2026.
„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.” (Ef 4,4)
A keresztények egységéért tartott imahéten[1] meghívást kapunk, hogy figyelmünket egy jellegzetes témára összpontosítsuk, amelyet Pál az Efezusi levelében említ.
Az úgynevezett fogságban írt levelekben Pál a címzettekhez fordul, és arra buzdítja őket, hogy az egységükkel tegyenek hiteles tanúságot a hitükről.
Egy a hit, egy a Lélek, egy a reménység, amelyre az egységünk épül, és csak ezáltal lehet tanúságot tenni egyetlen testként Krisztusról.
„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.”
Pál a reményre hív minket. Mi a remény, és miért buzdít arra, hogy éljünk vele?
A remény bennünk él, mint egy csíra, ajándék és feladat, amelyet kötelességünk őrizni, ápolni és mindenki javára kamatoztatni. „A keresztény remény a hegygerincre állít bennünket, arra a keskeny ösvényre, ahol hivatásunknál fogva minden nap és minden órában úgy dönthetünk, hogy hűek maradunk Isten irántunk tanúsított hűségéhez.”[2]
Hivatásunk, a keresztények meghívása nem csak Isten és az egyes ember között valósul meg, hanem „egybehívás”, mert együtt kaptunk meghívást az egységre mindannyian, akik az evangélium élésére köteleztük el magunkat. Chiara Lubich beszédeiben és írásaiban gyakran kifejezetten hivatkozik az egységre, amely sajátos nézőpontja is a lelkiségének, gyümölcse Jézus jelenlétének közöttünk. És ez a jelenlét mély boldogság forrása.
„Ha a keresztény számára ennyire fontos az egység, akkor ebből az következik, hogy semmi nem áll ellentétben annyira hivatásával, mint amikor az egység ellen vét. Az ember minden alkalommal az egység ellen követ el bűnt, amikor enged az individualizmus újra és újra megjelenő kísértésének, mely arra ösztönöz, hogy saját tetszésünk szerint tegyük a dolgokat. Ilyenkor saját véleményünk szerint járunk el, érdekeink vezetnek, vagy tekintélyünket akarjuk gyarapítani, nem törődünk a többiekkel, sőt lebecsüljük őket, semmibe véve vágyaikat és jogaikat.”[3]
„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.”
Guatemalában nagyon aktív a párbeszéd a különböző keresztény egyházak tagjai között.
Ramiro írja: „Egy csoporttal, amely különböző felekezetekhez tartozó tagokból áll, előkészítettük a keresztények egységéért szóló imahetet. A fiatalokkal együtt beillesztettünk a programba egy művészeti fesztivált és nagyon változatos alkalmakat a különböző templomokban. A Katolikus Püspöki Konferencia megkért minket, hogy folytassuk ezt a munkát, és készítsünk elő egy találkozót katolikus püspökök és különböző egyházak tagjai közt, akik egész Amerikából érkeznek majd a niceai zsinat 1700. évfordulójának megünneplésére. Túl ezeken a tevékenységeken nagyon erős egységet tapasztalunk ebben a csoportban mindnyájunk között, és az egység gyümölcseit is, mert testvériséget, örömöt és békét hoz.”
--------------------------------------
Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában
[1] Az északi féltekén január 18-tól 25-ig, a déli féltekén pedig pünkösd hetében zajlik.
Az idei imádság szövegét egy ökumenikus csoport készítette, amelyet az örmény apostoli egyház koordinált.
[2] Madeleine Delbrêl, akit sokan a 20. század egyik legjelentősebb spirituális személyiségének tartanak
https://www.pasomv.it/files/bocc/madalein_del_brel_noi_spes.pdf
[3] C. Lubich, Az élet Igéje, 1985. július
DECEMBER
„Meglátja a föld minden határa Istenünk szabadítását.” (Iz 52,10)
Babilonba száműzve Izrael népe mindent elvesztett: földjét, királyát, templomát, és ezzel együtt a lehetőséget is, hogy imádja Istent, aki korábban kivezette őket Egyiptomból.
De íme, egy próféta hangja megdöbbentő kijelentést tesz: ideje hazatérni.
Isten ismét hatalommal fog közbeavatkozni, és az izraelitákat a sivatagon át Jeruzsálembe vezeti, és a föld minden népe tanúja lesz e csodálatos eseménynek.
„Meglátja a föld minden határa Istenünk szabadítását.”
A hírek ma is tele vannak rémisztő eseményekkel: az emberek egyes országokban munkanélküliekké válnak, nemcsak az állásukat, de az egészségüket, a biztonságukat és a méltóságukat is elveszítik. Főleg a fiatalok jövője kerül veszélybe a háború és a klímaváltozás által okozott szegénység miatt ezekben az országokban. Egész népek élik át, hogy nincs többé országuk, nincs béke és szabadság.
Egy lélegzetelállító, tragikus és bolygószintű forgatókönyv sötétíti el a horizontot.
Ki ment meg minket attól, hogy elpusztuljon, amit a magunkénak hittünk? Úgy tűnik, már nincs ok a reményre.
Pedig a próféta üzenete nekünk is szól:
„Meglátja a föld minden határa Istenünk szabadítását.”
Az ige feltárja Isten tetteit személyes és közös történetünkben, és arra hív, hogy nyissuk fel a szemünket, vegyük észre megváltó tervének a jeleit. Ez a terv ugyanis ott rejtőzik, és már működik például egy szenvedéllyel oktató tanárban, egy vállalkozó becsületességében, egy köztisztviselő feddhetetlenségében, egy házaspár hűségében, egy gyermek ölelésében, egy betegápoló gyengédségében, egy nagymama türelmében, vagy éppen a bűnözés ellen békésen fellépő férfiak és nők bátorságában, vagy egy befogadó közösségben.
