DECEMBER
„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla” (Iz 26,4)
Az élet igéje, amelyet ebben a hónapban szeretnénk élni, Izajás próféta könyvéből való. Sok mindenre kiterjed ez a szöveg, és nagyon kedvelt a keresztény hagyományban is. Előszeretettel olvassuk például az Emmánuelről szóló részt, „velünk az Isten” [1], és a szenvedő Szolga[2] leírása is itt szerepel, amely megalapozza Jézus szenvedésének és halálának elbeszélését.
Ez az igevers egy hálaéneknek a része, amelyet a próféta Izrael népének ajkára ad, amikor a száműzetés rettenetes próbatétele után végre visszatérhetnek Jeruzsálembe. E szavak reményt ébresztenek a szívünkben, mert Isten hűségével végig jelen van Izrael mellett, mint a rendíthetetlen Kőszikla. A nép minden erőfeszítését Ő maga támogatja a társadalmi, politikai és vallási újraépítésben.
A „kérkedő” várost porba sújtja[3], mert nem Isten szeretetének terve szerint épült, viszont az ő szeretetterve szerinti, és jelenlétének sziklájára épült város békében él és virágzik.
„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”
Mennyire igaz napjainkban is, hogy békére és biztonságra van szükségünk! Személyesen és közösségileg is a történelem sötét pillanatait éljük, szinte összeroskadunk a bizonytalanság és a jövőtől való félelem súlya alatt.
Mit tegyünk, hogy legyőzzük a kísértést, és ne hagyjuk, hogy a jelen nehézségei letörjenek, és magunkba fordulva gyanakvást és bizalmatlanságot tápláljunk mások iránt?
Keresztényként a válaszunk, hogy mindenekelőtt „újraépítjük” a bizalomteli kapcsolatot Istennel, aki Jézusban társunk lett az élet útján, legyen az bármilyen sötét, szűk, fáradságos vagy meredek.
De ez a hit nem jelenti azt, hogy tétlenül várakozunk. Sőt, inkább azt kéri, hogy lássunk neki, vállaljunk főszerepet az „új város” építésében, legyünk ötletekkel teli felelős építői a városnak, melynek törvénye a kölcsönös szeretet, és kapui nyitva állnak mindenki, de főleg a „szegények és a szűkölködők” [4] előtt, akik mindig is kedvesek voltak az Úr előtt.
Ezen az úton biztos, hogy sokan mellénk szegődnek, akik szívükön viselik az egyetemes értékek ügyét, és fontos számukra a szolidaritás, az emberi méltóság és „közös otthonunk”, a teremtett világ védelme.
„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”
Egy spanyol faluban, Aljucerben egy egész közösség határozta el, hogy testvéri kapcsolatokat épít a részvétel nyílt és befogadó formáin keresztül.
Így mesélnek: „2008 nyarán alapítottunk egy kulturális egyesületet. Saját kezdeményezésként, és a környék más szervezeteivel együttműködve is több tevékenységet indítottunk be, hogy teret adjunk a párbeszédnek, és nemzetközi humanitárius segítséget nyújtsunk.
Már az első évtől kezdve rendeztünk szolidaritási vacsorákat a Fraternity with Africa projekt keretében, és ebből olyan afrikai fiataloknak tudtunk ösztöndíjat biztosítani, akik vállalták, hogy legalább öt évig a saját hazájukban maradnak. Mintegy kétszázan szoktak részt venni ezeken a vacsorákon, melyeket üzletemberek és különböző szervezetek együttműködésével rendezünk.
Nagy örömünkre szolgál, hogy évek óta együtt dolgozunk egy másik szervezettel. Velük évente szervezünk egy nagy eseményt, amelyen a kulturális élet jeles személyiségei is részt vesznek, zenészek, festők és más művészek, valamint politikusok, vállalkozók és orvosok is. Jó lehetőség ez, hogy megosszák tapasztalataikat, és beszélhessenek a döntéseik mélyebb okairól.” [5]
„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”
Karácsonyi várakozásban élünk. Készüljünk azzal, hogy már most befogadjuk Jézust az igéjében.
Ez az a kőszikla, amelyre az emberek városát is építhetjük: „Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! Szeressünk bele az evangéliumba, annyira, hogy önmagává formálhasson minket, és másokat is megérintsen! […] Már nem mi élünk többé, hanem Krisztus fog növekedni bennünk. Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.” [6]
[1] vö. Iz 7,14 és Mt 1,23
[2] vö. Iz 52,13-53,12
[3] vö. Iz 26,5
[4] vö. Iz 26,6
[5] Tapasztalat: www.focolare.org
[6] C. Lubich, Az élet igéje 2006. szeptember, Új Város, 2006/9
NOVEMBER
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek” (Mt 5,7)
Máté evangéliumában a hegyi beszéd közvetlenül Jézus nyilvános életének megkezdése után szerepel. A hegy szimbolikus értelemben az új Sínai-hegyet jelképezi, ahol Krisztus, az új Mózes kihirdeti saját „törvényét”. Az előző fejezet arról ír, hogy nagy tömeg kezdte követni Jézust, és nekik szól a tanítása. Ezt a beszédet viszont a tanítványaihoz intézi, a születő gyülekezethez, azokhoz, akiket később keresztényeknek hívtak. A „mennyek országával” kezdi, mely a központi magva Jézus beszédeinek , a boldogságokról szóló tanítása pedig olyan, mint egy programbeszéd, az üdvösség hírüladása, „szintézisét adja az egész Jó Hírnek, mely az Isten megváltó szeretetéről szóló kinyilatkoztatás.”
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”
Mi az irgalom? Kik az irgalmasok? A „boldogok” szó áll előtte, ez azt jelenti, hogy elégedettek, szerencsések, és olyan jelentése is van, hogy Istentől megáldott. A szövegben a kilenc boldogság mondás között ez áll középen. Nem jár semmilyen jutalom ezért a viselkedésért, de egy igazi nagy lehetőség arra, hogy kicsit hasonlóbbá váljunk Istenhez. Különösen is az irgalmasok szíve van csordultig tele szeretettel Isten és a testvérek iránt, konkrét szeretettel, amely lehajol az utolsókhoz, az elfelejtettekhez, a szegényekhez, azokhoz, akik leginkább rászorulnak az érdek nélküli szeretetre: az irgalmasság ugyanis Istenre jellemző , Jézus is maga az irgalom.
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”
A boldogságok átalakítják és forradalmasítják a gondolkodásunk alapjait is. Nem csak vigasztaló szavak, hanem erejük van, hogy megváltoztassák a szívünket, erejük, hogy egy új emberséget teremtsenek, és hatékonnyá teszik az Ige hirdetését. Az irgalmasság boldogságát önmagunk irányában is meg kell élnünk, el kell ismernünk, hogy végtelen szükségünk van Isten minden emberre kiáradó rendkívül nagy, túláradó és hatalmas szeretetére.
Az itt használt irgalom szó a héber rehem, „anyaméh” szóból ered, és a végtelen isteni irgalomra utal, arra a határtalan együttérzésre, ahogy az anya tekint gyermekére.
„Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bőséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, ami az irgalmasság végső célja. […] Így hát bármilyen sérelem érjen is bennünket, bárminemű igazságtalanság, bocsássunk meg, s nekünk is meg fognak bocsátani. Legyünk mi az elsők, akik elkezdik élni az irgalmasságot és az együttérzést.
Akkor is, ha nehéznek és merésznek tűnik, kérdezzük meg minden felebarátunk előtt: vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és Isten szíve szerint tudjunk élni.”
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”
„Két év házasság után a lányom és a férje úgy döntöttek, hogy elválnak. Újra befogadtuk őt az otthonunkba, és a feszült pillanatokban is megpróbáltuk szívből szeretni, türelmesen és megértően, megpróbáltunk nyitottak lenni feléje, a férje felé is, és semmiképpen nem ítélkezni. Három hónap múlva – a sok meghallgatás, a figyelmes segítség és sok ima után – újra egymásra találtak, nagyobb tudatossággal, bizalommal és új reménnyel.”
Irgalmasnak lenni ugyanis többet jelent, mint megbocsájtani. Nagylelkűséget jelent, amikor alig várjuk, hogy mindent eltörölhessünk, hogy mindent teljesen elégethessünk, ami akadályozná a kapcsolatunkat a többiekkel. Jézus felhívása, hogy legyünk irgalmasok, azt jelenti, hogy felkínálja nekünk az utat, a visszatérést Isten eredeti tervéhez, hogy olyanok lehessünk, amilyennek teremtve lettünk, Isten képére és hasonlatosságára. -- Letizia Magri
OKTÓBER
„Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét” (2Tim 1,7)
Pál lelki végrendeletének tekintjük a levelet, amelyből a mostani életigénk származik. Az apostol Rómában van börtönben, ítéletre vár, és eközben ír fiatal tanítványának és munkatársának, Timóteusnak, aki az eléggé összetett efezusi közösség felelőse.
Írása Timóteushoz szóló intelmeket, tanácsokat tartalmaz, de szól minden idők minden keresztényéhez, legyen bármely közösségnek is a tagja. Pált az evangélium hirdetése miatt verték bilincsbe. Tanítványát viszont inkább félelem tölti el az üldöztetések miatt, és meginog a szolgálatával járó nehézségek közepette. Ezért bátorítja őt, hogy nézzen szembe a próbatételekkel, hogy biztos vezetője lehessen a gyülekezetnek. Sem Pál, sem Timóteus számára nem természetes az evangéliumért elviselt szenvedés.
Pál tanúságot akar tenni az evangéliumról. Világos, hogy nem a személyes tehetsége, a képességei vagy az emberi korlátai teszik képessé őt, vagy fékezik az Ige szolgálatában, hanem a Lélek ajándékai: az erő, a szeretet és a józanság, ami erőt ad a tanúságtételhez. A szeretetnek az erő és a józanság mellett nagyon fontos szerepe van a megkülönböztetésben. A józanság pedig bölcsességet jelent, készségességet minden helyzetben. Timóteus, a tanítvány és minden idők tanítványa erővel, szeretettel és józansággal tudja hirdetni az evangéliumot olyannyira, hogy szenvedni is képes érte.
„Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét.”
Mi is megtapasztaltuk már a kísértést, hogy elbátortalanodjunk Isten igéjének megélésében, a tanúságtételben, és nem tudtuk, hogyan viselkedjünk egyes helyzetekben.
Chiara Lubich segít megértenünk, honnan merítsünk erőt ilyen pillanatokban:
„A bennünk jelenlévő Jézushoz kell fordulnunk. Nem szabad tehát leblokkolnunk. Magatartásunk nem lehet passzív belenyugvás, hanem radikálisan ki kell lépnünk önmagunkból. Eggyé kell válnunk azzal, amit Isten akarata kíván tőlünk. Teljesítenünk kell azokat a kötelességeinket, melyeket hivatásunk megkíván. És mindezt a bennünk lévő Jézus kegyelmére alapozva. Tehát radikálisan kilépni önmagunkból. Így maga Jézus fogja egyre jobban kifejleszteni bennünk azokat az erényeket, melyekre szükségünk van, hogy tanúságot tegyünk róla abban a környezetben, melyet ránk bízott.”[1]
„Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét.”
Erő, szeretet és józanság, a Lélekre jellemző három erény, amelyet az imádság és a hit gyakorlása révén nyerhetünk el.
Justin Nari atya a Közép-afrikai Köztársaságban él. Az életére törtek szerzetes testvéreivel és mintegy ezer muzulmánnal együtt, akik a háborús megtorlások elől a templomba menekültek. Az őket ostromló milíciák vezetői azt kívánták, hogy adják ki őket, de ő megpróbált továbbra is tárgyalást folytatni velük, hogy elkerülje az öldöklést. Egy nap negyven liter benzinnel jelentek meg, és azzal fenyegetődztek, hogy elevenen elégetik őket, ha nem adják ki nekik a muzulmánokat. „Szerzetes testvéreimmel megtartottuk az utolsó misét – meséli Justin atya –, és közben eszembe jutott Chiara Lubich, hogy ő mit tenne a helyemben. Ott maradna, és az életét adná. És mi is így döntöttünk.” Véget ért a mise és egy váratlan telefonhívás érkezett: áthalad a területükön az Afrikai Unió csapata, egy egészen közeli városban. Justin atya elébük sietett, és tizenhárom perccel az ultimátum lejárta előtt velük együtt érkezett vissza a plébániára. Ez a tizenhárom perc mentette meg mindannyiuk életét a vérontástól.[2] - Letizia Magri -
[1] C. Lubich, Az élet igéje, 1986. október
[2] Unità è il nome della pace: La strategia di Chiara Lubich, a cura di Maddalena Maltese, Città Nuova, Roma 2020, pp. 29-30.
SZEPTEMBER
„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.” (1Kor 9,19)
Az ehavi életige Pál korinthusi keresztényekhez írt első leveléből származik. Az apostol Efezusban tartózkodik és e szavakkal próbál válaszolni egy sor problémás kérdésre, amelyek a korinthusi görög közösségben fölmerültek. Ez a város soknemzetiségű kereskedelmi központ volt, híres Afrodité templomáról, de a köztudottan elterjedt korrupcióról is.
A levél címzettjei az apostol prédikációinak köszönhetően néhány évvel azelőtt tértek meg a pogányságból a keresztény hitre. Az egyik kérdés, amely megosztotta a közösséget, arra vonatkozott, hogy szabad-e a pogány rítusok szerint bálványoknak föláldozott állatok húsából enni. Pál aláhúzza a szabadságunkat Krisztusban, és bőségesen kifejti, hogyan döntsünk bizonyos esetekben, és részletesen elmagyarázza a szabadság fogalmát.
„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.”
A keresztények tudják, „hogy bálvány nincs a világon, Isten meg csak egy van” (8,4), ezért nincs jelentősége, hogy esznek-e a bálványoknak áldozott állatok húsából, vagy sem. Probléma csak akkor van, ha a keresztény olyanok társaságában van, akik még nem tudják ezt, nincs meg bennük ez a hitből fakadó tudás, és a viselkedésével megbotránkoztathatja ingatag lelkiismeretüket.
Amikor a tudás és a szeretet forog kockán, akkor Pál számára nem kétséges, hogy a tanítványnak a szeretetet kell választania, még akkor is, ha ezzel lemond saját szabadságáról, ahogy Krisztus is szabadon lett szolgává szeretetből.
Alapvető, hogy figyelemmel legyünk a gyengébb testvér iránt, akinek törékeny a lelkiismerete és nincsenek meg a kellő ismeretei. A cél, hogy „megnyerjük”, olyan értelemben, hogy a lehető legtöbb emberhez eljuttassuk az evangéliumi élet szépségét és jóságát.
„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.”
Chiara Lubich így ír: „Mi Krisztus testébe tagozódtunk, Krisztus vagyunk, ezért minden megosztottság és egymásnak ellentmondó gondolat megosztja Krisztust. […] Az első keresztények körében […], ha a gondolatok miatt megtört volna az egyetértés, akkor azt tanácsolták, hogy ne tulajdonítsanak jelentőséget saját felfogásuknak, inkább maradjon meg köztük a szeretet. […] Így van ez ma is. Néha meg vagyunk győződve arról, hogy helyesen gondolkodunk, az Úr pedig azt sugallja, hogy inkább maradjunk meg szeretetben mindenkivel. Néha jobb, ha feladjuk az elképzeléseinket, mert jobb a kevésbé tökéletes a többiekkel való egyetértésben, mint a tökéletesebb egyet nem értésben.
Inkább kell rugalmasnak lenni, semmint kenyértörésre vinni a dolgokat, ez a szeretetnek talán fájdalmas, de eredményes és Istentől megáldott tulajdonsága, amely Krisztus eredeti elgondolása szerint tudja megőrizni az egységet, és éppen ezért értékelni is tudja.”
„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.”
Franҫois Văn Thuận vietnámi bíboros tizenhárom évet töltött börtönben, ebből kilencet teljesen elkülönítve, és arról tesz tanúságot, hogy az igazi és érdek nélküli szeretet válasz-szeretetet szül. Fogsága idején öt fegyőrre bízták, de ezeket kéthetente le kellett váltani, mert a püspök „megfertőzte” őket. Végül úgy döntöttek, hogy ugyanazt az öt embert hagyják ott, mert különben a fegyház összes őrét megfertőzné. Ő maga így beszél erről: „Eleinte nem szóltak hozzám az őrök, csak igennel vagy nemmel válaszoltak. […] Egyik éjszaka támadt egy gondolatom: »Franҫois, még nagyon gazdag vagy, mert ott van a szívedben Jézus szeretete. Szeresd őket úgy, ahogy Jézus szeretett téged!« Másnap elkezdtem őket még jobban szeretni, Jézust szeretni bennük, mosolyogva kedves szavakkal. […] És lassan barátok lettünk.” A börtönben a fogva tartói segítségével kis fadarabokból és egy vasláncból elkészítette azt a mellkeresztet, amelyet aztán haláláig hordott, a velük való barátság jeleként.
AUGUSZTUS
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” (Mt 18,21)
Máté evangéliumának 18. fejezete igazán velős, mivel itt Jézus útmutatást ad a nem rég megszületett közösségen belül megélt kapcsolatokra vonatkozóan. Péter kérdése felidézi, amit Jézus nem sokkal korábban mondott: „Ha a testvéred vétkezik ellened…” Jézus beszél, mond valamit, és Péter kisvártatva félbeszakítja, mintha ráébredne, hogy nem értette jól, amit a Mestere mondott. És föltesz egy kérdést, az egyik legfontosabbat a tanítványi úton. Hányszor kell megbocsátani?
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”
A hit útján járva is sok kérdés merül fel. A hívőknek sincs birtokukban minden válasz, de a kérdések ellenére hűségesek maradnak. Péter kérdése nem az Isten ellen elkövetett bűnök megbocsátására vonatkozik, hanem inkább arra, amikor egy testvér a másik testvérrel szemben elkövet valamit. Péter jó tanítványnak gondolja magát, aki hétszer is megbocsát. És nem vár Jézustól ilyen gyors, és minden korábbi biztonságát megingató választ: „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.” (Mt 18,22) A tanítványok ismerték Káin vérengző fiának, Lámechnek a történetét, akit hetvenhétszer bosszulnak meg. Jézus épp erre utal, és a határtalan bosszúval szemben elénk állítja a végtelen megbocsátást.
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”
Nem arról van szó, hogy mentsünk fel valakit, aki folyamatosan megbánt, hanem inkább arról, hogy a szívünkben újra és újra bocsássunk meg. Az igazi megbocsátás szabaddá tesz, és többnyire fokozatosan alakul ki. Nem érzelem és nem is felejtés kérdése, hanem egy döntés, amelyet nekünk, hívő embereknek nem csak akkor kell meghoznunk, ha újra és újra megbántanak, hanem akkor is, valahányszor a megbántás eszünkbe jut. Ezért kell hetvenhétszer megbocsátanunk.
Chiara Lubich ezt írja: „Jézus válasza tehát elsősorban a keresztények közötti, illetve ugyanazon közösség tagjai közötti kapcsolatokra vonatkozik. Vagyis mindenekelőtt azokkal kell így viselkedned, akik testvéreid a hitben; a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy – ha tartozol ilyenhez – egy közösségben. Tudod, hogy milyen gyakran vissza akarjuk fizetni a sértést egy annak megfelelő tettel vagy szóval. Tudod, hogy a jellemek különbözősége, vagy az idegesség miatt, vagy más okokból mennyire gyakori, hogy olyan személyek között, akik együtt élnek, hiányzik a szeretet. Ne feledd hát, hogy csak a megbocsátásnak egy folyton megújított magatartása képes fenntartani a békét és az egységet a testvérek között. Mindig meglesz benned a kísértés, hogy testvéreid hibáira gondolj, hogy visszaemlékezz múltjukra, hogy másnak akard őket, mint amilyenek… Meg kell szoknod, hogy új szemmel nézz rájuk, hogy újnak lásd őket: hogy fogadd el őket mindig és azonnal olyannak amilyenek, akkor is, ha nem bánják tetteiket.”
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”
Mindannyian a „bocsánatot nyertek” közösségébe tartozunk, mert a megbocsátás Isten ajándéka, amelyre mindig szükségünk van. Folyamatosan rácsodálkozhatunk az Atya végtelen irgalmára, aki megbocsát, ha mi is megbocsátunk.
Vannak helyzetek, amikor nem könnyű megbocsátani: politikai, szociális vagy gazdasági helyzetekből fakadó ügyek, ahol a megbocsátás közösségi méreteket ölthet. Sok ember példáját látjuk, akik a legkeményebb körülmények között is meg tudtak bocsátani az őket támogató közösség segítségével.
Osvaldo Kolumbiában él. Halálos fenyegetést kapott és látta, ahogy megölték a testvérét. Ma egy olyan gazdaszövetség elnöke, ahol a fegyveres harcokban egykor közvetlenül részt vett embereket foglalkoztatnak.
„Könnyű lett volna újabb erőszakkal válaszolni a bosszúra, de én nemet mondtam – beszéli el Osvaldo. Nagyon-nagyon nehéz megtanulni a megbocsátás művészetét, de a fegyver és a háború soha nem lehet megoldás az életünkre. Az átalakulás útja más, közel kell jutnunk a másik ember lelkéhez, de gőggel és hatalommal ez lehetetlen, alázatra van szükség, és ez a legnehezebben felépülő erény.”
JÚLIUS
JÚNIUS
„Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.” (Zsolt 16(15),2)
E hónap életigéje a Zsoltárok könyvéből származik, mely egybegyűjti Dávid király és más Istentől ihletett imádók legszebb imádságait, hogy megtanuljuk, hogyan forduljunk felé. A Zsoltárokban mindannyian felismerjük önmagunkat, megérintik lelkünk legmélyebb húrjait, a legmélyebb, legerősebb érzéseinket fejezik ki: kétséget, fájdalmat, haragot, aggodalmat, kétségbeesést, valamint a reményt, a dicsőítést, a hálaadást és az örömet is. Ezért mondhatja a zsoltárokat minden időkben, minden kultúrában, és élete minden pillanatában minden férfi és nő a földön.
„Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.”
A 16. zsoltár pedig sok lelki író legkedvesebb zsoltára volt. Avilai Szent Teréz például így kommentálta: „Semmi nem hiányzik annak, akinek ott van Isten, egyedül Isten elég neki!” Antonios Fikry Rofaeil, a kopt ortodox egyház egyik teológusa így ír: „Ez a feltámadás zsoltára, ezért az egyház a reggeli órákban imádkozza […], mert Krisztus hajnalban támadt fel. Ez a zsoltár a vég nélküli örökségünk reményét adja, ezért nevezzük „arany zsoltárnak”, ami azt jelenti, hogy rendkívül értékes, szinte drágaköve a Szentírásnak.”
Ismételjük el, szavanként átgondolva:
„Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.”
Isten ölelését, tevékeny és szeretetteljes jelenlétét érezzük ebben az imában, átfogja egész életünket, a teremtett világot, múltunkat, jelenünket és a jövőnket is. Benne találjuk meg az erőt, hogy bizalommal fogadjuk a szenvedéseket életünk útján, hogy derűsen, emelt fővel lássuk meg a reményt az élet árnyai mögött.
Hogy éljük hát az e havi életigét? Álljon itt C. D. tapasztalata: „Már egy ideje nem éreztem túl jól magamat, ezért elkezdtem orvoshoz járni. Ez jó néhány vizsgálatot jelentett és hosszas várakozást. Végül megtudtam a rosszullétem okát: Parkinson-kóros vagyok. Ez teljesen lesújtott. 58 évesen hogy lehet ez? Tele voltam miértekkel: sporttanár vagyok, és a mozgás elemi része az életemnek!
Úgy éreztem, hogy túl fontos az, amit el kell veszítenem. De aztán eszembe jutott, hogy fiatal koromban mit határoztam el: »Te vagy, elhagyott Jézus, az egyetlen kincsem!« A gyógyszereknek köszönhetően rögtön sokkal jobban lettem, de nem tudom, pontosan mi is fog történni velem. Elhatároztam, hogy a jelen pillanatot élem. Amikor megtudtam a diagnózist, úgy éreztem, hogy egy dalban is el akarom mondani Istennek az igenemet, hogy béke tölti be a szívemet.”
Ez a zsoltár Chiara Lubich lelkében is különleges visszhangra talált, így ír: „Ezek az egyszerű szavak segíteni fognak, hogy bízzunk Istenben, és hogy megtanuljunk együtt élni a Szeretettel. Így egyre inkább egyek leszünk Vele, és Ő betölt minket, ezáltal az Ő képmására teremtetett igazi létünk alapjait vetjük meg és rakjuk le újra.”[1]
Íme itt vagyunk, hogy júniusban mindannyian egyként megvalljuk Istennek a szeretetünket, és így derűt és békét sugározzunk magunk körül.
Letizia Magri
[1] C. Lubich, Az élet igéje, 2001. július, Új Város, 2001/7.
MÁJUS
„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!” (Jn 13,34)
Az utolsó vacsorán hangzik el ez az ige. Jézus tanítványaival összegyűlt az asztal körül, épp az előbb mosta meg a lábukat. Néhány óra múlva elfogják, halálra ítélik és keresztre feszítik. Amikor már csak kevés idő van hátra és közel a cél, akkor szokás elmondani a legfontosabb dolgokat, amit az emberek „végrendeletként” hagynak.
János evangéliuma ennek kapcsán nem az Eucharisztia alapításáról szól, hanem ehelyett a lábmosást írja le. És ennek fényében kell értelmeznünk az új parancsot. Jézus először cselekszik és csak azután tanít, ezért tud tekintéllyel szólni.
A felebarát iránti szeretet parancsa már az Ószövetségben is szerepelt: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Lev 19,18). Jézus ennek egy új aspektusára világít rá, a kölcsönösségre: a kölcsönös szeretet teremti meg és jellemzi a tanítványok közösségét.
Ez a szentháromságos, isteni életben gyökerezik, amelyben a Fiúnak köszönhetően az ember is osztozni képes. Chiara Lubich egy példát említ, egy képet, amely számunkra is megvilágítja ezt: „Jézus ugyanis amikor a földre jött, nem a semmiből jött, mint mi, hanem a Mennyből. És mint egy bevándorló, amikor egy távoli országba érkezik, alkalmazkodik ugyan az új környezethez, de megőrzi saját szokásait, saját öltözékét viseli, és továbbra is beszéli a saját nyelvét, így Jézus is kétségkívül alkalmazkodott a földi, az emberi élethez, de – mivel Isten volt – magával hozta a szentháromsági életet, és ez a szeretet, a kölcsönös szeretet.”
„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”
Itt bepillanthatunk Jézus üzenetének a lényegébe, amely az első keresztény közösségek frissességét idézi, és amely ma is a jellegzetessége lehet a különböző csoportjainknak, szervezeteinknek. Ahol megvalósul a kölcsönösség, ott megtaláljuk az életünk értelmét, és erőt merítünk, hogy a fájdalmas és szenvedéssel teli pillanatokban is továbbmenjünk, támaszt találunk az elkerülhetetlenül adódó nehézségekben, és örömet tapasztalunk.
Nap mint nap sok kihívással kell szembenéznünk: a járvány, a széthúzás, a szegénység, a harcok: képzeljük csak el egy pillanatra, hogy mi történne, ha sikerülne a mindennapokban megvalósítanunk ezt az igét. Új távlatokat nyitna, feltárulna előttünk Isten terve az emberiségről, és ez reménnyel töltene el. De ki akadályoz meg abban, hogy felébresszük magunkban ezt az Életet, és testvéri kapcsolatokat építsünk, melyeket kiterjeszthetünk az egész világra?
„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”
Márta fiatal önkéntes, aki fogvatartottakat készít fel az egyetemi vizsgára. „Amikor járni kezdtem a börtönbe, az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek nagyon törékenyek és tele vannak félelmekkel. Kapcsolatokat kezdtem építeni, először szakmailag, aztán barátilag is, a kölcsönös tisztelet és meghallgatás talaján. Hamar megértettem, hogy nem csak én segítem a rabokat, hanem ők is támogatnak engem. Éppen felkészítettem az egyik diákot egy vizsgára, amikor meghalt az egyik rokonom, ő pedig épp akkor kapta meg a bírósági végzést az elítéléséről. Mindketten nehéz időket éltünk. Az órák alatt láttam, hogy nagy fájdalom forrong benne, amelyet sikerült megosztania velem. Együtt hordoztuk ezt a szenvedést, és ez segített továbbmenni. A vizsga után odajött hozzám, megköszönte, és azt mondta, hogy nélkülem nem sikerült volna. Egyrészt a családomban véget ért egy élet, másrészt pedig éreztem, hogy itt sikerült megmentenem egy másikat. Megértettem, hogy a kölcsönösségből igazi kapcsolatok születhetnek, barátság és mély tisztelet.” - Letizia Magri -
ÁPRILIS
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
(Mk 16,15)
Márk evangéliuma a feltámadt Jézus egyetlen megjelenéséről beszél az apostolok között, és ennek kapcsán írja le utolsó szavait.
Asztalnál ülnek, ahogy ezt gyakran láttuk Jézussal együtt is a szenvedése és a halála előtt, de most ez a kis közösség levert. Csak tizenegyen maradtak a tizenkettőből, akiket Jézus maga köré gyűjtött, a kereszt idején pedig a jelenlévők közül egyikük megtagadta, sokan meg elmenekültek.
Ezen utolsó és nagyon fontos találkozás alkalmával a Feltámadott megdorgálja őket, mert nem volt nyitott a szívük, amikor a feltámadásról tettek tanúságot nekik , de ezzel együtt megerősíti kiválasztottságukat: törékenységük ellenére megint éppen őrájuk bízza az evangélium hirdetését, az örömhír hirdetését, aki Ő maga, az élete és az igéi.
Ez után az ünnepélyes beszéd után a feltámadott Jézus visszatér az Atyához, de „itt is marad” a tanítványaival, és a szavaikat csodás jelekkel erősíti meg.
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Az a kis közösség, akiket Jézus az ő küldetésének folytatására küldött, nem tökéletes emberekből áll, hanem olyanokból, akiket mindenekelőtt arra hívott, hogy vele „legyenek” , hogy megtapasztalják a jelenlétét, türelmes és irgalmas szeretetét. Majd e megtapasztalásból erőt merítve küldi aztán őket arra, hogy „minden teremtménynek hirdessék” Isten közelségét.
A misszió sikere pedig nem a személyes képességeiken múlik, hanem a Feltámadott jelenlétének köszönhető, aki a tanítványaira és a hívők közösségére bízza magát, ahol az Evangélium oly mértékben bontakozik ki, amennyire megélik és hirdetik.
Mi keresztények azt tehetjük tehát, hogy az életünkkel és a szavainkkal kiáltjuk a világba Isten szeretetét, bátran és nagylelkűen kilépve önmagunkból, hogy finom tisztelettel felajánljuk másoknak is a Feltámadt Jézus kincseit, mert ez hozhat reményt a szívekbe.
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Mindig Jézusról kell tanúságot tennünk, soha nem önmagunkról, sőt azt kérik, hogy „tagadjuk meg önmagunkat”, hogy énünk egyre „kisebbedjen”, Ő pedig növekedjen. Helyet kell készítenünk magunkban a Szentlélek erejének, aki a testvériség megélésére késztet: „Követnünk kell a Szentlelket, aki mindig készségessé tesz arra, hogy amikor találkozunk egy testvérünkkel, eggyé váljunk vele, tökéletesen szolgáljuk őt. Ő megadja az erőt ahhoz, hogy szeressük azokat is, akik valamiféleképpen ellenünk vannak. Irgalmat ad szívünkbe, hogy tudjunk megbocsátani, és meg tudjuk érteni, hogy mire van szükségük. Ő tölt el tettrekészséggel, hogy alkalmas időben megosszuk másokkal lelkünk legszebb kincseit. […] Szeretetünkkel Jézus szeretetét tesszük láthatóvá és adjuk tovább. […] Isten szeretetével a szívünkben, és Isten szeretete által messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben. […] amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk: így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd, és mondanivalónk a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.”
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
„Minden teremtménynek”: ez a távlat tudatára ébreszt, hogy az egész teremtett világ nagy mozaikjához tartozunk, és erre korunkban különösen is érzékenyek lettünk. A fiatalok pedig élen járnak az emberiség új útjain, és az evangélium tanításának megfelelően tettekkel erősítik meg azt, amit a szavaikkal hirdetnek.
Robert Új-Zélandból ezt a tapasztalatot osztotta meg a világhálón : „Lakóhelyünkön az egyik akcióval Porirua kikötőjének a helyreállítását támogatjuk Új-Zélandban, Wellington déli részén. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott a helyi önkormányzat is, a maori katolikus közösség és a bennszülöttek is. A célunk az, hogy támogassuk ezt a törzset a kikötő helyreállításában, és tiszta vizet biztosítsunk, ami újra lehetővé teszi a kagylógyűjtést és a halászatot úgy, ahogy szokták, anélkül hogy a szennyezettségtől kellene tartaniuk. Nagy sikere volt ennek a kezdeményezésnek, és igazi közösségi szellemet teremtett.
Nagy kihívás, hogy ez ne csak egy egyszeri esemény legyen, hanem hosszú távon is sikerüljön fenntartanunk, mert az lenne igazi segítség, az hozhatna valóban változást ezen a téren.” - Letizia Magri -
MÁRCIUSI ÉLETIGE
„Bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12)
Az e havi életige a Miatyánkból származik, abból az imádságból, amelyet Jézus tanított nekünk. Mélyen a zsidó hagyományban gyökerezik ez az imádság, mert a zsidók is „mi Atyánknak” szólították és szólítják ma is Istent.
Első olvasásra döbbenetesek ezek a szavak: hogy kérhetjük mi Istentől azt, hogy törölje el a vétkeinket, úgy, ahogy arra mi is képesek vagyunk az ellenünk vétők iránt? Így hangzik ugyanis a görög szöveg. Részünkről viszont a megbocsájtás mindig behatárolt, felületes és esetleges.
Ha Isten a mi mértékünkkel mérne, az igazi büntetés lenne.
„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek."
E szavak főként azt fejezik ki, hogy tudatában vagyunk annak, hogy Isten megbocsájtására van szükségünk. Jézus adta e szavakat a tanítványai, tehát minden megkeresztelt ember szájába, hogy a szív egyszerűségével tudjunk az Atyához fordulni.
Ez abból a felfedezésből születik, hogy testvérek vagyunk a Fiúban, testvérei és követői Jézusnak, aki elsőként élte le az életét egyre teljesebb odaadásban az Atya szerető akarata iránt.
Csak ha befogadtuk Isten ajándékát, az ő mérhetetlen szeretetét, akkor kérhetünk bármit is az Atyától, azt is, hogy tegyen egyre hasonlóbbá magához, még abban is, hogy nap mint nap nagylelkűen megbocsátunk testvéreinknek.
A megbocsájtás minden egyes tette szabad és tudatos választás a részünkről, melyet nagy alázattal minden egyes alkalommal meg kell újítanunk. Soha nem válik szokássá, hanem újra és újra odaadást kér. Jézus azt kéri, hogy minden nap úgy imádkozzunk ezért, mint a mindennapi kenyerünkért.
„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Hányszor megesik, hogy a körülöttünk élők megbántanak valamivel, a családban, az utcán, a munkahelyen vagy az iskolában, és nehéz jó szívvel folytatnunk a kapcsolatot. Mit tegyünk hát? Ilyenkor kérhetjük a kegyelmet, hogy utánozni tudjuk az Atyát: „[…] Élesszük fel reggelente a szívünkben a teljes »amnesztiát«, azt a szeretetet, amely mindent betakar, amely be tudja fogadni a másikat olyannak amilyen, korlátaival, nehézségeivel együtt! Ahogy egy édesanya tenne gyermekével, ha hibázik: mindent elnéz neki, mindig megbocsát, mindig remél. Úgy közeledjünk mindenkihez, hogy új szemmel nézünk rá, mintha sohasem követte volna el az adott hibát! Kezdjünk újra mindig, tudva, hogy Isten nemcsak megbocsát, hanem el is felejt, és tőlünk is ezt kívánja!”[1]
Nagyon magasztos ez a cél, de bizalomteljes imával egyre inkább megközelíthetjük.
„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
A Miatyánk imádság végig többes szám első személyben szól, a testvériséget tükrözi. Nemcsak magamnak kérek, hanem a többieknek is a többiekkel együtt. A többiek szeretete segít abban, hogy meg tudjak bocsájtani, és szeretetből én is magamra vehetem a testvér hibáját, mert lehet, hogy rajtam is áll, lehet, hogy nem tettem meg mindent, hogy befogadjam, megértsem.
Olaszországban, Palermóban a keresztény közösségek ökumenikus párbeszédben élnek, és ez megkívánja, hogy túlmenjenek néhány nehézségen. Biagio és Zina meséli: „Egy lelkész barátunk meghívott bennünket a gyülekezetükből néhány családhoz, akikkel még nem ismertük egymást.
Vittünk magunkkal pár dolgot az ebédhez, de ők értésünkre adták, hogy nem nagyon örülnek ennek a találkozásnak. Így Zina finoman csak megkínálta őket valamivel, amit készített, és végül mégis együtt ebédeltünk. Ebéd után aztán kezdték sorolni, hogy milyen hibát látnak a mi egyházunkban. Nem akartunk szócsatába kezdeni, hanem megkérdeztük, hogy vajon az egyházunk melyik hibája, melyik különbözősége akadályozhat meg bennünket abban, hogy szeressük egymást. Vitához szokott barátaink elcsodálkoztak ezen, és lefegyverezte őket a válaszunk. Az evangéliumról kezdtünk aztán beszélgetni, arról, ami összeköt, és ez sokkal több, mint ami elválaszt. Letelt az idő, és amikor búcsúzni kezdtünk, nem akartak elengedni. Ekkor kezdeményeztük, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot, és miközben imádkoztuk, nagyon erősen éreztük Isten jelenlétét. Meg kellett ígérnünk, hogy újra meglátogatjuk őket, mert szerették volna, hogy a gyülekezetük többi tagját is megismerjük. És ez így folytatódik évek óta.” - Letizia Magri
FEBRUÁR
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.” (Jn 6,37)
Ez a kijelentés Jézus és a néptömeg párbeszéde során hangzik el. Miután oly bőségesen megszaporította a kenyeret, felkeresik őt és még egy jelet kérnek tőle ahhoz, hogy higgyenek benne.
Jézus kinyilatkoztatja, hogy ő maga Isten szeretetének a jele, sőt hogy ő a Fiú, akit azért küldött az Atya, hogy minden teremtményt befogadjon és visszavezessen a házába, különösen az ő képére és hasonlatosságára teremtett embereket. Ugyanis az Atya volt a kezdeményező, ő ültette el mindenki szívében a vonzódást Jézus iránt , a vágyat egy teljességben megélt élet iránt, azaz hogy közösségben éljünk Istennel és a felebarátokkal.
