Isten hozta a Rózsafüzér Királynéja Plébánia honlapján!

Friss hírek - mindig - a www.magyarkurir.hu - oldalon
Ferenc pápa „Az evangélium öröme” (Evangelii gaudium) itt olvasható)
Továbbiak a kép alatt!!!

2017.
Dec. 11.

Nov. 22. SZENTMISE

A SZEGÉNYEK I. VILÁGNAPJA ALKALMÁBÓL
Évközi XXXIII. vasárnap - 2017. november 19.
Ne szóval szeressünk, hanem tettel
1. „Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1 Jn 3,18). János apostolnak ezek a szavai olyan felszólítást fejeznek ki, amelyet minden kereszténynek meg kell hallania. A komolyság, amellyel a „szeretett tanítvány” a mai napig továbbadja Jézus parancsát, még hangsúlyosabb az ellentét révén: az ajkainkat gyakran elhagyó üres szavak és a konkrét tettek között, amelyek nekünk azonban mércéül szolgálnak. A szeretet nem enged kibúvót („alibit”): aki úgy akar szeretni, ahogyan Jézus szeretett, az ő példáját kell követnie, főként akkor, ha a szegények iránti szeretetről van szó. Másrészt jól tudjuk, hogyan szeret az Isten Fia, és Szent János világosan fogalmaz. Két tartóoszlopon nyugszik szeretete: elsőként Isten szeretett bennünket (vö. 1 Jn 4,10.19); és úgy szeretett, hogy teljesen odaadta magát, még a saját életét is (vö. 1 Jn 3,16).
Az ilyen szeretet nem maradhat válasz nélkül. Még ha önzetlenül adja is, anélkül, hogy bármit kérne érte cserébe, mégis úgy lángra lobbantja a szívet, hogy mindenki úgy érzi, viszonoznia kell, korlátai és bűnei ellenére. Ez pedig úgy lehetséges, ha szívünkbe befogadjuk Isten kegyelmét, az ő irgalmas szeretetét, amennyire ez lehetséges, hogy irányítsa akaratunkat és érzéseinket is Isten és a felebarátaink iránti szeretetre. Ilyen módon, az irgalmasság, amely úgyszólván a Szentháromság szívéből fakad, mozgásba hozhatja életünket, együttérzés és irgalmas cselekedetek lesznek a gyümölcsei a szükséget szenvedő testvéreink felé.
2. „Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta” (Zsolt 34,7). Az Egyház mindig is felfogta ennek a kiáltásnak a jelentőségét. Az Apostolok Cselekedeteinek első lapjaitól kezdve tanúbizonyságát adja ennek: akkor Péter választ ott ki hét „jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit” (6,3), hogy vállalják a szegényekről való gondoskodást. Bizonyos, hogy ez volt az egyik első jel, amellyel a keresztény közösség megjelent a világban: a legszegényebbek szolgálata. Ez azért volt lehetséges, mert megértették, hogy Jézus tanítványai életének olyan testvériségben és szolidaritásban kell kifejeződnie, amely megfelel a Mester legfőbb tanításának, aki a szegényeket boldognak és az Isten országa örököseinek nevezte (vö. Mt 5,3).
„Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek” (ApCsel 2,45). Ez a kifejezés nyilvánvalóan megmutatja az első keresztények élénk gondoskodását. Lukács evangélista, a szent szerző, aki a legtöbb helyet szenteli az irgalmasságnak, nem retorikai fordulattal él, amikor az első keresztények gyakorlatát írja le a javakon való osztozás területén. Éppen ellenkezőleg: amikor ezt elbeszéli, minden eljövendő nemzedék hívőjéhez, vagyis hozzánk is akar szólni, hogy tanúságával támogasson és tettekre sarkalljon minket a leginkább rászoruló embertársak felé. Ugyanezt a tanítást kapjuk Jakab apostoltól is, aki levelében erős és kemény kifejezésekkel él: „Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik? Ti mégis lenézitek a szegényt. Hát nem a gazdagok zsarnokoskodnak fölöttetek és hurcolnak benneteket a bíróság elé? […] Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: ’Menj békében, melegedj, és lakjál jól!’, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog” (2, 5-6. 14-17).
3. Voltak azonban olyan idők is, amikor a keresztények nem hallgatták meg teljesen ezt a felszólítást, és engedték, hogy a világ gondolkodásmódja megfertőzze őket. A Szentlélek azonban nem késlekedett figyelmeztetni őket, hogy tekintetüket a lényegre irányítsák. Olyan férfiakat és nőket támasztott, akik különböző módokon ajánlották fel életüket a szegények szolgálatára. Hány és hány lapját írták a történelemnek kétezer év alatt a keresztények, akik egyszerűen és alázattal, a szeretet nagylelkű képzelőerejével szolgálták legszegényebb testvéreiket!
Mindnyájuk közül kiemelkedik Assisi Szent Ferenc, akit számos más férfi és nő követett az évszázadok során. Nem elégedett meg annyival, hogy magához ölelje és alamizsnával segítse a leprásokat, hanem elhatározta, hogy Gubbióba megy, hogy együtt lakjon velük. Ő maga is úgy látta, hogy ez a találkozás volt megtérésének fordulópontja: „Míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére” (Végrendelet 1-3: FF 110). Ez a tanúság megmutatja a szeretet átalakító erejét, és a keresztények életmódját.
Ne csak úgy gondoljunk a szegényekre, mint a heti egyszeri önkéntes munka jó gyakorlatának célcsoportjára, vagy még kevésbé mint olyan emberekre, akiket időnkénti felbuzdulásból megsegítünk egy-egy gesztussal, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. E tapasztalatoknak, miközben értékesek és alkalmasak rá, hogy érzékennyé váljunk testvéreink szükségletei és az ezeket gyakorta kiváltó igazságtalanságok irányában, rá kellene vezetnie minket arra, hogy valódi találkozás jöjjön létre köztünk és a szegények között, és olyan osztozást valósítsunk meg velük, amely életstílusunkká válik. Valóban: az imádság, a tanítványság útja és a megtérés az evangéliumi hitelességük bizonyítékát az osztozásra nyitott szeretetben találja meg. Ebből az életmódból öröm és a lélek derűje származik, mivel kezünkkel érinthetjük Krisztus testét. Ha valóban találkozni akarunk Krisztussal, szükséges, hogy megérintsük testét a szegények megsebzett testében, mint az Eucharisztiában kapott szentségi közösség megfelelőjét. Krisztus testét, amit megtörnek a szent liturgiában, a szeretet megtalálja a legelesettebb testvérek arcában és személyében. Mindig aktuálisak Aranyszájú Szent János szavai: „Ha tiszteleteteket akarjátok tenni Krisztus teste előtt, ne idegenkedjetek tőle akkor sem, ha le van meztelenítve: ne csak a selyembe felöltöztetett eucharisztikus Krisztust tiszteljétek úgy, hogy közben a templomon kívül nem vesztek tudomást a másik Krisztusról, amely szenved a hidegtől és a meztelenségtől” (Hom. in Matthaeum,  50, 3; PG 58).
Az tehát a feladatunk, hogy kinyújtsuk kezünket a szegények felé, találkozzunk velük, nézzünk a szemükbe, öleljük meg őket és éreztessük velük a szeretet melegét, amely megtöri a magányt. Felénk nyújtott kezük egy meghívás is, hogy lépjünk ki a saját biztonságunkból és kényelmünkből, és ismerjük fel az értéket, amelyet a szegénység önmagában hordoz.
4. Ne feledkezzünk el róla, hogy Krisztus tanítványai számára a szegénység elsősorban hivatás, a szegény Krisztus követése. Az Ő nyomában és Vele járunk ezen az úton, amely az Isten országának boldogságába vezet (vö. Mt 5,3; Lk 6,20). A szegénység egyet jelent az alázatos szívvel, amely elfogadja, hogy az ember korlátokkal rendelkező és bűnös teremtmény, és így leküzdi a mindenhatóság kísértését, amely a halhatatlanság illuzióját kelti. A szegénység a szív magatartása, amely nem engedi, hogy a pénzre, a karrierre és a luxusra az élet céljaiként, a boldogság feltételeiként tekintsünk. Éppen a szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket korlátaink ellenére, bízva Isten közelségében, az ő kegyelmére támaszkodva. Az ilyen értelemben vett szegénység a mérték, amely megmutatja, hogy helyesen használjuk-e az anyagi javakat, hogy nem önző, birtokló módon éljük-e meg kapcsolatainkat és érzelmeinket (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 24-45).
Tegyük ezért magunkévá Szent Ferenc példáját, aki a hiteles szegénység tanúja. Ő, éppen azért, mivel tekintetét Krisztusra szegezte, képes volt őt felismerni és szolgálni a szegényekben. Ha tehát szeretnénk hatékonyan hozzájárulni a történelem megváltoztatásához és segíteni akarjuk a valódi fejlődést, meg kell hallanunk a szegények kiáltását, és segítenünk kell őket felemelni számkivetett helyzetükből. Ugyanakkor emlékeztetem a szegényeket, akik városainkban és közösségeinkben élnek, hogy ne veszítsék szem elől az evangéliumi szegénység értelmét, amit életükön hordoznak.
5. Ismerjük azt a mai világra jellemző nehézséget, hogy nehéz tisztán meghatározni a szegénységet. Mégis, nap mint nap felszólít minket a szegénység ezer arca, amely fájdalomról, kirekesztésről, kizsákmányolásról, erőszakról, kínzásról, bebörtönzésről, háborúról, a szabadságtól és méltóságtól való megfosztottságról, tudatlanságról, analfabetizmusról, egészségügyi szükséghelyzetről, munkanélküliségről, emberkereskedelemről, rabszolgaságról, elvándorlásról, nyomorról és kényszerű migrációról árulkodik. A szegénység arca olyan nők, férfiak és gyermekek arca, akiket alantas érdekekből kihasználnak, jogaikat tiporják a hatalom és a pénz perverz logikája érdekében. Micsoda kegyetlen és sohasem teljes felsorolást voltunk kénytelenek adni a szegénység formáiról, amely a társadalmi igazságtalanságnak, az erkölcsi nyomornak, a kevesek mohóságának és az általánosan elterjedt közönynek a gyümölcse!
Napjainkban, miközben egyre inkább előtérbe kerül az arcátlan gazdagság, amely a kevés, előjogokat élvező ember kezében összpontosul és sokszor társul hozzá a törvénytelenség és az emberi méltóságot sértő kizsákmányolás, botrány a szegénység terjedése a világ társadalmainak nagy területein. Ezt látva nem maradhatunk tétlenül és még kevésbé törődhetünk ebbe bele. Nem fogadhatjuk el a szegénységet, amely elfojtja a fiatalok kezdeményező készségét, megakadályozva őket, hogy munkát találjanak; a szegénységet, amely elaltatja a felelősségérzetet és arra ösztönzi az embereket, hogy a felelősség átruházását és a szívességek keresését részesítsék előnyben; a szegénységet, amely megmérgezi a társadalmi részvétel kútjait és beszűkíti a szakmai hozzáértés terét, megalázva így azok érdemét, akik dolgoznak és termelnek. Minderre az élet és a társadalom új szemléletével kell választ adnunk.
Mindezek a szegények – ahogyan azt Boldog VI. Pál pápa szerette mondani – „evangéliumi jogon” tartoznak az Egyházhoz (Megnyitó beszéd a II. Vatikáni Zsinat II. ülésszakán, 1963. szeptember 29.) és ez arra kötelez bennünket, hogy melléjük álljunk. Áldottak ezért azok a kezek, akik azért nyúlnak, hogy befogadják és segítsék a szegényeket, mert e kezek reménységet hoznak. Áldottak azoknak a kezei, akik túllépnek a kultúrák, vallások, nemzetiségek határain, és a vigasz olaját öntik az emberiség sebeire. Áldottak a kezek, akik úgy nyújtanak segítséget, hogy semmit sem kérnek cserébe – „ha”, „de”, „talán” nélkül. E kezek segítsége révén Isten áldása száll a testvérekre.
6. Az Irgalmasság Szentévének végén határoztam el, hogy felajánlom az Egyháznak a Szegények Világnapját, hogy a keresztény közösségek az egész világon egyre inkább és egyre jobban kézzelfogható jelei legyenek Krisztus szeretetének a legszegényebbek és leginkább szükséget szenvedők iránt. Azt kívánom, hogy ez a világnap társuljon az elődeim által meghirdetett többi világnap mellé, amelyek immár hagyománnyá váltak közösségeinkben, és egészítse ki ezeket evangéliumi értelemben, felmutatva Jézus megkülönböztetett szeretetét a szegények iránt.
Felhívom az egész Egyházat, valamint minden jószándékú férfit és nőt, hogy ezen a napon vessék pillantásukat azokra, akik segítségért kiáltva, szolidaritásunkat kérve nyújtják felénk a kezüket. E testvéreinket az egyetlen mennyei Atya teremtette és szereti őket. E Világnap arra szolgál, hogy elsősorban a híveket ösztönözze: lépjenek fel a selejt és pazarlás kultúrája ellen, s helyette tegyék magukévá a találkozás kultúráját. Ugyanakkor felhívásom mindenkihez szól, vallási hovatartozástól függetlenül, hogy nyíljanak meg a szegényekkel való osztozásra a szolidaritás bármely formájában, hogy ez a testvériség konkrét jele legyen. Isten a földet és az eget mindenki számára alkotta – de vannak sajnos olyan emberek, akik határokat, falakat és kerítéseket építettek, elárulva ezzel azt az eredeti ajándékot, amely az egész emberiséget illeti, bárkinek a kizárása nélkül.
7. Azt kívánom, hogy a keresztény közösségek az idén november 19-re eső Szegények Világnapját, az Évközi idő XXXIII. vasárnapját megelőző héten igyekezzenek minél több találkozást megvalósítani a barátság, a szolidaritás és a kézzelfogható segítség jegyében. Meghívhatják továbbá a szegényeket és az önkénteseket, hogy együtt ünnepeljenek a szentmisén e vasárnapon, hogy ezáltal még hitelesebben ülhessük meg Krisztus Király főünnepét a rákövetkező vasárnapon. Krisztus királysága ugyanis legteljesebben a Golgotán mutatkozik meg teljes értelmében, amikor az Ártatlant felszegezik a keresztre szegényen, mezítelenül, mindentől megfosztva, s ezáltal testesíti meg és nyilatkoztatja ki Isten szeretetének teljességét. Az Atya iránti teljes odaadása, miközben kifejezi teljesen szegénységét, nyilvánvalóvá teszi ennek a Szeretetnek az erejét, amely új életre támasztja őt Húsvét napján.
Ezen a vasárnapon, ha a lakókörnyezetünkben élnek szegények, akiknek segítségre és oltalomra van szükségük, lépjünk közelebb hozzájuk: kiváló alkalom lesz arra, hogy találkozzunk az Istennel, akit keresünk. A Szentírás tanítása szerint (vö. Ter 18, 3-5; Zsid 13,2), fogadjuk őket kiemelt vendégként asztalunknál; tanítómestereink lesznek abban, hogy miként élhetjük meg következetesen hitünket. Bizalmuk és készségük, amivel a segítséget elfogadják, józan és gyakran örömteli módon mutatják meg a számunkra, hogy mennyire fontos a lényeget szem előtt tartva élnünk és ráhagyatkoznunk az Atya gondviselésére.
8. A Világnapon megvalósítandó konkrét kezdeményezések hátterében mindig legyen ott az imádság. Ne felejtkezzünk el róla, hogy a Miatyánk a szegények imája. A kenyér iránti kérés ugyanis kifejezi az Istenre hagyatkozást életünk alapvető szükségleteit tekintve. Amit Jézus ezzel az imával tanított nekünk, kifejezi és magában hordozza azoknak a kiáltását, akik szenvednek egzisztenciájuk bizonytalansága és a szükséges dolgok hiánya miatt. A tanítványoknak, akik azt kérték tőle, hogy tanítsa meg őket imádkozni, Ő a szegények szavaival válaszolt, akik az egyetlen Atyához fordulnak, akiben mindenki testvérként ismeri fel egymást. A Miatyánk többes számban fogalmaz, a „mi” kenyerünkért fohászkodunk, és ebből is következik a közös osztozás, részvétel és felelősség. Ebben az imádságban mindnyájan felfedezhetjük az önzés minden formája meghaladásának szükségességét ahhoz, hogy a kölcsönös elfogadás örömébe léphessünk.
9. Azt kérem a püspök, pap, diakónus testvérektől –az utóbbiak küldetése a szegények támogatása –, a megszentelt életet élő személyektől, az egyesületektől, a mozgalmaktól, az önkéntesek szerteágazó világától, hogy fáradozzanak azon, hogy a Szegények ezen Világnapjával hagyomány szülessen, amely kézzelfoghatóan hozzájárul a mai világ evangelizálásához.
Ez az új Világnap legyen ezért erőteljes felhívás hívő lelkiismeretünk felé, hogy mindinkább meggyőződjünk róla: a szegényekkel való osztozás lehetővé teszi számunkra az Evangélium megértését, annak legmélyebb igazságának megfelelően. A szegények nem problémát jelentenek, hanem erőforrást, amelyből meríthetünk, hogy az Evangélium lényegét befogadhassuk és megélhessük.
Vatikán, 2017. június 13. Páduai Szent Antal emléknapján - FERENC