„Meglátja a föld minden határa Istenünk szabadítását.”
Közeledik a karácsony.
A Gyermek lefegyverző ártatlansága is jel, amelyben ismét felismerhetjük, hogy Isten türelmesen és irgalmasan jelen van az emberiség történelmében. Róla tanúskodhatunk a többséggel szembemenő döntéseinkkel: „[…] egy olyan világban, mint a miénk, ahol az erősebb, a ravaszabb törvénye érvényesül, előnyben van a könnyelműség és felelőtlenség, és ahol néha úgy tűnik, hogy mindent megbénít az anyagiasság és az önzés, ott a testvéri szeretet válaszát kell adnunk. Ez az az orvosság, mely gyógyítani tud. […]Olyan ez, mint az isteni melegség hulláma, mely kisugárzik és tovaterjed, behatol az emberek közötti viszonyokba, megoldást ad az emberi kapcsolatokban, és lassan-lassan megváltoztatja a társadalmat.”[1]
Izrael népéhez hasonlóan számunkra is itt az idő, hogy útra keljünk, hogy határozott lépést tegyünk azok felé, akik – fiatalok vagy idősek, szegények vagy menekültek, munkanélküliek vagy hajléktalanok, betegek vagy fogvatartottak – gondoskodásunk és közelségünk egy-egy gesztusára várnak, mely Isten szeretetének szelíd, de hatékony jelenlétéről tanúskodik közöttünk.
Napjainkban a remény üzenetének át kell lépnie a földrajzi határokon, melyek oly sokszor váltak fallá vagy fájdalmas háborús fronttá, sőt a kulturális és egzisztenciális határokon is. Ezen túl még a fiatalok digitális közösségei is hatékonyan járulhatnak hozzá az agresszivitás, a magány és a kirekesztés leküzdéséhez.
Ahogy a kongói költő Henri Boukoulou írja: „[…] Ó, isteni remény! A szél kétségbeesett zokogásából kezd felhangzani a legszebb szerelmes vers kezdete: Ó holnap, ó remény!”[2] - Letizia Magri és az életige csoport gondozásában
[1] C. Lubich, Az élet igéje, 1985. május
[2]vö. AA.VV. Poeti Africani Anti-Apartheid, I vol., Edizioni dell’Arco, Milano, 2003.
NOVEMBER
https://www.fokolare.hu/hirek/14566
OKTÓBER
„Az Úr ad nekem segítséget, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 121[120],2)
Ki ne érezte volna úgy az életében, hogy nem bírja tovább?
A 121. zsoltár szerzője is átéli ezt, amikor nehéz körülmények között találja magát, és azt kérdezi, vajon honnan jöhet olyan segítség, amire szüksége van.
A válasz az Istenbe vetett hitének megvallása, akiben bízik. Az a meggyőződés, amellyel az Úrról beszél – aki vigyáz és védelmez mindannyiunkat, az egész népet –, olyan bizonyosságot fejez ki, amely mély személyes tapasztalatából fakad.
„Az Úr ad nekem segítséget, aki az eget és a földet alkotta.”
A zsoltár többi része valójában egy hatalmas és szerető Istenről szól, aki minden létezőnek a teremtője, aki éjjel-nappal vigyáz ránk. Az Úr „nem engedi, hogy botladozzék lábad, nem alszik az, aki őriz téged”[1], állítja a zsoltáros, hogy meggyőzze az olvasót.
A nehézségek közepette a szerző felemelte a tekintetét[2], támaszt keresett a közvetlen környezetén kívül, azon túl, és meg is találta.
Megtapasztalta, hogy a segítség attól jön, aki megalkotta és életre hívta a teremtményeket, és pillanatról pillanatra megőrzi, soha el nem hagyja azokat.[3]
Olyan szilárdan hisz Istenben, aki éjjel-nappal vigyáz az egész népre – „őrséget áll Izrael felett”[4] –, hogy ezt mindenképpen el kell mondania.
„Az Úr ad nekem segítséget, aki az eget és a földet alkotta.”
A bizonytalanság, a szorongás és a kétség közepette – állítja Chiara Lubich – „Isten azt akarja, hogy higgyünk a szeretetében, bizalmat kér tőlünk: […] azt akarja, hogy ezeket a nehéz körülményeket kihasználva mutassuk meg neki, hogy hiszünk a szeretetében. Higgyünk abban, hogy ő a mi Atyánk, és gondoskodik rólunk. Bízzuk rá minden gondunkat. Mindent terheljük rá.”[5]
De aztán hogy jut el hozzánk Isten segítsége?
A Szentírás számos olyan esetet beszél el, amelyben ez megvalósul. Férfiak és nők, mint Mózes, Illés, Elizeus vagy Eszter arra hivatottak, hogy Isten gondoskodásának eszközei legyenek a nép vagy valamely személy számára.
Mi is, ha „felemeljük a tekintetünket”, felismerjük az emberek cselekedeteit, akik tudatosan vagy sem, de a segítségünkre sietnek. Hálásak leszünk Istennek, akitől végső soron minden jó származik (hisz Ő teremtette mindannyiunk szívét), és ezt másoknak is tanúsíthatjuk.
Természetesen nehéz ezt felismerni, ha magunkba zárkózunk, a kemény pillanatokban csak arra gondolunk, hogyan tudjuk saját erőnkből megoldani a helyzetet.
Amikor viszont megnyitjuk a szívünket, körülnézünk és felemeljük a tekintetünket, rájövünk, hogy mi is lehetünk Isten eszközei, aki gondoskodik gyermekeiről. Észrevesszük mások szükségleteit, és komolyan segítségükre lehetünk.