Jézus tehát nem fog visszautasítani senkit sem, bármilyen messze érezné is magát Istentől, mert az Atya akarata az, hogy senkit ne veszítsen el.
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”
Ez valóban örömhír! Isten mindenkit végtelenül szeret, az ő gyengédsége és irgalma minden férfira és nőre kiterjed. Ő türelmes és irgalmas Atya, aki bevár mindenkit, aki elindult a belső hangra hallgatva.
Mi néha gyanakodva kérdezzük: Miért is kellene Jézusnak befogadnia engem? Mit akar tőlem? Jézus pedig valójában csak azt kéri, hogy magához ölelhessen bennünket, megszabadítva a szívünket mindattól, ami aggaszt, hogy bizalommal fogadjuk az ő ingyenes szeretetét.
Ez a meghívás aztán felelősséggel is jár, mert ha Jézus részéről ilyen gyengéd szeretetet tapasztalunk, akkor az arra indít, hogy mi is befogadjuk őt a felebarátainkban , bárki legyen is az: férfi vagy nő, idős vagy fiatal, egészséges vagy beteg, hazánkbeli vagy idegen. Nem utasítunk el senkit.
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”
Québecben (Kanada) egy igét élő keresztény csoport sok családot befogadott, akik a világ különböző részeiről érkeztek: Franciaországból, Egyiptomból, Szíriából, Libanonból, Kongóból. Mindannyiukat befogadták, segítették a beilleszkedésben is. Így rengeteg kérdésükre kellett válaszolniuk, rengeteg űrlapot kitölteni, különféle kérvényeket a menekült státusz, a letelepedés, aztán a gyerekeik iskoláztatása miatt, elkísérni őket, hogy eligazodjanak a lakóhelyükön. És fontos volt, hogy francia tanfolyamot és munkát is találjanak nekik.
Az egyik szíriai család, akik Kanadába menekültek a háború elől, összetalálkozott egy másik, épp most érkezett szíriai családdal, akik még nagyon tájékozatlanok voltak. A közösségi hálón keresztül működésbe hozták a szolidaritási hálót, és sok barátjuk összeadta a szükséges holmikat: ágyakat, kanapékat, asztalt, székeket, evőeszközt, berendezési tárgyakat, könyveket, játékokat a gyerekeknek, amit más gyerekek ajándékoztak oda. Így több is összejött a szükségesnél, és ők is adni tudtak a lépcsőházukban lakó szegényebb családnak. Nagyon találó volt a helyzetükre az akkori életige: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!”
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”
Igen, úgy válthatjuk életre Istennek ezt az igéjét, ha tanúságot teszünk minden felebarátunk előtt Isten szeretetének gyengédségéről egyénileg és közösségileg is.
Chiara Lubich irgalmas szeretetről szóló elmélkedése is segít ebben. Azt írja, hogy „a szeretet kitágítja szívünket és kitárja karunkat a nyomorúságban élők, a koldusok, a meggyötörtek és a megtért bűnösök felé.
Ez a szeretet képes befogadni a tévelygőt, legyen az barát, testvér vagy ismeretlen, és végtelen sokszor megbocsájt neki. […] Ez a szeretet nem méricskél és nem is méretik meg.
Nagylelkűbb, egyetemesebb, konkrétabb annál, mint amit a lélek korábban birtokolt. Az ilyen ember szívében ugyanis Jézuséhoz hasonló érzelmek születnek meg, s azt veszi észre, hogy amikor találkozik valakivel, ezek az isteni szavak tolulnak ajkára: »Szánom a népet.« (vö. Mt 15,32) […]
Az irgalom a szeretet végső megnyilvánulása, beteljesedése. A szeretet pedig túlmutat a fájdalmon, mert a fájdalom csak a földi élet jellemzője, a szeretet viszont megmarad a másik életben is. Isten többre becsüli az irgalmasságot az áldozatnál.” - Letizia Magri
JANUÁR
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,2)
Ezekről a szavakról csak Máté evangéliuma számol be. Néhány „tudós” szájából hangzottak el, akik messziről, jobbára titokzatos módon érkeztek a Kisjézus látogatására.
Egy kicsiny csoportról van szó, akik egy halvány fényt követve nagyon hosszú utat tettek meg egy erősebb, egyetemes Fény, a világban már megszületett és jelen lévő Király felé. Nem is tudunk róluk ennél többet, de keresztény életünkre vonatkozóan nagyon elgondolkodtató ez a részletgazdag esemény.
Idén ezt a mondatot választották a közel-keleti keresztények az egység imahetének mottójául. Jó lehetőség ez arra, hogy együtt induljunk tovább, kölcsönösen befogadva egymást, és mindenekelőtt Isten tervét, hogy az ő szeretetéről tegyünk tanúságot a földön minden ember és minden nép előtt.
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”
A közel-keleti keresztények így írnak az imahétre készült dokumentumban: „A Júdea egén feltűnt csillag a remény régen várt jele, amely a bölcseket – és valójában a föld minden népét – oda vezérli, ahol az igaz Király és Megváltó megnyilatkozik. Ajándék ez a csillag, Isten szerető jelenlétének jele az egész emberiség számára. […] A keletről elindult bölcsek – mágusok, csillagászok, tudósok, akik tanúságtevői a népek Istentől született egységének – az újszülött királyt keresték, míg a célnál megpillanthatták és megismerhették a világ Megváltóját újszülöttként. A kis betlehemi barlangban gyűlnek össze, hogy tiszteletüket tegyék, és átnyújtsák ajándékaikat. A különböző kultúrájú, fajtájú és nyelvű keresztények közös vonása, hogy Krisztust keresik, és mindannyian arra vágynak, hogy imádhassák. Ezért a keresztények küldetése az, hogy mint ama csillag, jellé legyenek, amely az Istenre sóvárgó emberiséget vezérli, mindannyiukat Krisztushoz vezeti, és Isten eszközévé teszi, amelynek segítségével Isten minden nemzet egységét megvalósítja.” A bölcsek csillaga mindenkinek ragyog, mindenekelőtt azok számára gyullad ki, akik hagyják, hogy a szeretet bevilágítson lelkiismeretük mélyére. Mindannyian tágra nyithatjuk a szemünket, hogy felismerjük, és követésére indulhatunk a cél felé, hogy igazán találkozzunk Istennel és a testvéreinkkel a mindennapjainkban, és mindenkivel megosszuk kincseinket.
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”
Nagyon fontos, hogy imádjuk Istent, és belássuk előtte, kik is vagyunk: kicsik és törékenyek, akik mindig rászorulunk az ő irgalmára, és ezért mi is őszinte irgalommal fordulunk mások felé. A csak Istent illető tiszteletünk az imádásban fejeződhet ki teljesen.
Chiara Lubich szavai segítségünkre lehetnek ebben: „Mit jelent »imádni« Istent? Olyan cselekedetről van szó, amely csak Őt illeti meg. Imádni azt jelenti, hogy azt mondjuk Istennek: »Te vagy a minden«. Más szóval: »az vagy, aki vagy«, én pedig végtelenül kiváltságos vagyok, hogy ezt felismerhettem. Imádni azt jelenti, hogy […] »én semmi vagyok«; és ezt nemcsak szavakkal mondjuk ki. Ahhoz, hogy imádjuk Istent, semmivé kell válnunk, hogy Ő győzedelmeskedjen bennünk és a világban. […] Van egy biztos út, amelyen eljuthatunk annak megvallásához, hogy mi semmik vagyunk és Isten a minden. Ahhoz ugyanis, hogy megsemmisítsük gondolatainkat, nem kell másra gondolnunk, csak Istenre, és az evangéliumban kinyilatkoztatott gondolatait kell magunkévá tennünk. Ahhoz, hogy megsemmisítsük akaratunkat, nem kell mást cselekednünk, mint megtenni az Övét, amit a jelen pillanat mutat meg nekünk. Ahhoz, hogy megsemmisítsük rendetlen érzéseinket, elég, ha az iránta való szeretet van a szívünkben, és szeretjük felebarátainkat, megosztva velük vágyaikat, gyötrelmeiket, problémáikat, örömeiket. Ha mindig »szeretet« vagyunk, akkor – anélkül, hogy észrevennénk – nem létezünk a magunk számára. És mivel semmiségünket éljük, létünkkel aláhúzzuk Isten felsőbbségét, azt, hogy Ő a minden. Ezzel nyitottá válunk Isten igazi imádására.”
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”
Fontoljuk meg a közel-keleti keresztények befejező gondolatait: „A bölcsek meglátták az Üdvözítőt, és együtt imádták. Majd, miután álmukban utasítást kaptak, más úton tértek vissza hazájukba. Hasonlóképpen a közös imádságban megélt közösségnek arra kell ösztönöznie, hogy új utakon térjünk vissza életünkbe, egyházunkba és világunkba. […] Az evangélium mai szolgálatához szükség van az emberi méltóság védelme iránti elkötelezettségre, különös tekintettel a legszegényebbekre, leggyengébbekre és a peremre szorultakra. […] Az egyházak közötti új út a látható egység útja, amelyet áldozatosan, bátran és tántoríthatatlanul keresünk, hogy minden nappal egyre inkább »Isten legyen minden mindenekben« (1Kor 15,28).” - Letizia Magri
2021
DECEMBER
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45)
Az élet igéje ebben a hónapban is egy boldogságról szól. Egy asszony, Erzsébet ezzel az örömteli és ihletett köszöntéssel fordul egy másik asszonyhoz, Máriához, aki eljött hozzá segíteni. Mindketten gyermeket várnak, és mindketten mélyen hívők, akik miután befogadták Isten Igéjét, a maguk kicsinységében megtapasztalták annak teremtő erejét.
Mária az első, akit boldognak nevez Lukács evangéliuma, mert ő megtapasztalta az Istennel való bensőséges kapcsolat örömét. Boldognak nevezi őt az evangélista, és ezzel elindít egy gondolatsort Isten kimondott Igéjéről, a befogadó hitről, Isten kezdeményezéséről és az ember szabad csatlakozásáról.
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
Mária a megtestesítője az igazi hitnek abban, amit Isten „Ábrahámnak és utódainak örökre megígért”[1]. Annyira kiüresítette magát, annyira alázatosan és nyitottan hallgatja az Igét, hogy az Isten Igéje testet tud ölteni méhében, és így beléphet az emberiség történelmébe.
Egyikünk sem tapasztalhatja meg Mária szűzi anyaságát, de az Isten szeretetébe vetett bizalmát mindannyian utánozhatjuk. Ha nyitott szívvel fogadjuk az Igét, akkor ígéretei bennünk is valóra válhatnak, és a mi életünket is termékennyé tehetik, nem számít, hogy egyszerű polgárok vagyunk, apák, anyák, diákok, dolgozók, politikusok, fiatalok vagy idősek, egészségesek vagy betegek.
De mi történik, ha nem elég erős a hitünk, mint Zakariásnak[2]? Akkor is bízzuk magunkat Isten irgalmára. Ő újra és újra megkeres minket, hogy felfedezzük a hűségét és áldjuk a nevét.
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
A Szentföldön ugyanazon dombok között, nem is olyan régen egy ugyancsak mélyen hívő anya az evangéliumból merítve a megbocsájtás és a párbeszéd művészetére tanította a gyerekeit. Margaret mesélte: „Amikor a szomszéd gyerekek beszéde rosszul esett, azt mondta nekünk, a gyerekeinek, hogy hívjuk be őket. És adott nekik az éppen kisült lepényből, hogy vigyenek haza is belőle. Azóta baráti kapcsolatban vagyunk ezekkel az emberekkel.”[3] Kicsinyke prófétai jel ez egy hatalmas kultúra bölcsőjében, amely a szenvedés jelképe lett a békére és testvériségre vágyó emberiség számára.
Chiara Lubich is hitre bátorít bennünket: „Jézus után Mária mondta ki a legtökéletesebb igent Istennek. Mindenekelőtt ebben áll életszentsége és nagysága. S amíg Jézus az Ige, a megtestesült Ige, addig Mária – az Igébe vetett hite által – a megélt Ige. Ő azonban olyan, mint mi, egyenlő velünk, mert teremtmény. […] Vele együtt higgyünk abban, hogy Jézus minden ígérete be fog teljesedni! Van, hogy egy-egy igéje olykor képtelenséget követel tőlünk, ha kell, vállaljuk a kockázatot is, mint Mária! Azzal, aki hisz az Igében, mindig rendkívüli dolgok történnek. Könyveket lehetne írni a kisebb és nagyobb csodákról, melyek ezt igazolják. […] Amikor a hétköznapok folyamán a Szentírást olvasva találkozunk Isten Igéjével, nyissuk ki szívünket és fogadjuk be! Higgyük, hogy amit Jézus kér vagy ígér, az megvalósul! Hamarosan felfedezzük majd […], hogy Ő megtartja ígéreteit.” [4]
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
A karácsonyra készülve emlékezzünk Jézus meglepő ígéretére, hogy jelen lesz azok között, akik elfogadják és megélik a kölcsönös szeretet parancsát: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben – az evangéliumi szeretetben –, ott vagyok közöttük.”[5]
Bízzunk ebben az ígéretben, hogy ma is újra születhessen Jézus az otthonainkban, az utcákon a kölcsönös befogadás, a másik mély meghallgatása, vagy a testvéri ölelés által, mint Mária és Erzsébet esetében. - Letizia Magri
NOVEMBER
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5,9)
Máté evangéliuma a korabeli zsidó környezetből származó keresztényeknek íródott. Ezért használ sok olyan kifejezést, amely az ő kulturális és vallási hagyományukra jellemző.
Az ötödik fejezet úgy mutatja be Jézust, mint az új Mózest, aki fölmegy a hegyre, hogy Isten törvényének összegzését hirdesse: a szeretet parancsát. Hogy a kellő ünnepélyességet is megadja ennek a tanításnak, azt mondja az evangélium, hogy Jézus úgy tanított, mint egy mester.
Ám ennél is többről van szó: Jézus elsőként tanúsítja azt, amit hirdet. Ez teljesen nyilvánvaló, amikor a boldogságokról beszél, mert egész élete ezt példázza. Felhívja a figyelmet a keresztény szeretet radikalizmusára, annak gyümölcseivel, áldásával és örömével együtt. Szó szerint a boldogságával.
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”
A Bibliában a béke, héberül Shalom az ember teljes harmóniáját fejezi ki önmagával, Istennel és mindazzal, ami körülveszi őt. Ma is sokan köszöntik így egymást, az élet teljességét kívánva ezzel. A béke mindenekelőtt Isten ajándéka, de a mi odaadásunktól is függ.
Az összes boldogság közül talán ez kívánja a legnagyobb aktivitást, arra hív, hogy a közömbösségből kilépve az egyetértés megteremtésén munkálkodjunk. Kezdjük magunkon és a saját környezetünkben, lendítsük mozgásba az elménket, a szívünket és az izmainkat! Odaadást kér, hogy törődjünk a többi emberrel, gyógyítsuk be személyes szinten és a társadalomban is az önzésünk okozta sebeket és traumákat, melyek megosztanak minket, és munkálkodjunk ezen minden erőnkkel.
Amint Jézus, Isten Fia, aki azzal töltötte be küldetését, hogy a kereszten odaadta az életét azért, hogy újra egyesítse az embereket az Atyával, és elhozza a földre a testvériséget. Ezért mindenki, aki a békét építi, Jézusra hasonlít, és Isten fiának nevezik, mint Jézust
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”
Jézus nyomdokaiban járva minden napunk a „békesség napja” lehet, ha véget vetünk a kisebb-nagyobb háborúknak, amelyek folyamatosan zajlanak körülöttünk. Ennek az álomnak a megvalósításához nagyon fontos, hogy építsük a barátság és a szolidaritás hálóit, nyújtsunk segítő kezet, és fogadjuk is el azt.
Ahogy Denise és Alessandro meséli: „Amikor megismertük egymást, nagyon jól éreztük magunkat együtt. Összeházasodtunk, és az elején minden rendben volt, a gyerekek születésekor is. Idővel aztán jöttek a hullámok. Semmiféle párbeszéd nem volt közöttünk, és minden téma vita forrása lett. Úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, de mindig visszaestünk ugyanabba a hibába, és csak keserűség és ellentét volt közöttünk. Egy ismerős házaspár azt ajánlotta, hogy vegyünk részt egy tanfolyamon, amit nehézségekkel küzdő pároknak szerveztek. Ott nemcsak felkészült szakemberekkel találkoztunk, hanem »családok családjára« találtunk, akikkel meg tudtuk osztani a problémáinkat. Nem voltunk már egyedül! Újra fény gyúlt az életünkben, de ez csak az első lépés volt. Otthon aztán megint nem volt könnyű, és időnként még elesünk. Az segít, hogy törődni szeretnénk egymással, mindig újra akarunk kezdeni és kapcsolatban akarunk maradni ezekkel az új barátainkkal, hogy együtt tudjunk előre haladni.”
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”
Jézus békéje „új szívet és új látásmódot is kér tőlünk, hogy mindenkiben az egyetemes testvériségre hivatott embert szeressük és lássuk” – mondja Chiara Lubich.
És hozzáfűzi: „Még a házsártos szomszédokban is? Abban a kollégámban is, aki karrierem útjában áll? Azokban is, akik másik párthoz tartoznak, vagy a kedvenc focicsapatom ellen drukkolnak? A más vallású vagy más nemzetiségű emberekben is?
Igen. Mindannyian fivéreim és nővéreim ők. A béke pontosan itt kezdődik, abban a kapcsolatban, amelyet felebarátaimmal építek. »A rossz az emberek szívében születik« – írta Igino Giordani. – »Tudatára kell ébrednünk, hogy ahhoz, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, ki kell vetnünk magunkból azt az agresszív, mások kihasználására és az önzésre épülő lelkületet, amelyből a háború fakad.«
Ha mi megváltozunk, a világ is meg fog változni. […] mindenekelőtt helyezzük fénybe azt, ami összeköt bennünket, így hozzájárulhatunk a béke kultúrájának megteremtéséhez, és együtt dolgozhatunk az emberiség boldogulásáért. […] Végül mindig a szeretet győz, mert erősebb mindennél. Próbáljunk meg így élni ebben a hónapban, hogy a béke és az igazságosság kultúrájának kovásza lehessünk. Így megszületik bennünk és körülöttünk az új emberiség.”
OKTÓBER
„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28)
Pál apostol rómaiaknak írt leveléből származik az ige, melyet ebben a hónapban megélni javasolunk. Hosszú, gondolatokkal és tanításokkal teli szövegről van szó, amelyet Pál Rómába menetele előtt írt, hogy előkészítse látogatását, mert személyesen még nem ismerte ezt a közösséget.
A nyolcadik fejezet különösen is aláhúzza az új, Lélek szerinti életet, az örök élet ígéretét, amely az emberekre, a népekre és az egész teremtett világra vár.
„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”
Ennek a mondatnak minden szava mély jelentőséggel bír.
Pál kijelenti, hogy főleg kereszténységünkből fakadóan megismertük Isten szeretetét, és tudjuk, hogy minden, ami velünk, emberekkel történik, részét képezi Isten nagy üdvösségtervének.
Pál azt mondja, hogy minden ennek a tervnek a megvalósulására szolgál: a szenvedés, az üldöztetés, a bukás és a személyes gyengeségeink is, de főleg Isten Lelkének a működése a szívünkben, ha befogadjuk őt.
A Szentlélek meghallja az emberiség és a teremtett világ vajúdását, velünk sóhajtozik , és ez a biztosítéka, hogy Isten terve meg is valósul.
Számunkra ez azt jelenti, hogy válaszoljunk cselekvő szeretettel a szeretetére, bízzuk magunkat az Atyára minden szükségben, és tegyünk tanúságot az új égbe és új földbe vetett hitünkről , melyet azoknak készít, akik bíznak Benne.
„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”
Hogyan valósítsuk meg ezt a komoly kijelentést személyes életünkben, a mindennapokban?
Chiara Lubich ezt tanácsolja: „Mindenekelőtt soha nem szabad megállnunk a dolgok pusztán külső, anyagi, profán szemlélésénél, hanem hinnünk kell, hogy minden tény olyan üzenet, mellyel Isten kifejezi szeretetét irántunk.
Az élet gyakran egy olyan szőtteshez hasonlít, melyből csak a csomókat és a kusza szálak összevisszaságát vesszük észre. Meg fogjuk azonban látni, hogy valójában mennyire más: egy olyan csodálatos minta, melyet Isten szeretete sző majd hitünkre alapozva.
A következő lépés az, hogy bizalommal és teljesen hagyatkozzunk rá erre a szeretetre minden pillanatban, legyen szó akár kis, akár nagy dolgokról. Sőt, ha képesek leszünk rábízni magunkat Isten szeretetére a hétköznapi élethelyzetekben, akkor Ő megadja majd nekünk az erőt ahhoz, hogy a nehezebb pillanatokban is rá tudjuk bízni magunkat: egy nagy megpróbáltatás vagy betegség idején, és a halál pillanatában.
Próbáljunk meg így élni, de ne érdekből, azért, hogy Isten felfedje terveit, és így vigasztalást nyerjünk tőle, hanem csak szeretetből. Meg fogjuk látni, hogy ez a bizalomteli ráhagyatkozás végtelen fény és béke forrása számunkra és sok más ember számára.”
Bízzuk magunkat Istenre a nehéz döntésekben is, ahogy O. L. meséli Guatemalából: „Szakácsként dolgoztam egy szeretetotthonban. A folyosóról behallatszott, hogy egy néni vizet kér. Bár nekem tilos elhagynom a konyhát, mégis megkockáztattam, és kedvesen odaadtam neki egy pohár vizet. Felragyogott a szeme. Megivott egy fél pohárral, aztán megszorította a kezemet: »Maradjon velem tíz percre!« Magyaráztam, hogy nekem nem lehet, mert az állásomat kockáztatom vele. De a tekintete meggyőzött, és vele maradtam. Megkért, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot. Aztán pedig arra, hogy énekeljek valamit. Az a dal jutott eszembe, hogy »nem viszünk magunkkal semmit, csak a szeretetet…«. A többi lakó csak figyelt bennünket. Az asszony boldog volt és annyit mondott: »Isten áldjon meg téged, gyermekem!« Rövid idővel utána pedig elhunyt. Mindenképpen el kellett bocsátaniuk, mert elhagytam a konyha területét. A családom távol él, szükségük van a támogatásomra, mégis béke és öröm van bennem, mert válaszoltam Istennek, és az az asszony nem maradt egyedül élete legfontosabb pillanatában.”
SZEPTEMBER
„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35)
A tanítványok Jézussal Kafarnaumba tartanak, és útközben hevesen vitatkoznak egymás között. Amikor azonban Jézus megkérdezi, hogy mi a vita tárgya, nincs bátorságuk válaszolni, talán azért, mert egy kicsit szégyenkeznek is: azon vitatkoztak ugyanis, hogy ki a nagyobb közülük.
Jézus már kétszer is beszélt nekik titokzatos szenvedéséről, de Péter és a többiek számára túl nehéz volt ezt megérteni és elfogadni. Valójában csak Jézus halálának és föltámadásának megtapasztalása után fedezték fel, hogy ki is Ő valójában: Isten Fia, aki szeretetből odaadja az életét.
Ezért Jézus leül, odahívja őket maga köré, hogy segítsen nekik tanítványokká válni, és elmagyarázza, milyen is az “evangéliumi elsőbbség”.
„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”
Jézus megbízik a tanítványokban törékenységük és félelmeik ellenére is, és meghívja őket, hogy kövessék őt, társai legyenek a küldetésében, hogy mindenkit szolgáljon. Pál apostol buzdítása jut erről eszünkbe a Filippi keresztényekhez: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” Szolgáljunk, de nem úgy, mint a rabszolgák, akik rá voltak kényszerítve, hanem szabad emberként, aki nagylelkűen fölkínálja képességeit, erejét, aki nem csak egy csoport, egy rész szolgálatában áll, hanem kivétel és előítéletek nélkül mindenki iránt odaadást tanúsít, akinek szüksége van a segítségére.
Ez számunkra is, korunkban is egy meghívás, hogy nyitott szívvel és elmével felismerjük mások szükségleteit és gondjukat viseljük, fáradozzunk azon, hogy hiteles emberi kapcsolatokat építsünk, hogy a gyümölcsöztessük a talentumainkat a közjóért, újrakezdve minden nap a bukások ellenére is. Meghívás ez, hogy az utolsó helyet foglaljuk el annak érdekében, hogy mindenki közelebb kerülhessen közös jövőnk, az egyetemes testvériség megvalósulásához.
„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”
Chiara Lubich ezt az igét kommentálva elmondta, hogy is váltsuk gyakorlatra: „Válasszuk mi is Jézussal az utolsó helyet abban a számtalan helyzetben, amit a mindennapi élet teremt. Fontos feladat elvégzését bízták ránk? Ne érezzük magunkat, valakinek, ne engedjünk teret a büszkeségnek és a gőgnek. Jusson eszünkbe, hogy a legfontosabb: szeretni felebarátunkat. Használjunk ki minden új helyzetet, hogy jobban szolgáljuk felebarátainkat. Ne feledkezzünk meg a jelentéktelennek tűnő dolgokról sem: személyes kapcsolatainkról, szerény hétköznapi kötelességeinkről, a segítésről a szülőknek, a családi békéről és harmóniáról, a gyermekek neveléséről...
Igen, bárhogy is alakulnak á dolgaink, ne feledjük, hogy a kereszténység elsősorban azt jelenti, hogy szeretünk, és különös módon szeretjük az utolsókat.
Ha így élünk, akkor életünk folytonosan Isten Országát fogja építeni itt a földön. Az ilyeneknek Jézus minden egyebet ráadásként ígért meg: egészséget, javaikat és bőségben minden dolgot..., hogy szétosszuk a többiek között, és így Isten gondviselésének kitárt karja legyünk sokak számára.”
„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”
Közös otthonunk megóvása is nagyon időszerű módja a közjó szolgálatának, és ezt a világon sokakkal egyetértésben tehetjük. Évek óta kiemelt területe közös keresztény tanúságtételünknek is. Szeptember 1-én, a teremtés imavilágnapján kezdődik és október 4-éig, Assisi Szent Ferenc emléknapjáig tart a teremtés időszaka. Egyre több egyház részvételével fordítunk ilyenkor különös figyelmet a teremtett világ gondozására.
A taizéi közösség az idei alkalomra a következő imádságot ajánlotta: „Szerető Istenünk, add, hogy a jelenlétedben maradjunk, és add meg felismernünk végtelen szépségedet mindabban, amit teremtettél, minbadban, ami tőled, a te kimeríthetetlen közelségedből származik. Add, hogy jobban odafigyeljünk a többiekre és az egész teremtésre. Taníts meg fölfedeznünk az értékét, és add, hogy a te békéd hordozói legyünk az emberiség családjában.”
AUGUSZTUS
„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.” (Mt 18,4)
Ki a legnagyobb, ki a leghatalmasabb, ki a győztes a társadalomban, az egyházban, a politikában, a piaci életben?
Ez a kérdés húzódik meg a kapcsolatok mögött, irányítja a döntéseket és meghatározza a stratégiákat. Ez az uralkodó logika, és észrevétlenül is eszerint gondolkodunk, amikor pozitív és hatékony eredményeket szeretnénk elérni a környezetünk javára.
Máté evangéliuma bemutatja Jézus tanítványait, akik befogadták a mennyek országának üzenetét, és szeretnék megtudni, hogyan lehetnek Isten új népének főszereplői: „Ki lesz a legnagyobb?”
Jézus most is egy váratlan válasszal áll elő: egy kisgyermeket állít a csoportosulás közepére, és ezt a tettét félreérthetetlen szavakkal meg is magyarázza.
„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
A versengő és saját magával megelégedő mentalitással szemben Jézus a társadalom leggyengébb alanyát állítja elénk, azt, aki nem dicsekedhet megvédendő szerepekkel, aki mindenben függő helyzetben van, és spontán módon mások segítségére bízza magát. Ez azonban nem a passzivitásról szól és nem is arról, hogy le kell mondanunk a felelős és javaslattevő magatartásról, hanem inkább arról, hogy amit teszünk, azt akarattal és szabadon vigyük végbe. Jézus azt kéri, hogy legyünk kicsivé, hogy szándékosan és teljes odaadással határozottan váltsunk irányt.
„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
Így írja le Chiara Lubich az evangéliumi gyermek jellegzetességeit: „[…] a gyermek bizalommal hagyatkozik apjára és anyjára, hisz a szeretetükben. […] A hiteles keresztény olyan, mint amilyen a gyermek, hisz Isten szeretetében. Határtalan bizalommal van a mennyei Atya iránt, karjaiba veti magát. […] A gyermekek mindenben szüleiktől függenek. […] Mi is, mint »evangéliumi gyermekek«, mindenben az Atyától függünk, […] Ő tudja, hogy mire van szükségünk, és még mielőtt kérnénk tőle, már meg is adja. Még Isten országát sem mi hódítjuk meg, hanem az Atya kezéből kapjuk ajándékként.”
Chiara azt is aláhúzza, hogy a gyermek teljesen az apjára hagyatkozik, és mindent tőle tanul meg. Így „az »evangéliumi gyermek« mindent Isten irgalmába helyez, elfelejti a múltat, nap mint nap új életet kezd, nyitott a Szentlélek sugallataira, mindig kreatív. A gyermek egyedül nem tud megtanulni beszélni, szüksége van valakire, aki megtanítja. Jézus tanítványa […] mindent Isten igéjéből tanul meg, egészen addig, mígnem az evangélium szerint fog beszélni és élni.
A gyermek utánozni szokta az apját. […] Így tesz az »evangéliumi gyermek« is: mindenkit szeret, mert az Atya »fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek«; elsőként szeret, mert Ő már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk; ingyen, érdek nélkül szeret, mert a mennyei Atya is így tesz.” [1]
„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
Vincent és családja Kolumbiában nagyon szigorú megszorítások közt élte át a járvány és a karantén próbatételét. Így ír erről: „Amikor megkezdődött a szükségállapot, hirtelen nagyon megváltoztak hétköznapjaink. Feleségem és a két nagyobb gyermekem vizsgára készült az egyetemen, miközben a legkisebb képtelen volt megszokni az online oktatást. Senkinek nem volt ideje a másikkal foglalkozni. Ezt a robbanásig feszülő káoszt látva arra gondoltam, itt a lehetőség, hogy megtestesítsük a szeretet művészetét, amit az evangélium szerint rendezett »új életünk« kapcsán gyakorolni szeretnénk. Rendet tettem a konyhában, ebédet készítettem, és elkezdtem megtervezni az étkezéseket. Nem vagyok gyakorlott szakács, és a takarítás sem az erősségem, de láttam, hogy ezzel csökkenhetne a mindennapos szorongás. Aztán, ami egyszeri szeretet cselekedetnek indult, hónapokon át tartott. Amikor a többiek is teljesítették vállalásaikat, beálltak takarítani, elrakni a ruhát és rendet tenni. Együtt állapíthattuk meg, mennyire igazak az evangélium szavai, és hogy a találékony szeretet megsúgja, hogyan kerül minden egyéb a helyére.” - Letizia Magri -
JÚLIUS
„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.” (Mt 9,22)
Jézus úton van, és nagy tömeg veszi körül. Egy kétségbeesett édesapa arra kéri, hogy menjen, és mentse meg haldokló kislányát. Elindul, és az úton még valaki odajön hozzá. Egy sok éve vérfolyásban szenvedő asszony átfurakodik a tömegen. Betegsége súlyos következményekkel jár, mert behatárolja a családi és a társas kapcsolatait. Az asszony nem szólítja meg Jézust, nem beszél, hanem közel megy hozzá és bátorkodik megérinteni a ruhája szegélyét. Nagyon világos az elképzelése: „Ha csak megérintem is a ruháját, meggyógyulok a szenvedésből, amely gyötör.”
Jézus pedig megfordul, ránéz, és megerősíti ezt: hite meghozta neki az üdvösséget. Jézus tekintete által nem csak a testi egészséget, hanem az Isten szeretetével való találkozást is elnyeri.
„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”
Máté evangéliumának ez a története számunkra is váratlan távlatokat nyit. Isten mindig elénk siet, de a mi kezdeményezésünket is várja, hogy ne maradjunk le a vele való találkozásról. A hit útja, még ha sok botlás, hiba, törékenység és csalódás közepette járjuk is, nagyon értékes. Ő az igazi Élet Ura, és ezt az életet akarja kiárasztani ránk, a gyermekeire, ami olyan méltóság az ő szemében, amelytől semmilyen körülmény nem foszthat meg. Ezért mondja ma nekünk is Jézus:
„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”
Chiara Lubich egyik írása segíthet megélni ezt az igét. Így elmélkedik róla: „A hit által az ember arról tesz tanúságot, hogy nem önmagában bízik, hanem Abban, aki erősebb nála. […] Jézus »leányának« nevezi a meggyógyított asszonyt, és ezzel kifejezi azt, amit valójában adni szeretne neki: a testi egészségen kívül az isteni élettel is meg akarja ajándékozni, ami teljesen megújíthatja őt. Mert Jézus csodatételeinek az a célja, hogy az emberek befogadják az üdvösség és a megbocsátás Általa szerzett ajándékát; az Atya ajándékát, aki Ő maga, és aki közösségre lép az emberrel, s átalakítja őt. […] Akkor hát hogyan éljük ezt az igét?
A legsúlyosabb helyzetekben is hagyatkozzunk teljes bizalommal Istenre! Természetesen ez a gesztus nem mentesít bennünket a felelősség alól, s nem tekinthetünk el attól sem, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt. […] De az is előfordulhat, hogy hitünknek kell próbát kiállnia. Pontosan ezt mutatja a vérzésben szenvedő asszony esete, aki számára nem jelent akadályt a tömeg, mely elválasztja a Mestertől. […] Olyan hittel kell tehát rendelkeznünk, melyet a próbatételek sem ingatnak meg. S bizonyítanunk kell Jézusnak azt is, hogy milyen végtelen gazdagságot jelent számunkra az az isteni élet, amellyel megajándékozott. Legyünk hálásak érte, és válaszoljunk Neki!”
„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”
Ez a bizonyosság lehetővé teszi, hogy vigaszt nyújtsunk, amikor gyengédséggel közeledünk ahhoz, aki szenvedés, szükség, sötétség vagy bizonytalanság közepette él.
Ez történt egy venezuelai édesanyával is, akinek volt bátorsága megbocsájtani: „Kétségbeesett keresésemben részt vettem egy találkozón, amely az evangéliumról szólt. Jézus igéjét magyarázták: »Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak nevezik őket« , »Szeressétek ellenségeiteket« .Hogy bocsájthatnék én meg annak, aki megölte a fiamat? De ez bogarat ültetett a fülembe, és végre felülkerekedett bennem az elhatározás, hogy megbocsájtok. Most már tényleg »Isten gyermekének« mondhatom magam. Nemrég elfogták azt az embert, aki megölte a fiamat, és beidéztek szembesítésre. Nagyon kemény helyzet volt, de működött a kegyelem. A szívemben nem volt gyűlölet és harag, hanem csak nagy könyörület és jószándék, hogy ezt az embert Isten irgalmába ajánljam.”
JÚNIUS
ÁPRILIS
MÁRCIUS
„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25(24),4)
Ez a zsoltár egy olyan embert mutat be, akit ezernyi veszély fenyeget, és szeretné megtalálni az igaz utat, amely a biztonságra vezet. Ugyan kitől kérhetne segítséget?
Törékenységének tudatában végre felemeli a tekintetét, és az Úrhoz kiált, Izrael Istenéhez, aki soha nem hagyta el az ő népét, sőt hosszú vándorlás után a pusztában elvezette az ígéret földjére.
A vándorlás élménye az úton lévőben felébreszti a reményt, mert kiváltságos lehetőség arra, hogy új és bensőséges kapcsolatba lépjünk Istennel, és hogy saját hűtlenségeink ellenére is bizalommal ráhagyatkozzunk az ő hűséges szeretetére.
A Bibliai szövegekben az Istennel járás tanítást is jelent az életünkre vonatkozóan, ennek során tanuljuk meg felismerni az ő üdvözítő tervét.
„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”
Sokszor járunk olyan utakon, ahol önteltségünkben úgy gondoljuk, elegek vagyunk önmagunk számára, és végül ott állunk irányvesztetten és összezavarodva, rádöbbenve saját korlátainkra és hiányosságainkra. Szeretnénk megtalálni az iránytűt az életünkben, a cél felé vezető utat.
Ez a zsoltár segítségünkre lehet ebben. Új vagy megújult személyes találkozásra vezethet Istennel, és arra, hogy bízzunk az ő barátságában.
Bátorságot ad, hogy merjünk hallgatni a tanítására, mely állandóan arra hív, hogy lépjünk ki önmagunkból és kövessük őt a szeretet útján, amelyen ő siet elsőként elébünk.
Lehet ez a zsoltár egy ima, mely végigkíséri az egész napunkat, és annak minden örömteli vagy fájdalmas pillanatát életutunk értékes szakaszává teszi.
„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”
Hedy Svájcban él, négy gyermek édesanyja, és már régen próbálja élni az élet igéjét. Most súlyos beteg lett, és tudja, hogy földi életének vége felé közeledik.
Kedves barátnője, Kati meséli: „Hedy minden egyes látogatóhoz, az ápoló személyzethez is odafordul, érdeklődik felőlük, annak ellenére, hogy most nagyon nehezére esik beszélni. Mindenkinek köszönetet mond, és elmondja a tapasztalatát. Hedy csak szeretet, élő igen Isten akaratára. Sokakat odavonz: barátokat, rokonokat, papokat. Mindenkit mélyen megérint a látogatók iránti figyelmessége, hogy az Isten szeretetébe vetett hit micsoda erőt ad neki.”
Chiara Lubich azt mondta, hogy az élet egy „szent utazás” : „A zarándokút – más szóval szent utazás – Isten felé vezető utunkat szimbolizálja. […] Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket? […] A kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján halad. […] Ha életünk szent utazás, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor napról napra előre kell haladnunk. […] És ha megtorpanunk? […] Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban: újrakezdeni. […] Újrakezdeni úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját képességeinkbe helyezzük. […] Mindenekelőtt pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A Szent ott lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra, hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a szent zarándokútnak.” - Letizia Magri -
FEBRUÁR
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36)
Lukács evangélista előszeretettel hangsúlyozza Isten irgalmasságát, mert ezzel a jellemvonásával akarja a legteljesebben megmutatni szeretetének végtelenségét.
