Krisztus az Atya szeretetének tökéletességére (vö. Mt 5,48) hív meg bennünket nap mint nap! A keresztény élet magas mércéje ugyanis abban áll, hogy úgy szeressünk, „mint” az Isten. Olyan szeretetről van szó, amely a hűséges és termékeny önátadásban nyilvánul meg. Keresztes Szent János, amikor hosszabb időre fel volt függesztve, a drámai helyzete miatt aggódó segoviai perjelnőnek válaszolva buzdítja őt, hogy Isten tervének megfelelően cselekedjen: „Ne gondoljon másra, csak arra, hogy mindent Isten rendezett így; és ahol nincsen szeretet, oda vigyen szeretetet és Ön is szeretetet fog ott gyűjteni” (Levelek, 26).
Az önátadásnak ezen a talaján, az Isten szeretetére történő megnyílásban és mint e szeretet gyümölcse jön létre és növekszik minden hivatás. Ebből a forrásból merítve az imádságban, az Ige állhatatos hallgatása és a szentségek, különösen az Eucharisztia gyakori vétele által lehetséges megélni a felebarát iránti szeretetet, ebből tanulhatjuk meg Krisztus Urunk arcának felismerését (vö. Mt 21,31-46). Ahhoz, hogy kifejezze az elválaszthatatlan kapcsolatot e „két szeretet” – az Isten iránti és a felebarátok iránti szeretet – között, amelyek egyazon isteni forrásból erednek és ugyanarra irányulnak, Nagy Szent Gergely pápa a kis növény példázatát használja: „Szívünk talajába ültette [Isten] először az iránta érzett szeretet gyökerét, és ebből fejlődött ki növényként a testvéri szeretet” (Moralium Libri, sive expositio in Librum B. Job, Lib. VII, cap. 24, 28; PL 75, 780 D).
Az egyetlen isteni szeretetnek ezt a két kifejezési formáját különösen intenzíven és tiszta szívvel kell megélnie azoknak, akik a papi szolgálat vagy a megszentelt élet útját választják – ezek jelentik hivatásuk megkülönböztető jegyét. Valóban: az Isten iránti szeretet, amelynek a papok és szerzetesek látható – noha sosem tökéletes – képmásaivá válnak, ez jelenti az okot, amiért válaszolnak a hívásra, hogy különleges módon is az Úrnak szenteljék az életüket a pappá szentelésben illetve az evangéliumi tanácsok megfogadásában. A teljesen odaadott és megélt, és ezért mélységes örömmel teli élet titka Szent Péter válaszának ereje, amit isteni Mesterének ad: „Uram, tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,15).
A szeretet másik kézzelfogható megnyilvánulása, vagyis a felebarátaink, főképpen a leginkább nélkülözők és szenvedők iránti szeretet az a gesztus, amelynek révén a pap és a megszentelt életet élő személy az emberek között a közösség kezdeményezője és a remény magvetője lesz. A megszentelt életet élők, különösképpen a papok kapcsolata a keresztény közösséggel létfontosságú és egyben alapvető szerepe van érzelmi világuk alakulásában is. Ezzel kapcsolatban a szent Ars-i plébános ezt szerette mondogatni: „A pap nem magának pap, hanem a ti számotokra.” (Le curé d’Ars. Sa pensée – Son coeur, Foi Vivante, 1966, 100).
Kedves püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, hitoktatók, lelkipásztori kisegítők és mindazok, akik az új nemzedékek nevelésén fáradoztok, arra buzdítalak benneteket, hogy figyeljetek oda és vegyétek észre azokat, akiknél a plébániai közösségekben, az egyesületekben és a mozgalmakban a papi vagy speciális megszentelt élethivatás jelei érzékelhetőek. Fontos, hogy az Egyházban megteremtsük a kedvező körülményeket ahhoz, hogy számos „igen” születhessen, számos nagylelkű válasz Isten szeretetének hívó szavára.
A hivatásgondozás feladata lesz olyan tájékozódási pontokat nyújtani, amelyek gyümölcsöző utat jelölnek ki a számukra. Ennek központi eleme az Isten Igéjének szeretete a Szentírás egyre mélyebb megismerése és a figyelmes és kitartó személyes és közösségi ima révén, hogy az illető személyek képesek legyenek meghallani az isteni hívást a számos hang között, amelyek megtöltik hétköznapjaikat. Főleg azonban az Oltáriszentségnek kell a hivatásbeli út „éltető középpontjának” lennie, hiszen itt érint meg minket Isten szeretete Krisztus áldozatában, a szeretet tökéletes kifejeződésében, és itt tanuljuk meg mindig újra, hogy az isteni szeretet „magas mércéje” szerint kell élnünk. Az Ige, az imádság és az Eucharisztia hármasa az az értékes kincs, amely segít megérteni a teljesen az Isten Országáért odaadott élet szépségét.
Azt kívánom, hogy a helyi egyházak, minden összetevőjükben, legyenek a figyelmes és mély hivatástisztázás „helyszínei”, amelyek képesek a fiatal nőknek és férfiaknak bölcs és határozott lelki segítséget adni. Ilyen módon válik a keresztény közösség maga is az Isten szeretetének megnyilvánulásává, amely magában őriz minden meghívást. Ez a folyamat, amely megfelel Jézus új parancsának, különlegesen szép és egyedülálló módon jelenhet meg a keresztény családokban, amelyek szeretete Krisztus szeretetének megjelenése, aki önmagát adta oda Egyházáért (vö. Ef 5,32). A családokban, amelyek „az élet és a szeretet közösségei” (Gaudium et spes, 48) az új nemzedékek csodálatos módon megtapasztalhatják ezt az önfeláldozó szeretetet. A családok ugyanis nem csupán az emberi és keresztényi formálódás kiemelt helyei, hanem egyben „az Isten országának szentelt életre szóló hivatás első és legjobb szemináriuma” lehetnek (II. János Pál, Familiaris consortio apostoli buzdítás, 53), ahol újra felfedezhetik, éppen a családon belül, a papság és a megszentelt élet szépségét és fontosságát. Minden lelkipásztornak és minden világi hívőnek mindig együtt kell működni, hogy az Egyházban minél több „otthona és iskolája legyen a közösségnek” a názáreti Szent Család mintájára, amely a Földön a Szentháromság életének harmonikus tükörképe.
Ezekkel a kívánságokkal adom rátok szívből apostoli áldásomat, tisztelt püspök testvéreim, s rátok, papokra, diakónusokra, szerzetesekre és szerzetesnőkre és minden világi hívőre, különösen azokra a fiatal férfiakra és nőkre, akik engedelmes szívvel igyekeznek meghallani Isten szavát, nagylelkű és hűséges beleegyezéssel készen annak elfogadására.

Vatikán, XVI. Benedek pápa


GYÓNÁS - ÚJ EVANGELIZÁCIÓ

A pápa szerint az új evangelizáció egyik útja a szentségi gyónás
XVI. Benedek pápa március 9-én, pénteken délben a VI. Pál teremben fogadta az Apostoli Penitenciária által szervezett kurzus 1300 résztvevőjét. Beszédében a Szentatya rámutatott a szentségi gyónás és az új evangelizáció között fennálló szoros kapcsolatra.
A gyónás révén a bűnét megbánó vétkező új emberré válik. Csak az hirdetheti az evangéliumi újdonságot, aki hagyja, hogy mélyen megújuljon az isteni kegyelem révén. A szívek valódi megtérése minden megújulás mozgató ereje, amely evangelizáló erővé válik – fejtette ki XVI. Benedek pápa.
Az új evangelizációban és a szentségi gyónásban ismét fel kell fedezni Krisztus arcát, amelyben Isten megmutatja nekünk együtt érző szívét. Korunkban, amikor a relativizmus megkérdőjelezi annak a lehetőségét is, hogy az oktatás az igazság ismeretébe, vagyis az Istennel való kapcsolatba való fokozatos bevezetés, a keresztények arra kaptak meghívást, hogy erőteljesen hirdessék a Jézus Krisztussal való találkozás lehetőségét. A gyónás szentsége segít ahhoz, hogy Istenre tekintsünk – szögezte le a pápa.
Aki a gyónás szentségéhez járul, megtapasztalja magában a változás utáni vágyat. Az új evangelizáció egyik kiindulópontja a gyóntatószék – fejtette ki a Szentatya. A gyónás misztikus találkozás az ember Teremtője utáni kimeríthetetlen vágya és Isten Irgalmassága között, amely az egyetlen megfelelő válasz az ember végtelen utáni igényére.

A pápa a szentgyónás fontosságáról

A bűntől való megszabaduláshoz mindenkinek meg kell vallania bűnét – mondta a Szentatya nagyböjt negyedik vasárnapján, az Úrangyala-imádság alkalmával mondott beszédében.

Isten irgalmas szeretete végtelen, hiszen egyetlen Fiát váltságul adja életünkért. Ahhoz azonban, hogy valaki meggyógyulhasson, fel kell ismernie, hogy beteg: a bűntől való megszabaduláshoz mindenkinek meg kell vallania bűnét – mondta a Szentatya nagyböjt negyedik vasárnapján, az Úrangyala-imádság alkalmával mondott beszédében.

Az ember időnként jobban kedveli a homályt a világosságnál, mert ragaszkodik bűneihez. Az igazi békét csak akkor találjuk meg, ha megnyílunk a világosságnak, ha  őszintén megvalljuk bűneinket Istennek. Ezért fontos rendszeresen a bűnbocsánat szentségéhez járulni, különösen nagyböjt idején. (2012. márc. 18)

MEDDŐSÉG
Az egyház nagy figyelmet szentel a meddő házaspárok szenvedésének és bátorítja a tudományos kutatást
A pápa beszéde a Pápai Életvédő Akadémia tagjai előtt
A Pápai Életvédő Akadémia február 23-ról 25-ig tartja pápai audienciával záruló éves közgyűlését. Az intézmény XVIII. közgyűlésének 200 résztvevője a következő témát vitatta meg a csütörtökön kezdődött kongresszuson: „A meddőség diagnózisa és kezelése”.
A Szentatya arra buzdította a Pápai Életvédő Akadémia tagjait, hogy haladjanak tovább a becsületes tudományos kutatás útján, amely szüntelenül keresi az ember javát és nem veti meg a hittel való párbeszédet. Az egyház mindig nagy bizalommal tekintett az emberi értelem lehetőségeire és a tudományos munkára, amelyet megfelelő komolysággal és szigorúsággal folytatnak, és amely mindig szem előtt tartja az erkölcsi aspektusokat. A meddőség terén végzett kutatás jelentős mind emberi, mind társadalmi szempontból – állapította meg a pápa, majd utalt a házaspárok meddőségének erkölcsi dimenziójára.
A szakértők keressék a helyes kórmegállapítás és a meddőség okait kiküszöbölő terápia útjait.
A cél nem pusztán az, hogy a házaspárnak gyermeke szülessen. Termékenységük visszaszerzése révén felelős szülőkké és Isten munkatársaivá válhatnak egy új emberi lény nemzésében. A pápa hangsúlyozta: a férfi és a nő házasságnak nevezett szeretet- és életközössége az egyetlen hely, amely méltó arra, hogy életre hívjon egy új emberi lényt, aki mindig ajándék.
Az utódnemzés emberi és keresztény méltósága nem egy „termékben” nyilvánul meg, hanem a házastársi aktushoz fűződő kapcsolatában, amely a házastársi szeretet, a házastársak nem pusztán biológiai, hanem egyben spirituális egységének kifejezése. A mindent a tudománynak alávető világnézet és a nyereség logikája ma látszólag uralják a meddőség és az utódnemzés kérdését, korlátozva ezáltal a kutatás számos területét is – fejtette ki a pápa.

Az egyház nagy figyelmet szentel a meddő házaspárok szenvedésének és ezért is bátorítja a tudományos kutatást. A szeretetre kapott meghívás azonban az önátadás hivatása, amelyet soha semmilyen szervi elégtelenség nem akadályozhat meg. A kérdést tehát, amelyre a tudomány nem tud választ adni, Krisztus fénye világítja meg. A pápa végül arra buzdította a tudósokat, hogy az embereket soha ne tekintsék pusztán technikai problémának. A lelkiismeretek közönye az igazzal és a jóval szemben, fenyegető veszélyt jelent a hiteles tudományos haladás számára.