Nov. 15. SZENTMISE

MISSZIÓS VASÁRNAPRA
 

Okt. 13. RÓZSAFÜZÉR

Szept. 3. KERESZT NÉLKÜLI KRISZTUS-KÖVETÉS?
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai evangéliumi szakasz (vö. Mt 16,21–27) a múlt vasárnapi evangéliumot folytatja, amelyből kiemelkedett Péter hitvallása, a „kőszikláé”, akire Jézus Egyházát akarja építeni. Máté ma – azzal szöges ellentétben – azt mutatja be, hogyan reagál szintén Péter, amikor Jézus feltárja tanítványai előtt, hogy Jeruzsálemben szenvednie kell, meg fogják ölni és fel fog támadni (vö. Mt 16,21). Péter félrevonja a Mestert, és megfeddi, mert – mondja neki – ez nem történhet meg vele, a Krisztussal. De aztán Jézus is megfeddi Pétert, mégpedig kemény szavakkal: „Takarodj mögém, sátán! Kísértesz engem, mert nem úgy gondolkodsz, mint Isten, hanem ahogy az emberek!” (Mt 16,23). Egy perccel korábban az apostolt még megáldotta az Atya, hiszen tőle kapta azt a kinyilatkoztatást [hogy ti. Jézus a Krisztus, az Isten Fia], szilárd „szikla” volt, amelyre Jézus ráépítheti közösségét, de rögtön utána akadállyá válik: kő ő, de nem olyan, amelyre építeni lehet, hanem buktató kő a Messiás útján. Jézus jól tudja, hogy Péternek és a többieknek még hosszú utat kell megtenniük ahhoz, hogy apostolaivá váljanak!
 