Az Írásokban az irgalmasság Isten szeretetének anyai megnyilvánulása, így viseli gondját teremtményeinek, soha nem fárad bele, hogy felemelje, megvigasztalja és befogadja őket. Izajás próféta szavaival így szól az Úr népéhez: „Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást.”
Istennek ezt a tulajdonságát az iszlám hagyomány is elismeri és hirdeti. Isten 99 szép neve közül, az Irgalmas és a Könyörületes, amelyet leggyakrabban kiejt egy muszlim hívő.
Az evangéliumnak ez a szakasza bemutatja: Jézus az emberek sokaságának, akik különböző városokból valók, sőt még távoli helyekről is eljöttek ide, merész és meglepő dolgot javasol. Azt, hogy utánozzuk Istent, az Atyát éppen irgalmas szeretetében.
Ezt a célt szinte elgondolhatatlannak, elérhetetlennek véljük!
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”
Az evangélium szerint ahhoz, hogy utánozni tudjuk az Atyát, mindenekelőtt minden nap Jézus nyomába kell szegődnünk, megtanulva tőle elsőként szeretni, úgy, ahogyan Isten teszi ezt velünk szüntelen.
Így írja le ezzel kapcsolatban a lelki tapasztalatát Bonhoeffer evangélikus teológus (1906-1945): „A keresztyén közösség minden nap így énekel: »Irgalmasságot nyertem.« Megkaptam ezt az ajándékot akkor is, amikor elzártam a szíven Isten elől. […] Amikor eltévedtem, és nem találtam a visszautat. Az Úr Igéje jött elém, és megértettem, hogy Ő szeret. Jézus megtalált, velem volt, egyedül csak Ő. Megvigasztalt, megbocsájtotta minden tévedésemet és nem hibáztatott engem a rosszért. Amikor az ellensége voltam és nem tiszteltem a parancsait, akkor is a barátjának tekintett. […] Próbálom megérteni, hogy miért szeret ennyire az Úr, miért vagyok ennyire kedves neki. Nem értem, hogy sikerült neki és miért akart győzni a szívemben a szeretetével, csak annyit mondhatok: »Irgalmasságot nyertem.«”
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”
Az evangéliumnak ez az igéje igazi forradalmat hoz az életünkbe. Minden egyes sértés esetén megtehetjük, hogy nem a visszautasítás, az ellentmondást nem tűrő ítélet és a bosszú útját választjuk, hanem a megbocsátás és az irgalom útját.
Nem egy súlyos kötelesség teljesítéséről van szó, hanem inkább arról, hogy elfogadjuk Jézustól a lehetőséget, hogy a halálos önzésből áttérjünk az életadó közösség útjára. Örömmel fedezzük majd fel, hogy az Atya természete él bennünk: ő senkit nem ítél el végleg, hanem mindenkinek újabb lehetőséget ad, és új remény távlatát nyitja meg előtte.
Ez a felfogás lehetővé teszi, hogy igazi emberi kapcsolatok talaját készítsük elő, melyből végre békés és építő együttélésre kész emberi közösség születhet és növekedhet.
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”
Chiara Lubich Máté evangéliumáról elmélkedve, amely boldognak nevezi az irgalmasokat, mondja: „Az irgalmasság és a megbocsátás gondolata az egész Evangéliumot átjárja. […] Az irgalmasság ugyanis a szeretet csúcsa, mely beteljesíti, és tökéletessé teszi azt. […] Próbáljuk meg tehát minden kapcsolatunkban ezt a mások iránti szeretetet az irgalmasságban megélni. Az irgalmasság olyan szeretet, mely be tud fogadni minden felebarátot, különösen is a legszegényebbet, azt, aki erre leginkább rászorul. Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bőséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, mely az irgalmasság végső célja. Irgalmasság nélkül csak az igazságosság létezne, mely megteremti ugyan az egyenlőséget, de nem a testvériséget. […] Még ha nehéz és merész dolognak tűnik is, kérdezzük meg minden felebarátunkkal kapcsolatban: Vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és szíve szerint tudjunk élni.” - Letizia Magri -
2020.
DECEMBER
"Világosságom és üdvösségem az Úr - kitől félnék? (Zsolt 27,1)
NOVEMBER
„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” (Mt 5,4)
Ki ne sírt volna már az életében? És ki ne ismerne olyan embert, aki fájdalmában könnyekben tör ki? Manapság aztán a kommunikációs eszközök az otthonunkba hozzák a képeket az egész világról, és szinte már hozzá is szokunk, hogy a tengernyi fájdalom láttán megkeményítsük a szívünket, hogy ne ragadjanak teljesen magukkal bennünket.
Jézus is sírt, és ismerte népének sírását az idegen megszállás miatt. Sok beteg, szegény, özvegy, árva, kitaszított és bűnös menekült hozzá, hogy meghallgassa jótékony szavait, és testben, lélekben gyógyultan távozzon.
Máté evangéliumában Jézust mint Messiást látjuk, aki beteljesíti Isten ígéreteit Izrael népének körében, ezért mondhatja:
„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”
Jézus nem közömbös a szenvedéseink iránt, és vállalja, hogy ő maga gyógyítja meg kemény és önző szívünket, ő akarja betölteni magányunkat, erőt akar adni tetteinkhez.
Chiara Lubich így magyarázza az evangéliumnak ezt az igéjét: „[…] Jézus azonban ezekkel a szavakkal nem azt akarja elérni, hogy a boldogtalanok a jövőbeni kárpótlás reményében egyszerűen beletörődjenek sorsukba. Ő a jelenre is gondol. Országa, ha nem is végleges formájában, de már most jelen van. Jelen van Jézusban, aki a legmélyebb gyötrelemben végigszenvedett halálból támadt fel és győzte azt le. – És jelen van bennünk is: nekünk, keresztényeknek a szívében, hiszen Isten bennünk van, a Szentháromság lakást vett bennünk. A Jézus által hirdetett boldogság tehát már mostantól fogva megvalósulhat. […] A fájdalmak megmaradhatnak, de van egy új erőnk, mely segít bennünket abban, hogy hordozzuk az élet megpróbáltatásait. Sőt, általa embertársainkat is meg tudjuk erősíteni, hogy legyőzzék fájdalmukat, és úgy tekintsenek rá, úgy fogadják, ahogy Jézus tette, aki a megváltás eszközét látta benne.”
„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”
Jézustól megtanulhatjuk, hogyan legyünk egymás számára az Atya gyengéd és találékony szeretetének jele és eszköze. Egy új világ születését tapasztalhatjuk, mely gyökereiben teszi egészségessé az emberi kapcsolatokat, és lehetővé teszi Isten jelenlétét az emberek között. Ő lesz a vigasztalás kimeríthetetlen forrása, aki letöröl szemünkről minden könnyet.
Lena és Philippe Libanonban ezt a tapasztalatot osztották meg az egyházközségükben: „Köszönjük a jókívánságaitokat, az idén nagyon különleges húsvétot éltünk meg. Jól vagyunk, és vigyázunk, hogy ne tegyük ki magunkat a vírusnak. A »Parrainage Liban« akció kulcsemberei közé tartozunk, ezért nem tehetjük meg, hogy mindig itthon maradjunk. Minden másnap kimegyünk, hogy biztosítsuk néhány családnak a legszükségesebbeket: pénzt, ruhát, élelmet, gyógyszert stb. Gazdasági szempontból már a Covid–19 előtt is nagyon nehéz helyzetben volt az országunk, és ez most még csak fokozódott, mint mindenütt a világon. De a Gondviselés most is velünk van: különösen is megtapasztaltuk legutóbb a múlt héten egy külföldön élő libanoni társunk részéről. Pénzbeli támogatást juttatott Lenának, hogy egész áprilisban biztosítson tizenkét család részére hetente háromszor egy teljes étkezést. Ez számunkra Isten szeretetének megerősítése volt, aki nem hagyja legyőzni magát a nagylelkűségben.” - Letizia Magri
OKTÓBER
SZEPTEMBER
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38)
„Rengeteg tanítvány sereglett oda hozzá, s hatalmas tömeg gyűlt köré egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tíruszi és szidóni tengermellékről, hogy hallgassák.” Így vezeti be Lukács evangélista Jézus hosszú beszédét, amelyben elhangzanak a boldogságok, elmondja, hogy milyen Isten Országa, és mit ígér az Atya a fiainak.
Jézus szabadon hirdeti üzenetét férfiaknak és nőknek, különböző népek és kultúrák képviselőinek, akik odasereglettek, hogy meghallgassák őt. Üzenete egyetemes, mindenkihez szól, és bárki befogadhatja, hogy Isten szeretete által megvalósíthassa önmagát, az ő képére és hasonlatosságára teremtett személyként.
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Jézus felfedi az evangélium újdonságát: Az Atya minden gyermekét személyesen és „túlcsorduló” szeretettel szereti, és képessé teszi őket arra, hogy egyre nagylelkűbben tárják ki a szívüket testvéreik felé. Sürgető, amit kér, és sokat kíván: Adjunk bőkezűen abból, amink van, nemcsak anyagi javakat, hanem befogadást és irgalmat, megbocsátást is Istent követve.
Az ölünkbe mért bőséges viszonzás szóképe megérteti velünk, hogy Isten irántunk való szeretete mérhetetlen, ígéretei pedig várakozásunkat meghaladóan teljesülnek, megszabadítanak a méricskéléstől, időben és pénzben egyaránt, valamint a csalódástól is, hogy mások nem a mi mércénk szerint mérnek majd nekünk.
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Jézus e felszólításával kapcsolatban Chiara Lubich így ír: „Volt-e már úgy, hogy ajándékot kaptál egy barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kell? […] Ha veled így történt ez, elképzelheted, mi a helyzet Istennel, aki maga a szeretet. Ő mindig minden ajándékot viszonoz, amit embertársainknak adunk az Ő nevében. […]
Isten nem azért tesz így, hogy mi meggazdagodjunk. […] Azért tesz így, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni; hogy Isten javainak kezelőiként – hiszen minden az Övé – a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat. […] E szavakkal Jézus biztosan a mennyei jutalomra gondolt elsősorban, de ami itt a földön történik, az már annak elővételezése és záloga.”
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Vajon mi történne, ha sok sok emberrel együtt minden erőnkből gyakorolni kezdenénk ezt a szeretetet? Egy forradalom csírája lehetne a társadalomban.
Jesús meséli Spanyolországból: „Feleségemmel együtt tanácsadással és képzéssel foglalkozunk. Nagyon megtetszettek a közösségi gazdaság elvei, és eszerint próbáltunk tekinteni az emberekre. Az alkalmazottainkra a bérek megállapításánál, vagy a szükségszerű elbocsájtásoknál. A beszállítókra, tiszteletben tartva az áraikat és a fizetési határidőt a hosszú távú kapcsolatra való tekintettel. A versenytársainkra, a kapcsolódó tanfolyamokkal és szaktudásunk megosztásával. Az ügyfelekre, átgondolt tanácsadással, időnként lemondva saját érdekeinkről. A kiépült bizalom tette lehetővé, hogy átvészeljük a 2008-as gazdasági krízist.
Ezt követően a »Levántate y Anda« (Kelj föl és járj) nevű civil szervezeten keresztül Elefántcsontparton találkoztunk egy spanyol tanárral. Javítani akart a falujának az életkörülményein, és egy szülőotthont akart létesíteni. Áttanulmányoztuk a terveit, és fölajánlottuk a szükséges összeget. Nem akart hinni a fülének. El kellett magyaráznom neki, hogy az összeg egy cég nyereségéből származik. Muzulmánok és keresztények közösen építették föl a »Testvériség« nevet viselő szülőotthont, amely az együttélés szimbóluma lett. Az utóbbi években pedig a cégünk nyeresége tízszeresére növekedett.” (Letizia Magri)
AUGUSZTUS
„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35)
Pál apostol római keresztényekhez írt levelének szövege rendkívül tartalmas. Ugyanis arról ír, hogy az evangéliumnak mekkora ereje van mindazok életében, akik befogadják; a forradalomról, amelyet az örömhír hordoz: Isten szeretete megszabadít minket!
Pál megtapasztalta ezt, és tanúságot akar tenni róla szavaival és a példájával. Hűségesen követte Isten hívását, és ez vezette őt el Rómába, ahol az életét adhatta az Úrért.
„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”
Nem sokkal ezelőtt Pál leszögezte: „Isten velünk van” ! Számára Isten irántunk való szeretete a hűséges Jegyes szeretete, aki soha el nem hagyná a menyasszonyát, akihez szabadon kötötte magát elszakíthatatlan kötelékkel saját vére árán.
Isten tehát nem bíró, sőt inkább magára vállalja a védelmünket.
Semmi sem választhat el bennünket tőle, mivel találkoztunk Jézussal, az ő szeretett Fiával.
A kisebb vagy nagyobb nehézségek, amelyekkel önmagunkban vagy a környezetünkben találkozunk, Isten szeretete számára nem jelentenek akadályt. Sőt, Pál azt mondja, hogy ilyen helyzetben az, aki Istenben bízik és őrá bízza magát, azé a „főnyeremény” !
A szuperhősök és a szuperemberek korszakában, akik a felfuvalkodottság és a hatalom erejében hisznek, az evangélium a szelíd építkezést és a másik ember érveire való nyitottságot állítja elénk.
„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”
Chiara Lubich gondolatai segíthetnek jobban megértenünk és élnünk ezt az igét: „Bizonyos, hogy hiszünk, vagy legalábbis azt mondjuk, hogy hinni akarunk Isten szeretetének. Sokszor azonban – el kell ismernünk – ez a hitünk nem annyira bátor, mint amilyennek lennie kellene. […] A próbatételek pillanataiban, betegség idején vagy kísértésekben. Nagyon könnyen engedjük, hogy gyötörjön minket a kétség: »Valóban igaz, hogy Isten szeret engem?« Viszont nem, nem szabad kételkednünk. Bizalommal, minden fenntartás nélkül kell ráhagyatkoznunk az Atya szeretetére. Túl kell lépnünk a sötétségen és ürességen, amelyet esetleg érzünk, jól átölelve a keresztet. S azután szeressük új lendülettel Istent azzal, hogy megtesszük akaratát, és szeretjük felebarátainkat. Ha így teszünk, Jézussal együtt meg fogjuk tapasztalni a feltámadás erejét és örömét. Kézzelfogható lesz számunkra, hogy mennyire igaz: annak, aki hisz és ráhagyatkozik a szeretetére, minden megváltozik: ami negatív, az pozitív lesz, a halál az élet forrásává válik, és a sötétségből csodálatos fény ragyogását fogjuk látni.”
„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”
Ha hiszünk Isten szeretetében, a háború nyomasztó tragédiájának közepette is megmutatkozhat az emberség, mint egy reménysugár: „Az országunk itt a Balkánon a háború abszurditásában él. Velem egy osztagba tartoznak fronton harcoló katonák is, akik sok traumát éltek át és hordoznak magukban, mert saját szemükkel látták meghalni a rokonaikat és barátaikat. Nem tudtam mást tenni, mint szeretni őket, amennyire tudtam. Ritkán volt pihenőidő, de olyankor nagyon sok mindenről megpróbáltam beszélgetni velük, ami egy férfiban élhet ilyen körülmények között, és még Isten is szóba került, mert többen nem voltak hívők. Egyik alkalommal javasoltam, hogy hívjunk el egy papot, hogy misét mondjon. Mindenki elfogadta, és néhányan gyóntak is több mint húsz év után. Valóban mondhatom, hogy Isten ott volt velünk.” - Letizia Magri -
JÚLIUS
„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem,
nővérem és anyám.” (Mt 12,50)
Máté evangéliuma elbeszéli Jézus életének egyik jelentéktelennek tűnő történetét: Anyja és rokonai elmentek Kafarnaumba, ahol ő a tanítványaival tartózkodott, hogy hirdesse mindenkinek az Atya szeretetét. Valószínűleg sokat gyalogoltak, hogy megtalálják őt, és beszélni szeretnének vele. Nem mennek be oda, ahol Jézus van, hanem csak üzennek neki: „Anyád és rokonaid kint állnak és beszélni szeretnének veled.”
Izrael népe számára a családi kötelék természetesen nagyon fontos volt, olyannyira, hogy a zsidóság önmagát Isten „fiának” nevezte, ígéretei örökösének, és a néphez tartozók egymást „testvéreknek” tekintették.
De Jézus váratlan távlatokat nyit meg: egy ünnepélyes kézmozdulattal tanítványaira mutat, és így szól:
„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”
Jézus új távlatokat tár fel: Bárki e család tagjának érezheti magát, ha arra törekszik, hogy megismerje és teljesítse az egyetlen Atya akaratát.
Bárki. Felnőtt és gyerek, férfi és nő, egészséges és beteg, bármely kultúra és társadalmi réteg tagja. Bárki. Minden ember magában hordozza a Szeretet-Isten képét. Sőt, minden ember partnere Istennek, akivel ismeretségbe és barátságba kerülhet.
Bárki megteheti Isten akaratát, ami a szeretet iránta és a testvérek iránt. Ha szeretünk, akkor Jézus a rokonainak tekint bennünket: testvérei és nővérei vagyunk. Ez meglepően nagy lehetőség számunkra. Megszabadít a múltunktól, félelmeinktől, formaságoktól. Ebben a távlatban a korlátaink és a törékenységünk is ugródeszkává válhatnak az igazi megvalósulás felé. Valóban minőségileg változik meg minden.
„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”
Valamilyen módon még Jézus anyja is lehetünk, mint Mária. Ő Isten rendelkezésére állt az angyali üdvözlet pillanatától kezdve a Kálváriáig, aztán az Egyház születésekor is. Hozzá hasonlóan bennünk is mindannyiunkban megszülethet Jézus, ha éljük az evangéliumot, és kölcsönös szeretetünk által hozzájárulhatunk, hogy Jézus megszülessen a közösségben is.
Ezzel kapcsolatban Chiara Lubich így szólt azokhoz, akik Isten igéjét akarták élni: „Legyetek család! Vannak közöttetek olyanok, akik lelki vagy erkölcsi megpróbáltatásokon mennek keresztül? Értsétek meg őket úgy, sőt jobban, mint egy édesanya. Világosítsátok meg őket szavaitokkal és példátokkal. Tegyetek meg mindent, hogy ne hiányozzék, sőt növekedjék körülöttetek a család melege. Vannak, akik fizikailag szenvednek? Ők a legkedvesebb testvéreitek! […] Ne részesítsetek előnyben semmiféle tevékenységet […] a családi szellem rovására azokkal a testvérekkel, akikkel együtt éltek. Ha pedig el akarjátok vinni valahová Krisztus Ideálját, nem tehettek jobbat, mint hogy tapintattal, bölcsességgel, de határozottsággal azon fáradoztok, hogy családot teremtsetek magatok körül, mert a család légköre az alázat, mely a többiek javát akarja, és nem fuvalkodik fel… egyszóval igazi, teljes szeretet.”
„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”
Mindannyian felfedezhetjük a hétköznapokban a feladatot, amelyet az Atya ránk bízott, hogy az emberiség nagy családjának építői legyünk.
Szíriában, Homs egyik kerületében a görög-ortodox egyház napközi otthont működtet százötven, javarészt muszlim gyermek részére. Sandra, az igazgatónő meséli: „Egy tanárokból és más szakemberekből álló csoporttal tudjuk biztosítani a segítséget és a befogadást családi szellemben, amely a párbeszéden és az értékek előmozdításán alapul. Több gyermek súlyos traumákon és sok szenvedésen ment keresztül. Sokan fásultak, vagy agresszívek. Szeretnénk újra építeni bennük a bizalmat önmaguk és mások iránt. Családjaik többnyire szétestek a háború miatt, itt viszont kedvet és reményt kapnak, hogy újrakezdjenek.”-
Letizia Magri - www.fokolare.hu
JÚNIUS
„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be,
aki küldött engem.” (Mt 10,40)
Máté evangéliumának ez a fejezete elbeszéli, hogy Jézus hogyan választotta ki a tizenkettőt, és küldte őket, hogy hirdessék az üzenetét.
Egyenként nevezi meg őket, jelezve ezzel, mennyire személyes kapcsolat jött létre a Mesterrel, akit kezdettől fogva követtek küldetése folyamán. Ismerték már a stílusát, hogy ő mindenekelőtt a betegek és a bűnösök mellett állt, azok mellett, akiket ördögtől megszállottnak tartottak, a kitaszítottak pártján, akikre rossz szemmel néztek és akiktől inkább távol tartották magukat az emberek. Jézus jelét adta a népe iránti konkrét szeretetének, és csak ezután kezdte hirdetni, hogy közel van az Isten országa.
Az apostolok tehát Jézus nevében kapták a küldetést, az ő „követeiként” lépnek fel, és Jézust kell befogadnunk általuk.
A Biblia nagy alakjaihoz nem egyszer maga Isten látogat el, amikor egy váratlan vendéget szívélyesen vendégül látnak.
Korunkban is, főként a kimondottan közösségi szellemű kultúrákban a vendég akkor is szent, ha ismeretlen, és a fő helyre ültetik.
„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Jézus tanítani kezdi a tizenkettőt. Mezítláb induljanak útnak, kevés csomaggal: útitarisznya nélkül, kis szütyővel és egyetlen ruhával. Hagyják, hogy vendégnek tekintsék őket, fogadják alázattal mások gondoskodását. Ingyen törődjenek a szegényekkel, és mindenkinek ajándékozzanak békét. Mint Jézus, még a meg nem értés és az üldöztetés közepette is legyenek türelmesek, bízva abban, hogy az Atya szeretete velük van.
Így ha valakinek abban a szerencsében lesz része, hogy találkozik velük, valóban Isten gyengédségét tapasztalhatja meg.
„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Minden keresztény megkapta a tanítványok küldetését: először az életükkel, aztán szavakkal tegyenek szelíden tanúságot Isten szeretetéről, akivel maguk is találkoztak. Így lesz ez örömteli valóság sokak, valójában mindenki számára. Isten befogadta őket törékenységük ellenére, ezért lesz az elsődleges tanúságtételük éppen a testvér befogadása.
A mai társadalomban, ahol sokan hajtják a sikert és az önző önállóságot, a keresztények arra vannak meghívva, hogy tanúságot tegyenek a testvériség szépségéről, amelyben felismerjük egymás szükségleteit, és működésbe lép a kölcsönösség.
„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Chiara Lubich így írt az evangéliumi befogadásról: „Jézusban a mennyei Atya mindannyiunkra irányuló, teljességgel elfogadó szeretete nyilvánult meg; nekünk is ilyen szeretettel kell tehát fordulnunk a többiek felé. […] Ezt az igét így elsősorban családunkon, közösségeinken belül, munkahelyi környezetünkben igyekszünk majd élni azzal, hogy kiirtjuk magunkból az ítélkezést, a negatív megkülönböztetést, az előítéleteket, a neheztelést, a türelmetlenséget egyik vagy másik felebarátunkkal szemben. Igen könnyen és gyakran beleesünk ezekbe a hibákba, ami miatt nagyon hűvössé válnak és veszélybe kerülnek az emberi kapcsolatok; és megnehezítik, sőt megakadályozzák a kölcsönös szeretet áramlását. […] A keresztény szeretet alapja a másik ember különbözőségének elfogadása. Ez a kiindulópontja, az első lépcsőfoka a szeretet civilizációja létrejöttének, a közösségi kultúrának, melynek felépítésére Jézus ma különösképpen is meghív mindannyiunkat.” - Letizia Magri -
MÁJUS
„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.” (Jn 15,3)
Az apostolokkal elköltött utolsó vacsora végeztével Jézus fölkelt és elindult az Olajfák hegyére. Vele volt a tizenegy: Iskarióti Júdás akkor már elment, és nemsokára elárulta.
Tragikus és egyben ünnepélyes ez a pillanat. Jézus hosszú búcsúbeszédet mond, fontos dolgokat akar közölni övéivel, amelyeket soha nem szabad elfelejteniük.
Apostolai zsidók, ismerik az Írásokat, ezért nagyon közel áll hozzájuk a kép, amelyet felidéz: a szőlőtőke, amely a szent szövegekben a zsidó népet jelenti, amelyet Isten gondoz, mert Ő a figyelmes és hozzáértő gazda. Itt most Jézus saját magáról beszél, önmagát nevezi szőlőtőnek, amely eljuttatja az Atya szeretetének éltető nedvét a tanítványaihoz. Nekik ugyanis mindenekelőtt arra kell ügyelniük, hogy egyek maradjanak vele.
„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.”
Az egyik útja annak, hogy egyek maradjunk Jézussal az, hogy befogadjuk az igéjét. Ez lehetővé teszi, hogy Isten belépjen a szívünkbe és „tisztává” tegye: tisztává az önzéstől, és alkalmassá arra, hogy bőséges és jó gyümölcsöt teremjen.
Az Atya szeret bennünket, és jobban tudja nálunk, mi tesz könnyeddé és szabaddá bennünket, hogy ragaszkodásaink és negatív ítéleteink fölösleges terhe nélkül élhessünk; anélkül, hogy a magunk hasznát hajhásznánk, mindent és mindenkit ellenőrzésünk alatt akarnánk tartani. A szívünkben azonban olyan pozitív törekvések és tervek is vannak, amelyek elfoglalhatják Isten helyét, és meggyengítik nagylelkű odaadásunkat az evangéliumi élet iránt. Ezért Isten a körülmények által közbelép, fájdalmas tapasztalatokat is megenged, és ezekből mindig Ő tekint ránk nagy szeretettel.
Az evangélium az öröm teljességét ígéri, mint bő termést azoknak, akik hagyják, hogy elárassza őket Isten szeretete . Rendkívüli örömöt ígér, amely a könnyek közt is virágzik, és túlcsordul a szívben, és megöntözi a talajt maga körül. Ez a feltámadás elővételezése.
„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.”
A megélt ige segít kilépni önmagunkból, hogy szeretettel a testvéreink felé forduljunk, kezdve a legközelebbieken: a városunkban, a családban és az élet más területein. Ez a barátság pozitív kapcsolatok egész hálóját képes kiépíteni, mert a kölcsönös szeretet parancsának megvalósítására törekszik, és így a testvériséget építi.
Chiara Lubich, János evangéliumának e mondatáról elmélkedve így ír: „Hogyan éljünk hát, hogy mi is kiérdemeljük Jézus dicséretét? Úgy, hogy váltsuk életre Isten minden szavát, hogy táplálkozzunk belőle pillanatról pillanatra, állandóan újraevangelizálva egész létünket. S mindezt azért, hogy ily módon ugyanazok a gondolataink és érzéseink legyenek, mint Jézusnak, hogy Ő élhessen általunk a világban, hogy így a társadalomnak, amely gyakran beleragad a rosszba és a bűnbe, megmutassuk azt az isteni tisztaságot és áttetszőséget, amelyet az evangélium kínál.
Ebben a hónapban továbbá – ha lehetséges (azaz ha mások is osztják ezt a szándékunkat) – különösképpen azt az igét igyekezzünk megvalósítani, amely a kölcsönös szeretet parancsáról szól. Szent János evangélista […] összefüggést lát Krisztus szava és az új parancs között. Szerinte csak a kölcsönös szeretetben élhetjük úgy az igét, hogy megnyilvánuljanak hatásai: a megtisztulás, a megszentelődés, a bűntelenség, a bő termés, a közellét Istenhez. Az elszigetelt egyén képtelen sokáig ellenállni a világ csábításainak, a kölcsönös szeretetben azonban megtalálja azt az egészséges környezetet, amely képes megvédeni hiteles keresztény létét.” -- Letizia Magri
ÁPRILIS
„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” (Jn 20,29)
János evangéliuma a feltámadt Jézus találkozásait írja le Magdalai Máriával és a többi tanítvánnyal. Jézus többször is úgy jelenik meg, hogy látszik rajta a keresztrefeszítés helye, hogy örömmel és reménnyel teljen el a szívük. Egyik alkalommal Tamás apostol épp nem volt jelen. A többiek, akik találkoztak az Úrral, elmesélték neki ezt a csodálatos élményt, mert szerették volna neki is átadni ezt az örömet. De Tamás nem tudta elfogadni ezt a közvetett tanúságtételt, személyesen akarta látni és érinteni Jézust.
És íme, mi történt néhány nappal később: Jézus újra megjelent a tanítványok egy részének, és köztük végre Tamás is ott volt, aki megvallotta a hitét, hogy teljes mértékben a Feltámadotthoz tartozik: „Én Uram, én Istenem!” És Jézus így válaszolt neki:
„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”
Ez az evangélium akkor íródott, amikor Jézus életének, halálának és feltámadásának szemtanúi már nem éltek. Szükségképpen a következő generációra lett bízva az evangéliumi üzenet, melynek továbbadása így azok tanúságtételén alapul, akik azt maguk is másoktól kapták. Ettől kezdve az Egyházon a sor, Isten népén, mely folytatja Jézus üzenetének továbbadását, hűségesen éli és közvetíti az ő igéjét.
Mi is mindannyian mások szavának és tanúságtételének köszönhetően találkoztunk Jézussal, az evangéliummal, és hittünk neki. Ezért „boldogok vagyunk”.
„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”
„Jézus a szívedbe, és minden ember szívébe akarja vésni a meggyőződést, aki nem élt ott vele, hogy megkaptuk ugyanazt, amit az Apostolok. Jézus meg akar győzni róla, hogy nem vagy hátrányban azokkal szemben, akik látták őt. Ugyanis van hited, és Jézus számára ez a látás új módja. A hittel meg tudod őt közelíteni, mélyen meg tudod érteni, és a szíved mélyén találkozhatsz vele. A hittel fel tudod fedezni őt két vagy három testvér között, akik az ő nevében egyesülnek, vagy az Egyházban, ahol folytatja életét. Jézusnak e szavai arra hívnak, hogy újítsd meg a hitedet, és ne várj támaszt vagy jeleket ahhoz, hogy előrehaladj a lelki életben; hogy ne kételkedj abban, hogy Jézus jelen van az életedben, a történelemben akkor is, amikor esetleg távolinak tűnik. […] Azt akarja, hogy higgy a szeretetében akkor is, amikor nehéz helyzetben élsz, vagy lehetetlenek a körülmények.”
Anna fiatal ausztrál lány. Súlyos fogyatékkal született. Ő meséli: Serdülő koromban azt kérdeztem, hogy miért is nem haltam meg rögtön, annyira nehéz volt elviselnem a fogyatékosságomat. A szüleim, akik élik az életigét, mindig ugyanazt válaszolták: „Anna, Isten végtelenül szeret, és rendkívüli terve van veled.” A testi korlátaim kapcsán pedig segítettek, hogy ne állítsanak meg a nehézségek, hanem inkább „szeressem elsőként” a többieket, mint ahogy Isten szeret bennünket. Azt láttam, hogy nagyon sok helyzet megváltozott körülöttem, és az emberek is nyitottabbak lettek, és nem csak velem. Apukámtól kaptam egy személyes üzenetet, amelyet csak a halála után volt szabad fölbontanom. Egyetlen mondat állt benne: „Az én éjszakám nem ismer sötétséget.” Ez mindennapos tapasztalatom: amikor azt választom, hogy szeressem és szolgáljam, aki mellettem van, akkor már nincs sötétség, és megtapasztalom Isten irántam való szeretetét.” - Letizia Magri
MÁRCIUS
„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)
Hányszor megesett, hogy az életünk fontos döntései során biztos iránytűt kerestünk, hogy hozzá igazodva megtaláljuk a helyes utat. Keresztények lévén feltettük a kérdést, hogy mi az evangélium lényege, a kulcs Isten szívéhez, hogy itt és most a gyermekeiként éljünk?
És íme, itt van Jézusnak ez az igéje, éppen a mi esetünkre, világos és azonnal érthető, élhető felszólítás. Máté evangéliumából származik, Jézus nagy beszédében, a hegyi beszédben hangzik el, melyben Jézus elmondja, hogyan éljünk minden ízében keresztény életet. Ő maga ebben a tömör megállapításban foglalja össze egész üzenetét.
Manapság, amikor mély és jelentőségteljes, ám rövid és találó üzenetekre vágyunk, fogadhatnánk úgy ezt az igét, mint egy értékes tweet üzenetet, amelyet érdemes pillanatról pillanatra észben tartanunk.
„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Jézus arra hív, hogy bújjunk a másik ember bőrébe, hogy jobban megértsük, mit tehetünk érte. Ő is ezt tette, amikor irántunk való szeretetből hozzánk hasonló emberi testet öltött.
Tegyük fel a kérdést, hogy mit is várunk mi a szüleinktől, a gyerekeinktől, a kollégáktól, a kormányon lévő felelősöktől és a lelki vezetőktől: megértést, meghallgatást, befogadást, anyagi támogatást a szükségünkben, de őszinteséget, megbocsátást, bátorítást, türelmet, tanácsot, útmutatást és felvilágosítást is… Jézus számára a törvény beteljesítését és a lelki élet teljes gazdagságát az említett belső magatartás és a belőle fakadó konkrét tettek jelentik.
Ez az „aranyszabály” egyetemes tanítás, mely megtalálható az emberiség fejlődése során kifejlődött különböző vallásokban, kultúrákban és hagyományokban . Ez az alapja minden hiteles emberi értéknek, amelyek a szolidáris és igazságos emberi kapcsolatok által a békés együttélés építőkövei lehetnek.
„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Ez az ige arra hív, hogy legyünk találékonyak és nagylelkűek, kezdeményező jóakarattal forduljunk mindenki felé, verjünk hidat azok felé, akikkel nem vagyunk barátságban, ahogy Jézus mondta és tette. Ehhez tudni kell kilépni önmagunkból, hogy hiteles tanúságot tegyünk a hitünkről.
Chiara Lubich így bátorít: „Próbáljuk meg! Ha így élünk meg egy napot, az egy egész élettel felér. […] Soha nem tapasztalt öröm fog elárasztani. […] Isten velünk lesz, mert ő ott van, ahol szeretnek. […] Néha esetleg lassabban haladunk, kísértés ér, hogy elbátortalanodjunk és abbahagyjuk. […] De ne tegyük! Bátorság! Isten megadja hozzá a kegyelmet. Kezdjünk mindig újra! Ha kitartunk, meg fogjuk látni, hogy a világ megváltozik körülöttünk. Látni fogjuk, hogy az evangélium lenyűgöző életet fakaszt, fényt gyújt a világban, ízt ad a létünknek, és magában hordozza minden probléma megoldását. És nem lesz nyugtunk, amíg el nem mondjuk másoknak is rendkívüli tapasztalatunkat: barátainknak, akik megértenek, a rokonainknak, bárkinek, akiről ezt úgy érezzük. És újraszületik a remény.”
„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Ramiro már nagyon régen ott dolgozik a munkahelyén. Megtudja, hogy új kollégák érkeznek.
Fölteszi magának a kérdést: „Ha először lépnék be ebbe az irodába, vajon mit szeretnék itt találni? Mitől érezném jól magamat?” És nekilát helyet csinálni, a többi kollégájával együtt új íróasztalokat keres. Barátságos munkahelyeket rendeznek be, az új kollégák pedig derűs légkört és nagyobb összefogást találnak.
FEBRUÁR
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«” (Mk 9,24)
Jézus tanítványaival együtt úton van Jeruzsálembe. Már elkezdte felkészíteni őket a meghatározó eseményre, hogy a vallási vezetők vissza fogják utasítani őt, a rómaiak halálra ítélik, aztán keresztre feszítik, és ezt követi majd a feltámadás.
Kemény beszéd ez, és nehezen érthető Péter és a többi követője számára, de Márk evangéliuma végigvezet bennünket a folyamaton, ahogy fokozatosan fölfedezték Jézus küldetését: Ő a törékenység és a szenvedés által végérvényesen üdvözíti az emberiséget.
Élete folyamán Jézus nagyon sok emberrel találkozik, és mindenkinek segítségére siet a bajában. Most egy apa segélykiáltására figyel fel, aki azt kéri, hogy gyógyítsa meg súlyosan beteg, valószínűleg epilepsziás gyermekét.
Ahhoz, hogy a csoda megtörténjen, Jézus is kér valamit ettől az apától: a hitet.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A Jézus körül összegyűlt tömeg előtt az az apa fennhangon látszólag ellentmondásos választ ad. Minden bizonnyal hozzánk hasonlóan ő is gyakran megtapasztalja a hitünk törékenységét, hogy képtelenek vagyunk teljesen bizalommal lenni Isten szeretete iránt, hogy ő minden gyermeke számára boldogságot készített.
Isten viszont teljes bizalommal van az emberhez, és semmit nem tesz a hozzájárulásunk, a szabadon kimondott igenünk nélkül. Kéri a mi akár kicsinyke részünket is, hogy ismerjük fel a hangját a lelkiismeretünkben, bízzunk benne és mi is kezdjünk el szeretni.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A bennünket körülvevő mentalitás gyakran azt sugallja, hogy az agresszivitás különböző formáival érhetjük el a sikert, hogy ez a célravezető fegyver.
Az evangélium viszont paradox módon azt javasolja, hogy a gyengeségünket, a korlátainkat, a törékenységünket elismerve lépjünk kapcsolatba Istennel, és részesüljünk vele a legnagyobb győzelemben, az egyetemes testvériség megvalósulásában.
Jézus egész életével a szolgálat logikájára tanított, arra, hogy az utolsó helyet válasszuk. Ez a legjobb hozzáállás, hogy a látszólagos vereséget ne önző és kérészéletű diadallá, hanem tartós és közösen átélt győzelemmé alakítsuk.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A hit olyan ajándék, amelyet kitartóan kérhetünk, és kérnünk is kell, hogy Istennel együttműködve utat nyithassunk a reménynek sokak számára.
Chiara Lubich így ír: „Hinni ugyanis azt jelenti: hisszük, hogy Isten törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre […]. Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít bennünket. […] »Uram – kérhetjük Tőle –, add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy ne érezném, ne venném észre, ne hinném vagy tapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!« Aztán pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és »csodákat« fogunk látni magunk körül.”- Letizia Magri
JANUÁR
„Igen emberségesen bántak velünk” (ApCsel 28,2)
Kétszázhetvenhat hajótörött érkezett egy szigetre a Földközi-tengeren, miután két hétig hánykódott a hajó a viharban. Ezek az elázott, kimerült és rémült emberek megtapasztalták tehetetlenségüket a természeti erőkkel szemben, és szembetalálták magukat még a halállal is. Volt köztük egy fogoly, aki Róma felé tartott, hogy ott a császár ítéletet mondjon felette.
Igaz, manapság is hasonló híreket hallunk, de ez Pál apostol története, aki Rómába tartott, hogy ott a vértanúsággal koronázza meg evangelizációs tevékenységét.