„Az Úr ad nekem segítséget, aki az eget és a földet alkotta.”
Roger meséli, Costa Rica-ból: „Egy pap ismerősöm telefonált, hogy beugrik hozzám egy barátja, és elviszi a felnőtt pelenkát, amit a szociális csoportommal felajánlottunk neki, mert tudtuk, hogy az egyházközségben valakinek szüksége van rá. Miközben vártam, elment a ház előtt az egyik nehéz körülmények között élő szomszédom. Odaadtam neki mind a hét tojásomat és más élelmet is. Meglepődött, mert pont nem volt mit enniük a férjével és a gyerekeivel. Emlékeztettem őt Jézus szavaira: »Kérjetek, és adnak nektek« (Mt 7,7), aláhúztam, hogy ő gondoskodik a szükségleteinkről. Isten iránti hálával, boldogan tért haza.
Aztán megérkezett a pap által küldött ember is. Behívtam őt egy kávéra. Beszélgetés közben kiderült, hogy teherautósofőr, és éppen tojást szállít. Harminckettőt nekem akart ajándékozni.” (Silvano Malini és az életige csoport gondozásában)
[1] Zsolt 121,3 [2] vö. uo. v 1 [3] vö. uo. v 8 [4] vö. uo. v 4 [5] C. Lubich, Beszélgetések, Roma 2019, p. 279.
Az ókori Keleten a pásztorok a legelőről visszatérve megszámolták a juhokat, és ha csak egy is hiányzott, készen álltak keresésére indulni akár a pusztaságban vagy akár az éjszakában, csak hogy megtalálják az egyetlen elveszettet.
Ez a példabeszéd egy bárány elvesztéséről és megtalálásáról szól, előtérbe helyezve a pásztor szeretetét. A pásztor észreveszi, hogy hiányzik egy a bárányok közül, megkeresi, megtalálja, és a vállára veszi, mert legyengülhetett és megrémülhetett, talán meg is sérült, és nem képes követni a pásztort. Ő pedig visszaviszi, biztonságba helyezi, és végül örömében meghívja a szomszédait is, hogy együtt ünnepeljenek.
„Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett bárányomat!”
Ebben a történetben három visszatérő témát figyelhetünk meg, három tettben foglalhatjuk össze: eltéved, megtalál, ünnepel.
Eltéved. A jó hír az, hogy az Úr megkeresi azokat, akik eltévedtek. Gyakran tévedünk el a bennünket körülvevő különböző sivatagokban, amelyekben kénytelenek vagyunk élni, vagy amelyekbe belemenekülünk: ezek az elhagyatottság, a kirekesztés, a szegénység, a meg nem értés vagy a széthúzás sivatagjai. A Pásztor ott is megkeres minket, és még ha mi szem elől tévesztjük is, Ő mindig megtalál minket.
Megtalál. Képzeljük el, ahogy a pásztor kétségbeesetten keres a pusztában. Ez a kép nagyon kifejező, és nagy hatással van ránk. Mélyen megértjük mind a pásztor, mind a juh örömét a találkozáskor, mert a bárány megmenekült a veszélytől, és újra biztonságra lel. Az isteni irgalom talál meg tehát.
Ünnepel. Összegyűjti barátait, hogy ünnepeljenek, mert meg akarja osztani örömét, ahogyan az a következő két példabeszédben is történik, az elveszett drachma példabeszédében és a tékozló fiú apjának alakjában[1]. Jézus meg akarja értetni velünk, hogy fontos megosztani az örömöt mindenkivel, mert ez megóv minket a kísértéstől, hogy megítéljünk másokat. Mindannyian „megtaláltak” vagyunk.
„Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett bárányomat!”
Ez az életige felhívás a hálaadásra Isten mindannyiunk iránt személyesen megnyilvánuló irgalmáért. Az, hogy együtt örülünk, együtt ünnepelünk, az egységet fejezi ki, ahol nincs ellentét a „jók” és a „bűnösök” között, hanem mindannyian részesülünk egymás örömében.
Chiara Lubich így ír: „Először is arra hív bennünket, hogy megértsük Isten szeretetét és higgyünk benne. Hajlamosak vagyunk fontolgatni, méricskélni, néha azt hisszük, hogy Isten szeretete is kimerülhet egy ponton, […] Isten logikája más, mint a mienk. Isten mindig vár minket, sőt, határtalan örömet okozunk neki valahányszor, amikor visszatérünk hozzá, történjen ez akárhányszor is.”[2]
„Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett bárányomat!”
Néha mi lehetünk a pásztorok, egymás őrzői, akik szeretettel keresik azokat, akik eltávolodtak tőlünk, a barátságunktól, a közösségünktől; mi lehetünk, akik megkeresik a kirekesztetteket, az elveszetteket, a kicsiket, akiket az élet próbatételei a társadalom peremére szorítottak.
„Néhány diák csak ritkán jött el a tanórákra – meséli egy tanárnő. – A lyukas óráimon kimentem az iskola közelében lévő piacra, abban a reményben, hogy ott találkozom velük, mert hallottam, hogy ott dolgoznak, hogy keressenek egy kis pénzt. Egy nap végre meg is láttam őket. Nagyon meglepődtek, hogy személyesen mentem utánuk, mélyen megérintette őket, hogy ennyire fontosak az egész iskolai közösség számára. Így újra elkezdtek rendszeresen iskolába járni, és ez valóban ünnep volt mindenki számára.” (PatriziaMazzolaés az életige csoport gondozásában)
„Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve.” (Lk 10,33)
Egy európai nagyvárosban a metrón látta Martin, hogy minden utas a mobiltelefonjával van elfoglalva. Virtuálisan össze vannak kapcsolódva, ám valójában az elszigetelődés csapdájába estek. És ott a nagy kérdés: „Vajon képtelenek vagyunk már egymás szemébe nézni?”