Hamvazószerdán a negyven napos nagyböjtről tartotta katekézisét Benedek pápa – 2012.
A Szentatya február 22-én délelőtt a vatikáni VI. Pál teremben találkozott a világ zarándokainak több ezres csoportjával, akiknek hamvazószerdán a negyven napon át tartó nagyböjti időszakról tanított. Mint mondta, az egyház történetének első évszázadaiban a katekumenek, vagyis a keresztségre, a keresztény életre készülőknek volt fontos ez az időszak. A belső megtisztulás által az Istenhez való közeledés lehetőségét jelentette. Később aztán a vezeklő emberek, majd minden hívő számára meghívást jelentett arra, hogy életüket még inkább Krisztus példája szerint éljék. Az egyházi közösség nagyböjti részvétele hangsúlyozza a keresztény spiritualitás egyik fontos dimenzióját, vagyis azt, hogy a megváltás nemcsak néhányakra, hanem mindenkire vonatkozik Krisztus halála és feltámadása által. Ezért mind a katekumenek, mind azok, akik eltávolodtak Istentől és a kiengesztelődés útját keresték, mind pedig az egyházzal szeretetközösségben lévő hívek jól tudták, hogy a Húsvétot megelőző időszak a „metanoia”, vagyis a belső megtisztulás, a bűnbocsánat, a megtérés ideje volt – mondta katekézisében a Szentatya.
Ezt követőn kitért a nagyböjtöt jelentő negyven napra, a „Quadragesima”-ra. A 40-es szám az Ó- és az Újszövetségben is szimbolikus számként van jelen, amely Isten Népe életének jelentős eseményeihez kapcsolódik. Szám, amely a várakozás, a megtisztulás idejét, az Úr eljövetelét és Isten hűségét jelképezi. Idő, amely türelmes állhatatosságra és az érett döntések meghozatalára ad lehetőséget.
A 40-es szám feltűnik Noé történetében, aki negyven napon és negyven éjjelen át a bárkán volt, majd Mózesnél, aki a Sínai-hegyen szintén negyven nap és negyven éjjel várta a kőtáblát a törvényekkel. Negyven évig vándorolt a zsidó nép, hogy elérkezzen az ígéret földjére, és Illés prófétának is negyven napig tartott az út Hóreb hegyéig. Negyven évig uralkodtak Saul, Dávid és Salamon zsidó királyok is.
Az Újszövetségben Jézus, mielőtt megkezdte volna nyilvános működését, negyven napra a pusztába vonult és böjtölt. Isten Szava volt tápláléka, amellyel az ördög kísértése ellen is védekezett. Majd a feltámadt Jézus is negyven napon át megjelent tanítványai előtt és Isten országáról beszélt nekik – elevenítette fel a Szentatya a Szentírásban foglalt történeteket. A negyven napos időszak spirituális jellege ma is időszerű, amely lehetőséget ad a híveknek, hogy még inkább Jézus példáját kövessék.
A negyven napos időszak e kettősége – vagyis az Istenhez való közeledés és a megkísértés ideje együtt – jól mutatja az egyház helyzetét is a történelem és a világ „sivatagán” át vezető útján. Ebben a pusztában a hívő embernek lehetősége van az Istennel való mély kapcsolatra, amely megerősíti lelkét, hitét, táplálja a reményt és a szeretetet – mondta a zarándokoknak a Szentatya. Tapasztalat, amely által részeseivé válhatunk Krisztus a bűn és a halál felett aratott győzelmének keresztáldozata által. A „sivatag” azonban a minket körülvevő valóság negatív aspektusának jelképe is, vagyis a sivárság, az értékekben való szegénység, a szekularizmus, a materialista kultúra, amelyek bezárják a személyt a lét evilági távlataiba megfosztva a transzcendencia minden vonatkozásától. Ez az a hely, ahol a felettünk lévő ég szürke az egoizmus, a csalás és a meg nem értés felhői miatt. A ma egyháza számára azonban a pusztaság időszaka a kegyelem időszakává tud alakulni, ugyanis bizonyosak vagyunk abban, hogy Isten a legkeményebb kősziklából is képes élő vizet fakasztani – buzdította a híveket Benedek pápa.
Azt kívánta minden jelenlévőnek, hogy az elkövetkezendő negyven nap adja meg a bátorság újrafelfedezésének lehetőségét, hogy türelemmel és hittel tudjuk elfogadni a megpróbáltatásokat és a nehézségeket tudva azt, hogy a sötétségből mindig új nap virrad az Úr hatalma által.


Nagyböjt - 2012.
„Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24)
Kedves Testvérek!
A nagyböjt ismét alkalmat ad arra, hogy a keresztény élet középpontjáról elmélkedjünk: a felebaráti szeretetről. Ez ugyanis alkalmas időszak, hogy Isten igéje és a szentségek segítségével megújulva folytassuk hitbeli utunkat, személyesen és közösségileg egyaránt. Ezt az utat az imádság és a megosztás, a csönd és a böjt jellemzi, miközben várjuk, hogy átéljük a húsvéti örömet.
Ebben az évben a Zsidókhoz írt levélből vett rövid bibliai részlet fényében szeretnék felvetni néhány gondolatot: „Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24). Ez a mondat egy olyan szentírási szakaszba illeszkedik, amelyben a szent szerző arra buzdít, hogy bízzunk Jézus Krisztusban, mint Főpapban, aki elnyerte számunkra a megbocsátást és utat nyitott nekünk Istenhez. Krisztus befogadásának gyümölcse egy olyan élet, amely a három isteni erény szerint fejlődik: azaz „igaz szívvel, hitből fakadó bizalommal” (22. vers) közeledünk az Úrhoz, kitartunk „rendíthetetlenül reménységünk megvallásában” (23. vers), és a testvérekkel együtt folytonosan a „szeretetre és jótettekre” törekszünk (24. vers). Azt is kijelenti, hogy ennek az evangéliumi életformának a megtartásához fontos a részvételünk közösségi liturgikus- és ima összejöveteleken, amelyek az eszkatológikus célra, az Istennel való teljes közösségre irányítják figyelmünket (25. vers). A 24. versnél állok meg, amely néhány szóban értékes és mindig aktuális tanítást ad a keresztény élet három aspektusával kapcsolatban, melyek: a másik emberre való odafigyelés, a kölcsönösség és a személyes életszentség.

1.    „Figyeljünk egymásra”: felelősség a testvér iránt
Az első szempont a egymásra „odafigyelésre” szóló felhívás: az itt használt görög szó a katanoein, amelynek jelentése jól megfigyelni, figyelmesnek lenni, tudatosan nézni, észrevenni valamit. Megtaláljuk az evangéliumban, amikor Jézus hívja a tanítványokat, hogy „nézzék” az ég madarait, amelyek nem fáradoznak, de a gondoskodó és előzékeny isteni gondviselés mégis odafigyel rájuk (vö. Lk 12,24); másutt pedig azt mondja, hogy mielőtt a testvér szemében észreveszik a szálkát, „vegyék észre” saját szemükben a gerendát (vö. Lk 6,41). Ezt a szót megtaláljuk a Zsidókhoz írt levél egy másik részében is, mint felhívást, hogy nézzük „hitvallásunk követét és főpapját, Jézust” (vö. Zsid 3,1). Az ige tehát a buzdítás elején arra hív minket, hogy másokra szegezzük tekintetünket, mindenekelőtt Jézusra, és hogy figyeljünk egymásra, ne legyünk részvétlenek, közömbösek a testvérek sorsa iránt. Gyakran ugyanis ez az ellentétes magatartás érvényesül: a közömbösség és érdektelenség. Ezek önzésből fakadnak, amely a „magánszféra” tiszteletben tartásának látszatát ölti magára. Ma is erővel visszhangzik az Úr szava, amely mindannyiunkat arra hív, hogy gondját viseljük a másik embernek. Isten ma is azt kéri tőlünk, hogy testvéreink „őrzői” legyünk (vö. Ter 4,9), olyan kapcsolatokat teremtsünk, amelyekre jellemző a kölcsönös gondoskodás és a figyelmesség a másik javára, az ő teljes javára. A felebarát iránti szeretet nagy parancsolata megkívánja és sürgeti azt, hogy a saját felelősségünk tudatában legyünk azok iránt, akik hozzánk hasonló teremtmények és Isten gyermekei. Annak a ténynek, hogy minden ember testvérünk, akik sok esetben a hitben is testvéreink, arra kell elvezetnie minket, hogy a felebarátainkban valódi hasonmásunkat (alter ego) lássuk, akit Isten végtelenül szeret. Ha ezzel a testvéri tekintettel nézünk másokra, akkor a szolidaritás és az igazságosság, valamint az irgalmasság és az együttérzés természetes módon fakadnak majd szívünkből. Isten szolgája VI. Pál pápa kijelentette, hogy a világ ma főleg testvériség-hiányban szenved: „A világ beteg. Baja nem annyira az, hogy kiapadtak a segélyforrások, vagy hogy ezeket egy kisebbség fölözi le, hanem az, hogy hiányzik a testvéri kötelék az emberek és népek között.” (Populorum progressio kezdetű enciklika [1967. március 26.], 66).
A másik iránti figyelem azt jelenti, hogy a jót kívánjuk számára minden szempontból: fizikai, erkölcsi és lelki szempontból. Amellett, hogy a kortárs kultúra látszólag elvesztette a jó és a rossz iránti érzéket, határozottan ki kell jelentenünk, hogy a jó létezik és győzedelmeskedik, mert Isten „jó és jót osztogat” (vö. Zsolt 119, 68). A jó az, ami felkelti, védi és előmozdítja az életet, a testvériséget és a közösséget. A felebarát iránti felelősség azt jelenti, hogy azt akarjuk és azt tesszük, ami neki jó, arra vágyunk, hogy ő is megnyíljon a jó logikájára. A testvér iránti törődés azt jelenti, hogy felnyitjuk a szemünket arra, amire szüksége van. A Szentírás óv minket attól a veszélytől, hogy szívünk megkeményedjen egyfajta „lelki érzéketlenségtől”, amely vakká tesz minket a másik szenvedése iránt. Lukács evangélista Jézusnak két olyan példabeszédét írja le, amelyek egy-egy példával bemutatják ezt az állapotot, ami kialakulhat az ember szívében. Az irgalmas szamaritánusról szóló történetben a pap és a levita közömbösen „továbbmennek” az úton fekvő ember mellett, akit rablók fosztottak ki és vertek össze (vö. Lk 10, 30-32). A dúsgazdag ember történetében a gazdagságban eltelt ember nem veszi észre a szegény Lázár helyzetét, aki éhen hal az ajtaja előtt (vö. Lk 16,19). Mindkét esetben az „odafigyelésnek”, a szerető és együttérző tekintetnek az ellenkezőjét látjuk. Mi akadályozza ezt az emberséges és szerető tekintetet a testvér iránt? Gyakran az anyagi gazdagság és túltelítettség, de az is, hogy saját érdekeinket és aggodalmainkat minden elé helyezzük. Sosem szabad képtelenné válnunk az irgalmas szeretetre a szenvedő iránt, sosem szabad, hogy szívünk annyira tele legyen saját dolgainkkal és problémáinkkal, hogy süketté váljon a szegény ember kiáltása előtt. Viszont éppen az alázatos szívből és a szenvedés személyes megtapasztalásából fakadhat egy belső megnyílás az együttérzésre és az empátiára: „Az igaz megérti a kisemberek ügyét, a gonosz azonban nem ismer megértést” (Péld 29,7). Így válik érthetővé azok boldogsága, „akik sírnak” (Mt 5,4), azaz mindazoké, akik ki tudnak lépni önmagukból, és megindítja őket mások fájdalma. A találkozás a másik emberrel és szívünk megnyitása az ő szükségleteire, alkalmat ad az üdvösség és a boldogság megtapasztalására.
A testvérre való „odafigyelés” magában foglalja a lelki javáról való gondoskodást is. És itt szeretnék emlékeztetni a keresztény élet egy olyan aspektusára, amely úgy tűnik, feledésbe merült: a testvéri figyelmeztetés (correctio fraterna) az örök üdvösség távlatában. Napjainkban az emberek általában eléggé fogékonyak azokra a gondolatokra, amelyek a másik ember testi és anyagi jólétével való törődésről és a karitatív szeretetről szólnak, de szinte egyáltalán nem esik szó a testvérek iránti lelki felelősségről. Nem így az első századok egyházában és a hitben valóban érett közösségekben, ahol nemcsak a testvér testi egészségét viselik szívükön, hanem a lelki egészségét is az örök élet távlatában. A Szentírásban olvassuk: „… a bölcset fedd meg, az majd szeret érte! Adj tanácsot a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, s gyarapítja a tudását” (Péld 9,8-9). Maga Krisztus parancsolja, hogy figyelmeztessük a testvért, ha az bűnt követ el (vö. Mt 18,15). A testvéri figyelmeztetésre használt ige – elenchein – ugyanaz a szó, amely a megintés prófétai, keresztényekre jellemző küldetését jelöli egy olyan nemzedékkel szemben, amely szemet huny a rossz felett (vö. Ef 5,11). Az Egyház hagyománya az irgalmasság lelki cselekedetei között tartja számon a „bűnösök megintését”. Fontos, hogy újra felfedezzük a keresztény felebaráti szeretetnek ezt a dimenzióját. Nem szabad hallgatni a rossz láttán. Azoknak a keresztényeknek a magatartására gondolok itt, akik az emberekre való tekintettel vagy egyszerűen kényelemből inkább alkalmazkodnak az általánosan uralkodó mentalitáshoz, minthogy figyelmeztetnék testvéreiket azokra a gondolkodás- és cselekvésmódokra, amelyek ellenkeznek az igazsággal és nem követik a jó útját. A keresztény számonkérést azonban sosem az elítélés vagy a vádaskodás lelkülete mozgatja; mindig szeretetből és irgalomból történik és a testvérek javával való igazi törődésből fakad. Pál apostol kijelenti: „Testvérek, ha valakit botláson értek, ti, akik lelkiek vagytok, intsétek meg a szelídség szellemében. De ügyelj, hogy magad kísértésbe ne essél!” (Gal 6,1). Individualizmussal átitatott világunkban újra fel kell fedeznünk a testvéri figyelmeztetés fontosságát, azért, hogy együtt haladjunk előre az életszentség felé. Az igaz is hétszer elesik (vö. Péld 24,16) írja a Szentírás, mindannyian gyengék vagyunk és vannak hiányosságaink (vö. 1 Jn 1,8). Nagy szolgálat tehát egyrészt másoknak segíteni, másrészt engedni, hogy nekünk segítsenek eljutni igaz önismeretre, hogy jobbá tegyük saját életünket és helyesebben járjunk az Úr útján. Mindig szükség van olyan tekintetre, amely szeret és kijavít, ismer és elismer, megkülönböztet és megbocsát (vö. Lk 22,61), ahogy ezt Isten tette és teszi mindannyiunkkal.

2. „Egymásra”: a kölcsönösség ajándéka
A többiek „megóvása” ellentétes azzal a mentalitással, amely az életet pusztán földi dimenziójára korlátozza, nem a végső célja távlatában tekint rá, és az egyéni szabadság nevében bármilyen erkölcsi döntést elfogad. Egy olyan társadalom, mint a mostani, érzéketlenné válhat a testi szenvedésekre és az élet lelki és erkölcsi igényeire is. A keresztény közösségben azonban nem szabad így lennie! Pál apostol felszólít, hogy azt keressük, ami „a békességre és kölcsönös épülésünkre szolgál” (Róm 14,19), „törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére” (uo. 15,2), és ne saját hasznunkat keressük, „hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek” (1 Kor 10,33). Ez az alázat és szeretet lelkületéből fakadó kölcsönös figyelmeztetés és buzdítás a keresztény közösség életének része kell, hogy legyen.
    Az Úr tanítványai, akik az Eucharisztia által egyesülnek Krisztussal, közösségben élnek, amely egymáshoz köti őket, mint egyetlen Test tagjait. Ez azt jelenti, hogy a másik hozzám tartozik; életének és üdvösségének köze van az én életemhez és üdvösségemhez. Ezzel a közösségnek egy nagyon mély alkotóelemét érintjük: létünk összekapcsolódik mások létével akár a jóban, akár a rosszban; a bűnnek és a jótetteknek egyaránt van társadalmi vonatkozásuk is. Az Egyházban, Krisztus titokzatos Testében alakot ölt ez a kölcsönösség: a közösség szüntelenül bűnbánatot tart és gyermekei bűneinek megbocsátását kéri, ugyanakkor folytonosan örül és ujjong is az erények és a szeretet megnyilvánulásaiért, amelyek áthatják. „A testben … a tagok törődjenek egymással” (1 Kor 12,25), hangsúlyozza Szent Pál, hiszen egyetlen testet alkotunk. A testvérek iránti szeretet, melynek egyik kifejeződése az alamizsna – tipikus nagyböjti cselekedet az imádság és a böjt mellett – ebben a közös összetartozásban gyökerezik. A legszegényebbekkel való konkrét törődés által is kifejezheti minden keresztény, hogy részese az egyetlen Testnek, az Egyháznak. Az egymás iránti kölcsönös figyelem azt is jelenti, hogy felismerjük azt a jót, amit az Úr véghezvisz másokban és megköszönjük velük együtt a kegyelem csodáit, amelyeket a jó és mindenható Isten folytonosan művel gyermekeiben. Amikor egy keresztény észreveszi a Szentlélek működését a másikban, nem tehet mást, mint örül és dicsőíti a mennyei Atyát (vö. Mt 5,16).
    