A Gondviselésbe vetett rendíthetetlen hite tartotta fenn őt, és annak ellenére, hogy fogoly volt, bajtársainak is segítségére tudott lenni, míg el nem vetődtek Málta partjaira.
Itt a sziget lakói eléjük mentek, és odahívták őket fölmelegedni egy nagy tűzhöz, és gondoskodtak róluk. Három hónap múlva pedig, a tél vége felé, ellátták őket mindennel, amire szükségük volt ahhoz, hogy biztonsággal tovább induljanak.
„Igen emberségesen bántak velünk”
Pál és hajótörött társai nagyon meleg és konkrét emberséget tapasztaltak a helyiek részéről, akikhez addig még nem jutott el az evangélium fénye. Nem sietősen vagy személytelenül fogadták őket, hanem a vendégek szolgálatára álltak, kulturális, vallási vagy társadalmi előítéletek nélkül. Ez csak akkor lehetséges, ha az egész közösség és az egyes személyek is magukra veszik a problémát.
Minden ember természetéből adódóan képes arra, hogy befogadja a másikat. Mint teremtmény magában hordozza az irgalmas Atya képét, akkor is, ha még nem lobbant benne lángra a keresztény hit, vagy meggyengült volna. Az ember szívébe van írva ez a törvény, melyet Isten igéje Ábrahámtól fogva Jézus egészen meglepő kijelentéséig fénybe helyez és nagyra tart: „Idegen voltam, és befogadtatok.”
Az Úr fölkínálja kegyelmének erejét, hogy a mi törékeny akaratunk eljuthasson a keresztény szeretet teljességére.
Pál ezzel a történettel arra is tanít, hogy bízzunk Isten gondviselésszerű közbelépésében, és ismerjük fel, értékeljük a sok jót, amit mások konkrét szeretetéből kapunk, akikkel az élet összehoz.
„Igen emberségesen bántak velünk”
Az Apostolok Cselekedeteinek ezt a versét javasolták a Málta szigetén élő különböző felekezetű keresztények az egység imahetére mottóul 2020-ban .
Ezek a közösségek nagyon sok kezdeményezést indítottak el közösen a szegények és a menekültek javára. Ételt osztanak, ruhát és játékot a gyerekeknek, valamint angol nyelvet oktatnak, hogy segítsék a társadalmi beilleszkedést. Szeretnék növelni a befogadóképességüket, és ezzel egyidőben elmélyíteni a közösséget a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, hogy a közös hitükről tudjanak tanúságot tenni.
Mi vajon hogyan teszünk tanúságot testvéreinknek Isten szeretetéről? Hogyan járulunk hozzá, hogy egységes családok, szolidáris települések és igazán emberséges társas kapcsolatok épüljenek? Chiara Lubich ezt ajánlja:
„Jézus megmutatta nekünk, hogy szeretni azt jelenti: elfogadjuk a másikat, ahogy van, úgy, ahogy Ő elfogadott mindannyiunkat. Elfogadjuk a másikat, ízlésével, gondolataival; hibáival, azzal együtt, hogy más, mint mi vagyunk. […] Ez azt jelenti, hogy magunkban helyet készítünk neki, elűzve szívünkből minden elhamarkodott véleményt, ítéletet és ösztönös elutasítást. […] Akkor szerezzük a legnagyobb dicsőséget Istennek, ha erőfeszítéseket teszünk, hogy elfogadjuk a felebarátunkat, mert így vetjük meg a testvéri közösség alapjait. Semmi nem okoz akkora örömet Istennek, mint az emberek közötti igazi egység. Az egység Jézust hívja közénk, és az Ő jelenléte mindent átformál. Így közeledjünk hát minden felebaráthoz, fogadjuk el őt teljes szívünkből, hogy előbb vagy utóbb megszülessen vele a kölcsönös szeretet.” - Letizia Magri
2019.
DECEMBER
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.” (Mt 24,42)
Máté evangéliumának ebben a fejezetében Jézus felkészíti tanítványait végső visszatérésére, amely váratlanul jön el.
Az ő korában is sok probléma volt, háború és mindenféle szenvedés. Izrael népe az Úr közbelépésében remélt, aki majd véget vet a sírásnak. A várakozás tehát nem volt félelmetes, hanem inkább megkönnyebbülést jelentett, a megmentés napjának eljövetelét.
Jézus itt egy nagy titkot tár fel: éljük jól a jelen pillanatot, mert olyankor fog visszatérni, amikor munkában leszünk, és lekötnek a szokásos mindennapi dolgok, amelyek miatt gyakran megfeledkezünk Istenről, mert túlzottan aggódunk a jövő miatt.
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”
Legyetek éberek: ez meghívás, hogy járjunk nyitott szemmel, ismerjük fel Isten jelenlétét a történelemben, a mindennapokban, és segítsük a sötétségben élőket, hogy rátaláljanak az élet útjára.
Nem ismerjük pontosan a napot, hogy mikor érkezik Jézus, ezért a keresztények állandó várakozásban élnek. Ez arra bátorít bennünket, hogy teljességgel éljük meg a jelen pillanatot, a mai napon szeressünk, ne a jövőben, bocsássunk meg most, és nem később; a valóságot éljük meg a jelen pillanatban, nem a jövőben, amikor majd időt találunk rá az amúgy is zsúfolt naptárunkban.
Chiara Lubich így elmélkedik erről az igéről: „Megfigyelted már, hogy általában nem éled az életet, hanem vonszolod, valamilyen jövőre várva, amikor majd elérkezik valamiféle szépség? Az igazság az, hogy a szép jövőnek el kell érkeznie, de nem annak, amire gondolsz. Valami isteni ösztön arra késztet, hogy várj valakit vagy valamit, ami elégedettséggel tölt el. Esetleg valami ünnepnapra gondolsz, vagy szabadidőre, vagy valami különleges találkozásra, de amikor ez elmúlik, mégsem leszel teljesen boldog. Újra csak visszatérsz az egyhangú és bizonytalanul megélt hétköznapokba, és állandóan vársz valamire. Igazság szerint az életben, és a te életedben is eljön az a pillanat, amit senki sem kerülhet el: amikor eljön az Úr, és szemtől szembe találjuk magunkat vele. Ez az a »szépség«, amelyre öntudatlanul is várunk, mert boldogságra vagyunk teremtve. És teljes boldogságot csak Ő tud adni nekünk.”
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”
Az Úr eljön természetesen mindannyiunk életének a végén, de már most felismerhetjük őt, megünnepelhetjük és osztozhatunk benne, mert valóságosan jelen van az Eucharisztiában, meghallgathatjuk és élhetjük, mert jelen van az Igéjében, befogadhatjuk őt minden testvérben és hallhatjuk a hangját a lelkiismeretünkben.
Az élet mindig nagy kihívások elé állít, és ott a kérdés bennünk: „Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?”
Nem várhatjuk tétlenül az Úr eljövetelét. Minden pillanatot ki kell használnunk, hogy minél hamarabb eljöjjön az Isten Országa, megvalósuljon a terve, a testvériség. Minden kis tett, amely szeretetből fakad, minden apró figyelmesség vagy mosoly folyamatos és termékeny várakozássá alakítja az életünket.
Paco kórházi lelkész Spanyolországban. Sok idős beteggel találkozik, akik súlyos betegségben szenvednek. Ezt mondja: „Bekopogtam az egyik idős beteghez, aki csúnyán és fennhangon szokott beszélni a hit ellen. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán Isten szeretetéről akartam tanúságot tenni. Beléptem hozzá, amennyire csak tudtam kedves mosollyal, és a szentségek szépségéről kezdtem beszélni. Megkérdeztem, hogy szeretne-e ezekhez járulni. »Hát pesze!« – hangzott a válasz. Meggyónt, megáldozott és fölvette a betegek szentségét. Ottmaradtam nála még egy kicsit. Derűs és nyugodt volt, amikor eljöttem, a lánya pedig, aki ott volt vele, nagyon elcsodálkozott.”
NOVEMBER
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.” (Róm 12,15)
Pál apostol bemutatja a római keresztényeknek, hogy micsoda nagy ajándékot adott Isten az emberiségnek Jézusban és a Szentlélek kiáradása által. Azt is megmutatja, hogyan felelhetnek meg a kapott kegyelemnek a kapcsolataikban, főként egymással, de mindenkivel.
Pál arra hív, hogy ne csak a velünk azonos hitet vallókat szeressük, hanem az evangélium szerint minden embert, mert a hívők szeretete nem ismer határokat, és nem korlátozódhat csupán néhányakra.
Érdekes, hogy első helyen említi az örömöt, hogy ebben osztozzunk testvéreinkkel. Aranyszájú Szent János egyházatya szerint ugyanis az irigység épp az örömben való osztozást nehezíti meg, nem a fájdalomban való együttérzést.
Talán túl nehezen járható ez az út, megmászhatatlan ez a csúcs? Azért lehetséges mégis, mert a hívőket Krisztus szeretete készteti erre, tőle senki és semmi el nem szakíthatja őket (vö. Róm 8,35).
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Pálnak erről a mondatáról Chiara Lubich így írt: „Ahhoz, hogy keresztény módon szeressünk, eggyé kell válnunk minden testvérrel […]: a lehető legmélyebbre kell merülnünk a másik lelkében; valóban meg kell értenünk a problémáit, az igényeit, osztoznunk kell szenvedéseiben, örömeiben; meg kell hajolnunk a testvér előtt, bizonyos módon a testvérré, a másikká válni. Ez a kereszténység. Jézus emberré vált, eggyé vált velünk, hogy bennünket Istenné tegyen. Ily módon a felebarát valóban érezheti, hogy megértjük és fölemeljük.”
Arra hív, hogy „bújjunk bele a másik bőrébe”, mert ez a hiteles szeretet konkrét kifejeződése. Talán az anyai szeretet a legjobb példa arra, hogyan lehet megélni ezt az igét: az édesanya ítéletek és előítéletek nélkül tud osztozni gyermekének örömében, vagy együtt sírni vele, ha szenved.
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Van egy titka annak, hogy ilyen mértékben tudjuk megélni a szeretetet, és ne zárkózzunk be saját aggodalmaink, érdekeink, saját világunk korlátai közé: erősítsük meg az egységünket Istennel, Vele, aki a Szeretet forrása. Azt mondják ugyanis, hogy a fa lombkoronája általában annyira terjed ki, amennyire a gyökerei. Velünk is így lesz nap mint nap, minél mélyebbre jutunk az Istennel való egységben, annál inkább vágyunk majd arra, hogy megosszuk a mellettünk lévők örömét, és osztozzunk fájdalmaikban. Megnyílik a szívünk, és egyre inkább képesek leszünk befogadni, amit a mellettünk lévő testvérünk megtapasztal az élet jelen pillanatában. A testvér iránti szeretet pedig segíteni fog, hogy egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Istennel.
Ha így élünk, változást fogunk átélni magunk körül, kezdve a családi kapcsolatokon, az iskolában, a munkahelyen, a közösségben, és hálával tapasztaljuk majd, hogy az őszinte és ingyenes szeretet előbb vagy utóbb visszatér és kölcsönössé válik.
Ez volt a tapasztalata egy keresztény és egy muszlim családnak is, akik megosztották életük nehéz és reményteljes pillanatait is. A muszlim apuka, Ben súlyos beteg lett. A felesége, Basma és két gyermekük mellett Tatiana és Paolo is a végsőkig együtt voltak vele a kórházban. Basma a férje halála miatt végtelen fájdalommal, de mégis képes volt arra, hogy keresztény barátaihoz hasonlóan egy másik súlyos betegért imádkozzon Mekka felé fordított szőnyegén. „A legnagyobb öröm számomra – mondta –, hogy egyetlen test tagjai vagyunk, és mindannyiunk számára a másik java a fontos.” - Letizia Magri -
OKTÓBER
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.” (2Tim 1,14)
Pál apostol írja ezt Timóteusnak, a „hitben igaz fiának” , akivel együtt evangelizált, és akire rábízta az efezusi közösséget.
Pál érzi, hogy közeleg a halála, ezért bátorítja őt komoly vezetői feladatában. Timóteus ugyanis egy „kincset” kapott, a keresztény hit összegzését, úgy, ahogy az apostolok továbbadták, és az ő felelőssége, hogy maga is hűségesen adja tovább a következő generációknak.
Pál számára ez azt jelenti, hogy óvja és ragyogtassa föl a kapott ajándékot, még az életét is legyen kész odaadni, hogy terjessze az evangélium örömhírét.
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.”
Pál és Timóteus megkapták a Szentlélek fényét, ez a biztosítéka fontos feladatuknak, pásztorként és az evangélium hirdetőiként. Az ő és utódaik tanúságtétele által érkezett el hozzánk is az evangélium örömhíre.
Ehhez hasonlóan minden kereszténynek küldetése van saját környezetében a társadalomban és a vallási közösségben egyaránt, hogy építse a család egységét, nevelje a fiatalokat, elköteleződjön a politikában vagy a munkában, törődjön az elesettekkel, a megélt evangélium fényével világítsa meg a kultúrát és a művészetet, és Istennek szentelje az életét a testvérek szolgálatában.
Ferenc pápa még azt is mondja a fiataloknak: „[…] minden embernek küldetése van […]” . 2019 októberére a Katolikus Egyház „rendkívüli missziós hónapot” hirdetett. Ez számunkra is lehetőséget kínál, hogy újra tudatosan törekedjünk tanúságot tenni a hitünkről. Szívünket az evangéliumi szeretet nyissa tágasra, ami befogadásra, találkozásra és párbeszédre vezet.
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.”
Minden keresztény a Szentlélek „temploma”, ez lehetővé teszi, hogy fölfedezze és megőrizze a rábízott „kincseket”, sőt gyarapítsa és mások szolgálatába állítsa. A legfőbb „kincs” az Úr Jézusba vetett hitünk. Nekünk, keresztényeknek föl kell indítanunk és táplálnunk ezt a hitet az imádságban, hogy aztán tanúságot téve a szeretetről tovább tudjuk adni.
Egy nemrég felszentelt pap meséli: „Rám bízták a híveket egy hatalmas plébánián az egyik brazil nagyvárosban. Szociális szempontból nagyon nehéz környezet ez, ahol az emberek nincsenek igazán tisztában a vallási hovatartozásukkal. Ugyanúgy részt vesznek a szentmisén, mint az ősi szertartásokon. Tudom, felelős vagyok azért, hogy evangéliumi hűséggel adjam tovább a keresztény hitet, de azt is szeretném, hogy mindenki érezze, befogadják a plébánián. Azért, hogy érezzék, becsüljük a hagyományaikat, úgy gondoltam, hogy az ősi hangszerek zenéjével tehetnék ünnepélyesebbé a szentmisét. Nagy odafigyelést kíván az a munka, de mindenki örömére szolgál, mert nem osztja meg a közösséget, hanem a nekünk örömet adó Isten hitében egyesít.”
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.”
Egy másik mérhetetlen kincs, amit Jézustól kapunk, az igéje: Isten Igéje.
„Ilyen hatalmas ajándék nagy felelősséget ró ránk. […] Isten azért adta nekünk Igéjét, hogy gyümölcsöztessük. Életünkben, a világban végzett munkánkban látni akarja megvalósulni azt a mélyreható átalakulást, melyet az Ige képes véghezvinni. […] Hogyan fogjuk tehát élni az e havi Igét? Úgy, hogy szeretjük Isten Igéjét, igyekszünk minél jobban megismerni, de főleg úgy, hogy egyre nagylelkűbben éljük meg, azért, hogy valóban lelki életünk alapvető táplálékává, mesterévé, lelkiismeretünk irányítójává, minden döntésünk, minden tevékenységünk szilárd alapjává váljon. […] Az emberek lelkiismeretében nagy a zűrzavar, az összevisszaság; minden viszonylagossá és homályossá válik. Ha éljük Isten Igéjét, nemcsak védettek leszünk ezzel a súlyos veszéllyel szemben, hanem Jézus sokatmondó szavai szerint (vö. Mt 5,15-16) égő lámpásokká válunk, melyek fénye másokat is segíteni fog a tájékozódásban és abban, hogy visszataláljanak a helyes útra.” - Letizia Magri -
SZEPTEMBER
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.” (1Tessz 5,11)
Pál apostol az általa alapított tesszalonikai keresztény közösségnek ír. Nem térhet már vissza hozzájuk, mert el kellett menekülnie onnan az üldöztetések miatt. Levelei által azonban továbbra is szeretettel kíséri őket, dicséri kitartásukat és állhatatosságukat a hitben, hogy példás tanúságtevők lettek.
Pál ismeri legmélyebb és életbe vágó kérdéseiket: mi vár minket a halál után? Ha az Úr hamarosan visszatér, hogyan készüljünk végső eljövetelére?
Pál nem ír elő szabályokat, hanem újra megvallja hitét: Jézus életét adta az egész emberiségért, és feltámadása által mindenki számára megnyitotta az utat az Életre.
Azt tanácsolja, hogy az evangélium megélésével készüljünk a mindennapokban Jézus visszatérésére, végezzük becsülettel a munkánkat és építsük a testvéri közösséget:
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Pál maga is megtapasztalta, hogy az evangélium által kivirágzik a jóság, amit Isten az emberek szívébe ültetett.
A reménység magja ez, mely nap mint nap fejlődik az Isten szeretetével való személyes találkozásban, és kivirágzik a kölcsönös szeretet által. Arra késztet, hogy legyőzzük az önzés és a közömbösség rossz magját, amely elszigetel és összetűzéshez vezet, inkább hordozzuk egymás terheit, és bátorítsuk egymást.
Ez nagyon egyszerű ige, amelyet mindannyian értünk és gyakorlatra tudunk váltani, de gyökeresen megváltoztathatja a személyes és társas kapcsolatainkat is.
Értékes tanács, amely segít fölfedezni a testvériség alapvető igazságát, mely sok kultúra gyökerében megtalálható. A bantu filozófia, az ubuntu ezt így fejezi ki: „Amik együtt vagyunk, annak köszönhetően vagyok olyan, amilyen vagyok.”
Dél-Afrikában ez jellemezte a kiemelkedő metodista vezető, Nelson Mandela politikai tevékenységét. Azt mondta: „Az ubuntu nem azt jelenti, hogy ne gondoljunk magunkra, hanem inkább azt, hogy tegyük föl a kérdést: „Akarom-e segíteni a körülöttem élő közösséget?” Mandela kitartó és bátor hozzáállása történelmi fordulatot hozott a hazájában, és nagy előrelépést a társadalomban.
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Hogyan éljük ezt az igét?
„Ez az ige túlcsorduló szeretetet kér tőlünk. Olyan szeretetet, mely túllép a középszerűségen, és át tudja törni rejtett önzésünk falait. Ha végiggondoljuk a szeretet különböző vonásait (tolerancia, megértés, kölcsönös elfogadás, türelem, szolgálatkészség, irgalom a felebarátaink valós vagy vélt hiányosságai iránt, a javak megosztása, stb.), fel fogjuk fedezni, milyen sok alkalom nyílik ezek megélésére.
Ha közösségünkben a kölcsönös szeretet légköre uralkodik majd, akkor biztos, hogy sugározni fogja melegét mindenki felé. Így azok is, akik még nem ismerik a keresztény életet, tapasztalni fogják vonzását. Szinte észrevétlenül ragadja őket magával ez a légkör, s érzik, hogy ugyanannak a családnak a tagjai.”
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Ilyen szellemben alakult Palermóban egy csoport különböző egészségügyi szakemberekből, akik a város szegényeinek rendelkezésére állnak. Így mesélnek: „Különböző keresztény felekezetekhez tartozunk, és az evangélium arra késztet bennünket, hogy mindenkiben a testvért lássuk, különösen azokban a betegekben, akik nem tudnak kellően gondoskodni magukról. Az ellátottaink között nagyon súlyos betegek is vannak, és játék vagy internet függőségben szenvedő emberek is. A már működő létesítményekben ajánljuk fel a szolgálatunkat, és erősítjük a helyi rendelőket. Egymás tájékoztatására egy WhatsApp és egy Facebook csoportot, valamint egy levelezőlistát használunk.
Bár csoportunk nemrég született, nagyon tevékeny, főleg a bevándorlók, a városunkba érkezett ghánai adventista csoport körében. Népes, életvidám emberek, és nagy öröm számunkra, hogy mint egyetlen Atya gyermekei, testvérként segíthetjük egymást.” - Letizia Magri
AUGUSZTUS
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.” (Lk 12,34)
A „szívünk” lényünk legmélyebb, legrejtettebb, legélőbb része. Vajon mi a „kincsünk”, amiért minden mást képesek lennénk háttérbe szorítani? A nyugati fogyasztói társadalmakban minden arra késztet, hogy anyagi javakat halmozzunk fel, saját szükségleteinkre figyeljünk, és a jólét, valamint az egyéni érvényesülés címén ne vegyük észre mások szükségleteit. Pedig már Lukács evangélista is a mindenkori embernek egyetemes és meghatározó tanításként idézte Jézusnak e szavait, jóllehet egész más kulturális környezetben.
Lukács evangéliuma erőteljesen hangsúlyozza, hogy Jézus tanítványaira jellemző mély és végleges döntésre van szükség: Isten, az Atya az igazi Kincs. Jézus példájára teljesen neki kell elfoglalnia a keresztény ember szívét. Ezzel a kizárólagos választással együtt bizalommal ráhagyatkozunk szeretetére, és így valóban „gazdagok” vagyunk, mert Isten gyermekei, az ő Országának örökösei lettünk.
Megengedjük-e, hogy az anyagiak vegyenek birtokba bennünket vagy valóban mi birtokoljuk őket? Az anyagi gazdagság ugyanis eluralhatja a „szívünket”, és egyre növekvő sóvárgást, valóságos függőséget idéz elő, hogy még többet birtokoljunk. Az evangéliumi szakasz viszont alamizsna adására buzdít, amelyre a szívünket felszabadító irgalmasság késztet, mely megnyit a testvéri egyenlőségre. A keresztények személyesen és a hívők közösségével együtt is megtapasztalhatják az igazi szabadságot azáltal, hogy megosztják a rászorulókkal anyagi és lelki javaikat. Ez a keresztény életstílus tanúsítja az Atyába vetett bizalmat, és megalapozza a szeretet civilizációját.
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.”
Chiara Lubich világosan elmagyarázza, hogyan szabadulhatunk meg a birtoklás rabszolgaságából. „Miért olyan fontos Jézus számára a függetlenség az anyagiaktól, hogy követésének elengedhetetlen feltételévé teszi? Azért, mert létünk legfőbb java, az igazi kincs Ő maga! […] Jézus azt akarja, hogy szabadok legyünk, hogy lelkünk mentes legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. […] Jézus a felebarátaink javára is kéri tőlünk a lemondást a dolgainkról. Azt akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé […]. A »lemondás« legegyszerűbb módja az »adás«.
Adjuk Istennek azt, hogy szeretjük Őt! […] Mutassuk meg neki szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készek vagyunk mindent kockáztatni értük! Még ha nem is észleljük, sok megosztható kincsünk van. Adhatjuk szívünk szeretetét, lehetünk leplezetlenül kedvesek, nyújthatjuk örömünket, felajánlhatjuk az időnket és imáinkat, közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy esetleg a holminkat: könyvet, ruhát, járművet, pénzt. […] Amikor adunk, ne gondolkozzunk sokat azon, hogy »erre még szükségem lehet«! […] Valóban, bármire lehet szükségünk. Ezekkel a gondolatokkal együtt viszont sokféle ragaszkodás is a szívünkbe fészkeli magát, és mindig új igények ébrednek bennünk. Ne hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi valóban szükséges! Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el Jézust egy félretett összeg, vagy bármi más nélkülözhető miatt!”
Marisa és Agostino harmincnégy éve házasok, ők mesélik: „Nyolc évig dagadó vitorlákkal haladtunk, a házunk, a munkánk pont úgy alakult, ahogy szerettük volna. Épp ekkor jött egy lehetőség, hogy Olaszországból Dél-Amerikába költözzünk, és ott egy fiatal keresztény közösség segítségére legyünk. Az ismeretlen jövőtől való félelem és a minket őrültnek tartó emberek véleménye ellenére az ezer hang közül egy mégis felerősödött bennünk, és békét adott. Jézus hangja volt: „Jöjj, kövess!” És megtettük. A megszokottól teljesen eltérő környezetbe kerültünk. Sok minden hiányzott, de éreztük, hogy helyette megkapjuk az emberekkel való kapcsolat gazdagságát. Erősen megtapasztaltuk a Gondviselést is. Egyik estére egy ünnepséget szerveztünk, és minden családnak vinnie kellett valami jellegzetes ételt. Mi épp akkor jöttünk vissza Olaszországból egy jókora parmezánsajttal. Hezitáltunk, mert szerettük volna megosztani a többi családdal, de akkor hamar elfogy. Végül Jézus mondatára gondoltunk: „Adjatok, és akkor ti is kaptok.” (Lk 6,38) Egymásra néztünk és azt mondtuk: elhagytuk a hazánkat, a munkát, a rokonokat, és most egy darab sajthoz ragaszkodunk? Levágtunk egy jó adagot és elvittük magunkkal. Két nap múlva becsöngetett hozzánk egy ismeretlen turista, egy barátunk barátja, és egy csomagot hozott tőlük. Kibontottuk, és egy nagy parmezán volt benne. Teljesült Jézus ígérete: »Jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.«” - Letizia Magri
JÚLIUS
JÚNIUS
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek” (ApCsel 1,8)
Az Apostolok Cselekedetei kezdődik így, amelyet Lukács evangélista írt. A feltámadt Jézus röviddel azelőtt, hogy végleg visszatér az Atyához, megígéri az apostoloknak, hogy Istentől fogják megkapni az erőt ahhoz, hogy az emberiség történelmében hirdessék és építsék az ő Országát.
Nem arról van szó, hogy ennek segítségével megdöntsék az államrendet, vagy egymás ellen fordítsanak politikai vagy közjogi hatalmakat, hanem arról, hogy fogadják mélyen szívükbe Isten Lelkét, és Ő ösztönözze cselekedeteiket, tegye „új emberekké” őket.
Nem sokkal ez után vannak együtt a tanítványok Máriával, leszáll rájuk a Szentlélek, és hirdetni fogják Jézus üzenetét Jeruzsálem szent városától kezdve a „föld végső határáig”.
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek”
Jézus az apostolokat és velük együtt minden tanítványát meghívja, hogy „tanúi” legyenek.
Valóban, minden keresztény, amikor Jézus által fölfedezi, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni, fölfedezi a meghívást is. A hivatásunk és gyermeki mivoltunk a küldetésben valósul meg, hogy testvérként közeledünk a többi emberhez. Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy apostolok legyünk, akik tanúságot tesznek az életükkel, és ha szükséges, akkor a szavaikkal is.
Akkor vagyunk Jézus tanúi, amikor magunkévá tesszük életstílusát. Amikor nap mint nap a családunkban, a munkahelyünkön vagy az iskolában, vagy éppen kikapcsolódás közben befogadó és megértő módon közeledünk az emberekhez, akikkel találkozunk, és a szívünkben mindig ott van az Atya nagy terve az egyetemes testvériségről.
Marilena és Silvano meséli: „Amikor összeházasodtunk, szerettünk volna mindenki irányában befogadó család lenni. Egyik legelső tapasztalatunk ezzel kapcsolatban egyik karácsony előtt történt. Nem szerettünk volna csak futtában kívánni boldog karácsonyt mindenkinek a templom előtt, ezért arra gondoltunk, hogy szomszédainkat személyesen keressük fel egy kis ajándékkal. Mindannyian meglepődtek, de örültek, különösen az a család, akit mindenki igyekszik elkerülni. Megnyitották a szívüket és meséltek a nehézségeikről, különösen arról, hogy évek óta senki sem látogatta meg őket. Több mint két órásra sikerült ez a látogatás, és nagyon megrendültünk ezeknek az embereknek az örömét látva. Így a kezdeti elhatározás következtében, hogy mindenki felé nyitottak leszünk, nagyon sok emberrel megismerkedtünk. Nem volt mindig könnyű, mert egy-egy váratlan látogatás sokszor áthúzta a terveinket, de mindig szem előtt tartottuk, hogy ne hagyjuk ki ezeket a lehetőségeket a testvéri kapcsolatok építésére. Egyszer kaptunk egy tortát, és meg akartuk osztani azzal az asszonnyal, aki segített a brazíliaiaknak szervezett gyűjtésben. Örült az ötletnek, nekünk pedig alkalmat adott, hogy megismerjük a családját is. Amikor eljöttünk tőlük, azt mondta: »Bárcsak nekem is lenne bátorságom meglátogatni másokat!«”
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek”
Mi keresztények a keresztséggel megkaptuk ajándékul a Szentlelket, de Ő szól minden ember lelkiismeretében, aki őszintén keresi a jót és az igazságot. Ezért mindannyian helyet tudunk készíteni Isten Lelkének, és engedhetjük, hogy vezessen.
Hogyan ismerjük fel és hogyan hallgassunk a hangjára?
Segítségünkre lehet ebben Chiara Lubich gondolata: „A Szentlélek […] bennünk lakozik, a temploma vagyunk. Megvilágosít és vezet bennünket. Az igazság Lelke, általa értjük meg Jézus szavait, amelyeket élővé és aktuálissá is tesz; eltölt bennünket a Bölcsesség iránti szerelemmel, és megsúgja nekünk, hogy mit és hogyan mondjunk. A Szeretet Lelke, aki eláraszt bennünket szeretetével, képessé tesz arra, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből, és hogy szeressünk mindenkit, akivel találkozunk. Az erősség Lelke, aki megadja a bátorságot és az erőt ahhoz, hogy az Evangélium szerint éljünk, és mindig az igazságról tegyünk tanúságot. […] Isten szeretetével szívünkben, és ezzel a szeretettel messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben. […] A földnek nemcsak földrajzi értelemben vannak »határai«. Ez a kifejezés például azokra is vonatkozik, akik ott élnek a közelünkben, de még nem részesültek abban az örömben, hogy igazán megismerték volna az Evangéliumot. Tanúságtételünknek egészen eddig kell eljutnia. […] Jézus iránti szeretetünk azt kéri tőlünk, hogy »váljunk eggyé« mindenkivel, tökéletesen elfelejtkezve önmagunkról, amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk és így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd; és amit mondunk, a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.”[1] - Letizia Magri
[1] C. Lubich, Az élet igéje, Új Város 2003/6
MÁJUS
ÁPRILIS
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (Jn 13,14)
János evangélista a lábmosást helyezi középpontba, amikor a Jézussal töltött utolsó órákra emlékezik a halálát megelőzően. Az ókori Keleten ezt a feladatot általában rabszolgák végezték, a poros utakon érkező vendéget részesítették benne a szívélyes fogadtatás jeleként.
A tanítványok éppen ezért először tiltakoznak, és visszautasítják Mesterük gesztusát, de ő aztán elmagyarázza:
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
János ezzel a jelentőségteljes képpel feltárja előttünk Jézus egész küldetését: Jézus az Úr és Mester belépett az emberiség történelmébe, hogy minden egyes emberrel találkozzon, hogy szolgáljon és elvezessen bennünket az Atyával való találkozáshoz.
Jézus egész földi élete során napról napra levetette nagyságának minden jelét, és most arra készül, hogy életét adja a kereszten. Arról beszél tanítványainak, amit örökül hagy nekik, ami leginkább a szívén fekszik:
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
Világos és egyszerű a meghívás, mindannyian fel tudjuk fogni, és azonnal gyakorlatra is tudjuk váltani minden helyzetben, bármilyen társadalmi és kulturális környezetben éljünk is.
Jézus élete és szavai által föltárta a keresztényeknek Isten szeretetét, ezért ők „adósai” a többi embernek: utánozniuk kell Jézust a testvérek befogadásában és szolgálatában, hogy ők maguk is hirdessék a Szeretetet. Jézushoz hasonlóan először konkrét szeretettel, azután pedig reményt és barátságot sugárzó szavak is kísérhetik tetteiket.
Tanúságtételünk annál hatékonyabb lesz, minél inkább odafigyelünk a szegények ingyenes szolgálatára, és óvakodunk a szolgalelkűségtől a vezetők vagy befolyásos emberek irányában.
Az összetett és tragikus helyzetekben is, amelyek kicsúsznak a kezünkből, tehetünk valamit azért, hogy a „jó ügyét” szolgáljuk. Ne féljünk nagylelkűen, felelősséggel belemenni ezekbe a helyzetekbe, és ne várjunk viszonzást.
Jézus nem csak személyes tanúságtételünket kéri ott, ahol élünk, hanem a közösségi tanúságtételt is, mint Isten népe, melynek alaptörvénye a kölcsönös szeretet.
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
E szavak után Jézus így folytatja: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg… Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.”
Chiara Lubich így magyarázta az Evangéliumnak ezt az igéjét: „»…boldogok lesztek.« Egymás szolgálata, a kölcsönös szeretet, amelyet Jézus ezzel a zavarba ejtő gesztusával tanít, egyike az általa hirdetett boldogságoknak. […]
Hogyan éljük hát ezt az igét a hónap folyamán? Jézus követése, utánzása nem azt jelenti, hogy szolgaian ismételjük az Úr mozdulatait, még akkor sem, ha ragyogó és felülmúlhatatlan példáját mindig szem előtt kell tartanunk.
Jézust követni annyit jelent, mint megérteni, hogy kereszténységünknek akkor van értelme, ha a többiekért élünk, ha úgy fogjuk fel létünket, mint testvéreinknek végzett szolgálatot, ha egész életünket erre az alapra helyezzük.
Ha így élünk, megvalósítjuk azt, ami leginkább Jézus szívén fekszik, így rátalálunk az Evangélium lényegére. Így igazán boldogok leszünk.” - L. M.
MÁRCIUS
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)
Lukács elbeszélése szerint Jézus, miután meghirdette tanítványainak a boldogságokat, arra a gyökeres fordulatra hívja őket, hogy testvérként szeressenek minden embert, még akkor is, ha az ellenségükről van szó.
Jézus jól tudja, és el is magyarázza, hogy azért vagyunk testvérek, mert egyetlen Atyánk van, aki mindig gyermekei elébe siet.
Kapcsolatba szeretne lépni velünk, felelősségre hív, de ugyanakkor szeretetével kísér, gyógyít, táplál minket, anyai együttérzéssel és gyengédséggel fordul felénk.
Isten irgalmas, személyesen fordul oda minden emberi teremtményhez, bármilyen törékeny legyen is, sőt előnyben részesíti, aki az út szélére szorul, akit kizárnak vagy visszautasítanak.
Az irgalmas szeretet teljesen be tudja tölteni a szívünket, és aztán kiárad a többiekre, a szomszédokra ugyanúgy, mint az idegenekre, vagy a körülöttünk élő emberekre.
Mivel Isten gyermekei vagyunk, hasonlíthatunk rá abban, ami rá jellemző: ő szeret, befogad és ki tudja várni, mikor jön el az alkalmas pillanat a másiknál.
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”
Sajnos a személyes életünkben és a körülöttünk élő társadalomban is egyre inkább féktelen versengést tapasztalunk, kölcsönös gyanakvást, alaptalan ítélkezést, és félünk a másiktól. Felgyülemlik a harag, és összecsapáshoz, háborúhoz vezet.
Mi keresztények haladjunk határozottan az árral szemben és tegyünk tanúságot: legyünk szabadok önmagunktól és a körülményektől, és kezdjük el újraszőni az elszakadt vagy széthullott kapcsolatokat a családunkban, a munkahelyünkön, a plébániánkon vagy a pártunkban, a politikában.
Ha rosszat tettünk valakinek, kérjünk bátran bocsánatot és menjünk tovább. Ez nagyon elismerésreméltó tett.
És ha valaki tényleg megbántott bennünket, próbáljunk megbocsátani neki, készítsünk neki újra helyet a szívünkben, lehetővé téve számára, hogy begyógyítsa a sebet.
Mit is jelent a megbocsátás?
„A megbocsátás nem elfelejtés […], nem gyengeség […], nem azt jelenti, hogy nem tulajdonítunk jelentőséget annak, ami súlyos, vagy jónak mondjuk azt, ami rossz […], nem közömbösség. A megbocsátás az értelem fényével szabadon akart tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, annak ellenére, hogy rosszat tett velünk, mint ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, hibáink ellenére is. A megbocsátás azt jelenti, hogy nem válaszolunk sértéssel a sértésre, hanem Pálra hallgatunk: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.«[1]” [2]
Ilyen nyitott szívet nem lehet rögtönözni. Mindennapos gyakorlatozás eredménye ez, folyamatos növekedés istengyermeki mivoltunkban, de főleg az Atya ajándéka, amit tőle lehet és kell kérnünk.
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”
Egy fiatal Fülöp-szigeteki lány meséli: „Még csak tizenegy éves voltam, amikor megölték apukámat, de nem szolgáltattak igazságot, mert szegények voltunk. Felnőve jogot tanultam, mert édesapám haláláért elégtételt szerettem volna kapni. Istennek azonban más volt a terve velem. Egyik kollégám meghívott egy találkozóra olyan emberek közé, akik komolyan élik az evangéliumot, amit én is elkezdtem.
Egy napon arra kértem Jézust, tanítson meg konkrétan is megélni az igéjét: »Szeressétek ellenségeiteket«[3], mert úgy éreztem, hogy még fogva tart a gyűlölet azok iránt az emberek iránt, akik végeztek édesapámmal. Másnap a munkahelyemen összetalálkoztam a banda vezérével. Mosolyogva köszöntem neki, és megkérdeztem tőle, hogy van a családja. Ez zavarba ejtette, de engem még inkább, amiatt, amit tettem.
Oldódni kezdett bennem a gyűlölet, és lassan átalakult szeretetté. De ez még csak az első lépés volt. A szeretet találékony: Arra gondoltam, hogy a banda minden tagjának meg kell bocsátanunk. Bátyámmal elmentünk meglátogatni őket, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot velük, és tanúságot tegyünk Isten szeretetéről irántuk! Egyikük bocsánatot kért tőlünk azért, amit tett, és kérte, hogy imádkozzunk érte és a családjáért.” - Letizia Magri
[1] vö.Róm 12,21
[2] vö C. Lubich, Costruire sulla roccia, Città Nuova, Roma 1993/4, p.56.
[3] vö. Mt 5,44; Lk 6,27
FEBRUÁR
„Keresd a békét és járj a nyomában!” (Zsolt 34,15)
Ebben a zsoltárban Dávid örömét és háláját fejezi ki a gyűlés előtt: a veszélyben és a szorongattatásban bizalommal Izrael Istenéhez kiáltott, és újra megtalálta a békét.
E himnusz főszereplője Isten az irgalmával, erős és meghatározó jelenlétével a szegény és az elnyomott mellett, aki hozzá kiált.