Ez gyakori tapasztalat, különösen az anyagiakban gazdag, emberi kapcsolatokban viszont egyre szegényebb társadalmakban. Az evangélium azonban továbbra is előáll eredeti, mindig építő javaslatával, amely „mindent újjá tud teremteni”
Jézus hosszú párbeszédet folytat a törvénytudóval, aki azt kérdezi tőle, mit kell tennie ahhoz, hogy eljusson az örök életre, ő pedig az irgalmas szamaritánusról szóló híres példabeszéddel válaszol. Az akkori társadalom fontos személyiségei, egy pap és egy levita az út szélén meglátnak egy rablók által megtámadott embert, ám elmennek mellette.
„Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve.”
Jézus a törvénytudónak, aki jól ismeri a felebaráti szeretet isteni parancsolatát, a hitetlen, ellenségnek tekintett idegent ajánlja példaképül, aki meglátja a sebesült vándort, és hagyja, hogy belülről, az emberi szív mélyéről a szánalom érzése magával ragadja. Ezért félbehagyja az útját, odalép hozzá és gondoskodik róla.
Jézus tudja, hogy minden emberi személyt megsebzett a bűn, és az ő küldetése éppen az, hogy Isten irgalmával és ingyenes megbocsátásával meggyógyítsa a szívünket, hogy az újra képes legyen a közelségre és az együttérzésre.
„[…] ahhoz, hogy megtanuljunk irgalmasnak, tökéletesnek lenni, mint az Atya, Jézusra kell tekintenünk. Őbenne teljes az Atya szeretetének kinyilatkoztatása. […] a szeretet az az abszolút érték, mely minden másnak értelmet ad […], ennek pedig legmagasztosabb kifejeződése az irgalom. Az irgalom, mely segít, hogy mindig újnak lássuk azokat az embereket, akikkel együtt élünk a családban, a munkahelyen, anélkül, hogy emlékeznénk fogyatékosságaikra és hibáikra. Az irgalom segít, hogy ne ítélkezzünk, hogy megbocsátsuk az elszenvedett igazságtalanságokat, sőt, hogy el is felejtsük azokat.”
„Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve.”
Jézus végső felszólításában rejlik a határozott és egyértelmű válasz: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen!”. Ezt ismétli Jézus mindenkinek, aki elfogadja az ő igéjét: lépjünk közel, kezdeményezzünk, „érintsük meg” az emberek sebeit, akikkel nap mint nap találkozunk életünk útján.
Ahhoz, hogy megéljük az evangéliumi közelséget, mindenekelőtt kérjük Jézust, hogy gyógyítson meg bennünket az előítéletek és a közöny vakságából, amely megakadályozza, hogy túllássunk önmagunkon.
Azután tanuljuk meg a szamaritánustól az együttérzés képességét, amely arra készteti, hogy saját életét is kockára tegye. Utánozzuk a készségét, hogy megteszi az első lépést a másik felé, és hajlandó meghallgatni őt. Tegyük magunkévá a másik fájdalmát, megszabadulva az ítélkezéstől és attól az aggodalomtól, hogy ez „időpocsékolás” lenne.
A következő tapasztalatot egy fiatal koreai nő mesélte: „Megpróbáltam segíteni egy tinédzsernek, aki nem az én népemből való, és nem is ismertem jól őt. Bár nem tudtam, mit és hogyan tegyek, vettem a bátorságot és megpróbáltam. Legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy amint felajánlottam a segítséget, meggyógyultak a belső sebeim.”
Ez az ige aranykulcsot kínál számunkra a keresztény humanizmushoz: tudatosítja bennünk közös emberségünket, amelyben Isten képmása tükröződik vissza, és megtanít arra, hogy bátran lépjünk túl a fizikai és kulturális „közelségről” alkotott fogalmainkon. Ilyen távlatokban a „saját” határainkat ki tudjuk tágítani „mindenki” horizontjáig, és újra felfedezhetjük a társadalmi együttélés igazi alapjait. (Letizia Magri és az életige csoport gondozásában)
„Ő pedig a maga szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését” (Mk 12,44)
Márk evangéliuma 12. fejezetének végén járunk. Jézus ott van a jeruzsálemi templomban; figyel és tanít. Az ő tekintetén keresztül mi is szemtanúi lehetünk egy sokszereplős jelenetnek: emberek jönnek-mennek, imádkozók, hosszú köntösbe öltözött előkelőségek, gazdag emberek, akik a templom perselyébe dobják bőséges adományukat.
De jön egy özvegyasszony is. Ő társadalmilag és anyagilag is a hátrányos helyzetű emberek közé tartozik. Az általános érdektelenség közepette két fillért dob be a perselybe. Jézus viszont észreveszi őt, magához hívja a tanítványokat, és tanítja őket:
„Ő pedig a maga szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését”
„Bizony mondom nektek…” E szavak vezetik be a fontos tanítást; Jézus tekintete a szegény özvegyasszonyra irányul, és arra hív bennünket, hogy mi is őrá tekintsünk: ő a példakép, az igazi tanítvány.
Feltétel nélkül hisz Isten szeretetében, az ő kincse maga Isten. Teljesen rábízza magát, és ezért mindent, amit csak tud, oda akar adni a nála szegényebbeknek. Ez a bizalomteljes ráhagyatkozás az Atyára, bizonyos értelemben előképe Jézus önátadásának, amelyet hamarosan majd a szenvedésével és halálával fog beteljesíteni. Ez a „lelki szegénység” és a „szív tisztasága”[1], amelyet Jézus hirdetett és élt.