3. „Hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást”: együtt haladni az életszentség útján
A Zsidókhoz írt levélnek ez a kifejezése (10,24) egyrészt arra ösztönöz, hogy gondolkozzunk el az életszentségre szóló egyetemes meghíváson és a lelki életben való folyamatos előrehaladáson, másrészt hogy a nagyobb karizmákra vágyjunk, és egyre nagyobb, gyümölcsözőbb szeretetre törekedjünk (vö. 1 Kor 12,31-13,13). A kölcsönös egymásra figyelés célja, hogy egyre nagyobb, tettekben megnyilvánuló szeretetre ösztönözzük egymást, úgy „mint a hajnal pirkadása, mely egyre világosabb, míg fényes nap nem lesz” (Péld 4,18), várva azt a napot, amelyben sosem jön el az alkonyat, mert Istenben élünk. Életünk ajándékba kapott értékes idejének célja, hogy Isten szeretetében felfedezzük és véghezvigyük a jótetteket. Így maga az Egyház is növekszik, fejlődik egészen addig, míg eljut majd Krisztus teljessége életkorának mértékére (vö. Ef 4,13). A növekedésnek e dinamikus távlatában helyezkedik el buzdításunk: ösztönözzük egymást kölcsönösen, hogy jótetteket vigyünk végbe és eljussunk a szeretet teljességére.
    Sajnos mindig jelen van a kísértés, hogy lanyhák legyünk, hogy elfojtsuk a Lelket, hogy vonakodjunk „kamatoztatni a talentumainkat”, amelyeket saját magunk és mások javára kaptunk (vö. Mt 25,25). Mindannyian kaptunk lelki vagy anyagi kincseket, amelyek hasznosak az isteni terv beteljesítése, az Egyház java és egyéni üdvösségünk szempontjából (vö. Lk 12,21; 1 Tim 6,18). A lelki mesterek emlékeztetnek arra, hogy aki a lelki életben nem halad előre, az visszaesik. Kedves testvérek, fogadjuk el a mindig aktuális felhívást, hogy törekedjünk «a keresztény élet magas fokának elérésére» (II. János Pál, Novo millennio ineunte apostoli levél, [2001. január 6.] 31.). Amikor az Egyház bölcsességében elismeri és kihirdeti egyes példamutató keresztények boldog vagy szent mivoltát, akkor azzal az is a célja, hogy vágyat ébresszen az ő erényeik követésére. Szent Pál buzdít: „a tiszteletadásban előzzétek meg egymást” (Róm 12,10).
    Egy olyan világban, amelynek szüksége van arra, hogy a keresztények megújulva tegyenek tanúságot a szeretetről és az Úrhoz való hűségükről, mindenki érezze annak sürgető szükségét, hogy megelőzzük egymást a szeretetben, a szolgálatban és a jótettekben (vö. Zsid 6,10). Ez a felhívás különösen hangsúlyos a húsvétra való készülés szent időszakában. Miközben szent és gyümölcsöző nagyböjtöt kívánok, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására bízlak benneteket és mindenkire szívből adom apostoli áldásomat.

Őszentsége, XVI. Benedek pápa üzenete a betegek XX. világnapjára - 2012. február 11.

„Állj fel és menj! A hited meggyógyított.” (Lk 17,19)

Kedves Testvérek!
A betegek világnapja alkalmából, amelyet február 11-én, a lourdes-i Szűz Mária emléknapján tartunk, szeretnék újból lelki közelségemről biztosítani minden beteget, akik valamilyen intézményben vagy családjuk körében vannak, és szeretném kifejezni mindannyiuknak az egész egyház irántuk való szeretetét és gondoskodását. Minden emberi élet, különösen a gyenge és a beteg élet nagylelkű és szeretetteljes elfogadása, a keresztény ember evangéliumi tanúságtételének fontos része, Krisztus példájára, aki lehajolt a testileg és lelkileg szenvedő emberhez, hogy meggyógyítsa.

1. Legközelebb jövőre, 2013. február 11-én Németországban üljük meg ünnepélyesen a betegek világnapját, amelynek témája az irgalmas szamaritánus jelképes, evangéliumi alakja lesz (vö. Lk 10,29-37). Erre készülve idén a „gyógyulás szentségeire” szeretném helyezni a hangsúlyt, azaz a bűnbánat és a kiengesztelődés szentségére valamint a betegek kenetére, amelyeknek természetes kiteljesedése a szentáldozásban valósul meg.
Jézus találkozása a tíz leprással, amelyet Lukács evangéliuma beszél el (vö. Lk 17, 11-19), és különösen az Úr egyikükhöz szóló szavai: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított” (v. 19), segítenek tudatára ébredni, milyen fontos a hit azoknak, akikre valamilyen szenvedés vagy betegség nehezedik, és az Úrhoz közelednek. A vele való találkozásban valóságosan megtapasztalhatják, hogy aki hisz, az soha nincs egyedül! Isten ugyanis, az ő Fiában nem hagy magunkra bánatunkban és szenvedésünkben, hanem mellettünk van, segít hordozni azokat, és szeretne lelkünk legmélyén gyógyítani bennünket (vö. Mk 2,1-12).
Annak a leprásnak a hite, aki mikor észrevette, hogy meggyógyult, csodálkozva és örömmel telve, egyedüliként, a többiektől eltérően rögtön visszamegy Jézushoz, hogy kifejezze háláját; megsejteti, hogy a visszanyert egészség valami sokkal értékesebbnek a jele, mint az egyszerű, testi gyógyulás. Az üdvösség jele, amelyet Isten Krisztuson keresztül ajándékoz nekünk, s ez Jézus szavaiban fejeződik ki: hited meggyógyított téged.  Aki saját szenvedésében és betegségében Isten segítségét kéri, az biztos abban, hogy az Ő szeretete nem hagyja el soha, és hogy az egyház szeretete, amely Isten üdvözítő művének folytatása az időben, sosem hagy alább. A testi gyógyulás – amely az üdvösség mélyebb valóságának a kifejeződése – megmutatja, hogy az ember, testi-lelki egységében, milyen fontos az Úr számára. Minden szentség Isten közelségét fejezi ki és valósítja meg, aki teljesen ingyenesen „anyagi valóságokon keresztül érint meg minket…, amelyeket Ő saját szolgálatába állít, és eszközzé tesz ahhoz, hogy találkozzunk vele” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). „A teremtés és a megváltás közötti egység láthatóvá válik. A szentségek hitünk testi vonatkozásának kifejeződései, mely átfogja az egész embert, testet és lelket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.).
Az Egyház fő feladata nyilvánvalóan Isten országának hirdetése, «de ennek a hirdetésnek egy gyógyítási folyamatnak kell lennie: „…meggyógyítani a megtört szívűeket” (Iz 61,1)» (uo.), Jézus megbízása alapján, amelyet tanítványainak adott (vö. Lk 9,1-2; Mt 10,1.5-14; Mk 6,7-13). A testi egészség és a lelki sebekből való megújulás egymástól való elválaszthatatlansága segít, hogy jobban megértsük a «gyógyulás szentségeit».  

 2. A bűnbánat szentsége gyakran állt az egyház pásztorai figyelmének középpontjában éppen azért, mert nagyon fontos szerepe van a keresztény élet útján: „A bűnbánat szentségének minden ereje abban áll, hogy visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol vele” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1468). Jézus meghirdette a megbocsátást és a kiengesztelődést, amelyet az Egyház folytat és az egész emberiséget szüntelenül meghívja a megtérésre és, hogy higgyen az evangéliumban. Magáévá teszi Pál apostol felhívását: „Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20). Jézus az életével hirdeti és jelenvalóvá teszi az Atya irgalmát. Ő nem azért jött, hogy elítéljen, hanem hogy megbocsásson és üdvözítsen, hogy reményt adjon a szenvedés és a bűn legnagyobb sötétségében is, és hogy örök életet ajándékozzon. Így a bűnbánat szentségében, a „gyónás orvosságában”, a bűn megtapasztalása nem fajul elkeseredettséggé, hanem találkozik a Szeretettel, amely megbocsát és átalakít (vö. II. János Pál pápa Reconciliatio et Poenitentia szinódus utáni apostoli buzdítás, 31).
„A végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), mint az evangéliumi példabeszédben szereplő atya (vö. Lk 15,11-32), egyik gyermeke előtt sem zárja be szívét, hanem várja, keresi őket, utánuk megy értük oda, ahol a közösség elutasítása elszigeteltségbe és megosztottságba börtönzi őket, asztala köré hívja valamennyiüket a megbocsájtás és a kiengesztelődés örömünnepében. A szenvedés ideje, amikor kísértésünk lehetne, hogy elbátortalanodjunk és elkeseredjünk, kegyelmi idővé alakulhat, és ahogy a példabeszédben a tékozló fiú tette, magunkba szállhatunk, hogy átgondoljuk életünket, elismerjük hibáinkat és bukásainkat; vágyat érezhetünk az Atya ölelése iránt és visszatérhetünk az úton az ő Háza felé. Ő nagy szeretetében mindig és minden körülmények között virraszt életünk fölött és vár minket, hogy minden hozzá visszatérő gyermekének felkínálja a teljes kiengesztelődés és az öröm ajándékát.

3. Az evangéliumokat olvasva világosan látszik, hogy Jézus mindig különleges figyelmet fordított a betegekre. Nemcsak elküldte tanítványait, hogy gyógyítsák sebeiket (vö. Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9), hanem alapított számukra egy külön szentséget is: a betegek kenetét. Jakab levele tanúsítja, hogy ez a szentségi cselekmény már az első keresztény közösségben jelen volt (vö. Jak 5,14-16): a betegek kenetével, melyet a papok imádsága kísér, az egész egyház a szenvedő és megdicsőült Úrra bízza a betegeket, hogy enyhítse fájdalmukat és üdvözítse őket, sőt buzdítja őket, hogy lelkileg egyesüljenek Krisztus szenvedésével és halálával, hogy ezáltal Isten népének javát szolgálják.
Ez a szentség arra indít, hogy az Olajfák hegyének kettős misztériumát szemléljük, ahol Jézus drámai módon szembesült az Atya által mutatott úttal, a szenvedésnek, a tökéletes szeretetnek az útjával, és elfogadta azt. A próbatételnek abban az órájában Ő közvetítő, „magában hordozza, magára veszi a világ fájdalmát és szenvedését, Istenhez szóló kiáltássá formálva azt, Isten szeme elé és az Ő kezébe helyezi, azaz valóságosan a Megváltás művébe” (Lectio divina, Találkozó a római klérussal, 2010. február 18.). De „az Olajfák hegye az a hely is, ahonnan Ő felment az Atyához, tehát a Megváltás helye. Az Olajfák hegyének kettős misztériuma mindig „aktív” az egyház szentségi olajában…, Isten szeretetének jelében, amely megérint minket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). A betegek kenetében az olaj szentségi anyagát kapjuk meg, úgymond „Isten orvosságát…, amely most biztossá tesz minket az ő jóságában, megerősít és megvigasztal, ugyanakkor a betegségen túl a végleges gyógyulás, a feltámadás felé irányítja figyelmünket (vö. Jak 5,14)” (uo.).
Ez a szentség ma nagyobb figyelmet érdemel, mind a teológia terén, mind pedig a betegek felé irányuló lelkipásztori tevékenységben. Figyelembe véve a liturgikus imádság szövegeit, amelyeket a betegséghez kötődő különböző élethelyzetekben és nem csak a földi élet végén alkalmazunk (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1514.), a betegek kenetét nem tarthatjuk „kisebb szentségnek”, mint a többit. A lelkipásztori törődés és figyelem a betegek iránt, míg egyrészről Isten gyöngédségének jele a szenvedő ember iránt, másrészről lelki hasznot hoz a papok és az egész keresztény közösség számára is, annak tudatában, hogy amit a legkisebbnek teszünk, azt magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40).

4. A „gyógyulás szentségeivel” kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „Isten meggyógyítja minden betegségedet. Ne félj tehát: minden betegségedből meggyógyít… Neked csak hagynod kell, hogy Ő gyógyíthasson téged és nem szabad visszautasítanod kezét” (Zsoltárok magyarázata, 102. zsoltár, 5: PL 36, 1319-1320). Isten kegyelmének értékes eszközei ezek, amelyek segítik a beteget, hogy egyre inkább azonosuljon Krisztus halálának és feltámadásának misztériumával. E két szentséggel együtt szeretném hangsúlyozni az Eucharisztia fontosságát. Ha betegség idején magunkhoz vesszük, egyedülálló módon segít, hogy végbemenjen bennünk ez az átalakulás. Aki Jézus testéből és véréből táplálkozik, azt egyesíti azzal a felajánlással, amelyben önmagát adta oda az Atyának mindannyiunk üdvösségéért. Az egyház egész közössége, különösképpen a plébániaközösségek figyeljenek arra, hogy biztosítsák a rendszeres szentáldozás lehetőségét azoknak, akik egészségi állapotuk vagy életkoruk miatt nem juthatnak el a liturgiákra. Ily módon ezek a testvérek megkapják a lehetőséget, hogy megerősítsék kapcsolatukat a megfeszített és feltámadt Krisztussal azáltal, hogy iránta való szeretetből felajánlott életükkel részt vesznek az egyház küldetésében. Ebből a szempontból fontos, hogy a papok, amikor a kórházakban, gondozó intézetekben vagy a betegek otthonaiban végzik érzékeny lelkületet igénylő tevékenységüket, a „betegek szolgálóinak” érezzék magukat, akik „jelei és eszközei Krisztus együttérző szeretetének, amelynek minden szenvedő emberhez el kell jutnia” (vö. Pápai üzenet a betegek XVIII. világnapjára, 2009. november 22.)  
Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulás – amely a lelki áldozáson keresztül is megvalósul – egészen rendkívüli jelentőséget nyer, amikor az Eucharisztiát szent útravalóként szolgáltatják ki és veszik magukhoz. Az életnek abban a pillanatában még erősebben visszhangzanak az Úr szavai: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia ugyanis, különösen szent útravalóként – Antióchiai Szent Ignác meghatározása szerint – „a halhatatlanság gyógyszere, a halál ellenszere” (Efezusiaknak írt levél, 20: PG 5, 661). Az átmenet szentsége a halálból az életbe, ebből a világból az Atyához, aki mindannyiunkat vár a mennyei Jeruzsálemben.