Hogy mások is üdvösségre jussanak, Dávid felhívja figyelmünket a szív néhány tulajdonságára: hagyjuk el a rossz cselekedeteket és inkább tegyünk mindig jót.
Aláhúzza, hogy ne rágalmazzuk a felebarátot. A szavak ugyanis háborúhoz vezethetnek.
„Keresd a békét és járj a nyomában!”
A bibliai szóhasználatban a békének sokféle jelentése van, jelent például testi és lelki jóllétet vagy egyetértést az emberek és a népek között. De mindenekelőtt Isten ajándéka, mert általa fedezhetjük fel atyai arcát.
Tehát életünk folyamán mindig mindenképpen odaadással és szenvedélyesen kell keresnünk Istent ahhoz, hogy megtapasztalhassuk az igazi békét.
Magával ragadó ez a keresés, mert teljes mértékben szükség van arra, hogy megtegyük a magunk részét. Követnünk kell a lelkiismeretünk hangját, mely mindig arra késztet, hogy a jó útját válasszuk és ne a rosszét.
Gyakran elég lenne, ha hagynánk, hogy Isten ránk találjon, hiszen már jó ideje keres mindegyikünket.
Keresztényként a keresztség által már bensőséges kapcsolat fűz bennünket Jézushoz: Ő a közeli Isten, aki megígérte nekünk a békét; Ő a béke. És megkaptuk a Szentlélek ajándékát, a Vigasztalót, aki segít megosztani a többiekkel Isten békéjének gyümölcseit, melyet megtapasztaltunk. Ő utat mutat, hogy szeretni tudjuk a körülöttünk élő embereket, és így felülkerekedjünk az ellentéteken, elkerüljük az alaptalan vádakat, a felületes ítélkezést és rágalmazást, megnyissuk a szívünket a másik befogadására.
Talán nem tudjuk elhallgattatni az összes fegyvert, amely a föld különböző pontjain vérontáshoz vezet, de személyesen hozzá tudunk járulni, hogy életre keljenek a sérült kapcsolatok a családunkban, a keresztény közösségünkben, a munkahelyünkön, a városunkban.
Ha egy kisebb-nagyobb közösség határozott odaadással tanúságot akar tenni a szeretet erejéről, akkor ez segíthet újjá építeni a hidakat társadalmi csoportok, egyházak vagy politikai pártok között is.
„Keresd a békét és járj a nyomában!”
Ha meggyőződéssel keressük a békét, ebből sugallatokat kapunk ahhoz is, hogy megfelelő magatartást tanúsítsunk a teremtett világ védelmében, mely szintén Isten ajándéka a gyermekei számára, és felelősséggel tartozunk vele a jövő generációk iránt.
1990-ben Így írt erről Chiara Lubich Nikkio Niwanónak, a japán Rissho Kosei Kai buddhista mozgalom alapítójának: „[…] Ha az ember nem él békében Istennel, akkor a föld sem él békében. A vallásos emberek átérzik a föld »szenvedését«, amikor az ember nem Isten tervei szerint használja, hanem csak az önzés, és a soha ki nem elégíthető birtoklásvágy vezérli. Ez az önzés és a vágy előbb és jobban megfertőzi a földet bármi más szennyeződésnél, ami csak ennek a következménye. […] Ha fölfedezzük, hogy a teremtett világ egy szerető Atya ajándéka, akkor sokkal könnyebb lesz harmonikus kapcsolatot építeni a természettel. És ha azt is fölfedezzük, hogy ez az ajándék az emberiség nagy családja minden tagjának szól, és nem csak néhányaknak, akkor nagyobb figyelemmel és tisztelettel leszünk aziránt, ami az egész jelen és jövő emberiségének tulajdona.” - Letizia Magri
JANUÁR
„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…” (MTörv 16,20)
A Második törvénykönyvben Mózes élete végén mondott beszédeit olvashatjuk. Az Úr törvényeire emlékezteti az új generációkat, miközben távolról szemléli az Ígéret Földjét, ahová nagy bátorsággal vezette el Izrael népét.
Ez a könyv Isten „törvényét” mindenekelőtt úgy mutatja be, mint az apa „szavait”, akinek minden gyermekére gondja van. Egy életútról szól, amellyel Isten megajándékozza népét, hogy megvalósítsa a Szövetség tervét. Ha a nép ezt nem annyira a büntetéstől való félelmében, hanem inkább szeretetből és hálából tartja meg hűségesen, akkor Isten mindig vele lesz és oltalmazni fogja.
Az Istentől ajándékba kapott Szövetség megvalósításának egyik konkrét módja, ha határozottan kitartunk az igazságosság mellett. A hívő azzal tudja ezt megvalósítani, hogy hálával emlékezik meg Isten népének kiválasztottságáról, és nem imád mást, egyedül az Urat; de azzal is, hogy visszautasítja azokat az anyagi javakat, amelyek a szegények szükségleteit ismerve terhelnék a lelkiismeretét.
„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…”
Mindennapjainkban gyakran találkozunk nem egyszer súlyos, igazságtalan helyzetekkel, melyek a leggyengébb, a társadalom peremére szorult emberek kárára vannak. Hány Káin alkalmaz ma is erőszakot testvérén!
Az igazságosság megvalósításának alapvelő feltétele, hogy kiirtsuk az egyenlőtlenséget és a visszaéléseket mindenekelőtt saját szívünkből és társadalmi életünkből.
Isten nem úgy tesz igazságot, hogy elpusztítja Káint, hanem óvja és őrzi, hogy újra tudja kezdeni útját[1]. Isten igazságossága abban áll, hogy új életet ad.
Keresztényként találkoztunk Jézussal. Ő a szavaival, a tetteivel, de mindenekelőtt az élet ajándékával és a feltámadás fényével feltárta előttünk, hogy Isten igazságossága egyenlő a minden gyermeke iránti végtelen szeretetével.
Jézus által előttünk is megnyílik az útja, hogy az irgalmasságot és a megbocsátást gyakoroljuk és terjesszük, mely egyben a társadalmi igazságosság alapja.
„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…”
A Szentírásnak ezt a mondatát választották a Krisztus-hívők egységéért rendezett imahét mottójául, melyet az északi féltekén január 18-a és 25-e között rendeznek. Ha mi is befogadjuk ezt az igét, segítségünkre lesz, hogy a kiengesztelődés útját keressük mindenekelőtt a keresztények között. Ha ezután minden ember szolgálatára leszünk, hatékonyan tudjuk majd orvosolni az igazságtalanság okozta sebeket.
Ezt tapasztalják azok a különböző egyházakhoz tartozó keresztények, akik együtt látogatják Palermóban a fogvatartottakat. Egy protestáns egyesület tagja, Salvatore volt a kezdeményező: „Rádöbbentem, hogy micsoda lelki és testi nélkülözésben élnek ezek a testvéreink. Gyakran a rokonaik sem tudnak a segítségükre lenni. Istenben bíztam, és sok testvérrel beszélgettem erről a saját egyházamból és más egyházakból is.” Christine folytatja, ő anglikán: „Örömmel tölt el, hogy segíthetünk a szükséget szenvedő testvéreinknek, mert konkréttá teszi Isten gondviselését, aki most általunk akarja eljuttatni Szeretetét mindenkihez.” Nunzia katolikus: „Lehetőségünk nyílt, hogy segítsük a rászoruló testvéreinket, és egyben Jézust hirdessük apró anyagi dolgokon keresztül is.”
Megvalósulása ez annak, amit Chiara Lubich mondott 1998-ban, Augsburgban a Szent Anna evangélikus templomban egy ökumenikus összejövetel alkalmával:
„[…] Ha mi keresztények kétezer éves […] történetünkre tekintünk, akkor fájdalommal kell megállapítanunk, hogy az a meg nem értések, veszekedések és harcok sorozata volt. Betudható ez történelmi, kulturális, politikai, földrajzi és szociális körülményeknek, de annak is, hogy csökkent a keresztények között a rájuk jellemző egyesítő elem: a szeretet.
Az ökumenikus munka olyan mértékben lesz igazán gyümölcsöző, amilyen mértékben az önmagát ennek szentelő ember Jézusban látja minden ellentét megértésének és az egység újjáépítésének a kulcsát; a keresztre feszített és elhagyott Jézusban, aki azonban újra az Atyára hagyatkozik. […] A megélt egység hatása: […] Jézus jelenléte több személy között, a közösségben. »Ahol ketten vagy hárman – mondta Jézus – összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.« (Mt 18,20) Jézus egy katolikus és egy evangélikus között, akik szeretik egymást, anglikánok és ortodoxok, egy örmény és egy református között, akik szeretik egymást. Mekkora béke lenne már most, mennyi fény a helyes ökumenikus út számára!” [2] - Letizia Magri
2018.
DECEMBER
„Örüljetek az Úrban szüntelenül!” (Fil 4,4)
Pál apostol írja ezt a filippi közösségnek, miközben maga is üldöztetést szenved, és súlyos nehézségek közepette él. Kedves barátainak mégis azt mondja, sőt szinte parancsolja, örüljenek szüntelenül.
Vajon meg lehet ilyesmit parancsolni?
Ha szétnézünk, nem sok okot találunk még arra sem, hogy derűvel tekintsünk a világra, az örvendezésre pedig még kevesebbet!
Az élettel járó aggodalmak, a társadalomban tapasztalt igazságtalanság, a népek közötti feszültségek közepette már az is nagy szó, ha nem bátortalanodunk el, nem hagyjuk magunkat ezektől az aggodalmaktól legyűrni, és nem zárkózunk be önmagunkba.
Pál mégis hív minket is:
„Örüljetek az Úrban szüntelenül!”
Hogy mi ennek a titka?
„[…] Egyetlen oka van annak, hogy a nehézségek ellenére szüntelenül az örömben éljünk. A komolyan vett keresztény élet vezet ehhez. Általa Jézus él bennünk teljesen, és vele nem lehet, hogy ne az örömben éljünk. Ő az igazi öröm forrása, mert értelmet ad az életünknek, fényével vezet, megszabadít félelmeinktől a múltat, de a ránk váró jövőt illetően is, erőt ad, hogy legyőzzünk minden nehézséget, kísértést és próbatételt, amellyel találkozhatunk.”
A keresztény ember öröme nem egyszerűen optimizmus vagy az anyagi jólét biztonsága, de nem is a fiatal és egészséges ember könnyedsége, hanem a szívünk mélyén az Istennel való személyes találkozás gyümölcse.
„Örüljetek az Úrban szüntelenül!”
Ebből az örömből fakad – folytatja Pál –, hogy képesek leszünk szívből befogadni a többieket, a készség, hogy időt szenteljünk a körülöttünk élőkre.
Sőt Pál egy másik alkalommal nagyon határozottan ismétli, amit Jézus mondott: „Nagyobb öröm adni, mint kapni.”
Jézus társaságából fakad a szívbéli béke is, egyedül ez tud lefegyverző erejével átterjedni a körülöttünk élőkre is.
Szíriában a háború okozta veszély és fenyegetettség ellenére is összejött a fiataloknak egy szép számú csoportja, hogy megosszák egymással az evangélium megélésével kapcsolatos tapasztalataikat, és megtapasztalják a kölcsönös szeretet örömét. Innen indultak aztán tovább, mert tanúsítani szeretnék, hogy megvalósítható a testvériség.
Így ír az egyik résztvevő:
„Egymást követték a tapasztalatok a mardosó fájdalomról és a reményről, az Isten szeretetébe vetett hősies hitről. Van, aki mindenét elveszítette, látta meghalni a szeretteit. […] Ezek a fiatalok nagyon határozottan életet akarnak fakasztani maguk körül: jótékonysági akciókat szerveznek, ezreket vonnak be, újraépítik az iskolát és a parkot egy kisváros központjában, amelyet soha nem tudtak befejezni a háború miatt. Több tucat menekült családot segítenek. […] Szívükben forgatják Chiara Lubich szavait: »A keresztény ember öröme olyan, mint a könnycseppen felcsillanó napsugár, mint a vércseppből kinyíló rózsa, fájdalomból lepárolt szeretet-esszencia. […] Apostoli hatalma van: nyílás, amelyen át bepillanthatunk a Mennyországba.« Szíriai testvéreink olyan erősek, mint az őskeresztények, mivel egy ilyen borzalmas háború közepette is tanúságot tesznek a Szeretet Istenbe vetett hitről és reményről, és át is adják azoknak, akik társaik az élet útján. Köszönjük, Szíria, hogy bemutatod nekünk a megélt kereszténységet!” - Letizia Magri
NOVEMBER
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)
Gyakran halljuk, hogy kopognak az ajtón. Lehet, hogy a postás az, vagy a szomszéd, esetleg a gyermekünk barátja, de az is lehet, hogy valaki ismeretlen. Vajon mit akarhat? Vajon elég óvatosak vagyunk-e, ha ajtót nyitunk és beengedjük otthonunkba, akit nem ismerünk jól?
Isten igéje a Jelenések könyvében mégis a váratlan vendég befogadására hív.
A keresztények sokat okulhatnak ebből a könyvből, szerzője a laodíceai ősegyháznak ír az Úr Jézus nevében, aki szeretetből meghalt és föltámadt minden emberi teremtményért.
Tekintéllyel szól, mely ebből a szeretetből fakad. Dicséri, kiigazítja és meghívja a hívők közösségét, hogy fogadják el az Úr hathatós segítségét, amelyet azoknak kínál, akik készek felismerni az ő hangját, és „ajtót nyitnak” neki.
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”
Ma is úgy, mint egykor, az egész keresztény közösséget arra hívja, hogy győzzük le a félelmeinket, a megosztottságot, téves meggyőződéseinket, hogy nyitva álljon ajtónk Jézus érkezésére. Ő ugyanis minden nap más „ruhában” mutatkozik: a mindennapos szenvedésekben, a meggyőződésünkhöz való hűség nehézségeiben, életünk fontos döntéseinek kihívásaiban, de mindenekelőtt az emberekben, akikkel a nap folyamán találkozunk.
Ez egyben személyes meghívás is, hogy megálljunk egy meghitt pillanatban Jézussal, mint egy baráttal, az est csendjében, és asztalhoz üljünk: ez a legalkalmasabb idő arra, hogy figyelmesen és nagyon nyitottan beszélgetni kezdjünk vele.
Hallgattassuk el a zajokat, hogy felismerjük és meghalljuk a hangját, a Lelkét. Egyedül Ő képes felszabadítani bennünket félelmeink alól, és segít megnyitni a szívünk ajtaját.
Chiara Lubich így beszél a tapasztalatáról: „Mindent el kell hallgattatni magunkban ahhoz, hogy felfedezzük bensőnkben a Lélek Hangját. Úgy kell felszínre hozni ezt a Hangot, mintha egy gyémántot emelnénk ki a sárból: meg kell tisztogatni, meg kell mutatni, és kellő időben oda kell ajándékozni, mert Szeretet, és a Szeretetet ajándékozásra való: olyan, mint a Tűz, mely ha szalmával vagy valami mással érintkezik, lángra lobban, különben pedig kialszik. Növekednie kell bennünk a Szeretetnek, és ki kell áradnia.”
Ferenc pápa azt mondja: „A Szentlélek ajándék, ő belénk költözik, és gyümölcsözővé teszi életünket úgy, hogy ezt az ajándékot továbbadhassuk másoknak. […] A Szentlélek működésének az a következménye, hogy már nem saját énünket tartjuk életünk középpontjának, hanem megnyílunk a közösség „mi”-jére: befogadunk, hogy adjunk. Nem mi vagyunk a középpontban: mi eszközei vagyunk az ajándéknak mások számára.”
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”
Az evangéliumra jellemző kölcsönös szeretettel a keresztények is olyanok lehetnek, mint Ő, Isten jelenlétéről tehetnek tanúságot napjainkban is.
Egy fiatalasszony meséli: „Váratlanul felhív a férjem, hogy egy unokahúga, akivel csak évente egyszer, futólag találkozunk, a segítségünket kéri. Már egy ideje konfliktusok vannak közte és a barátja között, akivel együtt él, de most végleg összevesztek, és szeretne elköltözni tőle. Persze, segítünk az albérletkeresésben, válaszolom, de némi beszélgetés után kiderül, hogy az unokahúga már másnap jönne, és arra gondolt, hogy hozzánk. Csak amíg nem talál albérletet. Első pillanatban sokkol ez a kérés, és csak az ellenérvek jutnak eszembe: van egy kialakult életritmusunk, három gyerekünkből egy még totyogó, egy szobát akkor teljesen át kellene adnunk neki, ahová pont most költöztettük be a legnagyobb gyereket. Ágyunk sincs elég. Hogy fog ez működni? De a férjem emlékeztet: nincs más rokona ebben a városban. Ki segítsen, ha nem mi? Röviden imádkozunk és amikor leteszem a telefont, már jönnek is a megoldási ötletek: vagy egy szivacsunk, azon tud aludni; ha kipakolunk egy polcról, tudja hová tenni a ruháit. Másnap megérkezett, és végül két hónapig maradt. Sok mindennapi lemondással és alkalmazkodással járt ez az időszak, de ajándék is volt, mert sokat játszott a gyerekekkel, és mi is jobban megismerhettük őt.”
Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ajtót nyissunk az Úrnak, aki kopog, hogy aztán vele együtt elmenjünk azokhoz, akik mellettünk élnek.
OKTÓBER
„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.” (Gal 5,18)
Pál apostol levelet írt a galáciai keresztényeknek (ez a terület a mai Törökország középső részén helyezkedik el), ahol ő maga evangelizált, és így különösen a szívén viselte a sorsukat.
Ebben a közösségben néhányan úgy gondolták, hogy a keresztényeknek meg kell tartaniuk a mózesi törvény minden előírását ahhoz, hogy Istennek tetsző módon éljenek és eljussanak az üdvösségre.
Pál azonban leszögezi, hogy többé nem vagyunk „alávetve a törvénynek”, mert Jézus, az Isten fia és az emberiség megváltója saját halálával és föltámadásával mindenki számára úttá lett az Atyához. Ha hiszünk benne, ez megnyitja a szívünket Isten lelkének működésére, aki vezet és elkísér az élet útjain.
Pál szerint tehát nem arról van szó, hogy nem szükséges betartanunk a törvényt. Sőt, azzal éljük meg legmélyebben és legnagyobb odaadással, ha a Lélek vezetésére hagyatkozunk.
Néhány mondattal korábban ugyanis így ír: „az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (Gal 5,14)
A keresztény szeretetben, mely Isten és a felebarátok felé irányul, ott van a gyermeki szabadság és felelősségérzet: Jézus példája szerint meg vagyunk hívva, hogy mindenkit szeressünk, elsőként szeressünk, úgy szeressük a másikat, mint önmagunkat, még azokat is, akiket ellenségnek érzünk.
„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.”
Az Istenből fakadó szeretet arra ösztönöz, hogy felelősségteljes emberek legyünk a családban, a munkahelyen, és mindenütt, ahol megfordulunk. Arra kaptunk meghívást, hogy kapcsolatainkat a béke, az igazságosság és a törvényesség jegyében építsük.
A szeretet a legbiztosabb alapja közéletiségünknek is, ahogy Marie meséli: „Párizs külvárosában tanítok, egy hátrányos helyzetű városnegyedben, a diákokat tekintve pedig multikulturális népesség körében. Több tantárgyat érintő projekteket indítottam el, hogy közösen dolgozhassunk, a kollégákkal is megélhessük a testvériséget, és ezt a hiteles példát állíthassuk a diákok elé. Már megtanultam, hogy ne várjak azonnali eredménmellette álljak, értékeljem és jutalmazzam. Néha úgy érzem, semmi nem változik, máskor azonban kézzel fogható jelét látom, hogy a felépített kapcsolatok gyümölcsöt hoznak, mint például az egyik lány esetében, aki egyáltalán nem viselkedett építően az órákon. Higgadtan és határozottan elmagyaráztam neki, hogy a békesség érdekében mindenkinek meg kell tennie, ami rajta múlik. Ő pedig ezt írta utána: »Sajnálom, hogy így viselkedtem. Többé nem fog előfordulni. Tudom, hogy a tanárnő konkrét tetteket vár tőlünk, nem ígéreteket, és ilyen értelemben szeretnék lépéseket tenni. Ön olyan ember, aki nekünk, a tanítványainak igazi értékeket mutat, és kedvet ad, hogy meg is akarjuk valósítani ezeket.«”
„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.”
Szeretetben élni nem egyszerűen a saját erőfeszítésünk eredménye, hanem a nekünk ajándékozott Szentlélek műve. Tőle folyamatosan kérhetünk erőt ahhoz, hogy egyre szabadabbak legyünk az önzés rabságától, és szeretetben éljünk.
Chiara Lubich így ír: „A szeretet mozgat bennünket, és sugallja, hogyan válaszoljunk bizonyos helyzetekre, és mit lépjünk, amikor döntenünk kell. A szeretet tanít meg különbséget tenni: ez jó, ezt megteszem, ez rossz, ezt nem teszem. A szeretet késztet arra, hogy a másik javát keresve cselekedjünk. Nem kívülről vezetnek bennünket, hanem az az új életelv vezérel, amelyet a Szentlélek ültet el bennünk. Erőnk, szívünk, elménk és minden képességünk működhet a Lélek szerint. A szeretet által egész lényünk teljes mértékben Isten tervének szolgálatába áll, mely így megvalósulhat rólunk és az egész társadalomról is. Szabadon szerethetünk.” - Letizia Magri
SZEPTEMBER
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.” (Jak 1,21)
E hónap életigéje a jeruzsálemi egyház egyik jelentős alakjának, Jakabnak tulajdonított szövegből való. Arra buzdítja a keresztényeket, hogy a tetteik legyenek összhangban a hitükkel.
A levél elején aláhúzza ennek egyik lényeges feltételét: szabaduljunk meg minden rossztól, hogy be tudjuk fogadni Isten igéjét; és engedjük, hogy az ige vezessen bennünket keresztény hivatásunk teljes megvalósítására.
Isten igéjének sajátos ereje van: teremt, jó gyümölcsöt terem az egyes emberben és a közösségben, szeretet kapcsolatot épít Isten és közöttünk, valamint az emberek között.
Jakab azt mondja, hogy ez a tanítás már „belénk van oltva”.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Miként? Egészen biztosan azért, mert Isten már a teremtéskor véglegesen kimondott egy igét: az ember az Ő „képmása”. Minden emberi teremtmény tehát Isten partnere, akit azért hívott létre, hogy megossza vele az életét, mely közösség és szeretet.
A keresztényeket a keresztség szentsége oltja be Krisztusba, Isten Igéjébe, aki belépett az emberiség történelmébe.
Ő minden emberbe elvetette igéjének a magvát, mely a jóra, az igazságosságra, önmagunk ajándékozására és a közösségre hív. Ha szeretettel fogadjuk és gondozzuk ezt a magot saját „földünkben”, akkor életre tud kelni és gyümölcsöt terem.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Tudjuk, hogy a Biblia az egyik hely, ahol Isten szól hozzánk, és a keresztények számára ez az evangéliumokban csúcsosodik ki. Ha szeretettel olvassuk a Szentírást, az ő igéjét fogadjuk be, és ha megéljük, akkor a gyümölcseit is meglátjuk.
Istent hallgathatjuk a szívünk mélyén is, ahol gyakran oly sok „beszéd” és „hang” kavarog: szlogenek, javaslatok, hogy mit válasszunk, életmodellek, mint ahogy aggodalmak és félelmek is… De hogyan ismerjük fel Isten igéjét, hogy teret adhassunk neki, hogy az ige éljen bennünk?
Fegyverezzük le a szívünket, és „adjuk meg magunkat” Isten hívásának, szabadon és bátran hallgassunk a hangjára, mely sokszor a leghalkabb és legszerényebb hang.
Azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból és vágjunk bele az Istennel és a többi emberrel való párbeszéd és találkozás útjának kalandjába. Együttműködésre hív, hogy szebbé tegyük az emberiséget, és ebben a munkában mindannyian egyre inkább testvérnek tekintsük egymást.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Isten igéje ugyanis át tudja alakítani a hétköznapjainkat olyan történetté, melyben egyre inkább megszabadulunk a személyes és a társadalmi rossz sötétségétől. De ehhez személyes és tudatos odaadásunkat várja, akkor is, ha az tökéletlen, törékeny és mindig lehet teljesebb.
Érzéseink és gondolataink egyre jobban hasonlítanak majd Jézuséra, megerősödik bennünk a hit és a remény Isten szeretetében, és közben kinyílik a szemünk és kitárulnak karjaink testvéreink szükségleteire.
Chiara ezt javasolta 1992-ben: „Jézusban mély egység figyelhető meg a mennyei Atya iránti szeretete és az emberek, a testvérei iránt megnyilvánuló szeretete között. A legnagyobb összhangban volt a tanítása az életével. Ez mindenkit lenyűgözött és vonzott. Nekünk is ilyennek kell lennünk. Gyermeki egyszerűséggel kell
Jézus szavait befogadnunk és a maguk ragyogó tisztaságában, erejében, radikalitásában
életre is kell váltanunk; hogy olyan tanítványai lehessünk, amilyennek ő akar, vagyis ugyanolyanok, mint a mesterünk: megannyi Jézus szerte a világban. Lehet ennél szebb és nagyobb kaland az életünk?”
- Letizia Magri - + www.fokolare.hu
AUGUSZTUS
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.” (Jer 31,3)
Jeremiás prófétát Isten küldte Izrael népéhez egy fájdalommal teli időszak, a babiloni fogság idején, amikor minden elveszett, ami a nép kiválasztottságát jelezte: a föld, a templom, a törvény.
A próféta szava azonban átszakítja a fájdalom és a csüggedés fátylát. Igaz, hogy Izrael hűtlen volt az Istennel kötött szeretetszövetséghez, hagyta, hogy szétszórják. De íme, itt az új szabadság, a menekvés; az ígéret, melyet Isten örök és soha vissza nem vonható szeretetében a népének tett: az új szövetség ígérete.
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Az örök és visszavonhatatlan hűség Isten szeretetének egyik legfőbb tulajdonsága: Ő minden emberi teremtmény Atyja, aki elsőként és örökre odaadóan szeret. Hűsége mindnyájunkra vonatkozik, és lehetővé teszi, hogy őrá vessük minden aggodalmunkat, ami lefékezhetne. Az ő végtelen és türelmes szeretete teszi lehetővé számunkra, hogy növekedhessünk és tökéletesedjünk a vele és a többi emberrel való kapcsolatban.
Tudjuk jól, hogy törekvésünk, hogy szeressük Istent és a testvéreinket, őszinte – ám sokszor ingadozó. Az ő hűsége azonban ingyenes, mindig elénk siet, és nem nézi a mi „teljesítményünket”.
Ezzel az örömteli bizonyossággal emelhetjük fel tekintetünket, és indulhatunk útnak minden nap, hogy mi is tanúságot tegyünk erről az „anyai” gyengédségről.
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Ahogyan Isten az emberiségre tekint, abból megérthetjük rólunk alkotott nagyszerű tervét, mely Jézusban teljesedik ki, akiben mind testvérek vagyunk. Ő ugyanis szavaival és mindenekelőtt egész életének példájával tanúságot tett Isten szeretetébe vetett bizalmáról.
Megnyitotta előttünk az utat, hogy az Atyát utánozhassuk a mindenkire irányuló szeretetben (Mt 5,43-48), és feltárta előttünk, hogy minden férfi és minden nő hivatása, hogy befogadásra és párbeszédre kész kapcsolatokat építsen saját környezetében.
Hogyan éljük meg az élet igéjét ebben a hónapban?
Chiara Lubich arra hív bennünket, hogy anyai szívvel forduljunk mindenkihez: „Egy anya mindig befogad, mindig segít, mindig remél, mindent betakar. […] Egy anya szeretete nagyon hasonló – ahogy Pál mondja – Krisztus szeretetéhez. Ha egy anya szíve lenne bennünk – vagy pontosabban, ha elhatároznánk, hogy a legrendkívülibb anya – Mária – szíve legyen bennünk –, akkor mindig, minden körülmények között készek lennénk szeretni a többieket, és így a Feltámadott mindig élne bennünk. […] Ha ennek az anyának a szíve lesz bennünk, akkor mindenkit szeretni fogunk, nem csak a saját egyházunk tagjait, hanem a többi egyház tagjait is. Nem csak a keresztényeket, hanem a muzulmánokat, a buddhistákat, a hindukat stb. is. A jóakaratú embereket is. Minden embert, aki a földön él […].”[1]
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Egy fiatalasszony meséli, aki elkezdte élni az Evangéliumot: „Korábban soha nem ismert örömöt tapasztaltam, és végtelen vágyat, hogy ezt a szeretetet továbbadjam az otthonunk falain kívül is. Emlékszem, hogy rohantam a kórházba egyik kollégám feleségéhez, aki öngyilkosságot kísérelt meg. Már egy ideje tudtam, hogy nehéz a helyzetük, de lekötöttek a saját problémáim, és nem foglalkoztam azzal, hogy segítsek neki. Most viszont magaménak éreztem a fájdalmát és nem nyugodtam, amíg meg nem oldódott az a helyzet, ami miatt erre a lépésre szánta el magát. Ehhez az eseményhez kötődik, hogy változtatni kezdtem a hozzáállásomon. Megértettem, hogy ha szeretek, akkor mindenki számára, akivel találkozom, kicsinyke visszatükröződése lehetek Isten szeretetének.”
Isten hűséges szeretetének segítségével mi is szabadon ezzel a belső magatartással viseltetnénk mindenki iránt, akivel a nap folyamán találkozunk.
Letizia Magri
[1] Chiara Lubich, Ami odafönt van, Új Város, Budapest, 1994, 37.
JÚLIUS
„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9)
A korintusi közösséghez írt második levelében Pál apostol azokhoz szól, akik elvitatják tőle az apostoli tevékenység jogát, de ő nem védekezik, nem sorolja fel az érdemeit és az elért sikereket. Ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, amit Isten vitt végbe benne és általa.
Pál misztikus tapasztalatáról, mély Istenkapcsolatáról beszél[1], de rögtön megosztja szenvedését is, és elmondja, hogy egy „tövis” kínozza. Nem magyarázza el pontosan, hogy miről van szó, de érthető, egy olyan mérvű nehézséget említ, amely korlátozhatná evangelizációs tevékenységében. Megvallja, ezért kérte Istent, hogy szabadítsa meg ettől a korláttól, de a válasz, melyet tőle kapott, zavarba ejtő:
„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Mindannyian megtapasztaljuk a testi, a pszichikai és a lelki gyöngeséget magunkban és másokban is, gyakran találkozunk az emberiség szenvedő és irányvesztett arcával. Gyengének és képtelennek érezzük magunkat arra, hogy megoldjuk a nehézségeket, sőt még arra is, hogy szembe nézzünk velük, és legfeljebb arra törekszünk, hogy meg ne bántsunk valakit.
Pál tapasztalata azonban új távlatokat nyit: ha elismerjük és elfogadjuk a gyöngeségeinket, akkor az Atya karjába vethetjük magunkat, mert Ő úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, és támogatni szeretne életutunkon. A levél további részében ugyanis leszögezi: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” [2]
Ezzel kapcsolatban Chiara Lubich így ír: „Az elménk tiltakozik ez ellen a megállapítás ellen, mert szembetűnő ellentmondást lát benne, ez egyszerűen egy merész paradoxon. Viszont keresztény hitünk egyik legnagyobb igazságát fejezi ki. Jézus magyarázza ezt el az életével, és mindenekelőtt a halálával. Mikor teljesítette be a művet, amelyet az Atya rábízott? Mikor váltotta meg az emberiséget? Mikor győzte le a bűnt? Amikor meghalt a kereszten megsemmisülve, miután így kiáltott: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« Jézus tényleg akkor volt a legerősebb, amikor a leggyöngébb volt. Jézus Isten új népének életet adhatott volna kizárólag a beszédei által, vagy valami további csoda folytán, vagy egy rendkívüli tettel. De nem így tett. Nem, mert az egyház Isten műve, és Isten művei csakis a fájdalomból virágoznak ki. Tehát a gyöngeségünkben, törékenységünk megtapasztalásában egyedülálló lehetőség rejlik: megtapasztalhatjuk a meghalt és föltámadt Krisztus erejét.” [3]
„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Az Evangélium paradoxona ez: a szelídek öröklik a földet[4], Mária a Magnifikátban[5] magasztalja az Úr hatalmát, mely teljesen és végleg megnyilvánul személyes történetünkben és az emberiség történelmében is ott, ahol jelen van a kicsinység és az Isten művébe vetett teljes bizalom.
Pál tapasztalatának kapcsán Chiara így folytatja: „[…] keresztényként épp ellenkezőleg kell döntenünk, mint ahogy az szokásos. Tényleg az árral szembe kell mennünk. A világ szemében általában a siker, a hatalom és a kitüntetés számít. Ezzel szemben Pál azt mondja, hogy a gyöngeségeinkkel kell dicsekednünk […]. Bízzuk magunkat Istenre. Ő fog működni gyöngeségeink, semmiségünk által. És ha Ő működik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy tettei értékesek lesznek, és tartósan szolgálják majd az egyének és a közösségek javát.” [6] - Letizia Magri
[1] vö. 2Kor 11,1-7a
[2] vö. 2Kor 12,10
[3] vö. C. Lubich, A fájdalom ereje, Città Nuova, 44, [2000], 12, p.7.
[4] vö. Mt 5,5
[5] vö. Lk 1,46-55
[6] vö. C. Lubich, Isten működik gyöngeségünk által, Città Nuova, 26, [1982], 11/12, p.59.
JÚNIUS
„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt 5,9)
Máté evangéliuma Jézus nyilvános működésének elbeszélését egész meglepő módon a boldogságok hirdetésével kezdi.
Jézus itt „boldognak”, tehát teljesen elégedettnek és megvalósult embernek nevezi azokat, akik a világ szemében elesettnek vagy szerencsétlennek tűnnek: az alázatosakat, a szomorkodókat, a szelídeket, azokat, aki éhezik és szomjazzák az igazságot, a tisztaszívűeket és a békességszerzőket.
Isten nagy dolgokat ígér ezeknek az embereknek: Ő maga fogja jóllakatni, megvigasztalni őket, valamint megöröklik a földet és Isten országát.
Igazi kulturális forradalmat hirdet, kiszakít a sokszor szűk látókörű elképzeléseinkből, miszerint ezek az emberek jelentéktelen és mellékes szereplői a hatalomért és a sikerért vívott küzdelemnek.
„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.”
Bibliai értelemben a béke az üdvösség gyümölcse, és ez Isten műve, tehát mindenekelőtt Isten ajándéka. Jellemző ez Istenre, aki az emberiséget és az egész teremtett világot atyai szívvel szereti, és mindenkiről az a terve, hogy egyetértésben és harmóniában éljen. Ezért aki a békéért fáradozik, az őrá „hasonlít”, mint az apára a fiai.
Chiara Lubich így ír: „Az lehet békességszerző, aki magában hordozza a békét. Békességszerzőnek kell lennünk minden egyes pillanatban a magatartásunkkal, azzal, hogy Isten akarata szerint élünk. […] »Isten fiainak hívják majd őket.« Ha nevet kap valaki, azt jelenti, hogy azzá válik, amit a név kifejez. Pál Istent a »béke Istenének« nevezte, és a keresztényeket így köszöntötte: »A béke Istene legyen mindnyájatokkal.« A békességben élőkön látszik, hogy rokonságban állnak Istennel, Isten fiaiként cselekszenek, tanúságot tesznek Istenről, aki […] rendezettnek teremtette az emberi társadalmat, mely a béke gyümölcsét termi.”
A békességszerző szó nem egyszerűen csak az jelenti, hogy nem kerülünk összeütközésbe, és nem is csak azt, hogy nyugodtan élünk és megelégszünk egy bizonyos értékrenddel, hogy mindig mindenképpen elfogadjanak. Nem ezt jelenti, hanem egy kifinomultan evangéliumi életstílust, amely döntéseiben bátran szembe halad az árral.
„Békességszerzőnek” lenni főleg azt jelenti, hogy alkalmat találunk a kiengesztelődésre saját életünkben és mások között is minden szinten: mindenekelőtt Istennel, aztán azzal, aki mellettünk él a családban, a munkahelyen, az iskolában, a plébánián és a különböző szervezetekben, valamint a társadalmi és a nemzetközi kapcsolatokban is. Meghatározó módja ez a felebaráti szeretetnek, az irgalmasság nagy műve, mely újra egészségessé tesz minden kapcsolatot.
Arról van szó, amit Jorge, egy venezuelai fiú tett az iskolában: „Egy nap a tanítás végén láttam, hogy az osztálytársaim tüntetést szerveznek, ahol erőszakot is akarnak alkalmazni, autógyújtogatást és kődobálást terveztek. Rögtön arra gondoltam, hogy ez a viselkedés nincs összhangban az én életstílusommal. Azzal álltam elő, hogy írjunk az iskola igazgatóságának. Így más formában juttathatjuk tudomásukra a kéréseinket, amelyeket ők erőszakkal akartak elérni. Néhányan megfogalmaztuk és át is adtuk az igazgatónak a levelet.”
„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.”
Manapság sürgős szükség van a párbeszéd és a találkozás előmozdítására azok között az emberek között, akik érthető módon nagyon különböznek egymástól történelmük, kultúrájuk, hagyományaik vagy nézőpontjuk miatt. Fontos, hogy értékeljük és befogadjuk ezt a sokszínűséget és gazdagságot.
Ahogy Ferenc pápa mondta legutóbb: „A békét a különbözőségek kórusa építi fel… A különbözőségeinkből kiindulva tanulunk a másiktól, mint a testvérek… Egy az Atyánk, mi pedig testvérek vagyunk. Szeressük egymást testvérként! Ha pedig vitatkozunk, az is legyen úgy, ahogy testvérek között szokás, akik aztán rögtön kibékülnek, és mindig testvérek maradnak.”
Próbáljuk meg felfedezni városainkban a testvériség csíráit, melyek nyitottabbá és emberibbé teszik őket. Törődjünk fejlődésükkel, mert így hozzájárulhatunk, hogy az őket behálózó törések és ellentétek begyógyuljanak. - Letizia Magri
MÁJUS
A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. (Gal 5,22)
Pál apostol a Galata környékén élő keresztényeknek ír, akik befogadták az általa hirdetett evangélium üzenetét, most mégis a szemükre veti, hogy nem értették meg a keresztény szabadság mibenlétét.
Izrael népe számára a szabadság Isten ajándéka volt: kiszabadította őket az egyiptomi fogságból, új föld felé vezette őket, és szövetséget kötött velük, a kölcsönös hűség szövetségét.
Pál ugyanígy határozottan állítja, hogy a keresztény szabadság Jézus ajándéka.