Ezen a ponton a Mester mindazokhoz fordul, akik követik, és világosan feltárja előttük, milyen úton kell járniuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen!” (Mt 16,24). Mindig – ma is – az a kísértés ér minket, hogy egy kereszt nélküli Krisztust akarunk követni, sőt mi akarjuk megtanítani Istent a helyes útra, mint Péter: „Nem, nem, Uram, ez nem, ez soha nem történhet meg!” Jézus azonban emlékeztet minket, hogy az ő útja a szeretet útja, és nincs igazi szeretet önfeláldozás nélkül. Nem szabad engednünk, hogy ennek a világnak a látásmódja teljesen meghatározzon minket, hanem egyre jobban tudatára kell ébrednünk, hogy nekünk, keresztényeknek vállalnunk kell annak fáradságát, hogy az árral szemben és meredeken felfelé haladjunk.
 
Jézus örökre érvényes, nagy bölcsességet hordozó szavakkal egészíti ki javaslatát, mert e szavak kihívást jelentenek az önző gondolkodás- és magatartásmód számára. Így buzdít: „Aki meg akarja menteni életét, az elveszíti, aki viszont elveszíti életét értem, az megtalálja” (Mt 16,25). Ebben a paradoxonban ott van az aranyszabály, amelyet Isten beleírt a Krisztusban teremtett emberi természetbe: az a szabály, hogy egyedül a szeretet ad értelmet és boldogságot az életnek. Ha tehetségünket, erőnket és időnket csak arra használjuk, hogy megmentsük, megőrizzük és megvalósítsuk önmagunkat, az valójában önmagunk elvesztéséhez, egy szomorú és meddő élethez vezet. Ha viszont az Úrért élünk, ha életünket a szeretetre alapozzuk, mint Jézus, akkor megízlelhetjük az igazi örömet, és életünk nem meddő, hanem termékeny lesz.
 
A szentmise bemutatásakor újra átéljük a kereszt misztériumát; nemcsak felidézzük, hanem meg is valósítjuk a megváltó áldozat emlékezetét, amelyben Isten Fia teljesen elveszíti, hogy aztán újból visszakapja önmagát az Atyától, és így ismét ránk találjon – akik elvesztünk –, együtt az összes teremtménnyel. Valahányszor részt veszünk a szentmisén, a megfeszített és feltámadt Krisztus szeretete közli magát velünk ételként és italként, hogy követni tudjuk őt mindennapi utunkon, testvéreink kézzelfogható szolgálatában.
 
A Boldogságos Szűz Mária, aki a Kálváriáig követte Jézust, kísérjen minket is, és segítsen, hogy ne rettenjünk meg a kereszttől – hiszen a kereszten ott van felfeszítve Jézus, nem egy Jézus nélküli keresztről van szó, hanem arról a keresztről, amelyen Jézus is ott van –, vagyis ne féljünk attól a kereszttől, hogy szenvedjünk Isten és testvéreink iránti szeretetből, mert ez a szenvedés – Krisztus kegyelméből – feltámadást terem.

CSALÁD

Aug. 6.

Aug. 2. KERESZTSÉG

LELKIGYAKORLAT
Ferenc pápa szavai szerint az elvonulások célja, hogy megújítsa a résztvevők hitét, átalakítsa szolgálatukat és másokhoz való viszonyukat. „Aki hitelesen éli meg a lelkigyakorlatokat, megtapasztalja Isten vonzását és varázsát, megújulva és átalakulva tér vissza a mindennapi életbe, a szolgálathoz, a kapcsolatokba” – mondta a Szentatya, amikor fogadta az olasz lelkigyakorlatos szövetség képviselőit, akik szerte az országban lelkigyakorlatos házakat vezetnek: „helyet és időt adtok rá, hogy intenzíven tudjunk figyelni Isten szavára a csendben és az imában”.

Júl. 9. JÖJJETEK HOZZÁM...


Jún. 29. SZALONKERESZTÉNYEK, VAGY...