Azt kéri, hogy „ne a gazdagságban, hanem Isten szeretetében és gondviselésében bízzunk. […] Akkor vagyunk ’lélekben szegények’, ha hagyjuk, hogy a mások iránti szeretet vezéreljen bennünket. Akkor megosztjuk és a rászorulók rendelkezésére bocsátjuk, amink van: egy mosolyt, az időnket, a vagyonunkat, a képességeinket. Miután mindent odaadtunk, szeretetből, szegények leszünk, vagyis üresek, semmik és szabadok, tiszta szívvel.”
Jézus javaslata felforgatja a mentalitásunkat: az ő gondolatainak középpontjában a kicsi, a szegény, az utolsó áll.
„Ő pedig a maga szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését”
Az élet igéje mindenekelőtt arra hív minket, hogy újítsuk meg teljesen a bizalmunkat Isten szeretetében, és próbáljunk az Ő szemszögéből látni, tekintsünk a látszat mögé, anélkül hogy ítélkeznénk és mások ítéletére hagyatkoznánk, és értékeljük minden emberben a pozitívumot.
Az ajándékozás teljességét sugallja, ez az evangéliumi logika, amely békében élő közösséget épít, mert arra ösztönöz, hogy törődjünk egymással. Arra bátorít, hogy a hétköznapokban, látszat nélkül éljük meg az evangéliumot, hogy adakozzunk nagylelkűen és bizalommal, hogy józanul és javainkat megosztva éljünk. Arra hív, hogy figyeljünk a legkisebbekre, hogy tanuljunk tőlük.
Venant Burundiban született és nőtt fel. Ezt meséli: „A faluban a családomnak jól működő gazdasága volt, jó terméssel. Édesanyám tudta, hogy minden égi gondviselés, így amikor begyűjtötte a korai termést, pontosan elosztotta a környékbeliek között, kezdve a legszegényebb családokkal, és csak egy kis részt hagyott nekünk abból, ami megmaradt. Ebből a példából tanultam meg az önzetlen adakozás értékét. Megértettem, hogy Isten azt kéri, hogy adjam neki a legjobb részt, sőt, hogy adjam neki az egész életemet.” (Letizia Magri és az életige csoport gondozásában)
SZEPTEMBER
„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva” (Jak 1,22)
Két fontos téma a meghallgatás és a gyakorlás, amelyet e havi igénk szerzője is alapvetőnek tart. A levél ugyanis így folytatódik: „Aki ellenben figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét, és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz.”(Jak 1,25) Tehát az Isten igéjének megismerése és megélése iránti odaadás az, ami szabaddá tesz és örömet ad.
Azt is mondhatnánk, hogy e havi bibliai igénk önmagában is oka annak, hogy az élet igéjének gyakorlata elterjedt az egész világon. Chiara Lubich hetente egyszer, majd havonta egyszer kiválasztott egy szentírási mondatot, és magyarázattal látta el. Aztán találkoztak és megosztották egymással a tapasztalataikat arról, hogy az ige élete milyen gyümölcsöt termett. Egységes közösség jött így létre, amely csírájában megmutatta, hogy milyen hatással lehet a társadalomra a megélt ige.
„Egyszerűsége ellenére ez a kezdeményezés a 20. században jelentősen hozzájárult Isten igéjének újrafelfedezéséhez a keresztény világban”[1], mert „módszert” adott az evangélium megélésére és hatásainak megosztására.
„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva”
Jakab levele arról szól, amit Jézus hirdetett, hogy életre keltse és megtapasztalhatóvá tegye a mennyek országának valóságát közöttünk: kijelenti, hogy áldott, aki hallgatja az igét és megtartja[2]; anyjának és testvéreinek mondja azokat, akik hallgatják és gyakorlatra váltják[3]; a maghoz hasonlítja, amely, ha jó földbe hull, vagyis azokba, akik jó és teljes szívvel hallgatják és megtartják, a kitartásuk révén gyümölcsöt terem[4].
„Jézus minden igéjében irántunk való szeretetét fejezi ki – írja Chiara Lubich. – Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! […] Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.”[5]
„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva”
Hogyan válthatjuk az igét gyakorlatra? Nézzünk körül, és tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy a kölcsönös gondoskodás kisebb-nagyobb gesztusaival a rászorulók szolgálatába álljunk! Így átalakíthatjuk a társadalom igazságtalan struktúráit, szembeszállunk az erőszakkal, elősegítjük a béke és a kiengesztelődés cselekedeteit, és növekedhetünk a bolygónkért érzett felelősségteljes tevékenységekben.
Ez hiteles forradalmat hoz az életünkbe, és a közösség életébe is, amelyben élünk vagy dolgozunk.
----A szeretet olyan társadalmi és politikai akciókban nyilvánul meg, amelyek egy jobb világ építésére törekszenek. Egy kis fokoláre-közösség nagy odaadással volt a legelesettebb emberek iránt, és ebből született a perui Lámudban, az Amazonas vidékén, 2330 méterrel a tengerszint felett egy idősek otthona, amelyet a mozgalom alapítójáról neveztek el.
„Az intézményt a világjárvány közepette nyitották meg, 50 idős és magányos embernek ad otthont. A házat, a bútorokat, az edényeket és még az élelmiszert is a szomszédos közösségtől kaptuk ajándékba. Kockázatos volt, sok nehézséget és akadályt kellett legyőzni, de 2022 márciusában a központ már az egyéves évfordulóját ülte, megnyitotta kapuit a város előtt, egy ünnepséggel, amelyen még a politikai vezetők is részt vettek. A kétnapos ünnepségre újabb önkénteseket is meghívtak, felnőtteket és gyerekeket, akik szívesen gondoskodnak és tekintik saját családjuknak az itt élő magányos nagyszülőket.”[6]
(Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában)
[1]C. Lubich, Az élet igéi, Előszó, Fabio Ciardi gondozásában, (Chiara Lubich Művei 5), Città Nuova, Róma 2017, 9. o.