Ő ugyanis lehetőséget biztosít, hogy benne hozzá hasonlóan Isten gyermekei legyünk, aki Szeretet. Az életével megtanította[1] és bemutatta[2], hogy ha hozzá hasonlóan mi is az Atyát utánozzuk, akkor a többiek szolgálatában mi is megtanulunk az Atya irgalmával viseltetni mindenki iránt.
Bár értelmetlennek tűnhet, hogy „szabadon szolgáljunk”, Pál számára ez mégis lehetséges, mert az emberiség Jézus kereszthalála által megkapta tőle a Szentlélek ajándékát.
A Szentlélek pedig erőt ad, hogy kilépjünk önzésünk börtönéből – ahol megosztottság, igazságtalanság, árulás és erőszak uralkodik –, és elvezet az igazi szabadságra.
A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.
A keresztény szabadság azon felül, hogy ajándék, odaadást is kér. Mindenekelőtt odaadást, hogy a Szentlelket a szívünkbe fogadjuk, helyet készítsünk neki és fölismerjük a bennünk szóló hangját.
Chiara Lubich így ír: […] „Egyre inkább tudatában kell lennünk, hogy a Szentlélek bennünk él: végtelen kincset hordozunk magunkban, de nem vagyunk eléggé tudatában ennek. […] Ahhoz, hogy meghalljuk és kövessük a hangját, nemet kell mondanunk […] a kísértésekre, és szakítanunk kell a csalóka vonzalmakkal: igent mondani a feladatokra, melyeket Isten bíz ránk, igent a szeretetre minden felebarátunk iránt, igent a próbatételekre és a nehézségekre, amelyekkel találkozunk… Ha így teszünk, akkor a Szentlélek fog vezetni, és keresztény életünknek ízt, tartást, erőt és ragyogást ad, mely a hitelesség záloga. Így akivel találkozunk, is észre fogja venni, hogy nem csak a földi értelemben vett családunk gyermeke vagyunk, hanem Isten fiai.” [3]
A Lélek ugyanis arra hív, hogy ne önmagunkat helyezzük a figyelmünk középpontjába, hanem fogadjuk be, hallgassuk meg a másikat, osszuk meg lelki és anyagi javainkat, bocsássunk meg, és gondoskodjunk a legkülönbözőbb emberekről, a mindennapokban adódó helyzetekben.
Ennek a magatartásnak köszönhetően megtapasztalhatjuk a Szentlélek jellegzetes gyümölcseit: saját emberségünk is fejlődni fog az igazi szabadságban. Ugyanis olyan képességek és tartalékok kerülnek felszínre bennünk, amelyek örökre be lennének temetve és ismeretlenek maradnának, ha csak önmagunkra tekintve élnénk.
Minden tettünk lehetőséget kínál, ne szalasszuk el az alkalmat, hogy nemet mondjunk az önzés rabszolgaságára, és igent a szeretet szabadságára.
A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.
Aki megengedi, hogy a szívében a Szentlélek működjön, az a mindennapi tetteivel hozzájárul a pozitív emberi kapcsolatok építéséhez a családban és a társadalomban.
Carlo Colombino olasz vállalkozónak és családapának a cége Észak-Olaszországban van.
Hatvan alkalmazottjának a negyede nem olasz, és többeknek tragikus a múltja. Így nyilatkozott egy interjúban: „A munkahely is segítheti, sőt, segítenie kell a beilleszkedést. Építőipari anyagok újrafelhasználhatóvá tételével foglalkozom, és felelős vagyok a környezetemért is, ahol élek. Néhány évvel ezelőtt nagyon keményen érintett a gazdasági válság: a vállalkozást tartsam meg, vagy az embereket? Megmozgattunk néhány embert, beszéltünk velük, hogy megtaláljuk a legkevésbé fájdalmas megoldást, de nagyon nehéz volt a helyzet, sok álmatlan éjszakával. Ezt a munkát lehet jól és kevésbé jól végezni, én megpróbáltam a lehető legjobban. Én hiszek a pozitív elvek erejében. Nem remélhet nagy jövőt az a vállalkozás, ahol csak a bevétel és a eredmények számítanak, mert minden tevékenység középpontjában az ember áll. Hívő vagyok, és meggyőződésem, hogy a vállalkozás és a szolidaritás összhangja nem utópia.”[4]
Bátran hallgassunk tehát a hangra, mely személyesen meghív a szabadságra ott, ahol élünk és dolgozunk.
Így lehetővé tesszük a Lélek számára, hogy eljusson sok más emberhez is körülöttünk, és megújíthassa az életüket, a történelmet pedig az „öröm, a béke, a nagylelkűség és a jóakarat” távlatai felé vezérelje. - Letizia Magri
[1] Mt 5,43-48; Lk 6,36
[2] Mk 10,45
[3] vö. C. Lubich, Possediamo un Tesoro, Città Nuova, 44, [2000], 10, p. 7.
[4] vö. C. Colombino, Nella mia azienda economia ed etica vanno a braccetto, in Credere, periodici san Paolo, 26 novembre 2017, n° 48, pp.24-28.
ÁPRILIS
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.” (Jn 6, 47)
Ez a mondat egy hosszú párbeszéd része Jézus és a tömeg között, amely látta a kenyérszaporítást és követte őt, talán csak azért, mert további anyagi segítséget remélt. Jézus a közvetlen szükségletekből indult ki, lassan vezette a beszéd fonalát és jutott el egészen a küldetéséig: az Atya küldte őt, hogy igazi életet adjon az embereknek, örök életet, azaz Isten életét, aki Szeretet.
Palesztina útjain járva Jézus odaáll azok mellé, akikkel találkozik, nem utasítja el az embereket, ha ételt, vizet, gyógyulást vagy bocsánatot kérnek tőle. Sőt, osztozik minden szükségletükben, és új reményt ad mindenkinek. Ezért kérhet aztán tőlük egy további lépést, ezért hívhatja meg azokat, akik hallgatják őt, hogy fogadják be azt az életet, amit kínál, lépjenek mélyebb kapcsolatba vele, higgyenek és bízzanak benne.
Az evangéliumnak ezt az igéjét magyarázva Chiara Lubich így ír: „Jézus itt az ember legmélyebb vágyára válaszol. Az ember az életre lett teremtve, és minden erejével azt keresi. De a legnagyobb tévedése, hogy a teremtményekben keresi, a teremtett világban, ezek pedig végesek, mulandóak, nem tudnak igazi választ adni az ember keresésére… Egyedül csak Jézus tudja csillapítani az ember éhségét. Egyedül ő tud életet adni, mely nem hal meg, mert Ő maga az Élet.” [1]
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.”
A keresztény hit mindenekelőtt a személyes találkozás gyümölcse Istennel, Jézussal, aki nem vágyik másra, mint hogy a saját életéből részesítsen bennünket.
Jézusban hinni azt jelenti, hogy követjük példáját, és nem magunkkal törődünk, a félelmeinkkel, saját behatárolt programjainkkal, hanem mások igényeivel foglalkozunk: a konkrét szükségleteikkel, mint a szegénység, a betegség, a kitaszítottság; de főleg arra szenteljük figyelmünket, hogy az emberek meghallgatásra vágynak, arra, hogy osztozzunk az érzéseikben, és hogy befogadjuk őket.
Ily módon az életünkkel tudjuk átadni másoknak azt a szeretetet, amelyet ajándékba kaptunk Istentől. Ő pedig azért, hogy megerősítsen utunkon, itt hagyta hatalmas ajándékul az Eucharisztiát, a szeretet jeleként, mely önmagát adja, hogy a másikat éltesse.
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.”
A nap folyamán sokszor bízunk a körülöttünk lévőkben: a tanárban, aki a gyerekeinket oktatja, a taxisofőrben, aki a megadott címre visz, az orvosban, aki kezel… Nem lehet bizalom nélkül élni, amely idővel aztán megerősödik az ismeretség, a barátság, a kapcsolat elmélyülése során.
Hogyan éljük tehát az élet igéjét ebben a hónapban?
Chiara a továbbiakban arra hív, hogy újra egészen Jézust válasszuk és csatlakozzunk hozzá: „… Most már tudjuk, hogy mi az utunk: … váltsuk valóra különös odaadással azokat az igéit, amelyek az élet különböző körülményei közt eszünkbe jutnak. Például találkozunk egy felebaráttal? »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« (vö. Mt 22,39). Fájdalom ér? »Aki követni akar,… vegye fel keresztjét« (vö. Mt 16,24), stb. Így Jézus igéi megvilágosítanak, igazsága, ereje és szeretete bennünk fog élni. Egyre inkább vele fogjuk élni az életünket, mindent vele együtt teszünk. És a ránk váró testi haláltól sem ijedünk meg, mert Jézussal már megkezdődött bennünk az igazi élet, mely nem hal meg soha.” [2] Letizia Magri
[1] Lubich, La vera vita, Città Nuova, 35, [1991], 14, p. 32 [2] Ibid., p. 33
------------------------
MÁRCIUS
„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!” (Zsolt 25,4)
Dávid, király és próféta, ennek a zsoltárnak a szerzője, a szorongattatás és a szegénység terhétől szenved, és érzi, hogy az ellenség fenyegeti. Kiutat keres ebből a fájdalmas helyzetből, de érzi, hogy tehetetlen.
Izrael Istenéhez emeli tekintetét, aki mindig oltalmazta népét, és reménykedve hozzá fohászkodik, hogy siessen segítségére.
Az e havi életige főként azt a vágyát emeli ki, hogy meg szeretné ismerni az Úr útjait és ösvényeit, hogy ez fény legyen döntéseihez, különösen a nehéz pillanatokban.
„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”
Velünk is megesik, hogy fontos döntéseket kell hoznunk az életben, ami megkívánja, hogy a lelkiismeretünkre hallgassunk, és teljes valónkkal koncentráljunk. Néha bizonytalanok vagyunk, hogy több lehetőség közül melyiket is válasszuk, máskor viszont egyetlen utat sem látunk…
Mélyen emberi dolog előrevivő utat keresni, és néha segítséget is kell kérnünk hozzá olyasvalakitől, akit barátunknak tekintünk.
A keresztény hit által Istennel kerülünk baráti kapcsolatba: Ő Atya, aki lelkünk mélyéig ismer bennünket, és örömmel van velünk életünk útján.
Minden nap mindannyiunkat arra hív, hogy szabadon vágjunk neki az eseményeknek, és csak az érdek nélküli szeretet legyen az iránytűnk, iránta és minden gyermeke iránt.
Az utakon és ösvényeken másokkal is találkozhatunk, más célokat is megismerhetünk. A keresztények soha nem egymástól elszigetelt emberek, hanem egy zarándok nép tagjai. Céljuk, hogy megvalósítsák Isten tervét az emberiségről, melyet Jézus tárt föl előttünk szavaival és az életével: az egyetemes testvériséget, a szeretet civilizációját.
„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”
Az Úr útjai meredekek, néha túl kockázatosnak is tűnnek, mintha két sziklafal között egy kifeszített kötélen kellene áthaladnunk.
Ennek a zarándok népnek a tagjai száműzik az önző szokásokat, előítéletet, hamis alázatot, és megnyitják a párbeszéd, a találkozás, a közjóért való igyekezet horizontját. Az Úr útjai mindig új szeretetet kívánnak, amely Isten irántunk való szeretetének és hűségének sziklaalapján áll, és még a megbocsátásig is képes eljutni. Ez az elengedhetetlen feltétele annak, hogy igazságon és békén alapuló kapcsolatok épüljenek az emberek és a népek között. A hiteles szeretet legegyszerűbb gesztusa is megvilágíthatja az utat mások szívében. Nigériában egy találkozón fiatalok és felnőttek együtt voltak, hogy megosszák személyes tapasztalataikat az evangéliumi szeretettel kapcsolatban. Maya, az egyik kislány ezt mesélte: „Tegnap játék közben egy fiú meglökött és elestem. Bocsánatot kért, és én megbocsátottam.”
E szavak mélyen megérintették az egyik férfit, akinek az édesapját megölte a Boko Haram. „Mayára néztem – mondta. Ha egy ilyen kicsi lány meg tud bocsátani, azt jelenti, hogy ezt én is megtehetem.”
„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”
Ha biztos vezetőt szeretnénk találni utunkon, akkor gondoljunk arra, mit mondott magáról Jézus: „Én vagyok az út…” (Jn 14,6). Santiago de Compostelában 1989-ben az Ifjúsági Világtalálkozón Chiara Lubich így beszélt erről:
„Önmagát útnak nevezte, és ezzel azt akarta mondani, hogy nekünk is az ő útján kell járnunk. Mondhatjuk, hogy Jézus útjának a neve: szeretet. A szeretet, amelyet Jézus élt és hozott, egyedülálló és rendkívüli. Ugyanaz a szeretet, amelynek a tüze Istenben ég. De kit szeressünk? Természetesen a legfőbb kötelességünk, hogy Istent szeressük. Azután szeressünk minden felebarátot.
Reggeltől estig ilyen szeretettel éljünk meg minden találkozást. Otthon, az egyetemen, a munkahelyen, a sportpályán, pihenéskor, a templomban és az utcán is használjunk ki minden alkalmat, hogy úgy szeressük a többieket, mint önmagunkat, hogy Jézust lássuk bennük, és ne hagyjunk ki senkit, sőt, szeressünk mindenkit elsőként. A lehető legmélyebben lépjünk be a másik lelkébe, értsük meg igazán a problémáit, az igényeit, a bajait és az örömeit is, hogy megoszthassunk vele mindent, amit él. Valamiképpen legyünk a másik, mint Jézus, aki Isten, és szeretetből olyan ember lett, mint mi. A felebarát így érezni fogja, hogy megértik, fölemelik, mert lesz, aki vele hordozza a terheket, az aggodalmat és osztozik a kis örömeiben is.
»Éljük a másikat«, »éljük a másikat«: ez a nagy ideálunk, ez a létező legnagyobb dolog.” - Letizia Magri
FEBRUÁR
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából” (Jel 21,6)
János apostol a Jelenések könyvét azért írta, hogy vigasztalja és bátorítsa a korabeli keresztényeket, mert akkor már terjedt a keresztényüldözés. Ez a szimbolikus képekkel teli könyv ugyanis felfedi, hogyan látja Isten a történelmet és a végső beteljesedést: úgy, mint végső győzelmét a rossz minden hatalma felett. Ez a könyv a célt tárja elénk, azt a teljes és dicsőséges sorsot, amelyet Isten az emberiségnek szánt.
Megígéri, hogy megszabadulunk minden szenvedéstől: Isten „letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság.”
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Ez a jövő csírájában már megmutatkozik a jelenben is mindannyiunk számára, akik őszintén keressük Istent és igéjét, amely feltárja előttünk tervét; előttünk, akik szomjúhozzuk az igazságot, az igazságosságot és a testvériséget. Szomjazni, vágyakozva keresni, Isten szemében jó tulajdonság, jó kezdet, sőt ezáltal – ahogy megígérte – az élet vizének forrásából ad innunk.
Isten ingyen kínálja nekünk ezt a vizet. Mindenkinek felajánlja, nemcsak annak, aki Isten tetszésére akar lenni erőfeszítéseivel, hanem bárkinek, aki érzi a maga törékenységének terhét, és ráhagyatkozik az ő szeretetére, bízva abban, hogy ott gyógyulást, teljes életet és boldogságot talál.
Tegyük hát fel a kérdést: mire szomjazunk? És milyen forráshoz megyünk a szomjunkat oltani?
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Talán arra szomjazunk, hogy elfogadjanak, hogy meglegyen a helyünk a társadalomban, hogy megvalósíthassuk a terveinket… Jogos törekvések ezek, amelyek azonban önzéssel fertőzött forráshoz, önös érdekeinkbe zárkózáshoz, sőt a gyengékkel szembeni visszaélésekhez vezethetnek. Azon vidékek népei, ahol nincsenek tiszta vizű kutak, jól tudják, milyen tragikus következményekkel jár, ha híján vannak ennek a létfontosságú természeti kincsnek.
Mégis, ha még mélyebbre ásunk a szívünkben, egy más fajta szomjúsággal is találkozunk, melyet Isten ültetett el benne: tekintsük az életünket ajándéknak, amelyet kaptunk, hogy továbbajándékozzuk. Merítsünk tehát a tiszta forrásból, az evangéliumból, és szabaduljunk meg a szeméttől, amely elzárja ezt a forrást. Hagyjuk, hogy magunk is a nagylelkű, befogadó és ingyenes szeretet forrásaivá alakulhassunk a többiek számára, és ne álljunk meg az elkerülhetetlen nehézségeknél az utunkon.
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Amikor keresztények egymás közt megvalósítjuk a kölcsönös szeretet parancsát, akkor lehetővé tesszük Isten számára, hogy egészen különleges módon közbeavatkozzon, ahogy Chiara Lubich írja:
„Minden pillanat, amikor megpróbáljuk élni az evangéliumot, olyan, mintha egy csepp élő vizet innánk. Minden egyes szeretet-tett felebarátaink iránt olyan, mint egy korty víz. Igen, mert ez az értékes és élő víz minden alkalommal feltör a szívünkből, amikor valódi szeretetre törekszünk mindenki iránt. Ez a forrás, Isten, annyi vizet küld, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy kisebb-nagyobb szeretet-tettekkel mások szomjúságát oltsuk. S ha folytonosan adunk, a béke és az élet forrása egyre bőségesebben árad, és soha nem apad ki. És van egy másik titok is, amelyet Jézus feltárt, egy feneketlen kút, amelyből meríthetünk. Ha ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, és így szeretik egymást, akkor Ő közöttük van. S akkor valóban szabadok leszünk, eltölt a fény, és élő víz forrásai fakadnak a szívünkből. Jézus beteljesíti ígéretét, mert Ő maga lesz közöttünk, és tőle fakad a víz, mely örökké éltet.” - Letizia Magri
JANUÁR
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje” (Kiv 15,6)
Ebben a hónapban az élet igéje Mózes énekének egyik sorát idézi az Ószövetségből, amikor Izrael magasztalja Istent, mert megsegítette népét története során. Ez a himnusz elbeszéli Isten hatalmas tetteit népének üdvösségére az egyiptomi fogságból való szabadulástól kezdve egészen megérkezéséig az ígéret földjére.
Útja során sok nehézséggel és szenvedéssel kellett szembenézniük, de végig Isten biztos keze vezette őket, néhány olyan ember közreműködésével, mint Mózes és Józsue, akik Isten üdvösségtervének szolgálatába álltak.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Amikor a hatalom erejéről van szó, hajlamosak vagyunk olyan erőre gondolni, amely gyakran elnyomással, emberek és népek közötti harccal párosul. Isten igéje azonban feltárja előttünk, hogy az igazi erő a szeretet, ahogy azt Jézusban láthatjuk. Ő egészen a halálig élte végig az emberlét tapasztalatát, hogy szabadulást hozzon, és elvezessen az Atyával való találkozásra. Neki köszönhetően megmutatkozott Isten szeretetének ereje az emberek iránt.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Ha önmagunkra tekintünk, őszintén be kell ismernünk a korlátainkat. Emberi törékenységünk tagadhatatlan, akár testi, akár lelki, pszichikai vagy kapcsolati téren. De épp ebben tapasztalhatjuk meg Isten szeretetét, mert gyermekeinek, minden embernek a boldogulását akarja, és kész erejével segítségére lenni azoknak, akik sorsukat szelíden leteszik a kezébe, hogy előmozdítsák a béke, a közjó és a testvériség ügyét.
Nagy bölcsességgel választották ki ezt az igét a keresztények egységéért való imahét mottójául. Mennyi szenvedést okoztunk egymásnak kölcsönösen évszázadokon át, növeltük ezzel a szakadást, a gyanakvást és megosztottuk a családokat és a közösségeket.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Szükségünk van az imára, hogy kérjük az egység kegyelmét, mint Isten ajándékát; ugyanakkor föl is ajánlhatjuk magunkat, hogy szeretetének eszközei legyünk a hidak építésében. 2002-ben Genfben az Egyházak Világtanácsának ülésén felkérték Chiara Lubichot, hogy mondja el ezzel kapcsolatban a gondolatait és a tapasztalatát. Most ebből idézünk:
„A dialógust a következőképpen folytatjuk: mindenekelőtt azonos szintre helyezkedünk a beszélgetőtársunkkal, bárki legyen is az. Aztán meghallgatjuk őt, teljes űrt teremtve magunkban. (…) Ily módon magunkba fogadjuk a másikat, és megértjük őt. (…) Mivel szeretettel hallgattuk meg, ő is kedvet kap ahhoz, hogy meghallgassa, amit mi mondunk.”
Ebben a hónapban használjuk ki a mindennapos lehetőségeinket, és szőjük szorosabbra, vagy vegyük fel újra a kapcsolatot azokkal, akikkel nem azonos egyházhoz tartozunk, közeledjünk tisztelettel és barátsággal ezekhez az emberekhez és családokhoz.
És miért ne közeledhetnénk imával és ugyanilyen gyakorlattal a belső ellentétek felé is saját egyházi közösségünkben, vagy akár a politikában, a társadalom különböző területein vagy a családban is? Akkor mi is örömmel mondhatjuk majd: „Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”. - Letizia Magri
DECEMBER
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38)
Váratlan látogató érkezik egy fiatal lányhoz palesztinai otthonába, a hatalmas Római Birodalom egyik eldugott kis falujába, és ez teljesen felkavarja őt: Isten hírnöke egy meghívást közvetít, amelyre választ vár.
„Örülj!” – köszönti őt az angyal, aztán föltárja előtte Isten ingyenes szeretetét iránta, és az együttműködését kéri az emberiségről szóló tervének megvalósításához.
Mária meglepődve és örömmel fogadja az Úrral való személyes találkozás ajándékát, és egészen átadja magát a még ismeretlen terv megvalósításához, mert teljes mértékben bízik Isten szeretetében.
Íme, itt vagyok! – válaszolja nagylelkűen, és ezzel Mária határozottan az Úr szolgálatába áll, de az emberek szolgálatába is, mert mindnyájunknak ragyogó példát mutat, hogyan engedelmeskedjünk Isten akaratának.
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Az evangéliumnak erről a mondatáról elmélkedve Chiara Lubich így írt: „Terveinek megvalósításához Istennek olyan emberekre van szüksége, akik teljes alázattal és a szolga készségével bízzák rá magukat. Mária – mint igazi képviselője az emberiségnek, amelynek sorsát magára vette – ezzel a cselekedetével teljes mértékben teret enged Isten teremtő működésének. »Az Úr szolgálója« kifejezés viszont azon kívül, hogy alázatról tanúskodik, nagyon nemes rangot is jelent. Az üdvtörténetben Isten nagy és neves szolgái, Ábrahám, Mózes, Dávid és a Próféták kapták ezt a nevet, Máriának ezekben a szavaiban teljes nagysága is kifejezésre jut.”
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Mi is felfedezhetjük az életünkben Isten jelenlétét, és meghallhatjuk azt a „szót”, azt az „igét”, amelyet hozzánk intéz, hogy meghívjon szeretetterve egyik elemének megvalósítására a történelem jelen helyzetében és pillanatában. Törékenységünk és képtelenségünk érzése akár meg is akadályozhatna ebben. Halljuk meg mi is az angyal szavát: „Istennél semmi sem lehetetlen” , és inkább az Ő erejében bízzunk, mintsem a magunkéban.
Ez a tapasztalat fölszabadít a korlátaink alól, és már nem fogjuk azt gondolni, hogy elegek vagyunk önmagunknak, hanem felszínre hoz bennünk olyan erőt, olyan tartalékot, amelyre magunk sem gondoltunk volna, és végre képessé tesz arra, hogy valóban szeressünk.
Egy házaspár meséli: „Házasságunk kezdetétől fogva nyitva állt otthonunk a kórházban lévő gyerekek családtagjai előtt. Több mint száz család fordult meg nálunk, de mindig arra törekedtünk, hogy otthon érezzék magukat. Gyakran a Gondviselés is segített, hogy anyagilag győzzük ezt a befogadást, de előbb a mi készségünkre volt szükség. Legutóbb kaptunk egy nagyobb pénzösszeget, és úgy gondoltuk, hogy félretesszük, mert valakinek biztos szüksége lesz rá. Így is lett, hamarosan egy újabb kérés érkezett hozzánk. A szeretet játéka ez köztünk Istennel, s a mi részünk csak annyi, hogy benne legyünk a játékban.”
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Chiara gondolata segíthet bennünket, hogy megéljük ezt az evangéliumi mondatot. Arról szól, hogy Máriához hasonlóan mi is fogadjuk be az Igét: „… teljes készséggel és tudva, hogy nem emberi szavakról van szó. Mivel Isten igéje, ezért Krisztus jelenlétét hordozza. Tehát az ő igéjében Krisztust fogadjuk magunkba. Valósítsuk meg tehát pillanatról pillanatra, tettre készen. Ha így élünk, akkor a világ újra Krisztussal találkozhat korunkban is a városok utcáin, Krisztussal bennünk, akik ugyanúgy öltözködünk, mint a többiek, ott dogozunk az irodákban, iskolákban, találkozhatnak vele a legkülönbözőbb helyeken az emberek között.”
A karácsonyi készület időszakában próbáljunk mi is Máriához hasonlóan egy kis időt szentelni arra, hogy „kettesben” legyünk az Úrral, esetleg egy evangéliumi szakasz elolvasásával.
Próbáljuk meg felismerni a hangját a lelkiismeretünkben, melyet megvilágosít az Ige, és érzékennyé teszi a testvéreink szükségleteire.
Tegyük föl magunknak a kérdést: Miként tudnék ma Jézus jelenléte lenni, hogy ott, ahol élek, az emberek az én hozzájárulásom által is valóban egy családként élhessenek?
„Íme, itt vagyok” – ha ez lesz válaszunk, akkor lehetővé tesszük, hogy Isten a béke magjait hintse szét körülöttünk, és a szívünkben egyre nagyobb örömet érezhessünk. - Letizia Magri
NOVEMBER
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.” (Mt 23,11)
Jézus az őt követő néphez fordult, és egy új életstílust hirdetett azoknak, akik tanítványai szeretnének lenni, azt kérte, hogy haladjanak az „árral – a megszokott mentalitással – szemben”.[1]
Az ő idejében is könnyű volt csupán beszélni az erkölcsi normákról anélkül, hogy azoknak megfelelően éltek volna: vizet prédikálni és bort inni, aztán meg a kiváltságos helyeket keresni a társadalomban, hogy kitűnhessenek, mások szolgáljanak nekik, és személyes előnyöket élvezhessenek.
Jézus az övéitől egészen más logikát kér a többiekkel való kapcsolatban, azt, amely az ő életét is irányította:
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
Chiara Lubich egy találkozón így osztotta meg lelki tapasztalatát azokkal, akik az evangélium szerint akartak élni:
„Az embernek mindenekelőtt arra az egyetlen Atyára kell szegeznie tekintetét, akinek sok gyermeke van. Utána pedig fel kell ismernie a teremtményekben az egyetlen Atya gyermekeit. […] Példaképünk, Jézus életével két dolgot mond nekünk, mely mégis egy: mi az egyetlen Atya gyermekei vagyunk és egymás testvérei. […] Isten tehát az egyetemes testvériségre hívott meg minket.” [2]
Az újdonság ez: szeressünk mindenkit, mint Jézus, mert mindannyian – én is, te is és minden ember a földön – Isten gyermekei vagyunk, akiket ő öröktől fogva vár és szeret.
Így fölfedezzük, hogy a testvér, akit konkrétan, a tetteinkkel is szeretnünk kell: minden egyes ember, akivel hétköznapjaink során találkozunk. Az édesapánk, az anyósunk, a kicsi fiunk és az engedetlen is; a rab, a koldus és a fogyatékos; a főnökünk és a takarítónő; az azonos pártállású társunk és az is, akinek más a politikai meggyőződése; aki azonos hitű és közös a kultúránk, ugyanúgy, mint az idegen. A keresztényekre jellemző szeretet a testvér szolgálata:
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
Chiara így folytatja: „Törekedjünk az evangéliumi elsőbbségre úgy, hogy mindenkit szolgálunk. […] Hogyan szolgálhatunk legjobban? Ha eggyé válunk minden emberrel, akivel találkozunk, a másikat éljük, az érzéseit, és megpróbáljuk megoldani a gondjait, mintha a sajátunk lenne, mert a szeretet által a miénk lett. […] Többé nem önmagunknak élünk, magunkba fordulva, hanem a másikat éljük, megpróbáljuk együtt hordozni terheit és gondjait; osztozunk örömeiben.”[3]
Minden képességünk és tehetségünk, minden, amiben „nagynak” érezhetjük magunkat, az alkalom arra, hogy szolgáljunk. Ne szalasszuk el ezt a lehetőséget! A szakmai tapasztalat, a művészi érzék, a műveltség, de a mosoly is, hogy másokat is fel tudunk vidítani; az időnk, amelyet föláldozhatunk, hogy meghallgassuk, akit kétség vagy fájdalom gyötör; a fiatalság ereje is, de ereje az imáinknak is van, ha testi erőnk meg is fogyatkozna.
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
Az evangéliumi, érdek nélküli szeretet előbb vagy utóbb a testvérünk szívében is fölébreszti a vágyat, hogy megossza kincseit, így megújulnak a kapcsolataink a családban, a plébánián, a munkahelyen és a szórakozóhelyeken, és ezzel egy új társadalom alapjait építjük.
Hermez, egy közel-keleti kamasz fiú meséli: „Vasárnap reggel volt, és amikor felébredtem, azt kértem Jézustól, mutassa meg, hogyan szerethetnék az egész nap folyamán. Láttam, hogy a szüleim elmentek misére, és eszembe jutott, hogy kitakarítok és rendet csinálok a házban. Minden kis részletre odafigyeltem, még virágot is tettem az asztalra. Aztán reggelit készítettem, mindent szépen elrendezve. Amikor hazaértek, nagy örömmel fogadták, amivel megleptem őket. Soha nem reggeliztünk még ilyen nagy örömben, és közben egy jót beszélgettünk. Azt is el tudtam mesélni, hogy milyen tapasztalatokra tettem szert a hét folyamán. Ez a kis szeretet tett egy gyönyörű nap alapját adta meg.” - Letizia Magri
OKTÓBER
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5)
Pál apostol az igehirdetés miatt börtönben van, innen írja meg levelét a Filippi városában élő keresztény közösségnek. Ő hirdette ott elsőként az evangéliumot, sokan hittek, nagylelkűen elköteleződtek az új életben, és tanúságot tettek a keresztény szeretetről akkor is, amikor Pálnak már el kellett jönnie onnan. Nagyon örül ezeknek a híreknek, és ezért ír a levelében olyan szívbéli szeretettel a filippiekről.
Bátorítja őket, hogy egyénileg és közösségként is haladjanak előre, gyarapodjanak a szeretetben, és emlékezteti őket a példaképünkre, akitől az evangéliumi életstílust megtanulhatjuk:
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Vajon milyen ez a „lelkület”? Hogyan ismerhetjük meg Jézus legmélyebb vágyait, hogy utánozzuk őt?
Pál tudta a választ: Jézus Krisztus, az Isten fia kiüresítette önmagát és közénk jött, emberré lett és teljes mértékben az Atyát szolgálta, hogy így általa Isten gyermekei lehessünk.
Azáltal teljesítette küldetését, hogy egész életében eszerint cselekedett: folyamatosan lehajolt a kicsikhez, gyengékhez és bizonytalankodókhoz, felemelte őket, hogy megtapasztalják a szeretetet és a megváltást: a leprás, az özvegyasszony, az idegen, a bűnös.
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Akkor tudjuk felismerni és ápolni magunkban Jézus lelkületét, ha előbb felismerjük a szeretetét és megbocsátásának erejét. Aztán tekintsünk rá, és kövessük abban, ahogyan élt: tárjuk ki a szívünket, elménket és a karunkat, hogy példájára minden embert befogadjunk. Kerüljünk el minden ítélkezést az emberekkel kapcsolatban, és engedjük, hogy gazdagítson az a jó, ami bennük megvan, akkor is, ha ez a jó egy halom hibával és nyomorúsággal párosul, és „időveszteségnek” tűnik ennek okait keresni.
A legmélyebb érzés, amit Jézus lelkületéből elsajátíthatunk, az ingyenes szeretet, az akarat, hogy mások szolgálatába álljunk kisebb-nagyobb talentumainkkal, hogy bátor és konkrét tettekkel pozitív kapcsolatokat építsünk magunk körül, hogy a nehéz helyzetekben, a meg nem értés és a széthúzás közepette is szelíden, de határozottan megtaláljuk a párbeszéd és az egyetértés útját.
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Chiara Lubich-ot egész életében az evangélium vezérelte, és meg is tapasztalta ennek erejét. Így ír:
„Úgy követjük Jézust, ha felfogjuk, hogy kereszténységünknek akkor van értelme, ha másokért élünk, ha a létünkre úgy tekintünk, mint szolgálatra a testvérek iránt, ha egész életünket erre építjük. Így valósítjuk meg, ami leginkább Jézus szívén fekszik. Így éljük meg az evangélium lényegét, és így leszünk valóban boldogok.” - Letizia Magri -
SZEPTEMBER
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)
Jézus nyilvános életének delén járva nagy erővel hirdeti, hogy Isten országa közel van. Épp Jeruzsálembe készül. Tanítványai sejtik, hogy milyen nagy küldetésben jár, és felismerik benne Isten küldöttét, akire egész Izrael népe vár. Most végre szabadulást remélnek a római hatalomtól, valamint bíznak egy békét és virágzást hozó jobb világban.
Jézus azonban nem akarja, hogy ábrándokat kergessenek: világosan megmondja, hogy jeruzsálemi útja nem vezet győzelemre, hanem visszautasítják, szenvednie kell és megölik. Azt is feltárja előttük, hogy harmadnap feltámad. Nehéz megérteni és befogadni a szavait. Péter szemrehányást is tesz, nem akarja, hogy ez megtörténjen, és meg is próbálja lebeszélni róla Jézust.
Jézus határozottan meginti Pétert, aztán tanítványaihoz intézi ezt a felkavaró meghívást:
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Vajon mit kér Jézus ezekkel a szavakkal a tanítványaitól, a mai tanítványaitól is? Hogy megvessük saját magunkat? Hogy mindannyian teljes önmegtagadást vállaljunk? Azt kéri, hogy a szenvedést keressük, és így legyünk Isten nagyobb tetszésére?
Ez az ige inkább arra hív, hogy Jézus lépteit kövessük, fogadjuk be az evangéliumi értékeket és követelményeket, hogy egyre inkább rá hasonlítsunk. Ez azt jelenti, hogy éljük meg teljességgel az életet, ahogy Ő tette, akkor is, amikor a kereszt árnyékolja be utunkat.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Tagadhatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje: a fájdalom különböző formái részét képezik az emberi életnek, mégis úgy tűnik, érthetetlen számunkra, és ellenkezik a boldogság iránti vágyunkkal. Jézus pedig megtanít, hogy éppen ebben fedezzünk fel egy váratlan fényt. Olyan ez, mint amikor néha belépünk egy templomba, és felfedezzük, milyen csodálatos és ragyogó üvegablakai vannak, melyeken kívülről nem látszik semmi szépség.
Ha Jézust akarjuk követni, Ő azt kéri, hogy teljes mértékben fordítsuk meg az értékrendünket, mozdítsuk ki önmagunkat világunk középpontjából, és utasítsuk vissza a személyes érdekérvényesítés logikáját. Azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk oda mások szükségleteire, mint a sajátunkra, hogy próbáljunk minden erőnkkel örömet szerezni másoknak, úgy, mint Ő, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy bátorítsa és reménnyel töltse el azokat, akikkel találkozott. Az önzésünktől való megszabadulás útján elindulhatunk emberségünk kiteljesedése felé, és ebben a szabadságban megtalálhatjuk személyiségünk teljes megvalósulását.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Jézus arra hív, hogy tegyünk tanúságot az evangéliumról, akkor is, ha ezt a hűséget próbára teszik a környezetünkben tapasztalható kisebb-nagyobb értetlenségek. Jézus velünk van, és azt akarja, hogy vele együtt tegyük fel az életünket arra, hogy megvalósuljon a legnagyobb ideál: az egyetemes testvériség, a szeretet civilizációja.
A szeretet radikalizmusa az emberi szív legmélyebb vágya. Ezt tanúsítják a nem keresztény vallási hagyományok egyes követői is, akik komolyan a lelkiismeretükre hallgattak. Gandhi így ír: „Ha valaki megölne, és én a gyilkosomért mondott imával az ajkamon halnék meg, és Istenre emlékeznék az Ő élő jelenlétének tudatában szívem szentélyében, akkor és csak akkor lehetne elmondani rólam, hogy él bennem az erősek erőszakmentessége.” [1]
Chiara Lubich a megfeszített és elhagyott Jézus titkában találta meg az orvosságot a sebek gyógyítására személyes életünkben és az emberek, csoportok és népek között is. Sokakkal megosztotta ezt a tapasztalatát, amikor például 2007-ben a különböző keresztény egyházak és egyházi közösségek Stuttgartban megtartott rendezvényére így írt:
Életünk folyamán mi is mindnyájan átélünk az övéhez legalább kicsit hasonló fájdalmakat. (…) Amikor szenvedünk, és átéljük ezeket a fájdalmakat, Őrá emlékezzünk, aki mindezt magára vette: szinte Ő van jelen, az Ő fájdalmában részesedünk. Tegyünk úgy, mint Jézus, aki nem maradt ott megkövülten, hanem ahhoz a kiáltáshoz még hozzáfűzte: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és újra ráhagyatkozott az Atyára.
Hozzá hasonlóan mi is túlléphetünk a fájdalmon, és legyőzhetjük a megpróbáltatást azzal, hogy kimondjuk: „Szeretlek, elhagyott Jézus, téged szeretlek ebben, ez a fájdalom rád emlékeztet, a te megnyilvánulásod, a te arcod”. És ha a következő pillanatban tovább szeretjük a testvéreinket, és azt tesszük, amit Isten akar, legtöbbször megtapasztaljuk, hogy a fájdalom (…) örömre változik. (…) Azokban a kis közösségekben is, ahol élünk, (…) találkozhatunk kisebb vagy nagyobb széthúzással. Ezekben a fájdalmakban is az Ő arcát fedezhetjük fel, legyőzhetjük magunkban a fájdalmat, és azon lehetünk, hogy helyreállítsuk a testvériséget a többiekkel. (…) A közösségi kultúra útját és modelljét a keresztre feszített és elhagyott Jézusban találjuk meg.” [2] - Letizia Magri -
[1] M.K. Gandhi, Antiche come le montagne, Ed. di Comunità, Milano 1965, pp. 95-96.