Jún. 17. GYERMEKEKNEK

Jún. 6. KÉPMUTATÁS

FERENC PÁPA ÜZENETE A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS 51. VILÁGNAPJÁRA
„Ne félj hát, mert veled vagyok!” (Iz 43,5)
A reményt és a bizalmat kommunikálni korunkban
A technológiai fejlődésnek köszönhetően a kommunikációs eszközökhöz való hozzáférés által már nagyon sokaknak lehetősége van azonnal megosztani és szerteágazó módon elterjeszteni a híreket. Ezek a hírek lehetnek jók vagy rosszak, igazak vagy hamisak. Már hitbéli ősatyáink úgy beszéltek az emberi elméről, mint egy őrlőmalomról, amelyet nem lehet megállítani, ha a víz megindítja. Annak azonban, akire a malmot bízták, lehetősége van eldönteni, hogy búzát vagy konkolyt őröl benne. Az ember elméje mindig működésben van, nem tudja abbahagyni mindannak az „őrlését”, amit kap, de rajtunk áll a döntés, hogy milyen anyagot szállítunk neki (vö.: Johannes Cassianus, Levél Leontius igumenhez).
Szeretném, hogy ez az üzenet elérjen és bátorítson mindenkit, aki szakmai körben vagy személyes kapcsolataiban mindennap sok információt „őröl”, hogy illatos és jó kenyeret tudjon adni azoknak, akik kommunikációja gyümölcsével táplálkoznak. Arra szeretnék buzdítani mindenkit, hogy építő módon kommunikáljon, a mások iránti előítéletet elutasítva támogassa a találkozás kultúráját, amelynek köszönhetően az emberek megtanulhatnak tudatos bizalommal tekinteni a valóságra.
Azt hiszem, át kell szakítanunk a szorongás ördögi körét és gátat kell szabnunk a félelem spiráljának, amely annak a megszokásnak a gyümölcse, hogy figyelmünket a „rossz hírekre” (háborúkra, terrorizmusra, botrányokra és az emberi életben előforduló mindenféle kudarcra) összpontosítjuk. Természetesen nem arról van szó, hogy erősítsük azt a félretájékoztatást, amely nem vesz tudomást a szenvedés drámájáról, és nem is arról, hogy naiv optimizmusba essünk, amely nem engedi, hogy megrendítse a gonosz botránya. Ezzel ellentétben azt szeretném, hogy mindannyian lépjünk túl a rosszkedv érzésén és a beletörődésen, amely gyakran elfog és fásultságba taszít minket, félelmeket ébreszt vagy azt a benyomást kelti, hogy a gonosznak nem lehet határt szabni. Egy olyan kommunikációs rendszerben, amelyben az a logika uralkodik, hogy a jó hír nem kelendő, tehát nem is hír; amelyben a fájdalom drámájából és a gonosz misztériumából oly könnyen látványosságot csinálnak, egyébként is beleeshetünk abba a kísértésbe, hogy elaltassuk lelkiismeretünket vagy csüggedésbe essünk.
Annak a nyílt és kreatív kommunikációs stílusnak a kereséséhez szeretnék tehát hozzájárulni, amely soha nem engedi át a gonosznak a főszerepet, hanem igyekszik rávilágítani a lehetséges megoldásokra, kezdeményező és felelős hozzáállásra ösztönzi az embereket, akik felé közvetíti a hírt. Arra szeretnék hívni mindenkit, úgy beszéljen korunk embereihez, hogy elbeszélését az „jó hír” logikája járja át.
A jó hír
Az ember élete nem csupán személytelen történések krónikája, hanem olyan történeté, amely arra vár, hogy egy olyan értelmezési kulcsot válasszanak az elbeszéléséhez, amely képes kiválogatni és összegyűjteni a legfontosabb adatokat. A valóságnak önmagában nincs egyértelmű jelentése. Minden attól függ, milyen tekintettel fordulunk felé, milyen „szemüvegen” keresztül akarjuk nézni: ha lencsét váltunk, a valóság is másnak tűnik. Honnan indulhatunk hát el ahhoz, hogy megfelelő „szemüveggel” olvassuk a valóságot?
Számunkra, keresztények számára a valóság megértéséhez megfelelő szemüveg nem lehet más, mint a jó hír, kiindulva magától a Jó Hírtől : „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliuma” (Mk 1,1). Márk evangélista ezekkel a szavakkal kezdi elbeszélését, a „jó hír” hirdetésével, amelynek köze van Jézushoz, de több mint egy információ Jézusról, inkább az örömhír, ami maga Jézus. Az evangélium lapjait olvasva felfedezzük, hogy a mű címe valóban megfelel a tartalmának, és legfőképpen azt, hogy ez a tartalom maga Jézus személye.
Ez a jó hír, ami maga Jézus, nem azért jó, mert nincs benne szenvedés, hanem azért, mert a szenvedést is nagyobb távlatban éli meg, szerves része az Atya és az emberiség iránti szeretetének. Krisztusban Isten szolidárissá vált minden emberi helyzettel, kinyilatkoztatta nekünk, hogy nem vagyunk egyedül, mert van egy Atyánk, aki soha nem feledkezhet meg gyermekeiről. „Ne félj hát, mert veled vagyok!” (Iz 43,5): egy olyan Isten vigasztaló szava ez, aki öröktől fogva részesévé válik népe történelmének. Szeretett Fiában Istennek ez az ígérete – „veled vagyok” – odáig megy, hogy magára veszi minden gyengeségünket, egészen addig, hogy a mi halálunkkal hal meg. Őbenne a sötétség és a halál is a Fénnyel és az Élettel való egyesülés helyévé válik. Így születik meg a mindenki számára elérhető remény éppen azon a helyen, ahol az élet ismeri a bukás keserűségét. Egy olyan remény ez, amely nem csal meg, mert kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (vö.: Róm 5,5) és új élet sarjad belőle, ahogyan a növény kinő a lehullott magból. Ennek fényében a világ történelmének minden új drámája egy lehetséges jó hír színterévé válik, attól a pillanattól kezdve, hogy a szeretet mindig utat talál a felebarát felé, és olyan szíveket ébreszt, amelyek képesek megrendülni, olyan arcokat, amelyek képesek nem elcsüggedni, olyan kezeket, amelyek készek arra, hogy építsenek.
Bizalom Isten országának magjában
Hogy bevezesse tanítványait és az embersokaságot ebbe az evangéliumi mentalitásba és megfelelő „szemüveget” adjon nekik a meghaló és feltámadó szeretet logikájának megértéséhez, Jézus példabeszédeket használt, amelyekben Isten országát gyakran hasonlította a maghoz, amelynek életadó ereje éppen akkor szabadul fel, amikor meghal a földben (vö.: Mk 4,1-34). Isten országa egyszerű erejének közvetítéséhez nem azért használ képeket és metaforákat, hogy csökkentsen valamit annak fontosságából, sürgető voltából, hanem egy olyan irgalmas közlési forma az, amely a hallgatónak szabad „teret” enged arra, hogy befogadja és önmagára is vonatkoztassa.  Ezen túl kiváltságos útja ez annak, hogy kifejezze a húsvét misztériumának végtelen méltóságát, hagyva, hogy a képek – nem annyira a fogalmak – közvetítsék a Krisztusban való új élet ellentmondásos szépségét, amelyben az ellenségesség és a kereszt nem meghiúsítják, hanem megvalósítják az Isten általi üdvözítést; amelyben a gyengeség erősebb minden emberi erőnél; amelyben a bukás az előjátéka lehet minden dolog legnagyobb beteljesedésének a szeretetben. Éppen így érik be és mélyül el Isten országának reménysége: „olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik” (Mk 4,26-27.)
Isten országa már köztünk van, ahogy egy mag el van rejtve a felületes tekintetek elől, és amelynek növekedése csöndben történik. Akinek a szemét megtisztította a Szentlélek, meg tudja látni a mag kicsírázását és nem engedi ellopni az Isten országában való örömét a mindig jelenlevő konkoly miatt.
A lélek horizontjai
Az örömhírre alapozott reménység, amely maga Jézus, felemeli tekintetünket és arra ösztönöz, hogy Urunk mennybemenete ünnepének liturgikus keretében szemléljük őt. Miközben úgy tűnik, hogy Urunk eltávolodik tőlünk, valójában kitágulnak a remény horizontjai. Krisztusban, aki emberségünket egészen a mennybe emeli, minden ember megkaphatja ezt a teljes szabadságot: „Krisztus véréért… beléphetünk a szentélybe. Ezt az élethez vezető új utat a függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk” (Zsid 10,19-20). A „Szentlélek erején” keresztül „tanúi” és közvetítői lehetünk egy új, megváltott emberségnek, egészen a föld végső határáig” (vö.: ApCsel 1,7-8).
Az Isten országának magjába és a húsvét logikájába vetett bizalomnak kell alakítania a kommunikációs stílusunkat is. Ez a bizalom képessé tesz minket arra, hogy – a sokféle formában, amellyel napjainkban kommunikálunk – abban a meggyőződésben munkálkodjunk, hogy lehetséges észrevenni és megvilágítani a jó hírt, amely valójában minden egyes történetben, minden ember arcában jelen van.
Aki hittel engedi, hogy a Szentlélek vezesse, képessé válik arra, hogy minden történésben megkülönböztesse azt, ami Isten és az emberiség között történik, felismerve, hogy e világ drámai színterén Ő maga alkotja meg az üdvtörténet eseményeinek szövetét. A szál, amellyel szövi e szent történetet, a remény, és a szövőmunkás nem más, mint a Vigasztaló Szentlélek. A remény az erények között a leginkább alázatos erény, mert ott marad elrejtve az élet sebeiben, de hasonlít a kovászhoz, amely megkeleszti az egész tésztát. Mi azzal tápláljuk, ha mindig újra elolvassuk az örömhírt, azt az evangéliumot, amelyet sok kiadásban „újranyomtattak” a szentek életében, akik olyan férfiak és nők, akik Isten szeretetének ikonjává váltak. Ma is a Szentlélek veti el bennünk az Isten országa utáni vágyat, sok élő „csatornán” keresztül, olyan embereken keresztül, akik engedik, hogy az örömhír vezesse őket a történelem drámája közepette, és olyanok, mint világítótornyok ennek a világnak az éjszakájában, amelyek megvilágítják az útirányt és megnyitják a bizalom és a remény új ösvényeit.
Vatikán, 2017. január 24. - FERENC -