[2] vö. Lk 11,28
[3] vö. Lk 8,21
[4]vö. Lk 8,15
[5] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. szeptember, Új Város, 2006/9.
[6] Közösségi mérleg 2022. Fokoláre Mozgalom,https://www.focolare.org/wp-content/uploads/2024/01/BdC-2022-DialogoIT.pdf, 67. o.
JÚLIUS
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm” (Zsolt 23[22],1)
A 23. az egyik legismertebb és legkedveltebb zsoltár. A bizalom éneke, de egyben a hit örömteli megvallása is. Aki imádkozik, tudja, hogy Izrael népéhez tartozik, akiknek az Úr a prófétákon keresztül megígérte, hogy pásztoruk lesz. A szerző személyes boldogságáról énekel, mert tudja, hogy a templomban[1], a menedék és kegyelem helyén oltalomban részesül, de saját tapasztalatával másokat is bátorítani akar, hogy bízzanak az Úr jelenlétében.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”
A pásztor és a nyáj képe nagyon kedves az egész bibliai irodalomban. Ahhoz, hogy jól megértsük, gondolatban el kell mennünk a pusztába, a Közel-Kelet száraz és sziklás vidékeire. A pásztor szelíden vezeti nyáját, mert nélküle eltévednének és elpusztulnának. A juhoknak meg kell tanulniuk ráhagyatkozni, hallgatni a hangjára. A pásztor mindenekelőtt állandó társuk az útjukon.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”
Ez a zsoltár arra hív minket, hogy erősítsük meg bensőséges kapcsolatunkat Istennel, tapasztaljuk meg a szeretetét. Fölmerülhet bennünk, hogy vajon miért tartja fontosnak a szerző, hogy még azt is hangsúlyozza: „nem szűkölködik”? A mindennapjainkban számtalan probléma és kihívás közt élünk, az egészséget, a családot, a munkát illetően, nem is beszélve arról a mérhetetlen szenvedésről, amelyet oly sok testvérünk él át ma a háború vagy az éghajlatváltozás következtében, a migráció, az erőszak stb. miatt.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”
A magyarázat talán abban az igeversben rejlik, amely így szól: „mert te velem vagy” (Zsolt 23,4). Arról a bizonyosságról van szó, hogy Isten a szeretetével mindig elkísér bennünket, és ezért másképp élhetjük meg a létünket. Chiara Lubich írta: „Egy dolog ugyanis tudni, hogy fordulhatunk Valakihez, aki létezik, aki könyörül rajtunk, aki megfizetett a bűneinkért, és megint más megélni és érezni azt, hogy Isten megkülönböztetett szeretettel szeret minket, ezáltal megszabadít minden hátráltató félelemtől, magánytól, árvaságtól és bizonytalanságtól. […] Az ember ráébred, hogy valaki szereti, és egész lényével hisz ebben a szeretetben. Teljes bizalommal ráhagyatkozik és követni akarja. Életünk körülményeit, legyenek bár siralmasak vagy örömteliek, egyszer csak beragyogja ez a szeretet”[2], amely mindezt akarta vagy megengedte.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”
Jézus teljesítette be ezt a gyönyörű próféciát, aki János evangéliumában határozottan „jó pásztornak” nevezi magát. Ez a pásztor személyes és mély kapcsolatban áll a nyájával: „Én vagyok a jó pásztor, ismerem juhaimat, és juhaim ismernek engem” (Jn 10,14-15). Elvezeti őket igéjének, az élet igéjének legelőjére, különösen is az „Új parancs” üzenetét tartalmazó vershez, amely, ha megélik, „láthatóvá” teszi a Feltámadott jelenlétét az ő nevében, az ő szeretetében összegyűlt közösségben. (Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában)
„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik” (Mk 4,26-27)
Az Isten országa áll Jézus üzenetének középpontjában, és Márk evangéliuma ennek örömhírét szeretné közvetíteni. Itt egy rövid példázattal hirdeti, a mag képével, amelyet földbe vetnek, és akkor szabadul fel belőle teljesen az életerő, mely gyümölcsöt terem.
De mit jelent ma számunkra Isten országa? Mi köze van a személyes életünkhöz és a történelemhez, amely felváltva ingadozik várakozások és csalódások között? Ha már elvetették a béke, a biztonság és a boldogság magját, miért nem látjuk a gyümölcseit?
„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”
Ez az ige azt mutatja, hogy Jézus teljes mértékben bízott Isten tervében, amelyet az emberiségről alkotott: „Jézus […] eljött a földre, az Ő győzelme által ez az ország már jelen van a világban, és már biztosítva van a beteljesedése, mely véget vet a történelemnek. Az egyház ennek az országnak a kezdete, és azoknak az embereknek a közössége, akik hisznek ebben az országban.”[1]
Akik befogadják, azokat megbízza, hogy készítsék elő a talajt Isten ajándékának befogadására, és ápolják az ő szeretetébe vetett reményt.
„[…] Valójában semmilyen emberi erőfeszítés, sem aszketikus gyakorlat, tanulmány vagy tudományos kutatás sem tud bevezetni Isten országába. Csak maga Isten, Ő elénk jön, és megmutatkozik fényével, vagy megérint kegyelmével.
Mi semmilyen érdemmel nem dicsekedhetünk, semmire nem támaszkodhatunk, ami feljogosítana Isten e hatalmas ajándékára. Ő az Országot ingyen kínálja fel nekünk.”[2]
„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”
A magvetés: ne tartsuk meg magunknak a magot, hanem vessük el széles körben és bizalommal. „Éjjel vagy nappal”: az ország csendben növekszik, még az éjszakáink sötétségében is.