5. A betegek XX. világnapjára szóló üzenet témája, „Állj fel és menj! A hited meggyógyított”, előretekint a Hit évére is, amely 2012. október 11-én veszi kezdetét, megfelelő és értékes alkalomként arra, hogy újra felfedezzük a hit erejét és szépségét, elmélyítsük tartalmát és tanúságot tegyünk róla mindennapi életünkben (vö. Porta fidei apostoli levél, 2011. október 11.). Bátorítani szeretném a betegeket és szenvedőket, hogy mindig biztos támaszt találjanak a hitben, amelyet Isten igéjének hallgatása, a személyes imádság és a szentségek táplálnak. A lelkipásztorokat pedig arra hívom, hogy legyenek egyre készségesebbek a szentségek betegeknek való kiszolgáltatására. A rájuk bízott nyáj vezetőiként, a Jó Pásztor példájára, a papok legyenek örömmel teltek, szolgálatkészek a gyengék, az egyszerűek, a bűnösök iránt, és a remény megnyugtató szavaival Isten végtelen irgalmát tanúsítsák számukra (vö. Szt. Ágoston, 95. levél, 1 PL 33, 351-352.).

Ismét kifejezem személyes köszönetemet és az egyház köszönetét az egészségügyben dolgozóknak és azoknak a családoknak, akik rokonaikban az Úr Jézus szenvedő arcát látják, hiszen szakmai hozzáértésben vagy csöndes szolgálatban, gyakran Krisztus nevét nem is említve, konkrétan Őróla tanúskodnak ( vö. Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.).
Máriára, az Irgalom Anyjára és Betegek Gyógyítójára emeljük bizalommal tekintetünket és őt szólítjuk imádságunkkal. Az ő anyai együttérző szenvedése, amelyet a kereszten haldokló Fia mellett élt át, kísérje és tartsa meg a hitet minden beteg és szenvedő emberben a testi és lelki sebekből való gyógyulás útján.
Mindenkit biztosítok arról, hogy megemlékezem róluk imáimban, és mindenkire rendkívüli apostoli áldásomat adom.
Vatikán, 2011. november 20., Krisztus Király főünnepe -- XVI. Benedek pápa

A Szentatya, XVI. Benedek pápa üzenete a vándorlók és menekültek 98. világnapjára
(2012. január 15.)
Migráció és új evangelizáció
Kedves Testvéreim!
Jézus Krisztusnak, a világ egyetlen üdvözítőjének hirdetése ,,az egyháznak első és magától értetődő feladata ... Ezt a hivatást, ezt a küldetést a mai társadalmi átalakulások is égetően sürgetik” (Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 14.). Ma pedig még inkább szükségét érezzük annak, hogy új erővel és megújult módon szorgalmazzuk az evangelizációs tevékenységet, hiszen olyan világban élünk, amelyben az egyének és a népek egyre közelebb kerülnek egymáshoz, történjék ez akár a határok megszűnése és a globalizáció új adottságai által, akár a kommunikációs eszközök fejlődése, vagy éppen az egyének és csoportok gyakori és könnyed helyváltoztatásának lehetősége következtében. Ennek az új helyzetnek megfelelően, szívünkben újra fel kell ébresztenünk azt a lelkesedést és bátorságot, amely már az első keresztény közösségeket is mozgatta és az evangélium újszerűségének rettenthetetlen hirdetőivé tette, megfontolva Szent Pál szavait: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9, 16).

E megfontolások nyomán született meg a téma, amelyet idén a vándorlók és menekültek világnapjára választottam: „Migráció és új evangelizáció”. Hiszen az egyház ebben az órában új evangelizálásra szólít és azt akarja, hogy az emberi mobilitás összetett és széles világában is fokozzuk a missziós tevékenységet: azokon a területeken, ahol az evangéliumot először hirdetik éppúgy, mint a keresztény hagyományokkal rendelkező országokban.

Boldog II. János Pál meghívott minket „Az Igéből táplálkozni, hogy evangelizációs küldetésünk során >>az Ige szolgáivá<< váljunk, ... Bátran szembe kell néznünk a mind sokrétűbbé és megterhelőbbé váló helyzettel, a jelenségek világméretűvé válásával s a népek és kultúrák állandóan új és változó mozaikjával, amely ezzel együtt jár” (Novo millennio ineunte apostoli levél, 40). Hiszen mind a nemzeti határokon belül zajló, mind az országhatárokon átívelő nemzetközi vándorlás – történjék ez a jobb életfeltételek keresése érdekében, vagy éppen az üldöztetések, a háborúk, az erőszak, az éhség és a természeti katasztrófák által okozott fenyegető veszélyek előli menekülés következtében – az egyének és a népek soha nem látott keveredéséhez és új problémák felmerüléséhez vezetett, nemcsak emberi vonatkozásban, hanem etikai, vallási és szellemi tekintetben is. A szekularizáció nyilvánvaló következményei, az újabb szektás mozgalmak megjelenése, a keresztény hittel szemben tapasztalható világméretű közömbösség, a nyilvánvaló széttöredezési törekvések napjainkban nagyon megnehezítik, hogy egy olyan közös célra összpontosítsunk, amely „az egyetlen emberi család” kialakítására bátorít, „a testvérek egyetlen családjáéra az egyre inkább több nemzetiségűvé és vegyes kultúrájúvá váló társadalmakban, ahol tiszteletben tartva a jogos különbségeket, még a különböző valláshoz tartozó emberek is párbeszédre szorulnak annak érdekében, hogy békésen és egymást megsegítve együtt élhessenek”, amint ezt az elmúlt évben már megfogalmaztam ugyanerre a világnapra szóló üzenetemben. Korunkra rányomják bélyegüket azok a törekvések, amelyek megpróbálják kitörölni Istent és az Egyház tanítását életünk látóköréből, széles teret engedve a kétkedésnek, a szkepticizmusnak és a közömbösségnek, amelyek még a keresztény hit minden társadalmi és szimbolikus megjelenését is igyekeznek kiirtani.

Ebben az összefüggésben, nem ritkán arra ösztönzik még azokat a migránsokat is, akik Krisztust már megismerték és elfogadták, hogy többé már ne tekintsék Őt fontosnak, veszítsék el hitüket és ne lássanak abban semmi értelmet, ne tekintsék magukat az egyház részének, inkább folytassanak olyan életmódot, amely többé már nincs tekintettel se Krisztusra, se az ő evangéliumára. Akik olyan keresztény népek körében nevelkedtek, ahol még meghatározó volt a keresztény hit, gyakran vándorolnak olyan országokba, ahol a keresztények kisebbségben élnek és a hit ősi hagyománya nem jelent többé sem személyes meggyőződést, sem közösségi hitvallást, mivel az csupán kulturális tényezővé zsugorodott. Az egyház kihívása itt abban áll, hogy segítse az elvándorlókat akkor is megmaradni a hitben, ha már hiányzik annak a kultúrának a megtartó ereje, amely a szülőföldön még megvolt. Ez történhet akár új lelkipásztori stratégiák, akár olyan módozatok és nyelvezetek kifejlesztése által, amelyek mindig az Isten Igéjének eleven elfogadását szolgálják. Bizonyos esetekben lehetőség kínálkozik arra, hogy a tisztességes párbeszéd és a szolidaritás konkrét tanúsága által hirdessük: az emberiség Jézus Krisztusban részese lett Isten titkának és isteni élete szeretetének, és feltárult előtte a remény és béke távlata. Más esetekben viszont lehetőség adódik arra, hogy az örömhír megújult hirdetése és a következetes keresztény életünk által ébresztgessük szunnyadó keresztény lelkiismeretünket, és így újra felfedezzük a találkozás szépségét Krisztussal, aki a keresztényeket mindig szentségre hívja, még az idegenben is.

Napjaink migrációs jelensége valóban gondviseléstől kapott alkalom arra, hogy hirdessük az evangéliumot a mai világban. Olyan, a föld különböző tájairól érkező férfiak és nők kérik felvételüket a régi keresztény hagyományokkal rendelkező országokba, akik még nem találkoztak Jézus Krisztussal, vagy akik csak töredékesen ismerik Őt. Hozzájuk is meg kell találnunk a megfelelő utat, hogy találkozhassanak Jézus Krisztussal, megismerhessék Őt, és így megtapasztalhassák az üdvösség felbecsülhetetlen ajándékát, amely minden ember számára a „teljes élet” forrása (vö. Jn 10,10). Viszont e tekintetben is komoly feladat vár magukra, az elvándorlókra is, hiszen maguk lehetnek „az Isten Igéjének hirdetői és a feltámadt Jézusnak, a világ reménységének tanúi” (Verbum Domini apostoli levél, 105).

Az új evangelizáció területén meghatározó szerep hárul az elvándorlók körében tevékenykedő lelkipásztorokra és munkatársaikra – papokra, szerzetesekre és világiakra –, akiknek munkája egyre sokszínűbb környezetben történik. Arra hívom őket, hogy az egyház tanítóhivatalának tanításából merítve, a helyi püspökökkel közösen keressék a testvéri közösség építésének és a tisztességes igehirdetésnek az útjait, és győzedelmeskedjenek minden ellenségeskedő és nemzetieskedő magatartáson. Az elvándorlás áramlata által érintett szülőföld egyháza, az átmenő és befogadó országok egyházaival együtt, közösen fokozzák együttműködésüket mind az útnak induló, mind a megérkező vándorok javára, de mindenképpen azok hasznára, akiknek az utazások során leginkább szükségük van a találkozásra a befogadó felebarátban megmutatkozó Krisztus irgalmas tekintetével. Az ilyen gyümölcsöző közösségi pasztoráció megvalósításában éppúgy hasznos lehet az elvándorlók és menekültek számára már eddig kialakított hagyományos struktúráknak a megújítása, mint azoknak a módozatoknak a felkarolása, amelyek a megváltozott körülmények között, a korábbiaknál is jobban szolgálják a különböző kultúrák és népek együttélését és együttműködését.

A menedéket kérő menekülteknek, akárcsak az üldözés, az erőszak vagy az egyéb életveszélyes helyzetek elől menekülő embereknek mindig szükségük van a mi megértésünkre és befogadó készségünkre, emberi méltóságuk és jogaik tiszteletben tartására, de ugyanakkor ők is tudatában kell legyenek saját kötelességeiknek. Szenvedésük arra szólítja az államokat és a nemzetközi közösséget, hogy tegyenek tanúságot a kölcsönös elfogadás magatartásáról, győzedelmeskedjenek a félelmek felett, kerüljék a diszkriminációt, gondoskodjanak a szolidaritás konkrét formáinak megvalósításáról, beleértve a megfelelő felvételi struktúrákat és az áttelepítési terveket is. Mindez magában foglalja a kölcsönös segítségnyújtást a szenvedésektől sújtott régiók és azok között, amelyek már évek óta nagyon sok menekültet fogadtak be, beleértve az államok nagyobb közös felelősségvállalását is a menekültek átvételében.

A sajtóra és a többi kommunikációs eszközre hárul az a fontos feladat, hogy őszintén, korrekt módon és tárgyilagosan tájékoztasson azok helyzetéről, akik hazájuk és hozzátartozóik elhagyására kényszerültek és új egzisztencia felépítésébe akarnak kezdeni.

A keresztény közösségek tanúsítsanak különös figyelmet a vándormunkások és ezek családjai iránt, foglalják őket imáikba, szolidáris és keresztény felebaráti szeretetükbe, viseltessenek irántuk a kölcsönös gazdagodást elősegítő nagy megbecsüléssel, siessenek segítségükre minden olyan új politikai, gazdasági és szociális eszközzel, amely elősegíti minden ember személyi méltóságának tiszteletét, a család védelmét, a tisztességes lakáshoz, munkához és szolgáltatásokhoz való hozzájutást.

A papok, szerzetesek, szerzetesnők és a világiak, mindenekelőtt a fiatalok, nők és férfiak, tanúsítsanak együttérzést e sok elvándorló iránt, és ajánlják fel támogatásukat azoknak, akik elmenekültek az erőszak elől és most új életstílusokkal és beilleszkedési nehézségekkel szembesülnek. Az Jézus Krisztusban való üdvösség hirdetése legyen a megkönnyebbülés, a reménység és a „tökéletes béke” forrása (vö. Jn 15, 11).

Befejezésül emlékeztetni szeretnék a sok, beilleszkedési problémával, bürokratikus nehézséggel, a szállás- és otthonkeresés nyomorúságával szembesülő hallgatók helyzetére. A keresztény közösségek legyenek különösen együtt érzők ezekkel a fiúkkal és lányokkal, akiknek fiatal koruknál fogva, a kulturális fejlődésen túl, személyes kapcsolatokra is igényük van, és szívükben mélységes vágy él az igazság iránt, arra vágyakoznak, hogy találkozzanak Istennel. Különösen a keresztény szellemiségű egyetemek váljanak a tanúságtétel és az új evangelizáció kisugárzó színtereivé. Komolyan törekedjenek arra, hogy az egyetemek világában hozzájáruljanak a szociális, kulturális és emberi fejlődéshez, és ezen túlmenően, mozdítsák elő a kultúrák párbeszédét és értékeljék a különböző nemzetiségű hallgatók ahhoz való hozzájárulását is. Ha az evangélium hiteles tanúival és a keresztény élet példaképeivel találkoznak, az arra fogja sarkallni őket, hogy maguk is az új evangelizáció tevékeny résztvevői legyenek.

Kedves Barátaim, kérjük Mária, a „mi Úti Boldogasszonyunk” közbenjárását, hogy Jézus Krisztus üdvösségének örvendező hirdetése által, töltse be reménységgel a világ útjain vándorló testvéreink szívét. Imáimról biztosítok mindenkit és apostoli áldásomat adom. - XVI. Benedek pápa

PS. A német és olasz szöveg alapján fordította: Cs. F.