Máj. 10. MÁRIA

Máj. 7. HIVATÁSOK VASÁRNAPJA

Ápr. 15. NAGYPÉNTEK

JANUÁR 1.
A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE A BÉKE 50. VILÁGNAPJÁRA
A békét szolgáló cselekvés stílusa: az erőszakmentesség
1. Ennek az új évnek a kezdetén őszinte békeköszöntéssel fordulok a világ népeihez és nemzeteihez, az államok és kormányok, a vallási közösségek és a civil társadalom különféle szerveződéseinek vezetőihez. Békét kívánok minden férfinak, nőnek, kisfiúnak és kislánynak és imádkozom érte, hogy Isten képmását lássuk meg minden emberben, s ezáltal úgy fogadjuk egymást, mint hatalmas méltósággal felruházott szent ajándékot. Különösképpen azokon a helyeken, ahol konfliktus dúl, tartsuk tiszteletben ezt a „legmélyebb méltóságot” [1] és legyen cselekvésünk stílusa a tevékeny erőszakmentesség.
Ez az üzenet a Béke 50. Világnapjára szól. Az első ilyen üzenettel Boldog VI. Pál pápa minden néphez, nem csupán a katolikusokhoz fordult ezekkel a félreérthetetlen szavakkal: „Végre teljesen tisztán beigazolódott, hogy a béke az egyetlen igazi útja az emberi haladásnak (és nem a versengő nacionalizmusok közötti feszültségek, az erőszakos hódítások, vagy a hamis polgári rendet eredményező elnyomás).” Figyelmeztetett rá: fennáll a „veszély, hogy elhisszük: a nemzetközi feszültségeket nem lehet racionális úton, vagyis a jogon, igazságosságon és egyenlőségen alapuló tárgyalások révén feloldani, hanem egyedül csak az elrettentő és gyilkos erőszak révén”. Elődje, Szent XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikájából idézve VI. Pál kiemelte ennek az ellenkezőjét: „az igazságra, igazságosságra, szabadságra és szeretetre alapozott béke értelmét és szeretetét”. [2] Megdöbbentő ezeknek a szavaknak az aktualitása, amelyek ma sem kevésbé fontosak és sürgetőek, mint ötven évvel ezelőtt.
Ezen alkalommal az erőszakmentesség, mint a békét szolgáló cselekvés stílusa lesz üzenetem középpontjá-ban, és azt kérem Istentől, segítsen mindnyájunknak, hogy tudjunk erőt meríteni az erőszakmentességből érzelmeinkben és személyes értékeinkben. Legyen a szeretet és az erőszakmentesség az a mód, ahogy egymáshoz viszonyulunk a személyek közötti, a társadalmi és a nemzetközi kapcsolatokban. Az erőszak áldozatai, ha ellen tudnak állni a bosszú kísértésének, a leghitelesebb tanúi lehetnek a béke erőszakmentes építésének. Bárcsak az erőszakmentesség lenne a döntéseinket, kapcsolatainkat, cselekedeteinket, s mindenféle politikát jellemző stílus, a helyi, mindennapos szinttől egészen a világméretű szintig. 
A széttöredezett világ
2. Az előző évszázadban átéltünk két gyilkos világháborút, a nukleáris háború fenyegetését és számos más konfliktust, és napjainkban is egy szörnyű, kisebb részekben folyó világháborúban találjuk magunkat. Nehéz megmondani, hogy a világ ma erőszakosabb-e mint korábban, és azt is, hogy a modern tömegkommunikációs eszközök és a korunkat jellemző mobilitás révén jobban tudatában vagyunk-e az erőszaknak, vagy jobban beletörődtünk.
Ez az erőszak, amely „darabokban” fejti ki hatását, különféle módokon és szinteken, minden esetben hatalmas szenvedést okoz, amelynek teljesen tudatában vagyunk: háborúk zajlanak számos országban és földrészen, terrorizmus, bűnözés, fegyveres támadások történnek, a migránsokkal és az emberkereskedelem áldozataival szemben visszaéléseket követnek el, pusztítják a természetes környezetet. Mi ennek a célja? Vajon az erőszak lehetővé teszi-e valaha maradandó értékű célok elérését? Vajon amit így elérnek, nem csak arra szolgál-e, hogy elszabaduljon a halálos konfliktusok végeláthatatlan sorozata, amelyből csak kevesen, a „háború urai” szereznek busás hasznot?
Az erőszak révén nem tudunk gondoskodni darabokra esett világunkról. Ha az erőszakra erőszakkal válaszo¬lunk, az a legjobb esetben is kényszerű elvándorláshoz és rengeteg szenvedéshez vezet, mivel az anyagi erőfor¬rásokat óriási mennyiségben katonai célokra fordítják, elvonván ezeket a fiatalok, a nehézségekkel küzdő csa¬ládok, az idősek, a betegek mindennapos szükségleteitől, vagyis a föld lakosságának java részétől. A legrosszabb esetben azonban az erőszak sokak vagy akár mindenki halálához vezethet fizikai és szellemi értelemben.
A Jó Hír
3. Jézus is erőszakos korban élt. Ő azt tanította, hogy a csatamező, ahol az erőszak és a béke megküzd egymással, az ember szíve: „Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok” (Mk 7,21). Ám Krisztus üzenete e valósággal szemben radikálisan pozitív választ fogalmaz meg: fáradhatatlanul hir-dette Isten feltétel nélküli szeretetét, aki elfogad minket és megbocsát nekünk, és azt tanította tanítványainak, hogy szeressék ellenségeiket (vö. Mt 5,44), tartsák oda a másik orcájukat is (vö. Mt 5,39). Amikor megakadályozta, hogy vádlói megkövezzék a házasságtörő asszonyt (Jn 8,1-11) és amikor a halála előtti estén felszólította Pétert, hogy helyezze vissza hüvelyébe kardját (vö. Mt 26,52), Jézus felvázolta számunkra az erőszakmentesség útját, amin ő végighaladt egészen a keresztfáig. Ezáltal megvalósította a békét és lerombolta az ellenségeskedést (vö. Ef 2,14-16). Ezért az, aki befogadja Jézus Jó Hírét, képes felismerni az erőszakot, amit önmagában hordoz és engedi Istennek, hogy irgalmával meggyógyítsa őt, s így maga is a kibékülés eszközévé válik, Assisi Szent Ferenc buzdításának megfelelően: „Amint ajkatokkal hirdetitek a békét, hasonló módon, sőt még nagyobb mértékben szívetekben is szülessék az meg”. [3] 
Ha Jézus valódi tanítványai akarunk lenni ma, ez azt is jelenti, hogy csatlakozunk az erőszakmentességre történő felszólításához. Ez a felszólítás – ahogy ezt elődöm, XVI. Benedek pápa megállapította – „realisztikus, mivel számot vet azzal, hogy a világban túl sok az erőszak, túl sok az igazságtalanság és ezért ezt a helyzetet nem lehet másképpen feloldani, mint még több szeretettel és még több jósággal. Ez a ’még több’ Istentől jön”. [4] Nagy erővel fűzte még ehhez a következő szavakat: „Az erőszakmentesség a keresztények számára nem csupán taktikus viselkedés, hanem a személy létezésmódja, annak az embernek a magatartása, aki annyira meg van győződve Isten szeretetéről és hatalmáról, hogy nem fél szembeszegülni a rosszal a szeretet és az igazság puszta fegyverével. Az ellenségszeretet a ’keresztény forradalom’ lényegét alkotja”. [5] A ’Szeressétek ellenségeiteket!’ (vö. Lk 6,27) evangéliumi felszólítást méltán nevezhetjük a „keresztény erőszakmentesség Magna Chartájának”: a lényege nem abban áll, hogy „megadjuk magunkat a gonosznak […], hanem abban, hogy a rosszra jóval válaszolunk (vö. Róm 12,17-21), megtörve ezáltal az igazságtalanság láncolatát”. [6]
Erősebb az erőszaknál
4. Az erőszakmentességet sokszor úgy értelmezik, mint megadást, az elkötelezettség hiányát vagy passzivitást, ám a valóságban ez nincs így. Amikor Teréz anya 1979-ben átvette a Béke Nobel-díjat, világosan kifejtette üzenetét, a tevékeny erőszakmentességet: „Családunkban nincsen szükségünk bombákra és fegyverekre, arra, hogy pusztítást okozva szerezzük meg a békét, csak arra, hogy együtt legyünk és szeressük egymást […] Így túlléphetünk minden rosszon, ami a világban van.” [7] A fegyverek ereje ugyanis csalóka dolog. „Miközben a fegyverkereskedők végzik a maguk munkáját, ott vannak a szegény békességszerzők, akik azért adják életüket, hogy egy, még egy s még egy emberen segítsenek”; ezeknek a békességszerző embereknek a szemében Teréz anya „korunk szimbóluma, ikonja”. [8] Az elmúlt év szeptemberében lehetett részem abban az örömben, hogy szentté avathattam őt. Dicsértem mindenki irányában megnyilvánuló segítőkészségét, vagyis azt, hogy „befogadta és védelmezte az emberi életet, a születés előtti állapotától az elhagyatott és elvetett állapotáig. […] Lehajolt a végkimerült, az utak mentén hagyott haldoklókhoz, mert felismerte bennük azt a méltóságot, amelyet Isten ajándékozott számukra. Hallatta hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék fel bűneiket – igen, a bűneiket! – az általuk okozott szegénységben”. [9] Erre válaszul abban állt küldetése – és ebben sok ezer, sőt sok millió embert képvisel –, hogy nagylelkűen és odaadással az áldozatok felé fordult, megérintette és bekötözte sérült testüket, gyógyította a megtört életeket.