[2] C. Lubich, A közösségi kultúráért – „Együtt Európáért” Nemzetközi találkozó – Stuttgart, 2007. május 12. – web oldal: http://www.fokolare.hu/wp-content/uploads/2007/05/St_Chiara_Lubich.doc
AUGUSZTUS
“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.” (Zsolt 145,9)
Ez a zsoltár dicsőítő ének, az Úr királyságát magasztalja, mert uralmának nem lesz vége: örök és hatalmas, de irgalmas és jóságos. Inkább olyan, mint egy hozzánk, gyermekeihez közel álló apa, mintsem egy hatalmas uralkodó.
Istenről szól ez a himnusz, túláradó, anyai gyöngédségéről: irgalmas, megfontolt a haragban, telve szeretettel, jóságos mindenki iránt…
Jóságát megmutatja Izrael népének, és kiterjeszti minden művére, amelyet keze alkotott, minden emberre és minden teremtményre.
A zsoltáros a vers végén arra hív minden élőt, hogy kapcsolódjon be dicsőítő énekébe, hogy egyre több hang harmóniája hirdesse:
“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.”
Isten a teremtett világot rábízta a férfi és a nő dolgos kezére: számunkra olyan ez, mint egy nyitott könyv, amelyben jóságáról olvashatunk. Meghívott, hogy együttműködjünk vele, a Teremtővel, és szeretet-tervét követve további oldalakat írjunk az igazságról és a békéről.
Ám sajnos a közöny és az önzés miatt megsebzett embereket látunk magunk körül, akik sokszor ki vannak szolgáltatva. A teremtett környezetünk esetében sincs ez másképp, mert féktelenül fölemésztik a környezeti erőforrásokat saját érdekükben és a közjó kárára.
Az utóbbi években keresztény körökben tudatára ébredtünk és jobban odafigyelünk, hogy tiszteljük a teremtett világot. Gondoljunk csak a különböző felhívásokra egyházi vezetők részéről, amelyek arra buzdítanak, hogy fedezzük fel a természetben az isteni jóság tükörképét, és tekintsük azt az egész emberiség örökségének.
I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka így írt erről tavaly a teremtéssel való törődés világnapjára küldött üzenetében: “Állandó éberségre van szükség, képzésre és tanításra, hogy világos legyen számunkra az összefüggés a jelenlegi ökológiai válság és az emberi szenvedés között […], amely […] az általunk is megélt környezeti krízis eredménye és gyümölcse. Vissza kell tehát térnünk a régóta ismert szépségekhez […]: mértékletesség és önmegtartóztatás, ez az egyetlen út, amely a természeti környezetünkkel való bölcs bánásmódhoz vezet. A féktelen mohóság ugyanis, hogy anyagi szükségleteinket kielégítsük, az ember lelki elszegényedéséhez vezet, és ezzel együtt jár a természeti környezetünk elpusztítása is.”
Ferenc pápa pedig Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: “A természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az együttélés és a közösségalkotás képességét. Jézus emlékeztetett minket arra, hogy Isten a mi közös Atyánk, és ez testvérekké tesz minket. A testvéri szeretet csak ingyenes lehet. […] Ugyanez az ingyenesség késztet minket arra, hogy szeressük és elfogadjuk a szelet, a napot vagy a felhőket, még ha nem is vetik ellenőrzésünk alá magukat. […] Ismét át kell éreznünk, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért, továbbá megéri jónak és tisztességesnek lenni.”
Használjuk ki tehát a szabadidőnket, amikor nem dolgozunk, és minden más lehetőséget a nap folyamán, hogy feltekintsünk az égre, a fenséges csúcsokra, a tenger végtelenségére, vagy akár csak egy kis fűszálra, amely az út szélén kibújt. Ez segít, hogy felismerjük a Teremtő nagyságát, aki az életet szereti, és újra megtaláljuk reménységünk okát az ő végtelen jóságában, mely mindent átölel és figyelemmel kísér.
Családunkkal együtt éljünk mértékletesen, tiszteletben tartva környezetünket, mások szükségleteit, hogy gazdagodjunk a szeretetben. Osszuk meg szegényebb testvéreinkkel a föld termését és munkánk gyümölcsét, mert ezzel teszünk tanúságot az élet teljességéről és öröméről, legyünk gyengédek, jóindulatúak, akik megbékéltek környezetükkel. - Letizia Magri
JÚLIUS
JÚNIUS
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20, 21)
Jézus keresztre feszítése után a tanítványok bezárkóztak, mert meg voltak ijedve és össze voltak zavarodva, annak ellenére, hogy előtte Vele jártak-keltek Palesztina útjain, amikor mindenkinek hirdette, hogy Isten Atya, és mindenkit gyengéden szeret.
Az Atya elküldte Jézust, hogy az életével tanúságot tegyen erről a nagy újdonságról, sőt mi több, megnyissa az utat, hogy az emberek Istennel találkozhassanak: Istennel, aki háromság, önmagában is szeretetközösség, és ebbe a végtelen ölelésbe vonja be teremtményeit.
Nyilvános működése során sokan látták, hallották és tapasztalták jóságát, befogadó, megbocsátó és reményt adó szavainak és tetteinek gyümölcsét. Aztán elítélték és keresztre feszítették. Ezek után írja le János evangéliuma, hogy Jézus harmadnapra föltámadt, megjelent tanítványainak és meghívta őket, hogy folytassák küldetését:
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mintha azt mondaná nekik: „Emlékeztek, mennyire mellettetek álltam, mennyire szomjaztátok az igazságot és a békét, és én hogyan oltottam szomjúságotokat? Hogyan gyógyítottam meg testben és lélekben, akiket az emberek kitaszítottak és megvetettek? Hogyan védtem meg a szegények, az özvegyek és az idegenek méltóságát? Folytassátok most már ti! Hirdessétek az evangéliumot, amelyet kaptatok, hirdessétek, hogy Isten azt szeretné, hogy mindenki találkozzon vele. Hirdessétek, hogy ti mindannyian testvérek vagytok.”
Minden ember a Szeretet Isten képére van megteremtve, ezért a szívében vágyik arra, hogy találkozzon Vele, valamint minden kultúra és társadalom megpróbálja felépíteni az együttéléshez szükséges kapcsolatokat. De mennyi fáradsággal jár ez, mennyi ellentmondás és nehézség akadályoz a célhoz vezető úton! Ezek a legmélyebb vágyaink nap mint nap ellentétbe kerülnek emberi törékenységünkkel, bezárkózunk, félelem tölt el, bizalmatlanok vagyunk, és előítéletek élnek bennünk egymás iránt.
Az Úr viszont ma is nagy bizalommal ismétli:
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mit kezdjünk ebben a hónapban ezzel a meghökkentő meghívással? Vajon nem eleve halva született gondolat testvériséget építeni a többnyire megosztott emberiség körében? Érdemes egyáltalán belekezdeni?
Egyedül valóban soha nem lennénk képesek erre, de Jézustól rendkívüli ajándékoz kaptunk, a Szentlelket, aki segít kitartanunk, hogy minden embert szeressünk, még az ellenségeinket is.
„A Szentlélek, akit a keresztségben megkapunk […], lévén a szeretet és az egység lelke - legyőzve a faji,kulturális és társadalmi hovatartozás különbségeiből fakadó nehézségeket - minden hívőt egyesített a Feltámadottal és egymással. [...]Önzésünk építi fel azokat a falakat, melyek elszigetelnek a többiektől és kizárják világunkból azokat, akik mások, mint mi. [...] Hallgatva a Szentlélek hangjára azon fáradozunk majd, hogy minden téren növekedjünk ebben az egységben és közösségben. [...]azáltal , hogy elfojtjuk a megosztottság a csíráit, melyeket magunkban hordozunk.”
A Szentlélek segítségével mi is idézzük fel és éljük meg ebben a hónapban a szeretetre indító igéket, használjunk ki minden kis és nagy lehetőséget a többiekkel való kapcsolatban: hallgassuk meg őket, érezzünk együtt velük, folytassunk párbeszédet, bátorítsuk és vonjuk be őket, törődjünk velük, bocsássunk meg nekik és értékeljük őket. Így eleget teszünk a jézusi küldetésnek, hogy folytassuk a küldetését, és legyünk közvetítői a tőle kapott életnek.
A buddhista szerzetesek egy csoportja is ezt tapasztalta meg a Fokoláre Mozgalom olaszországi nemzetközi városkájában, Loppiánóban, ahol mind a nyolcszáz lakos megpróbál az evangéliumhoz hűen élni. Mélyen megérintette őket az evangéliumi szeretet, amelyet korábban nem ismertek. Egyikük ezt mesélte: „A piszkos cipőmet az ajtón kívül hagytam, és másnap reggelre valaki kitisztította. Az ajtón kívül hagytam a piszkos ruhámat, és reggelre valaki kimosta, kivasalta. Tudták, hogy fázom, mert Dél-kelet ázsiai vagyok, ezért jobban befűtöttek, és plusz takarót is kaptam. Egyik nap megkérdeztem, hogy miért tettétek ezt. „Egyszerűen azért, mert szeretünk” – hangzott a válasz. És ez az esemény a buddhisták és a keresztények között igazi párbeszédet indított el. - Letizia Magri
Május
„Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
Evangéliumának végén Máté elbeszéli Jézus földi életének utolsó eseményeit, hogy feltámadt, és beteljesítette küldetését. Meghirdette Isten újjáteremtő szeretetét minden teremtmény iránt, és megnyitotta a testvériségre vezető utat az emberiség történelmében. Máté számára Jézus a „velünk az Isten”, az Emmánuel, akit a próféták megjövendöltek, és akire Izrael népe várt.
Jézus, mielőtt visszatér az Atyához, összegyűjti tanítványait, akiknek közelebbről is feltárta küldetését, és rájuk bízta, hogy vigyék tovább művét.
Merész vállalkozás ez, de Jézus biztatja az apostolokat: nem fordul el tőlük, sőt megígéri, hogy velük marad minden nap, támogatja, elkíséri és bátorítja őket „a világ végezetéig”.
Segítségével tanúságot tesznek majd a vele való találkozásról, igéjéről, befogadó és irgalmas szeretetéről mindenki iránt, hogy sokan találkozhassanak vele, és együtt alkossák Isten új népét a szeretet parancsa alapján.
Mondhatjuk, Isten örömére van, hogy velem, veled, velünk lehet minden nap a világ végezetéig, saját személyes életünk és az egész emberiség történelmének végéig. Vajon ez valóban így van? Valóban találkozhatunk vele?
Igen, „Ő ott van minden sarkon, mellettünk jár. Elrejtőzik a szegényekben, a lenézettekben, a kicsikben, a betegekben, a tanácstalanokban és azokban, akik nem élhetnek szabadon. Ott van abban, aki csúnya, és aki kitaszított… Azt mondta: »… éhes voltam, és ennem adtatok…« Tanuljuk meg fölfedezni őt ott, ahol van!”
Jelen van igéjében, amelyet ha gyakorlatra váltunk, megújítja a létünket, jelen van a föld minden pontján az Eukarisztiában, és működik a lelkipásztorokon keresztül is, akik a népet szolgálják. Jelen van, amikor egyetértésre tudunk jutni egymás között , így hatékonyabb az imádságunk, amellyel az Atyához fordulunk, és fényt kapunk mindennapi döntéseinkhez.
„Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”: mekkora reményt kelt ez az ígéret! Arra bátorít, hogy keressük meg őt utunkon. Tárjuk ki a szívünket és a karunkat, legyünk készen a befogadásra és az osztozásra egyénileg, és együtt is, mint családi vagy egyházi közösség, munkahelyi vagy baráti társaság, civil- vagy vallási szervezet. Így Jézussal találkozhatunk, öröm és fény tölt el, amely az Ő jelenlétét jelzi.
Ha minden reggel arra gondolunk: „Szeretném ma fölfedezni, hol akar találkozni velem Isten!”, akkor mi is olyan örömet tapasztalunk majd, mint amiről a következő történet szól.
„Férjem édesanyja egészen a féltékenységig ragaszkodott a fiához. Egy évvel ezelőtt daganatot állapítottak meg nála. Kezeléseket kapott és ápolásra volt szüksége, amelyet lánya nem tudott vállalni. Ebben az időszakban vettem részt a máriapolin, ahol megismertem a Szeretet-Istent, és ez megváltoztatta az életemet. Megtérésem első következménye az volt, hogy összes félelmemet legyőzve magunkhoz vettük anyósomat. Új fény árasztotta el a szívemet, és ezért őt is új szemmel láttam. Most már tudtam, hogy Jézust ápolom és gondozom benne. Ő pedig legnagyobb meglepetésemre viszonozta ezt, minden kis gesztusra nagy szeretettel válaszolt.
Sok áldozatot kért tőlünk ez az időszak, és amikor anyósom megnyugodva elköltözött az égbe, mindannyiunk szívében béke volt.
Azokban a napokban vettem észre, hogy gyermeket várok, akire kilenc éve vágytunk! Ez a gyermek számunkra Isten szeretetének kézzelfogható jele volt.” - Letizia Magri -
Április
„Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29)
Ezt a kérést intézi a hozzájuk szegődött ismeretlenhez a két útitárs a Jeruzsálemből Emmauszba vezető úton, miután arról „beszélgettek és tanakodtak”, ami az előző napokban a városban történt.
Úgy tűnt ő az egyetlen, aki nem tud semmit az eseményekről, ezért maguk közé fogadják és mesélnek neki arról az emberről, „aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt”, és ők bíztak benne. Azonban a főpapjaik és a zsidó hatóságok a rómaiak kezére adták, aztán halálra ítélték, és keresztre feszítették. Hatalmas tragédia ez, amelynek maguk sem értik az értelmét.
Út közben az ismeretlen az írásokból kiindulva segít nekik megérteni ezeknek az eseményeknek a lényegét, és újra lángra gyújtja a szívükben a reményt. Amikor Emmauszba érnek, meghívják vacsorára: „Maradj velünk, mert esteledik”. Miközben együtt étkeznek, az ismeretlen megáldja a kenyeret és odanyújtja nekik. Erről a mozdulatról fölismerik őt: a Megfeszített halott volt, de most föltámadt! A két ember rögtön megváltoztatja a tervét: visszatérnek Jeruzsálembe, hogy fölkeressék a többi tanítványt, és elmondják nekik a nagy hírt.
Lehet, hogy mi is csalódottak vagyunk, felháborodunk és elveszítjük a bátorságot, mert tragikus, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos igazságtalanságok láttán, amelyek ártatlan és védtelen embereket érnek. Saját életünkben is jelen van a fájdalom, a bizonytalanság és a homály… Mennyire szeretnénk ezt átalakítani, hogy béke, remény és fény töltsön el bennünket és a többieket is!
Valóban szeretnénk találkozni Valakivel, aki mélyen megért és fényt ad életutunkon?
Jézus, az Isten-ember azért, hogy feltétlenül azonosuljon mindannyiunkkal saját helyzetünkben, szabadon elfogadta, hogy hozzánk hasonlóan megtapasztalja a fájdalom sötétségét. A testi fájdalmat, de a belső fájdalmat is: barátai megtagadták, és még Istentől is elhagyatva érezte magát , akit mindig Atyjának nevezett. Mivel rendíthetetlenül bízott Isten szeretetében, legyőzte ezt a hatalmas fájdalmat, újra rábízta magát , tőle pedig új életet kapott.
Ezen az úton vezet és kísér bennünket embereket is:
„Ő jelen van mindabban, aminek fájdalom íze van. (…) Törekedjünk tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és másokéban, a körülöttünk élő emberiség gyötrelmeiben. Ő ott van ezekben, mivel magára vette mindegyiket. (…) Elég, ha teszünk valami konkrétat azért, hogy enyhítsük szenvedéseit a szegényekben, (…) s felfedezzük az élet új teljességét.”
Egy hétéves kislány mesélte: „Nagyon sokat szenvedtem, amikor apukám börtönbe került. Jézust szerettem benne. Így nem sírtam, amikor elmentünk meglátogatni.”
Egy fiatalasszony pedig így vall: „Férjem, Roberto mellett voltam élete utolsó hónapjaiban, miután megállapították, hogy nincs remény. El sem mozdultam mellőle. Őt láttam és Jézust láttam… Roberto a kereszten volt, tényleg a kereszten.” Kölcsönös szeretetük útmutatás volt a barátaik számára. Segíteni kezdtek, és ebből egy szolidaritási akció született, amely még ma is tart, kiterjedt sokakra, sőt egy szociális egyesület is született belőle „Átöleljük a Világot” néven. „Amit Robertóval megéltünk – meséli az egyik barátja –, arra indított, hogy kövessük őt az Istenhez vezető úton. Sokszor megkérdeztük, mi értelme van a szenvedésnek, a betegségnek, a halálnak. Azt hiszem, hogy aki részesült abban az ajándékban, hogy Roberto mellett járhatta be életútjának egy szakaszát, elég világosan tudja erre a választ.”
Ebben a hónapban minden keresztény Jézus halálának és föltámadásának titkát ünnepli. Legyen ez alkalom arra, hogy újra lángra lobbantsuk hitünket Isten szeretetében, aki lehetővé teszi, hogy a fájdalmat szeretetté alakítsuk. Minden elszakadás, elválás, kudarc, sőt még a halál is, fény és béke forrása lehet számunkra is. Minden élethelyzetben legyünk biztosak Isten közelségében, és ismételjük mi is bizalommal az emmauszi tanítványok kérését: „Maradj velünk, mert esteledik”! - Letizia Magri
Március
„… engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)
A földön sokfelé dúlnak kegyetlen és véget nem érő háborúk, és pusztítanak családokat, törzseket és népeket. Egy húszéves lány, Glória meséli: „Megtudtuk, hogy az egyik falut felégették, és sokan vannak, akiknek semmijük sem maradt. Barátaimmal összegyűjtöttük, amiről úgy gondoltuk, hogy hasznos lehet: matracot, ruhát, élelmiszert. Nyolc órát utaztunk, míg odaértünk, és teljesen kétségbeesve találtuk ezeket az embereket. Meghallgattuk, vigasztaltuk, átöleltük, biztattuk őket. Az egyik család azt mondta: »A kislányunk bent volt a házban, amikor fölgyújtották, és úgy éreztük, mi is meghaltunk vele együtt. A ti szeretetetekből erőt merítettünk, hogy meg tudjunk bocsátani azoknak, akik ezt tették.«”
l
Pál apostotapasztalata is hasonló, mert üldözte a keresztényeket , aztán teljesen váratlanul egyik útja során találkozott Isten ingyenes szeretetével. Isten pedig éppen őt küldte, hogy nevében hirdesse a kiengesztelődést.
Így szenvedélyes és hiteles tanúságtevője lett Jézus misztériumának: halálának és föltámadásának, amellyel kiengesztelte a világot Istennel, hogy mindenki megismerhesse és megélhesse a közösséget vele és a testvérekkel. Pál igehirdetése által az evangéliumi üzenet: „engesztelődjetek ki Istennel”, még a pogányokhoz is eljutott és meghódította őket, pedig akkoriban úgy tekintettek rájuk, hogy ők állnak legmesszebb az üdvösségtől.
Hagyjuk, hogy Isten irgalma – túláradó szeretete – a mi szívünket is meggyógyítsa, annak ellenére, hogy sokszor elbizonytalanodunk a hibáink és tévedéseink miatt, amelyek el akarják hitetni velünk, hogy nincs is szükségünk erre. Ő végre szabaddá tesz minket, hogy másokkal is megosszuk ezt a mérhetetlen kincset, és hozzájáruljunk a béke építéséhez, mely Isten terve az emberiségről és az egész teremtett világról. Ez fölötte áll a történelem minden ellentmondásának, ahogy Chiara Lubich is írja:
„(…) A kereszten, Fiának halála által Isten tanúságot tett irántunk való végtelen szeretetéről. Krisztus keresztje által kiengesztelt minket önmagával. Hitünknek ez az alapigazsága ma különösen is aktuális.
Ez az a kinyilatkoztatás, amelyet az emberiség vár: igen, Isten szeretete mindenkihez közel van, és mindenkit túláradóan szeret. A mai világnak szüksége van erre a hírre, de mi csak akkor tudjuk ezt elmondani, ha előbb meggyőzzük önmagunkat. Újra és újra meg kell hallanunk ezt a hírt, és éreznünk, hogy Isten szeretete vesz körül bennünket akkor is, amikor ennek az ellenkezőjét gondolnánk. (…) A magatartásunkkal kellene hihetővé tennünk ezt az igazságot, amelyet hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt az oltárra visszük az áldozatunkat, ki kell békülnünk testvéreinkkel, ha valami panaszuk van ellenünk (vö. Mt 5,23-24)… Szeressük egymást úgy, ahogy ő szeretett minket, ne zárkózzunk be és ne legyenek előítéleteink, hanem nyitottan fogadjuk be és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket adni egymásért. Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények megkülönböztető jegye, amely ma ugyanúgy érvényes, mint Krisztus első követőinek idejében. Ha megéljük ezt az igét, akkor valóban a kiengesztelődés magvetői leszünk.”
Február
„Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek” (Ez 36,26)
A szívről az érzések, az érzelmek, a szenvedélyek jutnak eszünkbe. A bibliai szerző számára azonban ez jóval mélyebb tartalommal bír: a lélekkel együtt a szív az ember életének a középpontja, itt születnek a döntései, itt zajlik benső, lelki élete. A hússzív hagyja, hogy Isten igéje alakítsa, vezesse, és „békés gondolatok” ébrednek benne testvérei iránt. A kőszív magába zárkózik, képtelen mást meghallgatni és irgalmasnak lenni.
Miért van szükségünk új szívre és új lélekre? Elég, ha körülnézünk. A kőszívekből mindenütt erőszak, korrupció és háború születik, mert nem nyitottak Isten teremtő terve előtt. Ha őszintén magunkba tekintünk, talán nem azt vesszük észre, hogy sokszor bennünket is önző vágyak irányítanak? Valóban szeretettel és embertársaink javára hozzuk meg döntéseinket?
Nyomorúságos emberségünk láttán Isten megkönyörül rajtunk. Jobban ismer bennünket, mint mi magunk, és tudja, hogy új szívre van szükségünk. Ezt meg is ígéri Ezekiel prófétának, és nem csak az egyes emberekre gondol, hanem egész népére. Isten álma, hogy egybegyűjtse a népek nagy családját, ahol a kölcsönös szeretet törvénye uralkodik, ahogy azt kezdetben elgondolta. Történetünk során többször is beigazolódott egyrészről, hogy mi magunk képtelenek vagyunk megvalósítani a tervét, másrészről Isten soha nem fárad bele, hogy újra kezdeményezzen, ráadásul azt is megígérte, hogy ő maga olt belénk új szívet és új lelket.
Ígéretét pedig akkor teljesítette be egészen, amikor elküldte a földre a Fiát, pünkösdkor pedig kiárasztotta a Lelkét. Ebből egy közösség született – az első jeruzsálemi közösség –, az „egy szív, egy lélek” valóságában élő emberiség mintaképe.
Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ehhez az új emberiséghez tartozzunk, én is, aki ezt a magyarázatot írom, te is, aki olvasod és meghallgatod. De még inkább meg vagyunk hívva arra, hogy építsük, jelenvalóvá tegyük saját környezetünkben és munkahelyünkön. Micsoda küldetést kaptunk, mekkora bizalommal van Isten irántunk! Ne hagyjuk, hogy úrrá legyen rajtunk a csüggedés a társadalomban meglevő sok korrupció láttán, ne nyugodjunk bele közömbösen, hogy a rossz nagyobb nálunk. Tágítsuk ki „a szívünket Jézus Szívének méreteire. Mekkora munka! De ez az egyetlen, ami szükséges. Ha ezt tettük, mindent megtettünk.” – mondta Chiara Lubich, és így folytatta: „Mindenkit, aki közelünkbe kerül, úgy kell szeretnünk, ahogy Isten szereti. És mivel az időben élünk, egyszerre egy felebarátunkat szeressük, és ne maradjon a szívünkben nosztalgia a másik testvér iránt, akivel az imént találkoztunk.”
Ne saját elégtelen erőnkben és képességeinkben bízzunk, hanem abban, amivel Isten megajándékoz: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek.”
Ha hallgatunk kérésére, hogy mindenkit szeressünk, ha engedjük, hogy a bennünk szóló Lélek hangja vezessen, akkor az új emberiség élő sejtjei, az új világ építői leszünk a népek és kultúrák gazdag sokszínűségében. - Fabio Ciardi
Január
„Valóban, Krisztus szeretete indít minket” (vö. 2Kor 5,14-20)
„Tegnap este anyukámmal és barátnőjével étterembe mentünk vacsorázni. Csak egy kevés borsót rendeltem, hogy aztán sok édességet tudjak enni, mert nagyon szeretem. Anyukám viszont ezt nem engedte. Már majdnem elment a kedvem az egésztől, de arra gondoltam, hogy Jézus ott ül anyukám mellett, és rámosolyogtam.” „Egy fárasztó nap után végre hazaértem. Tévézés közben az öcsém kivette a kezemből a távirányítót. Nagyon dühös lettem, de aztán megnyugodtam, és hagytam, hogy ő nézze a tévét.” „Apukám beszélt hozzám, én pedig csúnyán válaszoltam neki. Ránéztem, és láttam, hogy megbántódott. Bocsánatot kértem, és megbocsátott.”
Egy római iskola ötödik osztályos tanulói mesélték ezeket a tapasztalatokat az élet igéjével kapcsolatban. Talán nem látunk közvetlen összefüggést a tapasztalatok és az élet igéje között, amit abban a hónapban éltek, de láthatjuk a gyümölcsét, a megélt evangélium ugyanis szeretetre indít. Bármelyik igét próbáljuk élni, a hatása mindig ugyanaz: megváltoztatja az életünket, lelkünkre köti, hogy figyeljünk arra, mire van szüksége a másik embernek, és arra késztet, legyünk testvéreink szolgálatára. Nem is lehet ez másképp, mert ha befogadjuk és megéljük az igét, akkor Jézus születik meg bennünk, és segít úgy cselekednünk, ahogy Ő. Erre gondolt Pál, amikor a korintusiakhoz fordult ezekkel a szavakkal.
Az apostol mélyen megtapasztalta Jézus jelenlétét, ennek késztetésére hirdette az evangéliumot és munkálkodott az általa látogatott közösségek egységén. Megtapasztalta Jézus szeretetét és üdvösségét, és oly mélyen behatolt az életébe, hogy soha senki és semmi el nem választhatta tőle. Már nem Pál élt, hanem Jézus élt benne. Az a tudat, hogy az Úr annyira szerette őt, hogy életét adta érte, lenyűgöző volt, nem hagyta nyugodni, hanem feltartóztathatatlan erővel arra késztette, ő is így cselekedjen, ugyanilyen szeretettel.
Vajon Krisztus szeretete bennünket is ilyen magával ragadó erővel késztet?
Ha megtapasztaltuk szeretetét, akkor nekünk is szeretnünk kell, bátran odalépni, ahol megosztottságot, perlekedést, gyűlöletet látunk, hogy egyetértést, békét és egységet vigyünk. A szeretet képessé tesz, hogy a szívünk túllásson az akadályokon, közvetlen kapcsolatba kerüljünk az emberekkel, és megértő, befogadó lélekkel keressünk megoldást. Ezt mindenképpen meg kell tennünk, az egységet minden áron építenünk kell, nem hagyhatjuk, hogy lefékezzen az óvatoskodás, valamiféle nehézség vagy összeütközés.
Ez különösen is fontos és sürgős az ökumené terén. Ebben a hónapban ezt az igét választották a keresztények egységéért tartott imahét mottójául, hogy a különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozó keresztények együtt megéljék, és mindenki megérezhesse Krisztus szeretetének sürgetését, egymás felé forduljanak és így helyreállítsák az egységet.
„A kiengesztelődés szellemében csak az a hiteles keresztény – állította Chiara Lubich 1997. június 23-án Ausztriában, Graz-ban a II. Európai Ökumenikus Nagygyűlésen –, aki Isten szeretetével tudja szeretni a többieket, aki Krisztust látja mindenkiben. Krisztus mindenkié, Jézus az egész emberi nemért halt meg, aki mindig kezdeményez, elsőként szeret, olyan szeretettel, amely mindenkit úgy szeret, mint önmagát, aki eggyé válik a testvéreivel fájdalmakban és örömökben egyaránt. Az egyházaknak is ilyen szeretettel kell szeretniük.”
Éljük meg mi is a római iskolások gyermeki egyszerűségével és komolyságával a szeretet radikalitását. - Fabio Ciardi
2016.
DECEMBER
„Ő jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” (Iz 35,4)
Az ige jelen időben van: jön. A jelenről állítjuk ezt. Nem kell holnapig várnunk, vagy az idők végezetéig, vagy a másik életig. Isten most rögtön cselekszik, a szeretet nem ismeri a halogatást vagy a késlekedést. Izajás próféta a néphez intézte szavait, akik aggódva várták, hogy vége legyen a száműzetésnek és visszatérhessenek hazájukba. A karácsonyi várakozás napjaiban nem feledkezhetünk meg arról, hogy Mária is hasonló ígéretet kapott a szabadulásra: „Az Úr van teveled” (Lk 1,28); így adta hírül neki az angyal a Megváltó születését.
Eljövetele nem szokványos esemény, hanem meghatározó és fontos közbelépés: azért jön, hogy megváltson bennünket! Mitől is? Lehet, hogy súlyos veszélyben vagyunk? Igen. Néha tudatában vagyunk ennek, néha viszont észre sem vesszük. Közbelép, mert látja az önzést, a közömbösséget a szenvedők és szükségben élők iránt, a gyűlöletet és a szakadást. Beteg az emberiség szíve. Ő pedig megkönyörül teremtményein, és nem akarja, hogy elvesszenek.
Felénk nyújtja a kezét, mint amikor egy fuldoklót kimentünk a vízből. Mostanában ez a kép sajnos nap mint nap a szemünk elé tárul, mert látjuk a menekülteket, akik a tengeren érkeznek, és azt is, milyen elszántan ragadják meg a mentőmellényt vagy a kinyújtott kezet. Mi is minden pillanatban megragadhatjuk Isten felénk nyújtott karját, és bizalommal követhetjük őt. Nemcsak meggyógyít az önmagunkba fordulástól, a bezárkózástól, hanem arra is képessé tesz, hogy segítsünk annak, aki szükséget szenved, szomorú, vagy az élet megpróbáltatásait viseli.
„Természetesen nem a történelmi Jézus, vagy Jézus, mint a Misztikus Test Feje oldja meg a problémákat – írja Chiara Lubich. – Ezt a mi-Jézus teszi, az én-Jézus, a te-Jézus… Amikor az Ő kegyelme él az emberben, az adott emberben lévő Jézus fog hidat verni, utat építeni… […] Másik Krisztusként, az Ő misztikus testének tagjaként adja minden ember sajátos hozzájárulását a legkülönfélébb területeken: a tudomány, a művészet, a politika, a kommunikáció területén, és így tovább.” Így az ember Krisztussal társteremtő és társmegváltó lesz. „A megtestesülés folytatódik, a teljes megtestesülés, mely Krisztus misztikus testének minden egyes Jézusára vonatkozik.”
Így történt Robertóval, aki fogvatartott volt, és megtalálta azt, aki „megszabadítja” őt, és maga is „szabadítóvá” vált. Történetét elmesélte a pápának 2016. április 24-én, a Máriapolin Rómában, a Villa Borghese parkban.
„A hosszú börtönbüntetés után úgy gondoltam, új életet kezdek, de amint tudjuk, még ha az ember letölti is a büntetést, az emberek szemében soha nem lesz igazán jó. A munkakeresés során minden ajtó bezárult előttem. Koldulnom kellett, és hét hónapig hajléktalan voltam. Akkor találkoztam Alfonsóval, aki egy szervezetet alapított, melynek segítségével támogatja a rabok családjait. »Ha újra akarsz kezdeni, gyere velem« – mondta. Már egy éve segítek neki a bevásárolt áruból csomagokat készíteni a bebörtönzöttek családjainak, akiket látogatunk. Számomra ez kegyelem, mert a saját helyzetemet ismerem föl bennük. Látom, micsoda méltósággal élnek ezek az egyedülálló asszonyok a kisgyerekeikkel, kétségbeejtő helyzetekben, és arra várnak, hogy valakitől egy kis vigaszt, egy kis szeretetet kapjanak. Ajándékozni kezdtem magamat, és újra rátaláltam saját emberi méltóságomra, értelmet nyert az életem. Még egy plusz erőt is kaptam, mert Isten él a szívemben, érzem, hogy szeretnek…” - Fabio Ciardi
NOVEMBER
„Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,13)
Van, amikor elégedettek vagyunk, erőt érzünk magunkban, úgy tűnik, minden egyszerű és könnyű. Máskor teherként nehezednek ránk a problémák és megkeserítik a napjainkat. Lehetnek ezek kisebb kudarcok a mellettünk élők iránti szeretetben, vagy képtelenek vagyunk megosztani másokkal nagy életcéljainkat. Lehet ez egy betegség, aggasztó anyagi gond, csalódás a családtagjainkban, belső kétség vagy megingás, munkanélküliség vagy háborús helyzet, amely nyomaszt, és nem találunk kiutat. Ezekben a helyzetekben az a legnehezebb, hogy látszólag egyedül vagyunk kénytelenek szembenézni a próbatételekkel, nem kapunk támogatást senkitől, aki határozottan segíteni tudna.
Kevesen éltek át annyi örömet és fájdalmat, annyi sikert és meg nem értést, mint Pál apostol, ő mégis bátran teljesítette küldetését, és nem engedte, hogy erőt vegyen rajta az elbizonytalanodás. Vajon „szuper-hős” volt? Nem. Gyenge, törékeny és a feladatra alkalmatlan embernek érezte magát, de volt egy titka, amelyet feltárt a Filippiben élő barátai előtt: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Felfedezte Jézus állandó jelenlétét az életében. Pál akkor sem érezte magát egyedül, amikor mindenki elhagyta: Jézus akkor is mellette állt. Ő volt a támasza, Ő vezette tovább és segítette, minden viszontagságon át. Teljesen átjárta az életét, és Ő lett számára az erő.
Pál titkát mi is magunkévá tehetjük. Mindent elviselek, amikor egy-egy fájdalomban felismerem és elfogadom Jézus misztikus közelségét, mert magára veszi ezt a fájdalmat, szinte azonosul vele. Mindent elviselek, amikor szeretetközösségben élek a körülöttem lévő emberekkel, mert ilyenkor Ő jön közénk, ahogy megígérte (vö. Mt 18,20), és az egység ereje lesz a támaszom. Mindent elviselek, amikor gyakorlattá váltom az evangélium igéit: ezekből nap mint nap útmutatást kapok, mire is vagyok meghívva, megtanítanak, hogyan kell élnem, és bizalommal töltenek el.
Erőt kapunk nemcsak saját személyes vagy családi próbatételeink elviseléséhez, hanem ahhoz is, ami a világban történik körülöttünk. Ártatlan naivitásnak tűnhet mindez, hiszen annyi problémája van a társadalomnak és a nemzeteknek. Mégis „mindent” el tudunk viselni, ha velünk van a Mindenható; „mindent” és ez az a jó, amit Ő irgalmas szeretetében elgondolt számomra és általam mások számára is. S ha ez a jó nem is valósul meg azonnal, hinnünk és remélnünk kell továbbra is Isten örökkévalóságot átölelő szeretettervében, mely mindenképpen megvalósul.
Dolgozzunk „kettesben” vele, ahogy Chiara Lubich tanította: „Semmit sem tudok tenni bizonyos pillanatokban azért, akit szeretek és veszélyben van, vagy beteg, más alkalommal pedig egy bonyolult helyzetért… Egyetlen dolog, amit tehetek, hogy jól csinálom, amit Isten tőlem kíván ebben a pillanatban: jól tanulok, takarítok, imádkozom, odafigyelek a gyerekeimre… Isten majd gondoskodik róluk: megoldja a bonyodalmat, megerősíti, aki szenved, elébe siet a váratlan helyzeteknek. Ezt a munkát „kettesben” végezzük, teljes egységben vele. Részünkről nagy hitre van szükség Isten szeretetében gyermekei iránt, Isten pedig e tetteink miatt megbízhat bennünk. Ez a kölcsönös bizalom pedig csodákat művel. Látszik majd, hogy ahová mi nem jutottunk el, oda valóban elérkezett valaki Más, és Ő sokkal, de sokkal többet tett.” - Fabio Ciardi
OKTÓBER
„Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.” (Sir 28,2)
Nehéz a megbocsátásról beszélni egy olyan erőszakos társadalomban, amilyenben ma élünk. Vajon meg lehet-e bocsátani annak, aki tönkretett egy családot, aki szörnyű bűncselekményeket követett el, vagy egyszerűen személyes kérdésekbe avatkozott, visszaélt a bizalmunkkal és tönkretette előmenetelünket?
Az első ösztönös lépés a bosszúállás lenne, hogy rosszal fizessünk a rosszért. Ezzel a gyűlölet és az agresszivitás örvényét indítanánk el, amely durván elzüllesztené a társadalmat. Az is lehetne, hogy megszakítunk minden kapcsolatot, haragot és gyűlöletet táplálunk magunkban, és ez megkeseríti az életünket, megmérgezi a kapcsolatainkat.
Isten Igéje nagy erővel tör be a lelkünkbe ezekben a konfliktushelyzetekben, nem félmegoldást kínál, hanem a legnehezebb és legbátrabb lépést, hogy megbocsássunk.
Ez a felszólítás, az életige, most egy zsidó bölcstől, Ben Szirától származik. Leírja, hogy milyen ellentmondásba ütközik az az ember, aki Isten bocsánatát kéri, ő viszont maga részéről nem tud megbocsátani. „Kinek bocsátja meg bűneit [az Isten]? – olvassuk egy korai zsidó szövegben. – Annak, aki maga is meg tud bocsátani.” Jézus is ezt tanította abban az imában, amellyel az Atyához fordulunk: „Atyánk… bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Mi is vétkezünk, és szeretnénk, ha mindig bocsánatot nyernénk! Könyörgünk, és reméljük, hogy ismét lehetőséget kapunk az újrakezdésre, hogy továbbra is bizalommal lesznek irántunk. Ha ez így van a mi esetünkben, akkor másokkal nem lehet ugyanígy? Vajon nem úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat?