ŐSZENTSÉGE XVI. BENEDEK PÁPA ÜZENETE
A BÉKE VILÁGNAPJÁRA 2012. JANUÁR 1.
A FIATALOK NEVELÉSE AZ IGAZSÁGOSSÁGRA ÉS A BÉKÉRE
1. Az új év kezdete, amely Isten ajándéka az emberiség számára, arra indít, hogy nagy bizalommal és szeretettel forduljak mindenki felé különleges jókívánságommal az előttünk álló időszakra vonatkozóan, hogy azt valóban az igazságosság és a béke jellemezze.
 Milyen alapállással tekintsünk az új esztendőre? A 130. zsoltárban egy gyönyörű képet találunk. A zsoltáros úgy fogalmaz, hogy a hívő ember várja az Urat, „jobban, mint az őr a hajnalt” (Zsolt 130,6), biztos reménységgel, mivel tudja, hogy elhozza a fényt, az irgalmat, az üdvösséget. Ez a remény a választott nép tapasztalatából sarjad, amely tudja, hogy Isten arra neveli: a világot az igazság szemszögéből nézze és ne hagyja, hogy kedvét szegjék a megpróbáltatások. Arra buzdítalak benneteket, hogy ezzel a bizalomteli alapállással tekintsetek a 2012-es évre. Igaz, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nőtt a keserűség érzése a válság miatt, amely próbára teszi a társadalmat, a munka világát és a gazdaságot; ám a válság gyökerei elsősorban a kultúra és az emberről alkotott felfogás terén keresendők. Szinte úgy tűnik, mintha sötét fátyol borulna korunkra, amely nem engedi, hogy tisztán lássuk a nappal fényét.
Ám ebben a sötétségben sem hagy fel az ember szíve azzal a hajnal várásával, amelyről a zsoltáros beszél. Ez a várakozás különösen élő és látható a fiatalok között, és ezért is fordul most feléjük gondolatom, arra, ami az ő lehetőségük és kötelességük a társadalom építésében. Ezért a Béke XLV. Világnapjára küldött üzenetemet a nevelés összefüggésében fogalmazom meg: „A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére”, mivel meg vagyok róla győződve, hogy ők, a maguk lelkesedésével és lendületével új reményt képesek adni a világnak.
  Üzenetem szól a szülőkhöz, a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük.
 Tovább kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.
  Azok az aggodalmak, amelyeknek a világ számos táján megannyi fiatal adott hangot az utóbbi időkben, kifejezik a vágyat, hogy reménykedve tekinthessenek a jövőbe. Több olyan kérdés is van, amelyet jelenleg aggodalommal élnek meg. Szeretnének olyan képzésben részesülni, amely felkészíti őket, hogy mélyebben megértsék a valóságot: nehéz számukra családot alapítani és tartós munkahelyet találni, valamint ténylegesen hozzájárulni a politika, a kultúra és a gazdaság területén az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez.
  Fontos, hogy ezek a vágyak és az eszményi lendület megfelelő figyelmet kapjon a társadalom minden szegmensében. Az egyház reménnyel tekint a fiatalokra, bízik bennük és bátorítja őket, hogy keressék az igazságot, védjék a közjót, legyenek nyitottak a világra és szemeik legyenek képesek meglátni az „új dolgokat” (Iz 42,9; 48,6)!

A nevelésügy felelősei

2. A nevelés az élet leggyönyörűbb és legnehezebb kalandja. A nevelés, a latin educere alapján annyit tesz, hogy valakit kivezetünk önmagából, hogy bevezessük a valóságba, egy olyan teljesség felé, amelynek segítségével a személyiség növekedhet. Ez a folyamat két szabadság találkozásából táplálkozik, a felnőtt és a fiatal szabadságáéból. Szükséges hozzá a tanítvány szabadsága, akinek nyitottnak kell lennie és hagynia kell magát elvezetni a valóság megismerésére, és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha szükségesek a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol.
  Melyek azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje. „A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”  Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.
  Olyan világban élünk, amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik, hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle származik a valódi igazságosság és béke.
  Szeretnék most azoknak az intézményeknek a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.
  Minden nevelő környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.
  Ezután a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák. Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából. Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politika, mint a közjó szolgálatának képét.
  Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.
  A fiatalok részéről is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük élőktől megkívánnak. Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság jó és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az igazságosságra és a békére lehessen őket nevelni!

Nevelés az igazságra és a szabadságra

3. Szent Ágoston tette fel a kérdést: „Quid enim fortius desiderat anima quam veritatem? Mit kíván erősebben az ember, mint az igazságot?”  Egy társadalom emberi arca nagyban függ attól, hogy a nevelés mennyiben járul hozzá ennek az elnyomhatatlan kérdésnek az életben tartásához. A nevelés ugyanis a teljes személyiség formálását jelenti, beleértve a lét erkölcsi és szellemi vetületeit is, tekintettel személyes végcéljára, valamint annak a társadalomnak a javára, amelynek az egyén tagja. A környező valóságot csodálva a zsoltáros így gondolkozik: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, ez: ki az ember? Az ember olyan lény, akinek szíve szomjazza a végtelent, az igazságot (de nem egy részleges igazságot, hanem olyat, amely képes megmagyarázni az élet értelmét), mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ha hálával elfogadjuk tehát az életet, mint felbecsülhetetlen ajándékot, ez elvezet oda, hogy felfedezzük minden személy saját, legmélyebb értelemben vett méltóságát és sérthetetlenségét. Ezért a legelső nevelés abban áll, hogy megtanuljuk felismerni az emberben a Teremtő képmását: így tudunk majd valódi mély tiszteletet érezni minden egyes emberi lény iránt, valamint segíteni mindenki másnak olyan életet élni, amely megfelel ennek a magasztos emberi méltóságunknak. Soha nem szabad elfelednünk, hogy „az ember valódi fejlődése a személy teljességére vonatkozik a maga egységében és minden dimenziójában”,  ideértve a transzcendens dimenziót is. Miként azt sem feledhetjük el, hogy nem lehet a személyt feláldozni egy részleges jó elérése érdekében, legyen az bár gazdasági vagy társadalmi, egyéni vagy közösségi cél.
  Személyes szabadságának értelmét is csak az Istennel való kapcsolatban állva érti meg az ember. A nevelés feladata pedig nem más, mint felkészíteni a valódi szabadságra. Ez pedig nem a kötöttségek hiányát, a szabad akarat önkényét vagy az én uralmát jelenti. Az az ember, aki önmagát abszolútnak képzeli, aki nem függ semmitől és senkitől, és megtehet mindent, amit csak akar, végül ellent fog mondani a saját igazságának és elveszíti a szabadságát. Az ember ezzel szemben társas lény, aki életét a többi emberrel és főként Istennel összekötve éli. A hiteles szabadságot soha nem lehet úgy elérni, hogy valaki eltávolodik Istentől.
  A szabadság fontos érték, ugyanakkor érzékeny is, könnyű félreérteni és könnyű rosszra használni. „Manapság különösen alattomos akadályozója a nevelés művének a társadalmunkban és kultúránkban  erőteljesen jelen lévő relativizmus, amely semmit sem ismer el véglegesnek, így mindennek végső mértékévé magát az ént és annak vágyait avatja, s a szabadság látszata alatt mindenki számára börtönné válik, hiszen az embereket elválasztja egymástól és mindenkit bezár a saját »én«-jébe. A relativizmusnak ebben a perspektívájában nem lehetséges tehát valódi nevelés. Az igazság fénye nélkül előbb utóbb minden ember kételkedni kezd az élet és az életet átszövő kapcsolatok jóságában is, valamint a közös, másokkal összefogva létrehozott értékekért vállalt feladatok fontosságában”.
Ahhoz, hogy az ember gyakorolhassa szabadságát, túl kell lépnie a relativizmus horizontján és meg kell ismernie az igazságot saját magával, valamint a jóval és a rosszal kapcsolatban. Lelkiismeretének mélyén az ember felfedez egy olyan törvényt, amit nem maga alkot magának, hanem engedelmeskednie kell neki, és amelynek hangja arra hívja, hogy szeressen, tegye a jót és kerülje a rosszat, s vállalja a teljesített jótettek és az elkövetett rossz tettek felelősségét.  Ezért a szabadság gyakorlása szorosan összetartozik a természetes erkölcsi törvénnyel, amely egyetemes jellegű, kifejezi minden ember méltóságát, megalapozza alapvető jogait és kötelességeit és ezáltal végeredményben az emberek közötti igazságos és békés együttélést.
  A szabadság helyes használata tehát központi szerepet játszik az igazságosság és a béke előmozdításában, amely megkívánja, hogy tiszteljük önmagunkat és a másik embert is, még ha távol esik is saját lét- és életfelfogásunktól. Ebből a hozzáállásból származnak azok az elemek, amelyek nélkül a béke és az igazságosság tartalom nélküli szavakká szűkülnek: a kölcsönös bizalom, az építő párbeszédre való képesség, a megbocsátás, amelyet annyiszor szeretnénk elnyerni ám fáradságunkba kerül megadni másoknak, a kölcsönös szeretet, az együttérzés a gyengébbekkel, valamint a készség az áldozatok felvállalására.

Nevelés az igazságosságra

4. Világunkban, amelyben a személy értékét, méltóságát és jogait, minden pozitív szándék kinyilatkoztatása ellenére komoly veszély fenyegeti azáltal, hogy általában mindennek kizárólagos mércéjéül emelik a hasznosságot, a birtoklást és a hasznot, nagyon fontos, hogy ne engedjük megfosztani az igazságosság fogalmát transzcendens gyökereitől. Az igazságosság ugyanis nem pusztán emberek közötti megegyezés, hiszen nem a pozitív jog határozza meg eredendően, mi az igazságos, hanem az emberi lény identitása. Csak a teljes emberkép teszi lehetővé, hogy ne szűkítsük le az igazságosságról alkotott felfogásunkat valami szerződésre, hanem ezen keresztül is a szolidaritás és a szeretet nézőpontjára nyíljunk meg.
  Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern kultúra egyes áramlatai, amelyek a racionalista és individualista gazdaságszemléletre támaszkodnak, elkülönítették az igazságosság fogalmát annak transzcendens gyökereitől, vagyis elválasztották a szeretettől és a szolidaritástól. »Az ember városát« nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban.”
  „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6). Eltelnek majd vele, mert arra éheznek és szomjaznak, hogy igaz kapcsolatuk legyen Istennel, embertársaikkal és az egész teremtett világgal.

Nevelés a békére

5. „A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül”.  A béke az igazságosság gyümölcse és a szeretet eredménye. A béke elsősorban Isten ajándéka. Mi, keresztények, hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi békénk: Őbenne és az ő keresztjében engesztelte ki Isten önmagával a világot és ezzel rombolta le azokat a gátakat, amelyek elválasztották egymástól az embereket (vö. Ef 2,14-18); benne egyetlen, szeretetben kiengesztelődött családot alkotunk.
  Ám a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan mű is, amit mi építünk. Ahhoz, hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell saját magunkat az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre, és tevékenyeknek kell lennünk a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy felébresszük a lelkiismereteket nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk a gazdagság újraelosztását, a növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő együttműködést és a konfliktusok megoldását célzó  megfelelő megoldások keresésének fontosságát. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja Jézus a Hegyibeszédben (Mt 5,9).
  A mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek igazságosságából születik meg és senki sem kerülheti meg azt az alapvető kötelességet, hogy saját hozzáértésének és felelősségének megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására. Különösképpen az eszményekhez mindig ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen türelmük és kitartásuk az igazságosság és a béke kutatásában; s hogy még akkor is ápolják önmagukban az igazságosság és igazság iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat követel és szemben kell haladni az árral.

Emeljük fel tekintetünket Istenhez

6. Amikor az igazságosság és a béke nehéz útját kell járnunk, hajlamosak vagyunk feltenni a kérdést, amit a zsoltáros így fogalmazott: „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?” (Zsolt 121,1).
  Mindenkinek, ám különösképpen a fiataloknak szeretném leszögezni: „Nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az, ha az élő Istenhez fordulunk, aki a mi teremtőnk, szabadságunk biztosítéka, mindannak a biztosítéka, ami valóban jó és igaz… ha fenntartások nélkül Istenhez fordulunk, aki mindannak a mértéke, ami igazságos és aki ugyanakkor maga az örök szeretet. És mi más menthetne meg bennünket, ha nem a szeretet?”.  A szeretet örül az igazságnak, ez az az erő, amelynek révén képesek leszünk munkálkodni az igazságért, az igazságosságért, a békéért munkálkodni, mert a szeretet mindent elfed, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1 Kor 13, 1-13).
  Kedves fiatalok, ti nagy ajándékot jelentetek a társadalom számára. Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a kicsinyhitűség a nehézségek láttán és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakorta a problémák megoldásának rövidebb útjaként tárulnak elétek. Ne féljetek elköteleződni, vállalni a fáradságot és az áldozatot és ne féljetek olyan utat választani, amely hűséget és kitartást, alázatot és önátadást követel tőletek. Éljétek meg bizalommal fiatalságotokat és azokat a mély vágyakat, amelyeket éreztek a boldogság, az igazság, a szépség és az igazi szeretet iránt! Éljétek meg intenzíven életeteknek ezt a gazdag és lelkesedéssel teli időszakát!
  Legyetek tudatában, hogy ti magatok is példák vagytok a felnőttek számára és annál inkább azok lesztek, minél inkább törekedtek rá, hogy túllépjetek az igazságtalanságon és a romlottságon, minél inkább kívánjátok a jobb jövőt és minél inkább munkálkodtok ennek megvalósulásán. Legyetek tudatában a bennetek rejlő lehetőségeknek és ne zárkózzatok be magatokba, hanem legyetek képesek dolgozni egy mindenki számára fényesebb jövőn. Soha nem vagytok ebben egyedül. Az Egyház bízik bennetek, figyelemmel kísér benneteket és szeretné felajánlani legnagyobb kincsét, annak lehetőségét, hogy felemeljétek a tekinteteteket Istenhez, találkozzatok Jézus Krisztussal, aki maga az igazságosság és a béke.
  Most mindazokhoz a nőkhöz és férfiakhoz szólok, akik szívükön viselik a béke ügyét! A béke nem olyan kincsünk, amit már megszereztünk, hanem cél előttünk, amely felé mindnyájunknak törekednie kell. Tekintsünk megnövekedett bizalommal a jövő elé és bátorítsuk egymást ezen az úton. Dolgozzunk azon, hogy világunknak emberibb és testvériesebb arcot kölcsönözzünk és érezzük át egységünket a jelenlegi és eljövendő fiatal nemzedékekért viselt felelősségben, legfőképp abban, hogy békeszeretőknek és béketeremtőknek neveljük őket. Ennek a tudatosságnak az alapján küldöm számotokra ezeket a gondolatokat és a felhívásomat: egyesítsük szellemi, erkölcsi és anyagi erőinket, hogy „a fiatalokat az igazságosságra és a békére neveljük”.
                                                Vatikánvárosban, 2011. december 8-án Benedictus PP XVI

XVI. Benedek katekézise halottak napján - 2011. 11. 03.

A Szentatya november 2-án a vatikáni VI. Pál teremben tartotta meg az általános kihallgatást. Kiemelte: a keresztények számára a halált Krisztus feltámadása világítja meg. Az örök életbe vetett hit ad bátorságot ahhoz, hogy még jobban szeressék az életet.