A határozottan és következetesen gyakorolt erőszakmentesség megdöbbentő eredményeket ért el. Mahatma Gandhinak és Khan Abdul Ghaffar Khannak India felszabadításában, Martin Luther Kingnek a faji megkülönböztetés elleni küzdelemben elért eredményeit soha nem fogjuk elfelejteni. A nők különösen sokszor álltak az élére az erőszakmentes megmozdulásoknak, mint például Leymah Gbowee és sok ezer libériai asszony, akik imatalálkozókat és erőszakmentes tiltakozásokat (pray-ins) szerveztek, és magas szintű egyeztetéseken elérték a második libériai polgárháború lezárását.
Nem feledkezhetünk meg arról a korszakváltó évtizedről sem, amelynek végén összeomlottak az európai kommunista rezsimek. A keresztény közösségek ehhez is hozzájárultak a maguk kitartó imádságával és bátor tetteikkel. Különösképpen nagy hatást fejtett ki Szent II. János Pál pápa szolgálata és tanítása. Az 1989-es eseményekre reflektálva elődöm a Centesimus annus kezdetű enciklikájában (1991) kiemelte, hogy a népek, a nemzetek és az államok életében a változás „békés küzdelemmel ment végbe, amelyben csak az igazság és az igazságosság fegyvereit használták.” [10] Ez a politikai átmenet a béke irányába azért volt lehetséges többek között, mert táplálkozhatott „olyan emberek erőszakmentes elkötelezettségéből, akik soha nem engedtek a politikai hatalomnak, és mindig megtalálták annak hatékony módját, hogy miképpen tegyenek tanú¬bizony¬ságot az igazságról.” E szavakkal fejezi be gondolatát: „Bár megtanulnának az emberek erőszak nélkül küzdeni az igazságosságért, lemondva az osztályharcról a belső vitákban és a háborúról a nemzetközi színtéren”. [11]
Az Egyház arra törekedett, hogy a békét előmozdító erőszakmentes stratégiákat kövessenek számos országban, arra igyekezvén rávenni még a legerőszakosabb szereplőket is, hogy vállaljanak részt az igazságos és tartós béke építésében.
Az igazságtalanságok és az erőszak áldozatai iránti elkötelezettség nem a Katolikus Egyház kizárólagos tulajdona, hanem megtalálható számos vallási hagyományban, amelyek szemében „alapvető az együttérzés és az erőszakmentesség és ezek mutatják meg az élet útját.” [12] Határozottan kijelentem: „Egyik vallás sem áll a terrorizmus mellett”. [13] Az erőszak Isten nevének meggyalázását jelenti. [14] Soha ne fáradjunk bele, hogy elismételjük: „Isten neve soha nem igazolhatja az erőszakot. Egyedül a béke szent. Csak a béke szent, a háború nem az!” [15]
Az erőszakmentes politika gyökerei a családban
5. Ha az erőszak az emberi szívben gyökerezik, fontos az erőszakmentesség útját járnunk elsőként már a családban. Ez a szeretetben megtalált öröm egyik összetevője, amint ezt kifejtettem a múlt márciusban köz¬zétett Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításomban, miután az Egyház két éven keresztül gondolkozott a házasság és a család témájáról. A család az a feltétlenül szükséges hely, ahol a házastársak, a szülők és a gyermekek, a testvérek megtanulnak kommunikálni egymással és gondoskodni egymásról saját érdekeikről lemondva, és ahol a súrlódásokat vagy akár konfliktusokat nem erővel, hanem párbeszéddel, tisztelettel, egy¬más javának keresésével, irgalommal és megbocsátással lehet feloldani. [16] A család belsejéből a szeretet öröme kiárad a világba és az egész emberi társadalomra. [17] Másfelől az emberek és a népek testvé¬riségének és békés együttélésének etikája nem alapozható a félelemre, az erőszakra és a bezárkózásra, hanem egyedül csak a felelősségvállalásra, a tiszteletre és az őszinte párbeszédre. Ebben az értelemben emelem fel szavamat a fegyverek leszerelésért, az atomfegyverek betiltásáért és kiiktatásáért. A nukleáris elrettentés és egymás kölcsönös tönkretétele nem lehet ennek az etikának az alapja. [18] Hasonlóan sürgető módon kérem azt is, hogy hagyjanak fel az emberek az otthoni erőszakkal és a nőkkel és gyermekekkel szembeni visszaélésekkel.
Az Irgalmasság Jubileumi Szentéve, amely múlt novemberben zárult, arra hívott mindnyájunkat, hogy néz¬zünk szívünk mélyére és engedjük be oda Isten irgalmasságát. A szentév tudatára ébresztett bennünket, hogy milyen számosan vannak és milyen sokfélék azok a személyek és társadalmi csoportok, akik felé közömbös¬séggel fordulnak, akik igazságtalanság áldozatai és akik erőszaktól szenvednek. Ők mind a mi „családunk” tagjai, ők a testvéreink. Éppen ezért az erőszakmentesség alkalmazását az otthon falai között kell elkezde¬nünk, s onnan kell kiterjesztenünk azután az emberiség egész családjára. „Lisieux-i Szent Teréz példája arra hív minket, hogy a szeretet kis útján járjunk: ne szalasszuk el egy kedves szó, egy mosoly vagy bármilyen békét és barátságot árasztó apró gesztus lehetőségét. Az átfogó ökológiához a mindennapi élet egyszerű gesztusai is hozzátartoznak, amelyek megtörik az erőszak, a kizsákmányolás és az önzés logikáját”. [19]
Az én felhívásom
6. A békét a tevékeny erőszakmentesség révén szükséges felépítenünk, ez egybecseng az Egyháznak azzal a folyamatos törekvésével, hogy mindenkor csökkentse az erő alkalmazását az erkölcsi normákra való hivatkozással a nemzetközi intézményekben történő részvétele során és azzal, hogy sok keresztény vesz részt értő módon a törvénykezés munkájában, a legkülönbözőbb szinteken. Maga Jézus adta meg ennek a stratégiának a „kézikönyvét”, amellyel felépíthetjük a békét: ez az úgynevezett Hegyibeszéd. A nyolc boldogság (vö. Mt 5,3-10) felvázolja annak a személynek a képét, akit boldognak, jónak, hitelesnek nevezhetünk. Boldog a szelídek – mondja Jézus -, az irgalmasok, a békességszerzők, a tisztaszívűek, és azok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. 
Ez ugyanakkor olyan program, amely kihívást jelent minden politikai és vallási vezetőnek, a nemzetközi intézmények élén állóknak, a vállalatok, a tömegkommunikáció felelős irányítóinak az egész világon: hogyan tudják alkalmazni ezeket a boldogságokat abban, ahogy felelősségi körüket gyakorolják. Komoly kihívás olyan módon építeni a gondjaikra bízott társadalmat, közösséget, vállalkozást, hogy ezt a békességszerzők módján tegyék: legyenek irgalmasak, ne forduljanak el az egyes személyektől, ne tegyenek kárt a környezetben és ne akarjanak mindenáron győzni. Ehhez késznek kell mutatkozniuk rá, hogy „a konfliktust el kell viselni, meg kell oldani és egy új folyamat összekötő láncszemévé formálni”. [20] Ha így tevékenykedik valaki, az azt jelenti, hogy a szolidaritást választja a történelem alakításának és a társadalmi kapcsolatok építésének folyamatában. A tevékeny erőszakmentesség módot jelent rá, hogy megmutassuk: az egység erősebb és termékenyebb a konfliktusoknál. A világban minden mindennel összefügg. [21] Természetesen előfordul, hogy a különbözőségekből súrlódás támad: kezeljük ezeket konstruktív és erőszak¬mentes módon, hiszen a „konfliktusok, a feszültségek és ellentétek változatos egységet alkothatnak, amely új életet fakaszt”, megőrizve „a szemben álló pólusok értékes feszültségét”. [22]
Biztosíthatok mindenkit, hogy a Katolikus Egyház a béke építésére irányuló minden törekvést tevékeny és kreatív erőszakmentességgel fog kísérni. 2017. január elsején kezdi meg működését az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma, amely abban fogja segíteni az Egyházat, hogy egyre hatéko-nyabban előmozdítsa „az igazságosság, a béke, a teremtett világ megőrzésének felmérhetetlen értékeit”, és buzgón segítse a migránsokat, „a szükséget szenvedőket, a betegeket, a kirekesztetteket, a társadalom szélére szorultakat, a fegyveres konfliktusok és a természeti csapások áldozatait, a bebörtönzötteket, a munkanélkü¬lieket és mindazokat, akik a rabszolgaság vagy kínzás bármilyen formájától szenvednek”. [23] Minden olyan tevékenység, amely ebbe az irányba hat, bármily szerény is, hozzájárul egy olyan világ építéséhez, amely szabad az erőszaktól, s ez az első lépés az igazságosság és a béke megvalósítása felé.