Továbbra is Chiara Lubich segítségével szeretnénk megérteni az Igét. Ő így ír: a megbocsátás „nem felejtés, ami gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. A megbocsátás nem gyengeség, nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe a sérelmet, ami az erősebb részéről ért, mert félünk tőle. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy csekélységnek tüntetjük fel, ami súlyos, vagy jónak azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség. A megbocsátás akarat kérdése, átgondolt és világos döntés, tehát szabad tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, a rossz ellenére, amit ellenünk elkövetett, ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, a hibáink ellenére. A megbocsátás azt jelenti, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem Pál szavai szerint: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.« A megbocsátás abban áll, hogy aki megsértett, annak lehetőséget adunk, hogy új kapcsolat épüljön közöttünk, neki is, nekünk is lehetőség ez arra, hogy újrakezdjük az életet. A jövő reménye, ahol nem a rosszé az utolsó szó.
Az Élet Igéje segít majd, hogy ellenálljunk a kísértésnek, ne vágjunk vissza, ne akarjuk visszaadni az elszenvedett sértést. Segít, hogy új szemmel tekintsünk ellenségünkre, meglássuk benne a testvért, akkor is, ha rossz, ha szeretetre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon változni. Ez lesz részünkről a szeretet bosszúja.
Azt mondod: »Ez nagyon nehéz« – folytatja Chiara a magyarázatot. – Érthető. De ez a szép a kereszténységben. Nem véletlen, hogy egy olyan Isten követői vagyunk, aki a kereszten haldokolva bocsánatot kért Atyjától azoknak, akik halálra adták. Bátorság, kezdjük el! Biztosítalak benneteket, hogy soha nem tapasztalt béke áraszt el és sok, eddig még ismeretlen öröm.” - Fabio Ciardi
SZEPTEMBER
„Minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” (1Kor 3,22-23)
A korintusi keresztények eleven, kezdeményező szellemű közösségéhez szólnak e szavak. A helyi egyház lelkületét különböző karizmatikus indíttatású csoportok határozták meg. Ebből azután feszültségek is adódtak a tagok és a csoportok között, megosztottság, egyes emberek körülrajongása és törtetés. Pál határozottan közbelép, és mindenkit emlékeztet, hogy az ajándékok és a vezetők sokféleségén túl a közösség tagjait ennél valami sokkal mélyebb fűzi egységbe, az, hogy mindnyájan Istenhez tartoznak.
Újra elhangzik a nagy keresztény örömhír: Isten velünk van, tehát nem vagyunk idegenek, árvák sem vagyunk, nem vagyunk magunkra hagyva, hanem Isten gyermekei vagyunk, az övéi. Gondunkat viseli, mint egy igazi édesapa, és mindent megad, ami javunkra válik. Sőt, elhalmoz szeretetével és ajándékaival: „Minden a tietek – ahogy Pál mondja –, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek.” Még a Fiát, Jézust is nekünk ajándékozta.
Micsoda bizalom ez Isten részéről, hogy mindent a kezünkbe ad. Mi viszont annyiszor visszaéltünk ajándékaival: a teremtett világ birtokosának hittük magunkat és kifosztottuk, elcsúfítottuk; testvéreink urának képzeltük magunkat és szolgaságba vetettük, meggyötörtük őket; mi akartunk rendelkezni saját életünk felett, aztán önteltségünkben elpazaroltuk, nem becsültük meg.
„Minden a tietek.” Isten hatalmas ajándékáért hálával tartozunk. Gyakran panaszkodunk, hogy hiányzik valami, és csak azért fordulunk Istenhez, hogy kérjünk tőle. Miért nem nézünk szét magunk körül, hogy fölfedezzük a jót és a szépet, amely körülvesz bennünket? Miért nem köszönjük meg Istennek, amivel nap mint nap megajándékoz?
„Minden a tietek”, ez felelősséggel is jár. Gyengéd és gondos odafigyelést kér minden iránt, ami ránk van bízva: az egész világ és minden ember iránt. Ugyanolyan odafigyelést, mint amilyet Jézustól kapunk („Krisztuséi vagytok”), mint amilyet Jézus kap az Atyától („Krisztus pedig az Istené”).
Tudnunk kellene örülni az örvendezővel, sírni a síróval, készen arra, hogy magunkénak tekintsünk és befogadjunk minden panaszt, megosztottságot, fájdalmat és erőszakot, osztozzunk benne és alakítsuk át szeretetté. Mindent azért kaptunk, hogy Krisztus elé vigyük, az élet teljességébe, Isten elé, azaz végső céljához, és így újra megadjuk mindennek és mindenkinek az őt megillető méltóságot, létének legmélyebb értelmét.
Chiara Lubich 1949 nyarán egyik nap nagyon erős egységet élt meg Krisztussal, olyan szoros kapcsolatot érzett vele, mint a menyasszony a jegyesével. A hozományra gondolt, amelyet magával kell vinnie ajándékba, és megértette, hogy az egész teremtett világot kell vinnie! Jézus pedig az egész Mennyországot hozza örökségül neki. A zsoltár szavaira gondolt: „Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.” (Zsolt 2,8). Hittünk neki, kértük, és Ő nekünk ad mindent, hogy elvigyük hozzá, Ő viszont nekünk adja a Mennyet: mi hozzuk a teremtett, Ő pedig a teremtetlen világot.
Chiara élete vége felé e szavakkal fordult az általa létrehozott mozgalomhoz, amelyben saját magát látta tükröződni: „Mi az utolsó kívánságom? Azt szeretném, ha Mária Műve [a Fokoláre Mozgalom] a világ végezetekor, amikor majd készen áll arra, hogy megjelenjen a feltámadott-elhagyott Jézus színe előtt, azt mondhassa neki – a belga teológus Jacques Leclercq szavaival, melyek mindig megrendítenek: »… a te napodon, Istenem, elindulok feléd… Feléd, Istenem (…) legbolondabb álmommal: hogy a kezemben viszem hozzád az egész világot.«” - Fabio Ciardi
AUGUSZTUS
„Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)
Az élet igéjét immár több, mint hetven éve éljük. Kezünkbe vesszük, elolvassuk a magyarázatot, de a célunk az, hogy bennünk maradjon maga a mondat, a szentírási részlet, mely nemegyszer Jézustól származik. Az „élet Igéje” nem egyszerű elmélkedés, hanem Jézus szól hozzánk, arra hív, hogy megéljük. Mindig szeretetre késztet, az életünk odaajándékozására.
Chiara Lubich kezdeményezése volt, ő így beszél erről: „Éheztem az igazságot, ezért filozófiát tanultam. Kerestem az igazságot, és – mint sok más fiatal – azt hittem, hogy a tanulmányokban találom meg. De ekkor megszületett bennem az egyik nagy felfedezés, amely a Mozgalom keletkezésére jellemző, s azonnal elmondtam társaimnak: Minek keressük az igazságot, amikor az megtestesülten él Jézusban, az Istenemberben? Ha az igazság vonz minket, hagyjunk el mindent, és keressük, majd kövessük Őt! Így is tettünk.”
Kezükbe vették az Evangéliumot, és végigolvasták minden igéjét. Egészen újnak találták. Jézus minden szava ragyogó, teljesen isteni fénnyel árasztotta el őket.
„Szavai egyedülálló, örök igék, melyek (…) lenyűgöztek bennünket: isteni képszerűséggel íródtak (…). Az élet igéi voltak, amelyeket gyakorlattá kellett váltani: egyetemes igék – térben és időben. Szavai nem egyszerű emlékek, még akkor sem, ha a múltban hangzottak el, hanem olyan szavak, amelyeket Ő ma intéz mindannyiunkhoz és minden idők minden egyes emberéhez.”
Vajon valóban Jézus a Mesterünk?
Sokféle életfelfogást kínál a környezetünk, sok szellemi mester vesz körül, némelyik eltévelyedett és még erőszakra is buzdít, mások azonban becsületes és tisztán látó emberek. Jézus igéi mégis elragadóan mély tartalommal és erővel bírnak, semmilyen filozófus, politikus vagy költő szavaihoz nem hasonlíthatók. Az „élet igéi”, megvalósíthatók és Isten életét közvetítik, ezért teljessé teszik a létet.
Minden hónapban kiemelünk egyet, így lassan a lelkünkbe vésődik és átalakít bennünket az Evangélium. Segít, hogy elsajátítsuk Jézus gondolatait, és ez képessé tesz, hogy választ tudjunk adni az élet legkülönbözőbb helyzeteire. Jézus lesz a Mesterünk.
Néha együtt olvassuk el az élet igéjét. Azt szeretnénk, hogy maga Jézus, a nevében egyesült emberek között jelen lévő Feltámadott magyarázza meg, alkalmazza a jelenre, és Ő mutassa meg, hogyan váltsuk gyakorlattá.
Az élet igéjének legnagyobb újdonsága az, hogy megoszthatjuk a megélése során szerzett tapasztalatainkat és a kapott kegyelmeket, ugyanúgy, ahogy azt Chiara elmondja a kezdetekről. Ez ma is érvényes: „Éreztük, hogy el kell mondanunk a többieknek, amit megtapasztaltunk; azért is, mert tudatában voltunk, hogy ha odaajándékozzuk tapasztalatunkat, az megmarad benső életünk épülésére, míg ha nem ajándékozzuk oda, lelkünk lassanként elszegényedik.
Az igét intenzíven éltük tehát egész nap, és eredményeit nemcsak egymásnak mondtuk el, hanem azoknak is, akik csatlakoztak az első csoporthoz. (…) Amikor éltük az igét, akkor már nem én éltem vagy nem mi éltünk, hanem az Ige bennem, az Ige a csoportban. Ez keresztény forradalom volt, annak minden következményével együtt.”
És ez ma is lehetséges. -- Fabio Ciardi
JÚLIUS
„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” (Ef 4,32)
Nincs szebb dolog annál, mint amikor azt mondják nekünk: „Szeretlek.” Ha valaki szeret, akkor nem érezzük magunkat egyedül, biztos léptekkel haladunk, és a nehézségekkel, kritikus helyzetekkel is szembe tudunk nézni. Ha pedig a szeretet kölcsönössé válik, akkor remény és bizalom tölt el, és biztonságban érezzük magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy a gyerekeknek szeretettel teljes környezetre van szükségük ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessenek, szükségük van valakire, aki szereti őket. De erre minden életszakaszban szükségünk van. Ezért mondja az életige, hogy legyünk jóindulatúak egymás iránt, vagyis szeressük egymást, és Istent állítja elénk példaként.
Élete azt mutatja meg, hogy az egymás iránti szeretet nem pusztán érzelem, hanem nagyon konkrét és igényes „jóindulat egymás iránt”. Jézusban Isten a betegek és a szegények mellé állt, megszánta a tömeget, irgalmas volt a bűnösökhöz és megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették.
Számunkra is azt jelenti a jóindulat a másik ember iránt, hogy meghallgatjuk őt, őszintén odafigyelünk rá, osztozunk örömeiben és szenvedéseiben, törődünk vele, és figyelemmel kísérjük az életét. A másik soha nem idegen, hanem a testvérünk, hozzánk tartozik, ő az, akit szolgálni szeretnénk. Teljesen ellentétes magatartás ez azzal, amikor a másikat riválisnak, versenytársnak vagy ellenségnek tekintjük és rosszindulattal vagyunk iránta, elnyomjuk, vagy ki is rekesztjük, ahogy azt sajnos a napi hírekben sokszor halljuk. De még ha idáig nem is jutunk el, előfordulhat, hogy harag, bizalmatlanság és ellenséges érzület halmozódik fel bennünk vagy egyszerűen csak közömbösség és érdektelenség azok iránt, akik rosszat tettek velünk, nem szimpatikusak vagy társadalmi szinten nem a mi köreinkhez tatoznak.
Legyünk jóindulattal egymás iránt, tanítja az élet igéje. Azt jelenti, hogy járjunk az irgalmasság útján, és legyünk készek megbocsátani egymásnak valahányszor hibázunk. Chiara Lubich azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy új keresztény közösségi tapasztalatuk kezdetén első társaival megkötötték a kölcsönös szeretet szövetségét, hogy megvalósítsák Jézus parancsát. Ennek ellenére előfordult, hogy „különösen kezdetben nem volt egyszerű radikálisan megélni a szeretetet. Annak ellenére, hogy megerősített bennünket Isten rendkívüli ajándéka, ugyanolyan emberek voltunk, mint a többiek, és közöttünk is előfordult, hogy kapcsolatainkon megült a por, és meggyengült az egységünk. Például olyankor, amikor észrevettük a másik hibáit és ítélkeztünk felette, s így alábbhagyott a kölcsönös szeretet tüze.
Hogy megoldjuk ezt a helyzetet, egyszer arra gondoltunk, hogy szövetséget kötünk, és ezt az »irgalmasság szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy reggelenként mindig új szemmel látjuk a felebarátot – a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen –, újnak, egészen újnak tekintjük, és nem fogunk emlékezni hibáira, hanem mindent befedünk a szeretettel. Azt jelentette, hogy a szívünkben mindenki felé ezzel a teljes amnesztiával, az egyetemes megbocsátással fordultunk. Kemény elhatározás volt ez, de együtt tettük meg mindannyian, és ez segített, hogy mindig elsőként szeressünk, utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és elfelejt.”
Az irgalmasság szövetsége. Talán ma is ennek segítségével növekedhetne bennünk a jóindulat egymás iránt. - Fabio Ciardi
Június
„Éljetek békében egymással” (Mk 9,50)
Igencsak illik a mai helyzetre, hogy Jézus a békére szólít fel bennünket, amikor világszerte különböző konfliktusok sebzik meg az emberiséget. Táplálja bennünk a reményt, mert tudjuk, hogy Ő a béke, és az ő békéjét ígérte meg nekünk.
Márk evangéliuma Jézusnak ezt a mondását egy egész sor tanítás végén említi, amelyet tanítványainak adott Kafarnaumban. Elmagyarázza, hogyan kellene élnie a közösségnek az ő lelkülete szerint. A végkövetkeztetés világos: minden vezessen békére, amely minden egyéb jót is magába foglal.
A béke megtapasztalására vagyunk meghívva a mindennapjainkban: a családban, a munkahelyen és azzal is, aki más politikai nézeteket vall. Békére, mely nem fél szembenézni az ellentétes véleményekkel, amelyekről nyíltan kell beszélnünk, ha egyre igazabb és mélyebb egységre vágyunk. A béke megőrzése érdekében azonban ügyelnünk kell, hogy a szeretetkapcsolat soha ne hagyjon alább, mert a másik ember többet ér, mint az esetleges különbözőségeink.
„Ahová eljut az egység és a kölcsönös szeretet – mondja Chiara Lubich –, ott béke van, sőt igazi béke. Mert ahol kölcsönös szeretet uralkodik, ott bizonyos módon Jézus van jelen közöttünk, és Ő a béke, az igazi béke.”
Chiara egységideálja a második világháború idején született, és rögtön kiderült, hogy a gyűlölet és a megosztottság ellenszere. Azóta minden újabb konfliktus esetén az evangéliumi szeretet logikájára hívta föl a figyelmet. 1990-ben például, amikor kitört az iraki háború, keserűséggel írta, hogy „újra olyan szavakat hallunk, melyekről azt hittük, hogy egyszer s mindenkorra eltűntek: ellenség, ellenségek, kezdődő összetűzés, hadüzenet, hadifoglyok, összecsapások. (…) Rémülten vettük tudomásul, hogy a kereszténység alapelvének lényegét sértették meg, Jézus legfőbb parancsát, az Új parancsolatot. (…) Az emberek ahelyett, hogy kölcsönösen szerették volna egymást, ahelyett, hogy készek lettek volna az életüket adni egymásért, beleestek a gyűlölet csapdájába: megvetették, kínozták és megölték egymást.” Hogyan vethetünk ennek véget? „Ahol lehetséges, szőjünk új kapcsolatokat vagy mélyítsük el a már meglévőket köztünk keresztények és a monoteista vallások hívői, muzulmánok és zsidók között.” Vagyis azokkal, akik akkor szemben álltak egymással.
Ez érvényes minden konfliktusra: építsünk kapcsolatokat az emberek és a népek között, hallgassuk meg, segítsük és szeressük egymást, mondaná ma is Chiara, annyira, hogy „készek legyünk meghalni egymásért”. Tegyük félre a magunk igazát, hogy megérthessük a másikét, bár tudjuk, hogy nem mindig fogjuk teljes mélységében megérteni. Valószínű a másik is ugyanezt teszi irányunkban, és talán ő sem tud mindig teljesen megérteni minket és szempontjainkat. Ennek ellenére szeretnénk nyitottak maradni egymás iránt, akár a különbözőségben és a meg nem értésben is, hogy mindenekelőtt a kapcsolatot őrizzük meg.
„Éljetek békében egymással” – hangzik a felszólítás az evangéliumban, amely azt jelzi, hogy ehhez komoly és elkötelezett odaadásra van szükség. Ez az egyik legfontosabb kifejeződése az egymás iránti szeretetnek és az irgalomnak, amire meg vagyunk hívva. - Fabio Ciardi
Május
„Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük.” (Jel 21,3)
Isten vágya mindig is az volt, hogy velünk, az ő népével lakjon. A Biblia első oldalai is ezt bizonyítják: Isten leszáll az égből, Ádámmal és Évával a kertben sétál és beszélget. Vajon nem éppen ezért teremtett bennünket? Aki szeret, vajon nem arra vágyik, hogy együtt legyen azzal, akit szeret? A Jelenések könyve Isten tervét fürkészi a történelemről, és bizonyossággal írja, hogy Isten vágya teljes mértékben meg fog valósulni.
Már közöttünk lakik, mióta eljött Jézus, az Emmánuel, a „Velünk az Isten”. Jézus feltámadása óta pedig a jelenléte nincs térhez és időhöz kötve, hanem kiterjed az egész világra. Jézus óta egy sok népből álló, valóban rendkívüli emberi közösség kezdett felépülni. Isten nemcsak lelkünkben, családunkban, népünkben akar élni, hanem az összes nép között, akik meghívást kaptak, hogy egyetlen népet alkossanak. Egyébként a jelenlegi népvándorlás miatt átalakul a nép fogalma is. A népesség több országban is immár sok népből áll.
Bőrszínünk, kultúránk és vallásunk szerint is nagyon különbözőek vagyunk. Gyakran bizalmatlanul, gyanakvással és félelemmel tekintünk egymásra. Háborút folytatunk egymás ellen. Pedig Isten atyja mindnyájunknak, mindannyiunkat szeret együtt és külön-külön is. Ő nem egyetlen néppel akar lakni – „természetesen a miénkkel”, ahogy azt gondolnánk –, és elfeledkezni a többiről. Mindannyian az ő gyermekei vagyunk, egyetlen család.
Az ehavi életigétől vezérelve gyakorlatozzunk hát abban, hogy értékeljük a különbözőséget, tiszteljük a másikat, hogy úgy tekintsünk rá, mint aki hozzám tartozik: én vagyok a másik, a másik pedig én, a másik bennem él, én pedig a másikban. Kezdjük azokkal, akikkel minden nap együtt vagyunk. Így helyet teremtünk Istennek közöttünk. Ő hozza majd létre az egységet, őrzi meg az egyes népek identitását, és hoz majd létre egy új emberi közösséget.
Chiara Lubich már 1959-ben megsejtette ezt. Ma is rendkívül időszerű és szinte hihetetlen ez a prófécia: „Ha egy nap az emberek – nem a személyek, hanem egész népek – […] önmagukat háttérbe tudnák helyezni, ha háttérbe helyeznék a hazájukról alkotott elképzelésüket […], és mindezt abból az államok közötti kölcsönös szeretetből fakadóan tennék, amit az Úr kér, éppúgy, ahogy a testvérek között is kölcsönös szeretetet kér, akkor ez a nap egy új korszak kezdete lenne, mert azon a napon […] lesz élő és jelenvaló Jézus a népek között is […].
Itt az ideje, hogy minden egyes nép kilépjen saját határai mögül és túltekintsen azokon; elérkezett annak a pillanata, hogy a másik hazáját úgy szeressük, mint a sajátunkat, meg kell tisztulnia szemünknek. Nem elég önmagunktól elszakadnunk ahhoz, hogy keresztények legyünk. A mai időkben Krisztus követőjétől ennél több kéretik: a kereszténység társadalmi tudata […].
[…] reméljük, hogy az Úr megkönyörül ezen a megosztott és szétszóratott emberiségen, ezeken az önmaguk burkába zárt népeken, akik saját egyszerű és elégtelen szépségüket csodálják – mely saját maguk számára egyedüli szépség –, akik foggal-körömmel ragaszkodnak kincseikhez, azokhoz a javakhoz is, melyekre más népeknek lenne szükségük, és az éhhaláltól mentené meg őket. Reméljük, az Úr ledönti a határokat, hogy a szeretet, az anyagi és lelki javak gyors vizű folyója akadály nélkül áradhasson az országok között.
Reméljük, hogy új rendet alakít ki világunkban az Úr, aki egyedül képes az emberiséget egyetlen családdá forrasztani és egyúttal a népek közötti különbözőségeket is megőrizni, hogy így mindegyikük képes legyen a többiek szolgálatába állítani a maga ragyogását és ezáltal felragyogjon az egyetlen olyan fény az életben, amely megszépíti és az örök haza előterévé teszi a földi hazát.” - Fabio Ciardi
Április
„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)
Vajon miért olyan kedves számunkra Jézusnak ez a mondata, hogy gyakran visszatér a hónap életigéjeként? Talán azért, mert ez az Evangélium szíve. E szavakat intézi majd hozzánk az Úr a végső napon, amikor ott állunk majd Előtte. Ez lesz a tárgy életünk legfontosabb vizsgáján, amelyre nap mint nap készülhetünk.
Azt fogja kérdezni, hogy adtunk-e enni és inni annak, aki éhes volt és szomjas, hogy befogadtuk-e a vándort, felruháztuk-e a mezítelent, meglátogattuk-e a beteget és a rabot… Apró cselekedetek ezek, de az öröklétben értékük van. Semmi sem kicsi, amit szeretetből teszünk, amit neki teszünk.
Jézus ugyanis nemcsak pártját fogta a szegényeknek és kitaszítottaknak, nemcsak meggyógyította a betegeket és vigasztalta a szenvedőket, hanem kiváltságos szeretettel szerette őket, olyannyira, hogy testvéreinek nevezte őket, egészen titokzatos szolidaritással azonosulva velük.
Jézus ma is jelen van azokban, akik igazságtalanságot és erőszakot szenvednek, akik munkát keresnek vagy hátrányos körülmények között élnek, akik különféle háborúk miatt kénytelenek elhagyni hazájukat. Hányan és hányan szenvednek körülöttünk más okokból is, és talán kimondatlanul is a segítségünket kérik. Jézus az, aki konkrét szeretetet kér, az új igényeknek megfelelő új „irgalmassági cselekedeteket”.
Senkit nem zár ki. S ha egy beteg idős asszony Jézus, akkor hogy ne segítenénk mindazzal, ami enyhíti a körülményeit? Ha egy menekült gyereknek nyelvet tanítok, Jézust tanítom. Ha segítek otthon anyukámnak takarítani, akkor Jézusnak segítek. Ha reményt viszünk egy rabnak, és vigaszt a szomorkodónak, vagy megbocsátunk annak, aki megsértett, Jézussal lépünk kapcsolatba. Valahányszor megtesszük ezt, a gyümölcseként nemcsak azt tapasztaljuk, hogy örömet szereztünk a másiknak, hanem bennünket is nagyobb öröm tölt el. Ha ajándékozunk, kapunk, belső teljességet tapasztalunk, boldogok leszünk, mert akkor is, ha nem tudtuk, Jézussal találkoztunk: a másik az a kapu – Chiara Lubich írása szerint –, amelyen át Istenhez juthatunk.
Lelki tapasztalatának már a kezdetén így ír ennek az életigének a hatásáról: „A felebaráttal és a szeretettel kapcsolatos egész korábbi felfogásunk összeomlott. Ha Krisztus valamiképpen mindenkiben ott van, akkor nem tehetünk különbséget, nem részesíthetünk előnyben senkit. Szertefoszlottak azok az emberi elképzelések, amelyek osztályozták az embereket: honfitárs vagy külföldi, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya, antipatikus vagy szimpatikus, gazdag vagy szegény. Krisztus volt ott mindegyikük mögött, Krisztus volt ott mindegyikükben. És valóságosan egy másik Krisztus volt minden embertárs (…).
Így élve felfedeztük, hogy számunkra az embertárs az út, amelyen eljuthatunk Istenhez. Sőt, úgy tűnt számunkra, hogy a testvér olyan, mint egy kapu, amelyen át kell haladnunk, hogy Istennel találkozhassunk.
Ezt megtapasztaltuk az első napoktól kezdve. Micsoda egységre találtunk Istennel este az imában vagy az összeszedettségben, miután az egész nap folyamán szerettük Őt a testvérekben! Ki más adta volna nekünk a vigasztalást, ezt az olyannyira új, oly mennyei élményt, ha nem Krisztus, aki élte evangéliumának szavait: »adjatok és adnak majd nektek is« (Lk 6,38). Mi szerettük Őt egész nap a testvérekben, és íme, most Ő szeretett bennünket.”
Fabio Ciardi
Március
„Közel van már hozzátok az Isten országa.” (Lk 11,20)
Erre vártak Jézus korában a zsidók. Ő pedig amint járni kezdte a falvakat és városokat, ezt hirdette: „Közel van hozzátok az Isten országa!” (Lk 10,9) És közvetlenül utána: „Közel van már hozzátok az Isten országa.” „Az Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,21) Jézus személyében maga Isten jött el a népéhez, határozottan és nagy erővel újra kezébe vette a történelmet, hogy a cél felé irányítsa. Csodái ennek jelei voltak.
Abban az evangéliumi részben, ahonnan az élet igéjét vettük, Jézus épp meggyógyított egy némát, megszabadította az ördögtől, aki megszállva tartotta. Ez a bizonyíték, hogy azért jött, hogy legyőzze a rosszat, mindenféle rosszat, és végül helyreállítsa Isten országát.
Ez a helymeghatározás, „Isten országa”, a zsidó nép szóhasználatában Isten működését jelentette, aki Izrael érdekében cselekszik, megszabadítja a szolgaság minden formájától, minden rossztól, igazságra és békére vezeti, valamint elárasztja örömmel és minden jóval. Jézuson keresztül olyan Istent látunk, aki irgalmas „atya”, tele szeretettel és együttérzéssel, ismeri minden gyermekének szenvedését, és tudja, mire van szükségük.
Nekünk is meg kell hallanunk, amit Jézus hirdet: „Közel van már hozzátok az Isten országa.”
Ha szétnézünk, sokszor az a benyomásunk, hogy a világban a rossz uralkodik, hogy az erőszak és a korrupció kerekedik felül. Ellenséges erők kerítenek hatalmukba, erőnket meghaladó fenyegető események vesznek körül. Tehetetlennek érezzük magunkat a háborúkkal és a környezeti katasztrófákkal szemben, a klímaváltozás okozta változások és tragédiák, valamint a migráció, a gazdasági és pénzügyi válság láttán.
Erre is érvényes, amit Jézus hirdet: azt kéri, higgyük el, hogy már most is győzelmet arat a rossz fölött, és létrehoz egy új világot.
26 évvel ezelőtt épp márciusban beszélt Chiara Lubich sok ezer fiatalhoz, és rájuk bízta álmát: „Tegyük jobbá a világot, szinte olyanná, mint egy család, akik mind egyetlen közös és szolidáris haza, az egyesült világ gyermekei.” Ez akkor is utópiának tűnt. És azért, hogy az álom valóra váljon, azt kérte tőlük, éljenek kölcsönös szeretetben, mert biztos volt benne, „így maga Jézus lesz közöttünk, a Mindenható. És tőle mindent remélhetünk.”
Igen, Jézus az Isten országa.
Mi tehát a mi feladatunk? Tegyünk meg mindent azért, hogy mindig közöttünk legyen. És így folytatta Chiara: „Akkor Jézus maga működik majd az országotokban, mert bizonyos értelemben visszatér a világba, mindenhová, ahol éltek, és jelenvalóvá teszitek őt kölcsönös szeretetetek, az egységetek által. Megvilágosít majd titeket, hogy mit kell tennetek, vezet és támogat, erőt, tüzet és örömöt ad. Általa egyetértésre jut majd a világ körülöttetek, és szertefoszlik minden megosztottság. (…) Legyen szeretet közöttetek és vessétek el a szeretet magját a föld minden sarkában az emberek, a csoportok, a nemzetek szívébe minden eszközzel, hogy elárassza a világot és megvalósuljon az a szeretetáradat, amiről időnként beszélünk. Ti is járuljatok hozzá, hogy megvalósuljon a szeretet civilizációja, amelyre mindenki vár. Erre kaptatok meghívást. És nagy dolgokat fogtok látni.”[1] - Fabio Ciardi
Február
„Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket” (Iz 66, 13)
Ki ne látott volna még síró kisgyermeket, aki az anyja ölelő karjába veti magát? Bármi történt is, kicsi vagy nagy dolog, az anyja letörli könnyeit, gyöngédséggel veszi körül, a gyermek pedig hamarosan újra mosolyog. Elég, ha érzi édesanyjának jelenlétét és szeretetét. Isten is így tesz velünk, olyannak mondja magát, mint egy édesanya.
Ezekkel a szavakkal Isten a babiloni fogságból visszatért népéhez szól, miután látták, hogy rombolják le házaikat és a templomot, majd idegen földre száműzték őket, ahol kiábrándulásban és csüggedésben volt részük. Onnan tértek vissza saját hazájukba, és a pusztítás romjai fölött kellett mindent újrakezdeniük.
Izrael tragédiája ismétlődik meg sok háborútól szenvedő nép életében, akik a terrorcselekmények vagy az embertelen kizsákmányolás áldozatai. Körülöttük kifosztott házak és utcák, nemzeti emlékhelyeiket pedig földig rombolták. Vagyonukat elrabolták, szentélyeiket megsemmisítették. Rengeteg embert elraboltak, milliók kényszerültek menekülésre, sokan a sivatagban vagy a tengerben lelték halálukat. Apokaliptikus események szemtanúi vagyunk.
Az élet igéje arra hív, hogy higgyünk Isten szeretettel teljes munkálkodásában ott is, ahol nem érzékeljük a jelenlétét. Reményre szólít ez az ige. Ő ott van azokkal, akik üldöztetést szenvednek, akiket igazságtalanság ér, és száműzetésbe kényszerülnek. Itt van velünk, a családunkkal, a népünkkel. Ismeri személyes fájdalmainkat és az emberiség fájdalmait is. Egy lett közülünk, egészen a kereszthalálig. Ezért megért és meg tud vigasztalni minket. Éppen úgy, mint az édesanya, aki ölébe veszi gyermekét és megvigasztalja. Ki kell nyitnunk a szemünket és a szívünket, hogy „meglássuk” őt. Minél inkább megtapasztaljuk gyengéd szeretetét irányunkban, annál inkább képesek leszünk ezt továbbadni azoknak, akik fájdalmak és megpróbáltatások közt élnek, és vigasztalásuk eszköze leszünk. A korintusi híveknek is ezt ajánlja Pál apostol: „mi is megvigasztaljuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet Ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4).
Chiara Lubich is mélyen és konkrétan megtapasztalva ezt, így ír: „Uram, add nekem az összes magányost… Megéreztem szívemben, micsoda szenvedés szorongatja a tiedet mindazért az elhagyatottságért, amelybe az egész világ elmerül. Szeretek mindenkit, aki beteg és magányos.
Ki vigasztalja őket könnyeikben? Ki siratja el lassú halálukat? Ki szorítja szívére a kétségbeesett szívet? Add meg nekem, Istenem, hogy szereteted fogható szentsége legyek a világban: legyek a Te karod, amely magához öleli és szeretetével föloldja a világ minden magányát.” - Fabio Ciardi
--------------
Nem mostani tapasztalat, de... így szeret az Isten (is)!
A Japánt megrázó hatalmas földrengés során történt. A földrengést követően az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett a fiatal nő holttestét. Az asszony teste furcsa térdeplő pozícióban volt, mintha imádkozott volna.
Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test, ennek az ellenkezőjéről árulkodott.
Az osztag majdnem tovább is állt a következő romokba dőlt ház irányába, de valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek olyan ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kellene menniük a holt asszony házához.
Visszament, ismételten letérdelt, és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt lévő kevés helyet.
Hirtelen izgatottan felkiáltott: Egy gyermek! Egy gyermeket találtam!
Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, három hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt. Nyilvánvaló, hogy az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fia életét megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát.
Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Amikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, egy SMS üzenettel a képernyőjén:
„Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy nagyon szeretlek!”
A jelenlévők a telefont kézről kézre adták, és egymás után fakadtak könnyekre. Ez az igaz történet is bizonyíték arra, mire képes az igazi anya gyermeke iránt érzett feltétel nélküli tiszta szeretete.
Január
„Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük!” (vö. 1Pt 2,9)
Az Úr csodálatos tetteket visz végbe működésével. Amikor megteremtette a világmindenséget, „látta, hogy ez jó” (Ter 1,25), miután megteremtette a férfit és a nőt, és rájuk bízta az egész teremtett világot, látta, hogy ez „nagyon jó” (Ter 1,31). De mindent felülmúl az a műve, melyet Jézus vitt végbe: halála és föltámadása által új világot és új népet teremtett. Jézus mennyei élettel ajándékozta meg ezt a népet: egymás befogadásában, a megosztásban, önmagunk odaajándékozásában álló igazi testvériséggel. Péter levele tudatára ébreszti az első keresztényeket, hogy Isten szeretete által „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe” lettek (ld. 1Pt 2,9-10).
Ha az első keresztényekhez hasonlóan mi is valóban tudatára ébrednénk, kik is vagyunk, mit is művelt bennünk, közöttünk és körülöttünk Isten irgalma, ámulatunkban nem bírnánk magunkban tartani az örömet, és sürgetést éreznénk, hogy megosszuk másokkal, hogy „hirdessük az Úr nagy tetteit”.
Egymástól elszigetelten azonban nehéz, szinte lehetetlen hatékonyan tanúságot tenni annak az új közösségi létnek a szépségéről, amelyet Jézus hozott. Természetes tehát, hogy Péter az egész néphez intézi ezt a felhívást. Nem civakodhatunk és pártoskodhatunk, de még csak nem is lehetünk közömbösek egymás iránt, ha azt hirdetjük: „Az Úr új népet hívott életre, megszabadított az önzéstől, a gyűlölettől és a haragtól, mert törvényül adta a kölcsönös szeretetet, és ez egy szívvé, egy lélekké tesz bennünket…” Keresztény népünk körében természetesen vannak különbségek gondolkodásmódunkat, hagyományainkat, kultúránkat illetően, de ezeket tisztelettel el kell fogadnunk, fel kell ismernünk ennek a nagy változatosságnak a szépségét, tudva, hogy az egység nem egyformaság.
Ezt az útmutatást fogjuk követni a keresztények egységéért meghirdetett imahéten, amelyet az északi féltekén január 18. és 25. között ünneplünk, majd pedig az egész év folyamán. Az élet igéje arra hív, hogy különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozó keresztények próbáljuk jobban megismerni egymást, beszéljük el egymásnak az Úr csodálatos tetteit. Akkor valóban hitelesen tudjuk majd „hirdetni” is ezeket a tetteket, mert tanúságot teszünk az egységünkről éppen a különbözőségben, és konkrétan is támogatjuk egymást.
Chiara Lubich is határozottan bátorít minket ezen az úton: „A szeretet a leghatalmasabb erő a világon: aki megéli, akörül kirobban a békés keresztény forradalom, és azt ismétli a mai keresztényeknek, amit évszázadokkal ezelőtt az első keresztények mondtak: »épphogy megszülettünk, már el is árasztottuk az egész világot«. […] A szeretet! Milyen nagy szükség van a világban a szeretetre! És bennünk keresztényekben! Mindnyájan együtt a különböző egyházakban több mint egy milliárdan vagyunk. Nagyon sokan, tehát igen csak láthatónak kellene lennünk. De annyira megosztottak vagyunk, hogy sokan nem is látnak, és Jézust sem látják rajtunk keresztül.
Ő azt mondta, hogy a kölcsönös szeretetről és az egységről a világ fölismeri, hogy az övéi vagyunk, és általunk őt is megismeri: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35) […] A jelen kor tehát mindenkitől szeretetet kér, egységet, közösségvállalást és szolidaritást. S az egyházakat is az évszázadok óta tönkretett egység helyreállítására hívja.” - Fabio Ciardi
Az Élet Igéje, 2014. április
A negyedik Evangélium hosszan leírja, hogy Jézus milyen szavakkal fordult apostolaihoz az utolsó vacsora után. (Jn 13,31-17,26) Ebből a részből választottuk mostani igénket. Jézus azt hangsúlyozza, hogy ha megtartjuk parancsait, akkor megmaradunk szeretetében. Az előző vers gondolata idéződik fel bennünk, amikor Jézus így szól apostolaihoz: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.” (Jn 14,15)
Ebből világosan kiderül, hogy a parancsolatok megtartásának oka, gyökere a Jézus iránti szeretetből kell, hogy fakadjon.
A Jézus iránti szeretet és parancsolatainak megtartása tehát összefügg egymással. Ez a szeretet ugyanis arra ösztönöz, hogy egyre hűségesebben éljük szavait. Igéjének élése által viszont megmaradunk szeretetében, vagyis egyre jobban növekszik bennünk az iránta való szeretet.
Tehát megmaradni az Ő szeretetében. De valójában mit akar mondani ezzel Jézus?
Kétségkívül azt, hogy az iránta érzett igazi barátságunk jele és bizonyítéka parancsolatainak megtartásában rejlik. Ez a feltétele annak, hogy Jézus is viszonozza barátságunkat, és biztosítson bennünket a magáéról. De – úgy tűnik – még valami mást is szeretne mondani: azt, hogy parancsolatainak megtartása a Jézusra jellemző szeretetet hívja életre bennünk. Megismerteti velünk azt a szeretetet, mely Jézus egész földi életét áthatotta; mely által teljesen egy volt az Atyával, s mely ugyanakkor arra késztette Őt, hogy azonosuljon, eggyé váljon minden testvérével, főként a legkisebbekkel, leggyengébbekkel, legkitaszítottabbakkal.
Jézus szeretete meggyógyította a lélek és a test minden sebét, örömöt és békét ajándékozott minden szívnek, s megszüntetett minden megosztottságot azáltal, hogy a testvériséget és az egységet építette minden ember között.
Ha életre váltjuk szavait, Jézus fog élni bennünk is, s minket is szeretetének eszközévé tesz majd.
„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”
Ebben a hónapban válasszunk ki egy igét, Jézus egyik parancsát, és próbáljuk meg életre váltani!
S mivel az Új Parancsolat („Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”) a szíve és összefoglalása Jézus minden igéjének, éljük ezt teljes odaadással! - Chiara Lubich - Az Élet Igéje 1994. május, Új Város 1994/5.