Mindenszentek liturgikus ünnepe után az egyház halottak napján az elhunyt hívek emlékezetére szólít fel. Tekintetünket fordítsuk azok felé, akik megelőztek bennünket és már befejezték földi zarándokútjukat – kezdte beszédét Benedek pápa. Ezekben a napokban felkeressük a temetőket, hogy imádkozzunk eltávozott szeretteinkért, hogy újból kifejezzük irántuk való érzelmeinket, hogy közel érezzük magunkhoz őket, emlékezve az Apostoli Hitvallás egyik tételére: a szentek közösségében szoros kapcsolat áll fenn közöttünk, akik még e földön élünk és testvéreink között, akik már eljutottak az örökkévalóságba – emelte ki a Szentatya.

Az emberek kezdettől fogva arra törekedtek, hogy egyfajta második életet biztosítsanak halottaiknak gondoskodásuk, szeretetük által. Mintha meg akarnánk őrizni élettapasztalatukat, azt, hogy hogyan éltek, mit szerettek és mit nem, mitől féltek, miben reménykedtek. A sírok előtt állva emlékek sora tolul fel bennünk. Miért van ez így? – vetette fel a kérdést XVI. Benedek. Mert – bár a halál gyakran szinte tiltott téma társadalmunkban, és állandó a törekvés, hogy még a gondolatát is kitöröljük értelmünkből – a halál minden idők minden emberét érinti.

E misztériummal kapcsolatban mindannyian keresünk egy jelt, ami reményt, vigaszt nyújt, amely jövőt kínál fel számunkra – mondta a pápa. A halál útja valójában a remény útja, amely végighalad temetőinken. Ha elolvassuk a sírfeliratokat, olyan úton haladunk végig, amelyet az örökkévalóságba vetett remény hat át.

Miért félünk a haláltól? Miért van az, hogy az emberiség nagy többsége soha nem fogadta el azt a hitet, hogy a halálon túl nincs semmi? A válasz sokrétű – hangsúlyozta e kérdésekkel kapcsolatban a Szentatya. Félünk a haláltól, mert félünk a semmitől, attól, hogy elinduljunk az ismeretlen felé. Azért van bennünk az elutasítás érzése, mert nem tudjuk elfogadni, hogy mindaz a szép és jó, amit egy egész életen át megvalósítottunk, hirtelen a semmi szakadékába zuhanjon. Érezzük, hogy a szeretet igényli az örökkévalóságot, és nem lehetséges, hogy ezt a halál egy pillanat alatt elpusztítsa. Azért is félünk a haláltól, mert életünk vége felé érve érezzük, hogy ítélkeznek majd tetteink felett, arról, hogy hogyan éltünk; főleg azon árnyfoltok felett, amelyekkel kapcsolatban gyakran oly ügyesen felmentjük lelkiismeretünket. Az ítélethozatal összefügg az emberek halottaikról való gondoskodásával. A szeretet gesztusai, amellyel az elhunytat körülveszik, mintha védelmeznék őt és befolyásolnák a róla hozott ítéletet. Ez a felfogás megtalálható szinte minden kultúrában – ismertette katekézisében XVI. Benedek.

Ma a világ – legalább is látszólag – racionálisabbá vált, vagy még inkább: elterjedt az a tendencia, hogy minden valósággal a tapasztalati tudomány kritériumai szerint kell szembenézni. E felfogás szerint a halál nagy kérdésére sem a hittel kell válaszolni, hanem a tapasztalati, empirikus ismeretekből kell kiindulni. Nem ébredünk azonban eléggé tudatára annak, hogy ezáltal a spiritizmus egy fajtájának csapdájába esünk. Kapcsolatot akarunk teremteni a halálon túli világgal, azt képzelve, hogy a földöntúli valóság mintegy másolata világunknak – szögezte le a pápa.

Mindenszentek ünnepe és halottak napja azt hangúlyozzák, hogy csak az élhet a reményből kiindulva, aki a halálban nagy reménységet lát. Ha az embert vízszintes dimenziójára redukáljuk, az élet elveszíti mély értelmét. Az embernek szüksége van az örökkévalóságra, és minden más remény túlságosan korlátozott számára. Az ember csak akkor értelmezhető, ha van egy olyan Szeretet, amely túlmutat minden elszigeteltségen, a halált is beleértve, túl minden téren és időn. Az ember csak akkor találja meg önmaga mély értelmét, ha van Isten. Mi tudjuk, hogy Isten belépett életünkbe, és így szól hozzánk: „Én vagyok a föltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog” (Jn 11,25-26).

Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, aki a kereszt legmagasabb rendű szeretetaktusával legyőzte a halált, feltámadt, és számunkra is megnyitotta az örökkévalóság kapuit. Krisztus nyújt támaszt nekünk a halál éjszakájában, amelyen ő maga is áthatolt. Ő a Jó Pásztor, akire félelem nélkül rábízhatjuk magunkat, mert jól ismeri az utat még a sötétségben is. Minden vasárnap, amikor elimádkozzuk a Credót, megerősítjük ezt az igazságot. Az örök életbe vetett hit ad a keresztényeknek bátorságot, hogy még jobban szeressék az e világi életet, munkálkodjanak a jövő építésén, valódi és biztos reményt nyújtva az embereknek – emelte ki a Szentatya.
...............

Az egyházra úgy tekintsünk, mint a szentek közösségére - mondta a pápa Mindenszentek ünnepén

November elsején, kedden délben XVI. Benedek pápa dolgozószobája ablakából köszöntötte a Szent Péter téren nagy számban megjelent híveket. Az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédében rámutatott:
Mindenszentek ünnepe megfelelő alkalom arra, hogy tekintetünket a földi valóságról felemeljük Isten dimenziója felé.

Ez az örökkévalóság és az életszentség dimenziója. A mai liturgia arra emlékeztet bennünket, hogy a megszentelődés minden megkeresztelt eredeti hivatása – utalt a pápa a Lumen gentium zsinati dokumentum tanítására (vö. Lumen gentium, 40).

Krisztus ugyanis, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt az egyedüli Szent (vö. Jel 15,4), úgy szerette egyházát, mint jegyesét és önmagát adta érte, hogy megszentelje azt (vö. Ef 5,25-26). Ezért tehát Isten népének minden tagja arra kapott meghívást, hogy szentté váljon Pál apostol állítása szerint: „Isten akarata ugyanis az, hogy szentekké legyetek” (1Tessz 4,3). Az egyházra ne evilági és törékeny, emberi aspektusa szerint tekintsünk, hanem Krisztus akarata szerint a „szentek közösségeként”.

A Credóban megvalljuk, hogy az egyház szent, mivel Krisztus Teste. A szent misztériumokban, elsősorban az Eucharisztiában való részvétel eszköze, valamint a szentek családja, akiknek a oltalmára lettünk bízva megkeresztelkedésünk napján. A mai ünnepen éppen a mindenszentek végeláthatatlanul nagy közösségét tiszteljük. A szentek egymástól eltérő élettörténetük révén a megszentelődés különféle útjait jelölik meg számunkra, amelyek egyetlen közös nevezője a következő: kövessük Krisztust és hasonuljunk hozzá, mivel Ő emberi sorsunk legvégső célja.  A kegyelem működése és az emberek elkötelezettsége, kitartása révén minden életállapot a  megszentelődés útjává válhat.

November másodikán, halottak napján az elhunyt hívekre, szeretteinkre emlékezünk, illetve minden lélekre, akik az élet teljessége felé haladnak, pontosan az égi egyház látóhatárán, amely felé a mai ünnep felemeli tekintetünket.

A keresztény hit kezdetei óta a földön zarándokoló egyház — elismerve a Jézus Krisztus misztikus testével való szeretetközösséget — nagy kegyelettel ápolta a halottak emlékezetét és imádkozott lelki üdvükért. A halottakért mondott imánk tehát nem csak hasznos, hanem szükséges is, mivel nem csak nekik jelenthet segítséget, hanem ezzel egyidejűleg hatékonnyá teszi értünk való közbenjárásukat. A temetőlátogatás, miközben megőrzi a kapcsolatot azokkal, akik szerettek bennünket a földi életben, arra is emlékeztet, hogy mindannyian egy másik, a halálon túli élet felé tartunk.

A földi elválás miatti sírás ne legyen erősebb a feltámadás bizonyosságánál, annál a reménynél, hogy eljutunk az örökkévalóság boldogságába. Ez a beteljesedés nyugodt pillanata, „amelyben az egész átölel minket és mi átöleljük az egészet” (Spe salvi, 12) – idézett XVI. Benedek Spe salvi kezdetű enciklikájából. Reményünk tárgya ugyanis az az öröm, amelyet Isten jelenlétében érzünk majd az örökkévalóságban. Jézus ígérte ezt meg tanítványainak, ahogyan János evangéliumában olvashatjuk: „majd viszontlátlak titeket: akkor örülni fog szívetek és örömötöket senki sem veszi el többé tőletek” (Jn 16,22).

A pápa végül Szűz Mária, Mindenszentek Királynője oltalmába ajánlotta a mennyei haza felé tartó zarándokutunkat, az elhunytak lelkéért pedig anyai közbenjárását kérte.

Az Úrangyala elimádkozása után a Szentatya anyanyelvükön köszöntötte a nagyobb zarándokcsoportokat.
Franciául a nyolc boldogságra utalt, amelyet Jézus az életszentség felé vezető útként jelölt meg.
Angolul a pápa csodálatosan szépnek nevezte Mindenszentek ünnepét, amely hitünk örömét fejezi ki.
Németül üdvözölte a Nemzetközi Kolping Szövetség vezetőségi tanácsának tagjait.
Lengyel és spanyol köszöntése után olaszul fordult mindazokhoz, akik részt vettek kedden délelőtt a „Szentek Futása” kezdeményezésben. A 10 és fél km-es maratoni-futás, amelyet a Don Bosco a világban szalézi alapítvány szervezett, a Szent Péter térről indult 10 órakor és itt is ért véget délben. A csaknem ötezer résztvevő futásával a kelet-afrikai drámai éhínség mielőbbi leküzdésére kívánta buzdítani a nemzetközi közösséget.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

XVI. Benedek pápa üzenete a missziós világnapra 2011
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21)
A 2000. jubileumi év alkalmából, Tiszteletreméltó II. János Pál a kereszténység új évezredének kezdetén határozottan megerősítette, hogy megújult elkötelezettséggel, „az első keresztények kezdeti lendületével” kell hirdetnünk az evangéliumot mindenkinek (vö. Novo millenio ineunte apostoli levél, 58). Ez a legértékesebb szolgálat, amit az egyház tehet az emberiségnek és minden egyes embernek, aki keresi léte mélyebb értelmét, hogy életét a maga teljességében élje. Ezért minden évben ugyanaz a meghívás visszhangzik újra a missziós világnap ünneplésekor. Az evangélium szüntelen hirdetése ugyanis magát az egyházat is élteti, odaadó munkájának, apostoli lelkületének forrása, megújítja pasztorális módszereit, hogy azok minél jobban alkalmazkodjanak az új helyzetekhez – amelyekben akár új evangelizációra van szükség – és missziós lendület hassa át azokat: „A missziós munka valóban megújítja az Egyházat, a hit és a keresztény identitás megerősödik, új lendületet és indítékot kap. A hit a továbbadás révén erősödik! A keresztény népek új evangelizációja ösztönzésre és támogatásra talál az egyetemes missziós küldetésben (II. János Pál, Redemptoris missio enciklika, 2.).

Menjetek és hirdessétek
Ezt a célt folytonosan megújítja a liturgia ünneplése, különösen a szentmise, mely mindig azzal a küldetéssel zárul, amit a feltámadt Jézus adott az apostoloknak: „Menjetek…” (Mt 28,19). A liturgia mindig kihív „a világból” és újra visszaküld „a világba”, hogy tanúságot tegyünk arról, amit megtapasztaltunk: Isten Igéjének és Krisztus húsvéti misztériumának üdvözítő erejéről. Mindazok, akik találkoztak a feltámadt Úrral, szükségét érezték, hogy ezt hirdessék másoknak, ahogy a két emmauszi tanítvány tette: miután felismerték a kenyértörésben, „még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe, ott együtt találták a tizenegyet s társaikat”, és beszámoltak arról, ami az úton történt velük (vö. Lk 24,33 – 34). II. János Pál pápa arra buzdított, hogy legyünk éberek és készek arcának felismerésére, hogy mi is testvéreinkhez szaladjunk és beszámoljunk nekik a nagy hírről: „Láttuk az Urat!”  (Jn 20,25) (vö. Novo millennio ineunte, 59).