Befejezés
7. A hagyománynak megfelelően ezt az üzenetemet december 8-án írom alá, a Boldogságos Szűzanya Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén. Mária a béke királynője. Fiának megszületésekor az angyalok Istent dicsőítették és békét kívántak a földön minden jóakaratú férfinak és asszonynak (vö. Lk 2,14). Kérjük a Szent Szüzet, hogy ő vezessen bennünket.
„Mindnyájan vágyunk a békére: számos ember építi a békét napról napra apró cselekedetekkel és sokan szenvednek és viselik türelemmel a fáradságot a béke építésére tett kísérletekben. [24] 2017-ben tegyünk azért imádságunkkal és tetteinkkel, hogy olyan emberekké váljunk, akik száműzték az erőszakot szívükből, szavaikból és tetteikből, és törekedjünk erőszakmentes közösségek kialakítására, amelyek képesek gondoskodni közös otthonunkról. „Semmi sem lehetetlen, ha imádságunkkal Istenhez fordulunk. Mindnyájan a béke építőivé válhatunk”. [25]
Vatikán, 2016. december 8. - Ferenc
----------------------------------------
[1] Evangelii gaudium  apostoli buzdítás, 228.
[2] Üzenet a Béke I. Világnapjára, 1968. január 1.
[3] „A három társ legendája”: Ferences Források, 1469.
[4] Úr angyala imádság, 2007. február 18.
[5] Uo.
[6] Uo.
[7] Teréz anya, Beszéd a Nobel-díj átvételekor, 1979. december 11. 
[8] „A béke útja” – elmélkedés a Szent Márta-ház kápolnájában, 2015. november 19.
[9] Homília Boldog Kalkuttai Teréz anya szenttéavatásán, 2016. szeptember 4. 
[10] 23.
[11] Uo.
[12] Beszéd a vallásközi audiencián, 2016. november 3.
[13] Beszéd a népi mozgalmak 3. világtalálkozóján, 2016. november 5.
[14] Vö. Beszéd a kaukázusi muzulmánok sejkjével és a többi vallási közösség képviselőjével tartott találkozón, Baku, 2016. október 2.
[15] Beszéd, Assisi, 2016. szeptember 20. 
[16] Vö. Amoris laetitia szinódust követő apostoli buzdítás, 90-130.
[17] Vö. Uo., 133, 194, 234.
[18] Vö. Üzenet a nukleáris fegyverek humanitárius következményeiről szóló konferenciára, 2014. december 7.
[19] Laudato sì enciklika, 230.
[20] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 227.
[21] Vö. Laudato sì enciklika, 16, 117, 138.
[22] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 228.
[23] „Motu proprio” formájában kiadott apostoli levél, amellyel létrejön az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma, 2016. augusztus 17.
[24] Regina Caeli,  Betlehem, 2014. május 25.
[25] Felhívás, Assisi, 2016. szeptember 20. 
Dec. 18.
A 80 éves Ferenc pápa vasárnapi üzenetéből:
Jövő vasárnap karácsony lesz. Ezen a héten – biztatlak titeket – szánjunk időt arra, hogy egy kicsit megálljunk, elcsendesedjünk, és magunk elé képzeljük Máriát és Szent Józsefet, amint Betlehembe tartanak. Képzeljük el, ahogyan mennek: nézzük a haladásukat, a fáradozásukat, de az örömüket, az izgatottságukat is, továbbá a szorongásukat, hogy találnak-e szállást, az aggódásukat… és így tovább. Ebben sokat segít a felállított betlehem. Próbáljunk belépni az igazi karácsonyba, Jézus születésének ünnepébe, amely közeledik hozzánk – „velünk lévő Isten”, közel lévő Isten –, hogy megkapjuk ennek az ünnepnek a kegyelmét, a közelség, a szeretet, az alázat és a gyengédség kegyelmét.
Elcsendesedésetek pillanataiban ne feledkezzetek el imádkozni értem is! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Okt. 22. PÁRBESZÉD
Ferenc pápa: Türelmesen hallgassuk meg és ne torkoljuk le egymást!
2016. október 22. szombat 
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
János evangéliumának imént hallott szakasza (vö. Jn 4,6–15) Jézus és egy szamariai asszony találkozását beszéli el. Ami megragad minket ebben a találkozásban, az a tartalmas párbeszéd az asszony és Jézus között. Ma ez alkalmat ad arra, hogy kiemeljük az irgalmasság egyik nagyon fontos szempontját, ez pedig a párbeszéd.
A párbeszéd lehetővé teszi, hogy az emberek megismerkedjenek és megismerjék egymás szükségleteit. Mindenekelőtt nagy tisztelet jele, mert arra készteti az embert, hogy a másikra figyeljen, és észrevegye beszélgetőtársa legkedvezőbb vonásait. Másodsorban a párbeszéd a szeretet kifejezése, mert a különbözőségek figyelmen kívül hagyása nélkül segíthet megtalálni és megosztani a bennünk lévő közös jót. Ezentúl a párbeszéd arra hív minket, hogy a másikban Isten ajándékát lássuk, aki kérdést intéz hozzánk, és igényli, hogy elismerjük őt.
Sokszor előfordul, hogy nem találkozunk testvéreinkkel, jóllehet mellettük élünk, főképp akkor fordul ez elő, amikor helyzetünknél fogva felülkerekedünk a másikon. Nem párbeszédet folytatunk, amikor nem hallgatunk eleget, vagy saját igazunk bizonyítására hajlamosak vagyunk félbeszakítani a másikat. Hányszor, de hányszor megesik velünk, hogy félbeszakítjuk a másikat: „Nem! Nem! Nem úgy van!, és nem hagyjuk, hogy a másik befejezhesse mondandóját. Ez meggátolja a párbeszédet: ez agresszió! Az igazi párbeszédben szükség van csendben maradásokra, hogy megragadhassuk Isten jelenlétének rendkívül ajándékát testvérünkben!
Kedves testvéreim, ha az emberek beszédbe elegyednek egymással, az segít, hogy emberibb kapcsolat jöjjön létre köztük és megszűnjenek a nézeteltérések. Hatalmas szükség van a párbeszédre családjainkban, és mennyivel könnyebben megoldódnának a dolgok, ha megtanulnánk meghallgatni egymást! Ugyanez érvényes a férj és feleség, a szülők és gyermekek közötti kapcsolatra is. Milyen sok jó származik a tanárok és tanítványaik közti párbeszédből is; vagy a vezetők és a munkavállalók közötti párbeszédből, hogy megtalálják a munkával kapcsolatos legjobb megoldásokat.
Párbeszédet folytat az egyház is minden kor minden emberével, férfiakkal és nőkkel, hogy megértse, kinek mire van szüksége, és hogy hozzájáruljon a közjó megvalósulásához. Gondoljunk csak a teremtett világ nagy ajándékára és mindannyiunk felelősségére, hogy megvédjük közös otthonunkat: a párbeszéd elengedhetetlen követelmény egy ilyen központi jelentőségű témáról. Aztán gondoljunk a vallások közötti párbeszédre, mely arra irányul, hogy felfedezzék az emberek közötti küldetésük legmélyebb értelmét, és hozzájáruljanak a béke, valamint egy a tiszteletre és testvériségre épülő hálózat kiépüléséhez (vö. Laudato si’ enciklika, 201).
Végezetül azt kell mondanunk, hogy a párbeszéd minden formája az Isten szeretetére irányuló erős igény kifejeződése, Isten pedig elébe megy mindenkinek és mindenkibe elülteti az ő jóságának magját, hogy együtt tudjunk működni az ő teremtő művével. A párbeszéd ledönti a megosztottságok és nézeteltérések falait; megteremti a kommunikáció alapjait és nem engedi, hogy bárki elszigetelődjön, saját kis világába zárkózzon. Ne felejtsétek el: párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meghallgatom, amit a másik mond nekem, én pedig szelíden elmondom, mit gondolok én. Ha így haladnának a dolgok, a család, a lakónegyed, a munkahely, mind jobb lesz. Ha viszont nem hagyom, hogy a másik elmondja, ami a szívén fekszik, és elkezdek kiabálni – ma rengeteget kiabálunk! –, azt megsínyli a köztünk lévő kapcsolat, megsínyli a férj és feleség, a szülők és gyermekeik közötti kapcsolat. Hallgassuk hát meg a másikat, fejtsük ki, amit akarunk, szelíden, ne torkoljuk le a másikat, ne kiabáljunk vele, hanem legyen nyitott a szívünk feléje!
Jézus jól tudta, mi van annak a szamariai asszonynak, egy nagy bűnös nőnek a szívében; mégsem tagadta meg tőle a lehetőséget, hogy megnyilatkozzon, hagyta beszélni, amíg csak akart, és fokozatosan lépett be életének misztériumába. Ezzel minket is tanít! A párbeszéden keresztül segíthetjük, hogy növekedjenek Isten irgalmának jelei, s a befogadás és tisztelet eszközeivé tehetjük azokat.