Minden nap kérhetjük is: „jöjjön el a Te országod”.
A magvetés nem kíván folyamatos munkát, irányítást a földművestől, csak annyit, hogy tudjon türelmesen várni, míg a természet halad a maga útján.
Ez az életige meghív bennünket, hogy bízzunk a szeretet erejében, amely a maga idejében gyümölcsöt hoz. Megtanít a művészetre, hogy türelmesen kísérjük figyelemmel azt, ami magától is képes növekedni anélkül, hogy eredményekért aggódnánk. Szabaddá tesz, hogy befogadjuk a másikat a jelen pillanatban, értékelve a képességeit és tiszteletben tartva a saját ritmusát.
„[…] Egy hónappal az esküvő előtt a fiunk riadtan telefonált, hogy a barátnője újra drogozni kezdett. Tanácsot kért, hogy mit tegyen. Nem volt könnyű válaszolni. Kihasználhattuk volna a helyzetet, hogy meggyőzzük, hagyja el a lányt, de ez nem tűnt helyes útnak. Azt javasoltuk, hogy nézzen jól a szívébe […]. Hosszú csend következett, majd a válasz: »Azt hiszem, tudok még egy kicsit szeretni.« Az esküvő után sikerült találniuk egy kiváló terápiás központot járóbeteg-ellátással. Tizennégy hosszú hónap telt el, és ezalatt sikerült betartania a »nincs több drog« vállalást. Hosszú út volt ez mindenkinek, de az evangéliumi szeretet, amit igyekszünk kettőnk között – akár könnyek között is – megélni, erőt ad ahhoz, hogy ebben a kényes helyzetben is szeressük a fiunkat. Ez a szeretet talán abban is segít neki, hogy megértse, hogyan szeretheti a feleségét.”[3] --- Letizia Magri és az életige csoport gondozásában
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.” (1Ján 4,8)
János első levele egy kis-ázsiai gyülekezet keresztényeihez szól, és bátorítja őket, hogy állítsák helyre a közösséget egymással, mivel különböző megosztó tanok miatt alábbhagyott közöttük az egység. A szerző arra buzdítja őket, hogy tartsák szem előtt, amit a keresztény igehirdetés „kezdetétől fogva” tanítottak, és megismétli, amit az első tanítványok még láttak, hallottak és saját kezükkel is érintettek az Úrral való együttélés során: azaz hogy ez a közösség is közösségben lehet velük, és így Jézussal és az Atyával is.[1]
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”
A szerző felidézi a kapott kinyilatkoztatás lényegét, és hangsúlyozza, hogy Jézusban Isten elsőként szeretett minket, emberré lett annak minden korlátjával és gyengeségével együtt.
A kereszten Jézus maga is megélte és a saját bőrén tapasztalta meg az Atyától való elszakítottságunkat. Azzal pedig, hogy odaadta önmagát, begyógyította ezt határtalan és feltétel nélküli szeretetével. Szavai és élete által megmutatta nekünk, mi a szeretet.
Jézus példájából megértjük, hogy az igazi szeretet bátorságot, erőfeszítést jelent, azt, hogy a viszontagságok és a szenvedés kockázatát is vállaljuk. De aki így szeret, az részesül Isten életében, megtapasztalja az Ő szabadságát és az önátadás örömét.
Ha úgy szeretünk, ahogy Jézus szeretett, megszabadulunk az önzéstől, amely elzárná az ajtót a testvéreinkkel és Istennel való közösség előtt, így azonban megtapasztalhatjuk ezt az egységet.
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”
Az emberi szívnek mindig is legmélyebb – talán öntudatlan – vágya volt megismerni Istent, aki teremtett, és aki a legmélyebben ismer bennünket és mindennek az igazságát.
Ő a szeretet, és ha mi is szeretünk, mint Ő, akkor megpillanthatunk valamit ebből az igazságból. Növekedhetünk Isten megismerésében, mert lényegében az Ő életét éljük, az Ő világosságában járunk.
Ez akkor valósul meg teljes mértékben, ha a szeretet kölcsönös. Mert ha szeretjük egymást, „Isten bennünk marad” kicsit ahhoz hasonlóan, mint amikor a két elektromos pólus összezár, és felgyullad a fény, mely mindent megvilágít körülöttünk.
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”
Chiara Lubich szerint Isten szeretetéről kell tanúságot tennünk, ez „egy nagy forradalom, amelyet ma fel kell ajánlanunk a modern világnak, amely rendkívüli feszültségekben él”, ahogyan „az első keresztények is bemutatták Isten szeretetét a korabeli pogány világnak”.