Mindenkinek
Az evangélium üzenete minden néphez szól. Az egyház „mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű” (Ad gentes dekrétum, 2.). „Az evangelizálás tehát az egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga az egyház tükröződik vissza. Az egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás adja” (VI. Pál, Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 14.). Következésképpen sohasem zárkózhat be önmagába. Meghatározott helyeken gyökeret ver, hogy onnan tovább lépjen. Tevékenysége által – Krisztus parancsának engedelmeskedve, a Szentlélek kegyelmének és szeretetének ösztönzésére – egészen és hatékonyan jelenvalóvá lesz minden ember és nemzet körében, hogy elvezesse őket Krisztus hitére (vö. Ad gentes, 5).
Ez a feladat ma is sürgető. Sőt „az Üdvözítő missziója, amelyet az Egyházra bízott, még nagyon messze van beteljesedésétől. … az egyetemes emberiséget tekintve, ez a küldetés még csak a kezdeténél tart (és) arra kötelez minket, hogy állítsuk minden erőnket a szolgálatába” (Redemptoris missio, 1). Nem nyugodhatunk bele abba a gondolatba, hogy kétezer év elteltével még vannak népek, akik nem ismerik Krisztust és nem hallották üdvözítő üzenetét.
De nem csak erről van szó. Bővül azoknak a köre, akiknek bár hirdették az evangéliumot, azt elfelejtették és elhagyták, nem tartják magukat az egyház tagjának. Sokan hagyományosan keresztény társadalmakban is képtelenek megnyílni a hit szavára. Kulturális átalakulás megy végbe, amelyet többek között a globalizáció, a különböző eszmei áramlatok és az eluralkodó relativizmus táplálnak. Olyan változás ez, amely az evangélium üzenetétől eltérő mentalitáshoz és életstílushoz vezet, mintha Isten nem létezne, és előtérbe állítják a jólét, a könnyű haszonszerzés, a karrier, a siker keresését, mint életcélt, akár az erkölcsi értékek kárára is.

Mindenki társfelelős
Az egyetemes misszió mindig mindenkire és mindenre vonatkozik. Az evangélium nem kizárólag annak a kincse, aki megkapta, ezt az ajándékot meg kell osztani másokkal, ezt a jó hírt tovább kell adni. Ez az ajándék és egyben kötelezettség nemcsak néhányakra van bízva, hanem minden megkeresztelt emberre, akik „választott nemzetség, … szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép” lettek (1Pt 2,9), hogy hirdessék Isten csodálatos műveit.
Beletartozik minden tevékenység is. A figyelem és a részvétel az egyháznak a világban kifejtett evangelizáló művében nem korlátozódhat néhány különleges alkalomra, és nem is tekinthetjük úgy azokat, mint a sok pasztorális tevékenység egyikét: az egyház missziós dimenziója lényegi dolog, ezért mindig szem előtt kell tartanunk. Fontos, hogy mind a megkeresztelt emberek, mind az egyházi közösségek ne csak szórványosan és alkalomszerűen foglalkozzanak a misszióval, hanem folyamatosan, úgymond keresztény életforma legyen számukra. A missziós világnap sem egy elszigetelt nap az év során, hanem értékes alkalom arra, hogy megálljunk és elgondolkodjunk arról, hogy megvalósítjuk-e illetve hogyan valósítsuk meg missziós hivatásunkat. Annak megélése lényeges az egyházi életre nézve.

Globális evangelizáció
Az evangelizáció összetett folyamat és különböző elemeket foglal magába. Ezek között a missziós tevékenység során mindig külön figyelmet szenteltek a szolidaritásnak. A missziós világnapnak is ez az egyik célja, és a Pápai Missziós Műveken keresztül arra hív, hogy segítsük az evangelizációs feladatok ellátását a missziós térségekben. Olyan intézmények fenntartását jelenti ez, amelyek szükségesek az egyház megszilárdításához hitoktatókon, szemináriumokon, papokon keresztül. Emellett azt is jelenti, hogy amit tudunk, tegyük meg azért, hogy javuljanak az emberek életkörülményei azokban az országokban, amelyekben a legnagyobb a szegénység, a gyermekek alultápláltsága, ahol súlyos problémát jelentenek a betegségek, nincs megfelelő egészségügyi ellátás és oktatás. Ez is része az egyház missziós küldetésének. Az evangélium hirdetésekor az egyház szívén viseli a teljes emberi életet. Isten szolgája VI. Pál hangsúlyozta, hogy nem elfogadható, hogy az evangelizációban elhanyagoljuk azokat a témákat, amelyek az emberi fejlődésre, az igazságosságra, az elnyomás minden fajtája alól való felszabadulásra vonatkoznak, természetesen tiszteletben tartva a politikai szféra önállóságát. Ha nem törődnénk az emberiség földi problémáival az azt jelentené, hogy „elfeledkezünk a szenvedő embertársak iránti szeretet evangéliumi tanításáról” (Evangelii nuntiandi, 31.); nem lennénk összhangban Jézus magatartásával, aki „bejárt minden várost és falut, tanított a zsinagógákban, hirdette országa örömhírét, és gyógyított minden betegséget, minden gyengeséget” (Mt 9,35).
A keresztény ember azzal, hogy társfelelősként részt vesz az egyház küldetésében, a közösség, a béke, a szolidaritás építőjévé válik, amelyet Krisztus adott nekünk, és együttműködik abban, hogy megvalósuljon Isten üdvösségterve az egész emberiség számára.
A felmerülő kihívások arra ösztönzik a keresztényeket, hogy együtt haladjanak a többi emberrel. A misszió szerves része ennek a közös haladásnak. Ebbe belevisszük – még ha cserépedényben is – keresztény hivatásunkat, az evangélium felbecsülhetetlen kincsét, a meghalt és feltámadt Jézusról szóló élő tanúságtételt, akivel az egyházban találkoztunk és akiben az egyházzal közösségben hiszünk.
A missziós világnap újítsa meg mindenkiben a vágyat és az örömet, hogy az emberiségnek elébe menjünk, és mindenkinek elvigyük Krisztust. Az Ő nevében szívből adom apostoli áldásomat mindannyiótokra, különösen azokra, akik a legtöbbet fáradoznak és szenvednek az evangéliumért.
Vatikán, 2011. január 6. Vízkereszt ünnepén  XVI. Benedek pápa

Jézus valamennyiünket arra hív, hogy növekedjünk a hitben, forduljunk embertársaink felé és fogadjuk el Isten ajándékát. „A hit nyitottá tesz, hogy felismerjük és elfogadjuk Jézus igazi mivoltát, újdonságát, különlegességét és igéjét, hogy személyes kapcsolatba léphessünk az Úrral. A hit Isten ajándéka, aki nem elvont, arctalan, névtelen létezőként mutatkozik meg előttünk, hanem mint személy, aki mély szeretetkapcsolatba akar lépni velünk, és egy életen át kísérni akar minket. Kedves Testvérek, mindennap tápláljuk a hitünket Isten igéjére hallgatva, a szentségek, az egyéni ima és az embertársaink iránti jótékonyság által!” 
-------------------------

Megkezdődött a madridi Ifjúsági Világtalálkozó

A nagyszabású rendezvénysorozat augusztus 16-án este szentmisével kezdődött Madrid történelmi hangulatú terén, a Plaza de Cibelesen. A több nyelven tartott szentmisén Antonio Maria Rouco Varela bíboros, madridi érsek köszöntötte a világ minden tájáról érkezett több százezer fiatalt. A szentmisén 800 püspök, érsek és bíboros és mintegy 8000 pap koncelebrált.

 Benedek pápa: Krisztusban gyökerezve építhetjük fel a szeretet civilizációját

Több mint félmillió fiatal fogadta XVI. Benedek pápát a madridi Cibeles téren. A Szentatya köszöntésében elmondta, mennyire örül, hogy találkozhat velük. Hangsúlyozta: Madrid most a fiatalok fővárosa lett, az egész egyház rá szegezi tekintetét. Azt kérte tőlük: imádkozzanak, hogy a remény és a szeretet üzenete visszhangot keltsen azoknak a szívében is, akik nem hisznek, vagy eltávolodtak az egyháztól...

A Szentatya francia, angol, német, olasz, portugál és lengyel nyelven üdvözölte az öt kontinensről érkezett fiatalokat...

A köszöntés után az evangéliumi szakasz magyarázataként arról beszélt, hogy Jézus szavainak az ember szívéig kell elérniük, ott kell gyökeret verniük, különben Krisztus távoli marad, egy hang lesz csupán a minket körülvevő számtalan megszokott hang között. A Mester nem olyasmit tanít, amit másoktól tanult, hanem saját magát, az Istenhez vezető utat mutatja meg.

Benedek pápa arra buzdította a fiatalokat, hogy az Úr szavai váljanak létük éltető gyökereivé, legyenek életük meghatározó elemei, amelyek Krisztushoz teszik őket hasonlóvá: legyenek lélekben szegények, szomjazzák az igazságot, legyenek irgalmasok, tisztaszívűek, békeszeretőek. Figyelmeztette őket: ha nem Krisztus útján járunk, könnyen elveszünk saját vak és önző késztetéseink ösvényein; hízelgő, ám érdekektől vezérelt, hamis hívásokat követünk, amelyek csak ürességet hagynak maguk után.

Arra buzdította a jelenlévőket, hogy használják ki az együtt töltött napokat, és nyerjenek bizonyságot arról: Krisztusban gyökerezve lelkesedésük, örömük, Istenhez törekvő vágyaik a biztos jövő ígérete elé néznek, hiszen létezésükben már benne rejlik az élet teljessége. „Növeljétek életeteket az isteni kegyelemben, nagylelkűen és középszerűségtől mentesen, és tartsátok komolyan szem előtt a célt, az életszentséget. Gyengeségeink olykor ránk telepednek, de számítunk Isten irgalmára, amely mindig kész arra, hogy segítsen és a bűnbánat szentségén keresztül felkínálja nekünk a megbocsátást” – lelkesítette hallgatóságát a Szentatya.

Hangsúlyozta, hogy ha életüket sziklára építik, azzal kortársaik és az emberiség életére is Krisztus fényét vetítik. Alternatívát mutathatnak sokaknak, akik a divatokat, pillanatnyi érdekeiket követik és nem az igazságot keresik. Emlékeztetett, milyen sokan vannak, akik isteneknek hiszik magukat; akik maguk akarják eldönteni, mi az igaz és a jó, kik érdemesek az életre és kiket lehet feláldozni az érdekeik oltárán. Figyelmeztetett, hogy ez a fajta szabadság nem nyújt távlatokat, hiányzik belőle Isten. Mi ellenben tudjuk, hogy Isten szabadnak teremtett minket, saját képmására, hogy felelősségünk tudatában cselekedjünk, keressük az igazságot: „Krisztuson keresztül tudunk valóban elérni Istenhez, és benne gyökerezve tudunk szárnyakat adni szabadságunknak. Talán nem éppen ez ad okot nekünk az örömre? Nem ez a biztos talaj, hogy felépítsük a szeretet és az élet civilizációját, amely képes emberségessé tenni minden embert?” – tette fel a kérdéseket a pápa.

Hangsúlyozta: ha ez a bölcsesség vezeti őket az életben, nem kell félniük semmitől és béke uralkodik a szívükben. Ez az öröm és béke másokra is átsugárzik majd. Elgondolkodnak, mi lehet a titkuk, és felfedezik, hogy Krisztusra épül az életük, aki barátjuk, testvérük; aki maga az Úr, aki meghalt értünk, hogy életünk legyen: „és most, az Atya trónusán továbbra is él, és közel van minden emberhez, szeretetével folyamatosan őrködik mindannyiunk felett.”

Végül Szűz Mária oltalmába ajánlotta a találkozót, aki igent tudott mondani az Úr akaratára. ---- Magyar Kurír



XVI. Benedek pápa a nevelés sürgető feladatairól

A Szentatya egyik 2008-as beszédében emlékeztetett a nevelés válságára.
Arra a nagy aggodalomra, amely e kérdésben tapasztalható. Az új nemzedékek nevelése soha nem számított könnyű feladatnak, de ma a szokásosnál is nehezebbnek bizonyul. Emiatt sok szülő és pedagógus feladja a küzdelmet, sőt, olykor azzal sincs igazán tisztában, mi is lenne a küldetése. A mai társadalomban és kultúrában ugyanis nagyon sok bizonytalanság és kételkedés uralkodik, a tömegkommunikáció eszközei pedig torzképet festenek a valóságról.
Rendkívül nehéz ma értékeset és biztosat felmutatni az új nemzedékeknek.
Fontos, hogy olyan magatartási szabályokat és célokat jelöljünk meg, amelyekért a fiatalnak érdemes latba vetnie minden erejét. A mai korban is lehet azonban jó nevelést adni a gyermekeknek. Fontos, hogy ezt szívügyünknek tekintsük, közös vállalkozásnak, amelyben mindenkinek szerepe van.
A Szentatya megszólította mindazokat, akik érdekeltek az új nemzedékek nevelésében.
A szülőket erre kérte:
- Mindenekfelett maradjanak szilárdak a kölcsönös szeretetben. Ez ugyanis az első és legnagyobb ajándék, amit gyermekeiknek adhatnak, hogy derűsen növekedjenek, hogy önbizalomra tegyenek szert, és bizakodni tudjanak az életben, hogy ők is megtanulják az igazi és nagylelkű szeretet képességét.
- A szülőknek legyen bátorságuk ahhoz, hogy igazi nevelői legyenek gyermekeiknek a következetes magatartáson és az elengedhetetlen szigorúságon keresztül, amely segíti őket jellemük kialakításában, abban, hogy különbséget tudjanak tenni a jó és a rossz között, és stabil életszabályokat tudjanak kialakítani maguknak. Ezekre ugyanis szükségük lesz az élet nehézségei között.
A pedagógusokhoz, nevelőkhöz intézve szavait, ezt mondta:
- A gyakran tapasztalt nehézségek, értetlenség és csalódások ellenére úgy tekintsenek munkájukra, mint magasrendű feladatra.
- Tevékenységük ne szorítkozzék a tudás, az ismeretek átadására, hanem foglalkozzanak az élet nagy kérdéseivel is. "Önök ugyanis teljes joggal rendelkező nevelők, akikre a szülőkkel együtt a személy kialakításának nemes művészete vár" - mondta a pápa.
- Felhívta figyelmüket a nevelés területén betöltött feladatukra. Legyenek a fiatalok barátai, de ugyanakkor őszinte és bátor tanúi is annak az igazságnak, amely mutatja az új nemzedékeknek az életre vezető utat.
A nevelés nemcsak a nevelők feladata.
A nevelés személyek közötti kapcsolat, amely során az évek múlásával egyre nagyobb szerepet kap a neveltek felelőssége és szabadsága is.
A gyermekeknek és fiataloknak ezt üzente:
- Emlékeztetlek benneteket arra, hogy felelősek vagytok saját erkölcsi, kulturális és spirituális növekedésetekért.
- Rajtatok áll tehát, hogy szabadon elfogadjátok szívetekben, elmétekben és életetekben mindazt az igazságot, jóságot és szépséget, amely az évszázadok folyamán érlelődött.
- Rajtatok áll, hogy ezt az örökséget megújítsátok és megszabadítsátok a hazugságok tömegétől.
- Ezen az úton haladva nem vagytok egyedül. Veletek vannak a szülők, a tanárok, a papok, a barátok és főként Isten, aki megteremtett bennünket, és titokzatos vendégként szívünkben él. Ő belülről világítja meg az értelmet, irányítja szabadságunkat. Ő az élet reménye és szilárd alapja, és benne megbízhatunk.
Összeállította: Benedek Emília

A Szentatya júniusi imaszándéka: „hogy a papok, Jézus Szívével egyesülve, mindig hű tanúi legyenek Isten gondoskodó és irgalmas szeretetének.”

A pápa felhívást intézett Európához a cigányokért...
--------------
A vasárnapi Mária-imádság előtt Benedek pápa pünkösd ünnepének, a Szentlélek eljövetelének jelentőségéről mondta el tanítását, majd az imádság után a koncentrációs táborokban Krisztus nevében elhunyt vértanúk közbenjárását kérte a világ békéjéért.

(Részletek a www.magyarkurir.hu oldalon!)


XVI. Benedek június 9-én
, csütörtökön délelőtt kihallgatáson ... Francia nyelvű beszédében a pápa a környezetvédelem rendkívül időszerű kérdésével foglalkozott.

Azt hangsúlyozta, hogy a természet nem lehet sem politikai, sem pedig gazdasági érdekek függvénye. ... Elmondta, hogy az idei év első felében számtalan tragédia sújtotta a természetet, a technológiát és az embereket. De ami a legfontosabb a sorban, az éppen az ember, nem pedig a technika, vagy a csoportérdekek.

Isten az emberekre bízta a természet erőinek leigázását, a természet kezelését. Az ember nem válhat a technológia rabjaivá és játékszerévé. Benedek pápa kérte, hogy ennek tudatában az államok vegyék közösen fontolóra, hogy rövid távon mi vár földgolyónkra, milyen nagy a felelősségük az emberi életért és a technológiáért. Az emberi ökológia kérdése immár elodázhatatlan. Olyan életvitelt kell alkalmaznunk, amely tiszteletben tartja a természetet, támogatja a kutatást és a tiszta energiák használatát. A politika és a gazdaság számára elsőrendű fontosságú legyen,hogy tiszteli a teremtés örökségét és olyan energiák után kutat, amelyek nem jelentenek veszélyt az emberekre.


A pápa hangsúlyozta, hogy teljesen újra kell gondolunk kapcsolatunkat a természettel, amely nem lehet pusztán a szórakozás és a fogyasztás színtere. Az ember és a természet szövetsége nélkül, az emberiséget a kihalás veszélye fenyegeti.

Minden kormánynak óvnia kell a természetet és vállalnia a felelősséget, hogy biztosítsa az emberiség továbbélését a földön. Az erre vonatkozó megfontolások színtere az ENSZ – mondta még a pápa.

A Szentatya hangsúlyozta: a technológia mértéktelen kihasználása ökológiai és társadalmi katasztrófákhoz vezethet. A fejlődésnek elsősorban az emberek javát kell szolgálnia. Ha azt gondoljuk, hogy a fejlődés és a boldogság egyedüli eszköze a technológia, akkor az ember maga is termékké válik, és a fejlődés előbb-utóbb ellene fordul. Az ember felett uralkodó technika éppen az emberségétől fosztja meg az embert.


Jún. 8.

Európa, ne félj Istentől,
Jézus Krisztus Istenétől, aki Igazság és Szeretet, nem vesz el semmit a szabadságból, hanem éppen megadja azt, miközben a megbízható reménység horizontját nyitja meg.
A Szentatya missziós imaszándéka 2011. június hónapra: „Hogy a Szentlélek támasszon közösségeinkből nagyszámú missziós hivatást, akik készek arra, hogy teljesen Isten országa terjesztésének szenteljék magukat.”

XVI. Benedek: A zsoltárt Liszt először elimádkozta, és csak utána komponálta meg...
Liszt minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze és zseniális zeneszerző volt, nem csak zongorarabjai, hanem szimfonikus és egyházzenei művei által is – mondta XVI. Benedek pápa a magyar köztársasági elnök által felajánlott koncertet követően.


2011. június 5.

Pápai üzenet a tömegtájékoztatás 45. világnapjára

Igazság, hithirdetés és hiteles élet a digitális korban
Kedves testvéreim!
A tömegtájékoztatás 45. világnapja alkalmából szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot, amelyek korunk egyik sajátos jelenségéből, a kommunikáció interneten való terjedéséből fakadna. Egyre általánosabb az a meggyőződés, hogy ahogyan az ipari forradalom a termelési körfolyamatba és a munkások életébe bevezetett újdonságokon keresztül mély változást hozott a társadalomba, ugyanígy ma a kommunikáció terén végbemenő mély átalakulás irányítja a nagy kulturális és társadalmi változások folyását. Az új technológiák nemcsak a kommunikáció módját változtatják meg, hanem önmagában a kommunikációt, így megállapíthatjuk, hogy széleskörű kulturális átalakulással állunk szemben. Az információk és ismeretek ily módon való terjesztésével a tanulás és a gondolkodás új módja van születőben, amely a kapcsolatteremtés és közösségépítés eddig ismeretlen lehetőségeit hordozza magában.

Olyan távlatok kerülnek elénk, amelyek nemrég még elképzelhetetlenek voltak, s most ámulatba ejtenek az új kommunikációs eszközök adta lehetőségekkel. Ugyanakkor egyre sürgetőbben egy sor gondolatot vetnek fel a kommunikáció értelméről a digitális korban. Különösen nyilvánvaló ez, amikor az internet rendkívüli lehetőségeivel és összetett alkalmazási módjaival találkozunk. Ahogy az emberi értelem minden más gyümölcse, az új kommunikációs technológiák is arra hivatottak, hogy a személy teljességének javát és az egész emberiséget szolgálják. Ha bölcsen használjátok, akkor ezek az eszközök hozzájárulhatnak az értelmezés, az igazság és az egység utáni vágy kielégítésére, amely még mindig az emberiség legalapvetőbb törekvése.

A digitális világban az információ közvetítése egyre gyakrabban az információ közösségi hálóba való helyezését jelenti, ahol az ismeretek megosztása személyes kapcsolatokon keresztül történik. Az információ létrehozója és fogyasztója közötti éles határ relatívvá válik, és a kommunikáció nemcsak az adatcserére, hanem egyre inkább megosztásra is szolgál. Ez a folyamat elősegítette, hogy új módon értékeljük a kommunikációs tevékenységet, amelyet mindenekelőtt párbeszédnek, cserének, szolidaritásnak és pozitív kapcsolatok teremtésének tekintünk. Másrészről mindez ellentétben áll a digitális kommunikáció néhány jellegzetes korlátjával. Ilyen például az egyoldalú kapcsolat, az a tendencia, hogy belső világunknak csak egyes részét tárjuk fel, és az önképépítés veszélye, amely utat enged az öntetszelgésnek.

Főleg a fiatalok élik át a kommunikáció változását azokra az emberekre jellemző aggodalmakkal, ellenvetésekkel és kreativitással, akik lelkesen és kíváncsian nyílnak meg új élettapasztalatokra. Az ún. közösségi hálók által megteremtett nyilvános digitális térben való egyre nagyobb részvételük a személyek közötti kapcsolatok új formáit alakítja ki, kihat az ember önképére, így elkerülhetetlenül felvetődik az a kérdés, hogy helyesen cselekszik-e az ember, és hiteles-e a léte. A virtuális térben való jelenlét lehet a másikkal való személyes találkozás őszinte keresésének a jele, ha figyelünk arra, hogy elkerüljük a veszélyeket, mint például egyfajta párhuzamos világba való menekülést, vagy hogy túlzottan a virtuális világba helyezzük magunkat. A megosztás és a „barátságok” keresésekor találkozunk azzal a kihívással, hogy hitelesek legyünk, hűek önmagunkhoz anélkül, hogy abba az illúzióba esnénk, hogy mesterségesen alakíthatjuk nyilvános „profilunkat”.

Az új technológiák lehetővé teszik, hogy az emberek a tér és a saját kultúrájuk határait átlépve találkozzanak, megteremtve ezzel a lehetséges barátságok új világát. Ez ugyan egy nagy lehetőség, de nagyobb figyelmet és tudatosságot is igényel a lehetséges kockázatok miatt. Ki a „felebarátom” ebben az új világban? Fennáll-e a veszély, hogy kevésbé vagyunk jelen azok számára, akikkel a mindennapi életünk során találkozunk? Megvan-e annak veszélye, hogy szétszórtakká válunk, mert figyelmünk szétforgácsolódik és belemerül egy olyan világba, amely más, mint amiben élünk? Szánunk időt arra, hogy kritikusan átgondoljuk döntéseinket, hogy valóban mély és tartós emberi kapcsolatokat ápoljunk? Fontos mindig észben tartanunk: a virtuális kapcsolat nem helyettesítheti és nem is szabad helyettesítenie az emberekkel való közvetlen kapcsolatot életünk semmilyen szintjén sem.

Mindannyian szembesülünk annak szükségességével – még a digitális korban is – hogy hiteles és gondolkodó emberek legyünk. Egyébként a közösségi hálók sajátos dinamikája is azt mutatja, hogy az ember mindig érintett abban, amit kommunikál. Amikor az emberek információkat cserélnek, egyúttal megosztanak valamit önmagukból, megosztják világképüket, reményeiket, eszméiket. Ebből az következik, hogy a digitális világban is létezik keresztény stílusú jelenlét: ez a becsületes és nyílt kommunikációban nyilvánul meg, amely felelősség- és tiszteletteljes a másik felé. Az evangéliumhirdetése az új médián keresztül nemcsak azt jelenti, hogy kimondottan vallási témájú anyagokat közvetítünk a különböző eszközökkel, hanem azt is, hogy digitális profilunkon és kommunikációs módunkon keresztül következetesen tanúságot teszünk az evangéliumhoz teljesen hű választásainkról, preferenciáinkról és ítéleteinkről, akkor is, ha ezt nem mondjuk ki nyíltan.  Egyébként a digitális világban sem lehet üzenetet közölni a hírt adó személy következetes tanúságtétele nélkül. A keresztény ember az új kommunikációs környezetben és az új kifejezésformák között is arra hivatott, tudjon bárkinek, aki megkérdezi tőle, miből fakad a reménysége (vö. 1Pét 3,15).

Az elkötelezettség, hogy tanúságot tegyünk az evangéliumról a digitális korban is, mindenkitől azt kívánja, hogy különösképpen figyeljen ennek az üzenetnek a vetületeire, ezek ugyanis kihívást intézhetnek a világháló sajátos logikája ellen. Mindenekelőtt tudatában kell lennünk, hogy az általunk megosztani kívánt igazság értéke nem a „népszerűségéből” vagy a nézettségének mennyiségéből fakad. Ahelyett, hogy elfogadhatóvá próbálnánk tenni vagy akár felhígítanánk ezt az igazságot, sokkal inkább a maga teljességében kell megismertetnünk. Mindennapi táplálékká, nem pedig pillanatnyi látványossággá kell válnia. Az evangélium igazsága nem olyasmi, ami fogyasztási vagy felületes élvezeti cikk lehet, hanem ajándék, amely szabad választ kíván. Akkor is, amikor a világháló virtuális terében hirdetjük az evangéliumot, szükség van arra, hogy megtestesüljön a valóságos világban és azoknak a testvéreinknek az arcába tekintve, akikkel a mindennapi életünket megosztjuk. A hit átadásában ezért mindig alapvetőek maradnak a közvetlen, emberi kapcsolatok!

Szeretném arra hívni a keresztényeket, hogy bizalommal, tudatos és felelősségteljes kreativitással csatlakozzanak ahhoz a kapcsolati hálóhoz, amelyet a digitális kor lehetővé tett. Nem egyszerűen az ottani jelenlét iránti vágy kielégítéséért, hanem mert ez a háló szerves része az emberi életnek. A világháló hozzájárul az intellektuális és spirituális tudat új és összetettebb formáinak kifejlődéséhez és meggyőződéseink egymással való megosztásához. E téren is arra vagyunk hivatva, hogy hirdessük hitünket, hogy Krisztus Isten, az ember és a történelem Üdvözítője, az, akiben minden dolog eljut a beteljesülésére (vö. Ef 1,10). Az evangélium hirdetése a kommunikáció tiszteletteljes és diszkrét módját kívánja meg, amely ösztönzi a szívet és megmozgatja a tudatot. Ez a forma a feltámadt Jézus stílusára emlékeztet, amikor útitársul szegődött az emmauszi tanítványok mellé (vö. Lk 24, 13-35): közelsége által fokozatosan elvezette őket a titok megértésére, párbeszédet folytatott velük, tapintatosan megláttatta, ami a szívükben volt.

Végső megközelítésül, az igazság – maga Krisztus – a teljes és valódi válasz az embernek a kapcsolat, a közösség és az értelem utáni vágyára. Ezeket a vágyakat tükrözi a közösségi hálókban való nagyarányú részvétel is. A hívők azzal, hogy tanúságot tesznek legmélyebb meggyőződéseikről, nagyban elősegítik, hogy a világháló ne váljon olyan eszközzé, amely kategóriákká alacsonyítja az embereket, érzelmileg manipulálni próbálja őket, vagy amely lehetővé teszi, hogy akinek hatalma van, kisajátítsa mások véleményét. Éppen ellenkezőleg, a keresztények bátorítanak mindenkit, hogy elevenen tartsák az ember örök kérdéseit, amelyek tanúsítják a természetfeletti iránti vágyát és a hiteles, méltó módon élhető életformák iránti vágyakozását. Éppen ez a sajátosan emberi, lelki törekvés az, amely az igazság és közösség iránti szomjunk mögött áll, és amely arra ösztönöz, hogy feddhetetlenül és becsületesen kommunikáljunk.

Mindenekelőtt a fiatalokat hívom, hogy jól használják a digitális térben való jelenlétüket. Találkozni fogok velük a következő Ifjúsági Világtalálkozón Madridban, amelynek előkészítésében nagyon sok minden köszönhető az új technológiák előnyeinek. A kommunikációs munkatársak számára kérem Istentől, Szalézi Szent Ferenc közbenjárására, hogy lelkiismeretesen és pontos szakmai tudással tudják végezni tevékenységüket, és mindenkire apostoli áldásomat adom.
 
Vatikán, 2011. január 24., Szalézi Szent Ferenc ünnepén