Hogyan tehetjük ezt? Hogyan éljük meg az Istentől származó szeretetet? Tanuljuk meg Fiától megvalósítani a gyakorlatban, különösen a következők szerint: „[…] testvéreinket szolgáljuk, főleg azokat, akik mellettünk vannak, kezdve a kis dolgokkal, alázattal. Jézust követve igyekszünk elsőként szeretni őket, elszakadva önmagunktól, átölelve a kisebb és a nagyobb kereszteket, amelyek ezzel a szeretettel együtt járnak. Ha így élünk, hamarosan mi is megtapasztaljuk majd Istent, azt a vele való közösséget, a fénynek, a békének és a belső örömnek azt a teljességét, melyre Jézus el akar vezetni bennünket.”[2]
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”
Santa gyakran ellátogat egy katolikus idősek otthonába. Egy nap Robertával együtt találkoztak Aldóval, egy magas, nagyon művelt, gazdag férfival. Aldo bizalmatlanul nézett a két fiatal nőre: „Miért jöttök ide? Mit akartok tőlünk? Hadd haljunk meg békében!” De Santa nem csüggedt el, hanem azt mondta neki: „Miattad jöttünk, hogy együtt töltsünk néhány órát, hogy megismerjük egymást, hogy barátok legyünk.” […] Máskor is visszatértek. Roberta meséli: „Ez a férfi különösen zárkózott, nagyon levert volt. Nem hitt Istenben. Santa volt az egyetlen, akinek sikerült a szívéhez férkőznie, olyan szelíden hallgatta őt órákon át. Imádkozott érte, egyszer pedig egy rózsafüzért ajándékozott neki, amit a férfi el is fogadott.” Később Santa megtudta, hogy Aldo elhunyt, és halálakor az ő nevét említette. Fájdalmát enyhítette az a tény, hogy Aldo békében halt meg, és a kezében tartotta a rózsafüzért, amit annak idején tőle kapott.
Silvano Malini és az életige csoport gondozásában
[1] vö. 1Jn 1,1-3 [2] C. Lubich, Az élet igéje 1991. május, Új Város 1991/5
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!” (Zsolt 51[50],12)
A szentírási ige, amit e nagyböjti időben élni szeretnénk, az 51. zsoltárból származik, a 12. versben találjuk az alázatos és megindító mondatot: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bennem!”. Ez a szöveg „Miserere” néven vált ismertté. A szerző az elején végigvizsgálja az emberi lélek legrejtettebb zugait, a lélek legmélyebb húrjait pengeti, így átérezzük, mennyire alkalmatlanok vagyunk a kapcsolatra Istennel, mégis kimondhatatlanul vágyunk a közösségre vele, mert tőle jön minden irgalom és kegyelem.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
A zsoltár Dávid életének ismert történetéből indul ki. Őt meghívta Isten, hogy viselje gondját Izrael népének, és vezesse a Szövetséghez való hűség útján. Ő viszont vét a küldetése ellen: Batsebéval házasságtörést követ el, aztán egy csatában megöleti a férjét, a hetita Uriást, aki seregének tisztje volt. Nátán próféta feltárja előtte bűnének súlyát és segít, hogy beismerje azt. Ez az ige bűnének megvallása és az Istennel való kiengesztelődésnek a pillanata.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
A zsoltáros nagyon súlyos szavakat ad a király szájába, amelyek mély bűnbánatból és az isteni megbocsátás iránti teljes bizalomból fakadnak: „töröld el”, „mosd le”, „tisztíts meg”. Aztán az általunk idézett mondatban a „teremts” szót használja, és ezzel arra utal, hogy az emberi törékenységtől csak Isten képes teljesen megszabadítani bennünket. Tudatosítja, hogy csak Ő tud „tiszta szívű” új teremtménnyé tenni bennünket, és eltölteni éltető lelkével, Ő tud igazi örömet adni, „erős lelket”, mely gyökeresen átalakítja a kapcsolatunkat Istennel, más élőlényekkel, a természettel és az egész világegyetemmel.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
Hogyan váltsuk gyakorlatra ezt az életigét? Az első lépés, hogy határtalan bizalommal beismerjük, hogy bűnösök vagyunk, és szükségünk van Isten bocsánatára.
Lehet, hogy az ismételten elkövetett hibák elbátortalanítanak, és magunkba zárkózunk. Ilyenkor legalább egy kicsit ki kell nyitnunk a szívünk ajtaját.
Chiara Lubich az 1940-es évek elején így írt valakinek, aki úgy érezte, hogy képtelen túllépni saját nyomorúságán: „Minden más gondolatot el kell távolítani a lelkünkből. És elhinni, hogy Jézust vonzza bűneink alázatos, bizalommal és szeretettel teljes feltárása. Amit mi birtoklunk és teszünk, az csupa nyomorúság. Ő pedig a mi irányunkba csupa Irgalom. Lelkünk csak úgy egyesülhet Vele, ha egyetlen ajándékként nem az erényeinket, hanem a bűneinket ajánljuk fel Neki! […] Jézus a földre jött, emberré lett, és nem vágyik semmi másra […] csak arra, hogy Megváltó legyen. Hogy Orvos legyen! Semmi másra nem vágyik.”[1]
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
Miután szabadok lettünk és bocsánatot nyertünk, tartsuk szem előtt a testvérek segítségét, mert a keresztények ereje a közösségből fakad. Kezdjük el konkrétan szeretni a felebarátot, bárki legyen is az! „Amit ez tőlünk kér, az a szolgálattal, megértéssel teli kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.”[2]
Ferenc pápa azt mondja:„Isten bocsánata […] irgalmasságának legnagyobb jele. Olyan ajándék, amelyet minden bocsánatot nyert bűnösnek meg kell osztania összes testvérével, akivel csak találkozik. Mindenki, akit az Úr mellénk állított, családtagok, barátok, munkatársak, egyházközségi tagok…, mind olyanok, mint mi: rászorulnak Isten irgalmasságára. Olyan jó bocsánatot nyerni, de te is, ha azt akarod, hogy bocsánatot nyerj, akkor te is bocsáss meg másoknak! Bocsássunk meg! […] hogy tanúi legyünk az ő bocsánatának, amely megtisztítja szívünket és átalakítja életünket!”[3]
Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában
[1]C. Lubich, Levelek 1943-1960, a Cura di F. Gillet, (Opere di Chiara Lubich 4/1), Città Nuova, Roma 2022; p. 350.
[2]C. Lubich, Az élet igéje 2002. május, Új Város, 2002/5.
[3]Ferenc pápa, általános kihallgatás 2016. március 30., https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-isten-minden-bununknel-nagyobb