Okt. 20. MISSZIÓS VASÁRNAPRA

Szept. 18. DÖNTENÜNK KELL

Aug. 8.
Ferenc pápa Assisiben: Isten bocsánata mindenkit elér, aki szíve mélyén elismeri, hogy hibázott!

Jún. 26.
Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőn örményországi útjáról hazafelé
Federico Lombardi:
– Szentatya, hálásan köszönjük, hogy itt van velünk ennek a viszonylag rövid, mégis igen sűrű útnak a végén. Örülünk, hogy elkísérhettük, most pedig – szokás szerint – szeretnénk még feltenni néhány kérdést, élve az Ön kedvességével. Van egy névsorunk azokról, akik feliratkoztak, mert szólni szeretnének. El is kezdhetjük – ahogy szoktuk – örmény kollégáinkkal, nekik adunk ugyanis elsőbbséget. Az első Arthur Grygorian, az örmény köztelevíziótól.
Ferenc pápa:
– Jó estét kívánok! Nagyon köszönöm a segítséget, amelyet az úton nyújtottatok, de egész munkátokat is, amely az emberek hasznára van: jól közölni a dolgokat, vagyis jó híreket adni, a jó hírek pedig mindig jót tesznek. Nagyon köszönöm! Köszönöm!
 
Arthur Grygorian, örmény köztelevízió:
– (Angolul) Szentatya, megtudtuk, hogy Önnek vannak örmény barátai. Már Argentínában kapcsolatban állt az örmény közösséggel. Az utóbbi három napban Önnek úgymond sikerült megérintenie az örmény szellemet. Melyek az Ön érzelmei, a benyomásai, milyen üzenete van a jövőre nézve, melyek az Ön értünk, örményekért mondott imái?
Ferenc pápa:
– Először nézzük a jövőt, aztán menjünk a múltba. Én igazságosságot és békét kívánok ennek a népnek. Ezért imádkozom, mert ez egy bátor nép. Imádkozom, hogy megtalálja az igazságosságot és a békét. Tudom, sokan dolgoznak ezért. Nagyon örültem a múlt héten annak is, amikor láttam egy fényképet Putyin elnökről, együtt az örmény és az azeri elnökkel: legalább beszélnek egymással. És Törökországgal kapcsolatban is: a[z Örmény] Köztársaság elnöke üdvözlő beszédével világosan fogalmazott; bátran azt mondta: „Egyezzünk meg, bocsássunk meg egymásnak, és tekintsünk a jövőbe!” Ez nagy bátorság!
Ez a nép sokat szenvedett! Az örmény nép ikonja – ez a gondolat ma jutott eszembe, amikor egy kicsit imádkoztam – a kőkemény élet és az anyai gyengédség. Kereszteket hordozott, kőkereszteket – látszanak is –, de nem veszítette el a gyengédséget, a művészetet, a zenét, azokat a nehezen érthető „fríg hangsorokat”, és nagy zsenialitással… Ez a nép sokat szenvedett történelme során, és csak a hit, a hit tartotta talpon. Mert pusztán az, hogy az első keresztény nemzet volt, önmagában nem elég. Az első keresztény nemzet volt, mert az Úr megáldotta, mert voltak szentjei, voltak szent püspökei, vértanúi… Ezért alakult ki ellenállásában az a „kőbőr” – nevezzük így –, de nem veszítette el az anyai szív gyengédségét, mert Örményország anya is.
Eddig a második kérdésre válaszoltam, most nézzük az elsőt. Igen, sok kapcsolatom volt az örményekkel, gyakran mentem hozzájuk misére; számos örmény barát; vagy egy dolog, amit általában nem szeretek pihenésképpen tenni, de elmentem hozzájuk vacsorázni, nektek pedig igencsak nehéz ételeitek vannak vacsorára! De nagy barátja vagyok mind Kissag Mouradiannak, az apostoli egyház érsekének, mind Boghossiannak, a katolikus érseknek. De nálatok az apostoli egyházhoz vagy a katolikus egyházhoz való tartozásnál fontosabb az örménység, és ezt azokban az időkben értettem meg. Ma üdvözölt engem egy örmény családból származó argentin férfi, akit, amikor misére mentem hozzájuk, az érsek mindig mellém ültetett, hogy elmagyarázza nekem valamelyik szertartást vagy bizonyos szavakat, melyeket nem értettem.
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük szépen, Szentatya! Most átadjuk a szót az örmények egy másik képviselőjének, Jeannine Paloulian asszonynak, a „Nouvelles d’Arménie”-től.
Jeannine Paloulian, „Nouvelles d’Arménie”:
– (Franciául) Köszönöm, Szentatya! Tegnap este az ökumenikus imatalálkozón Ön azt kérte a fiataloktól, hogy legyenek a Törökországgal és Azerbajdzsánnal való megbékélés munkálói. Egyszerűen azt szeretném kérdezni Öntől – mivel néhány hét múlva Azerbajdzsánba fog menni [szeptember 30. és október 2. között – a ford.] –, hogy konkrétan mit tud tenni Ön, mit tud tenni a Szentszék, hogy segítsen nekünk, hogy segítsen előrehaladnunk. Milyen konkrét gesztusokat tesz? Örményországban tett gesztusokat. Milyen gesztusokat tesz majd nemsokára Azerbajdzsánban?
Ferenc pápa:
– Az igazságról fogok az azerieknek beszélni, arról, amit láttam, arról, amit érzek. Őket is bátorítani fogom. Találkoztam az azeri elnökkel, és elbeszélgettem vele. Azt is megmondom majd neki, hogy nem kötni békét egy kis földterületért – hiszen nem jelentős tételről van szó –, valami sötét dolgot jelent… De ezt mindenkinek mondom: örményeknek, azerieknek egyaránt. Talán nem értenek egyet a békekötés módjairól, és ezen dolgozni kell. Nem tudom, ennél többet mit mondhatnék. Azt fogom mondani, ami éppen a szívemből fakad, de mindig pozitívan, olyan megoldásokat keresve, amelyek lehetségesek, és előrevisznek.
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük szépen! Most megadjuk a szót Jean-Louis de la Vaissière-nek, a „France Presse”-től. Azt hiszem, ez az utolsó útja velünk. Tehát örömmel adjuk meg neki a szót.
Jean-Louis de la Vaissière, „France Presse”:
– Szentatya, mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a magam és Sébastien Maillardnak, a „La Croix” újságírójának nevében. Elköltözünk Rómából, és szerettünk volna szívből köszönetet mondani ezért a tavaszi fuvallatért, amely az egyházra fúj. Aztán lenne egy kérdésem: miért döntött úgy, hogy nyíltan hozzáteszi a „népirtás” [genocídium] szót [az előre elkészített szöveghez – a ford.] az elnöki palotában tartott beszédében? Úgy látja, egy ilyen fájdalmas témában hasznos ez a béke szempontjából ebben a bonyolult térségben?
Ferenc pápa:
– Köszönöm! Argentínában, amikor az örmények lemészárlásáról beszéltek, mindig a népirtás szót használták. Én nem ismertem más szót. A Buenos Aires-i székesegyházban baloldalt a harmadik oltárra elhelyeztünk egy kőkeresztet az „örmény népirtás” emlékére. Eljött az érsek, a két örmény érsek, a katolikus és az apostoli, és felszentelték. Ezenkívül az apostoli érsek a katolikus Szent Bertalan-templomban – egy másik [templomban] – oltárt emelt Szent Bertalan [Örményország evangelizálója – a ford.] emlékére. De mindig…, én nem ismertem más szót. Én ezzel a szóval jövök. Amióta Rómába jöttem, hallok más szót is: a „nagy sorscsapás”, a „szörnyű tragédia”, örményül [Metz Yeghern] nem tudom kiejteni. Azt mondják nekem, hogy a népirtás szó sértő, más kifejezést kellene használnom.
Én mindig három népirtásról beszéltem, amelyek a múlt században történtek, mindig háromról. Az első az örmény, aztán jön Hitleré, végül pedig Sztáliné. Ez a három. Ezeken kívül több kisebb is történt. Volt egy Afrikában [Ruandában – a ford.]. De a két nagy háborúhoz kapcsolódóan ez a három volt. Megkérdeztem, mert valaki ezt mondta: „Egyesek úgy látják, nem igaz, nem igaz, hogy ez népirtás volt.” Másvalaki pedig azt mondta nekem – egy jogász mondta ezt, és ez nagyon érdekelt –: „A népirtás egy szakszó, egy szakkifejezés, amely nem szinonimája a kiirtásnak. Kiirtásról lehet beszélni, de ha valaki népirtást mond, az jóvátételt és ehhez hasonlókat is magába foglal.” Ezt mondta nekem egy jogász. Tavaly, amikor fogalmaztam a szöveget [a 2015. április 12-én Rómában az örményeknek tartott misére – a ford.], láttam, hogy Szent II. János Pál használta ezt a szót, használta mindkettőt: „nagy sorcsapás” és „népirtás”. Én ezt idézőjelek között idéztem. Nem jól sült el a dolog: a török kormány közleményt adott ki; Törökország napokon belül visszahívta Ankarába nagykövetét – aki egy derék ember, Törökország egy „luxus” nagykövetet küldött nekünk –, két-három hónapja tért vissza… Ez egy „diplomataböjt” volt… De joga van hozzá: a tiltakozás joga mindnyájunkat megillet. És ebben a beszédben [Örményországban], eredetileg nem volt benne ez a szó, ez igaz, és most válaszolok arra, miért tettem hozzá.
Miután hallottam az elnök beszédének hangnemét, és hátam mögött múltammal e szót illetően, és miután kimondtam ezt a szót tavaly a Szent Péterben, nyíltan, igencsak furcsa lett volna, ha legalább nem ugyanazt mondom. De ott én mást akartam hangsúlyozni, és azt hiszem – ha nem tévedek –, ezt mondtam: „Annál a népirtásnál, mint a másik kettőnél, a nagy nemzetközi hatalmak elfordították tekintetüket.” Ez volt a vád. A második világháborúban voltak hatalmak, akik rendelkeztek az Auschwitzba vivő vasútvonalak fényképeivel: lehetőségük lett volna lebombázni őket, mégsem tették. Egy példa. Az első világháború kapcsán, ahová az örményekkel kapcsolatos probléma tartozik, és a második világháború kapcsán, amikor Hitler és Sztálin volt a probléma, Jalta után pedig a lágerek, és mindez – senki sem beszél? Ezt ki kell emelni, és fel kell tenni a történelmi kérdést: miért nem tettétek ezt? Ti, hatalmak – nem vádolok, csak kérdezek. Érdekes: néztek, igen, a háborúra, sok mindenre, de arra a népre… Nem tudom, igaz-e, de szívesen utánajárnék, igaz-e, hogy amikor Hitler keményen üldözte a zsidókat, az egyik dolog, amit mondott: „Ki emlékszik ma már az örményekre? Tegyük ugyanazt a zsidókkal!” Nem tudom, igaz-e, lehet, hogy csak szóbeszéd, de én hallottam ezt. A történészek kutassák és vizsgálják meg, igaz-e. Azt hiszem, válaszoltam. De ezt a szót én sosem mondtam bántóan, hanem csak tárgyilagosan.
 
Federico Lombardi:
– Nagyon köszönjük, Szentatya! Kényes témát érintett, nagy őszinteséggel és mélységgel. Most Elisabetta Piquének adjuk a szót, aki, miként Ön jól tudja, Argentínából jött, a „La Nación” újságírója.
Elisabetta Piqué, „La Nación”:
– (Spanyolul) Mindenekelőtt gratulálok az úthoz. A következőt szeretném kérdezni Öntől: tudjuk, hogy Ön a pápa, de ott van Benedek pápa is, a nyugalomba vonult pápa. Az utóbbi időben lehetett olyasmit hallani, volt egy nyilatkozata Georg Gänswein érseknek, a Pápai Ház prefektusának, aki azt mondta, hogy megosztott péteri szolgálat van – ha nem tévedek – egy aktív és egy kontemplatív pápa között. Két pápa van?
Ferenc pápa:
– (Spanyolul) Volt olyan korszak az egyházban, amikor egyenesen hárman is voltak! (Megismétli olaszul). Egy bizonyos korban az egyházban hárman is voltak! Én nem olvastam el azt a bizonyos nyilatkozatot, mert nem volt rá időm. Benedek visszavonult pápa. Ő világosan kijelentette azon a február 11-én, hogy február 28-i hatállyal lemond, és visszavonul, hogy onnantól imádsággal segítse az egyházat. És Benedek a kolostorban lakik, és imádkozik. Én sokszor felkerestem, vagy telefonáltam neki… Tegnapelőtt írt nekem egy kis levelet – még úgy írja alá, a maga aláírásával –, és sok sikert kívánt nekem ehhez az úthoz. Mondtam egyszer, dehogy egyszer, hanem sokszor: micsoda kegyelem, hogy egy bölcs „nagyi” van az otthonomban. Őelőtte is mondtam ezt, ő pedig nevet rajta. Ő számomra az emeritus pápa, a bölcs „nagyi”, az az ember, aki tartja a vállamat és hátamat imájával. Sosem felejtem el azt a beszédet, amelyet nekünk, bíborosoknak mondott február 28-án: „Biztos, hogy egy közületek utódom lesz. Engedelmességet fogadok neki.” És így tett. Aztán azt is hallottam – de nem tudom, igaz-e –, hangsúlyozom: azt hallottam, talán szóbeszéd, de passzol a jelleméhez, hogy amikor egyesek odamentek hozzá panaszkodni, hogy „ez az új pápa…”, ő elzavarta őket! A legjobb bajor stílusban: jól nevelten, de elzavarta őket. De ha nem lenne igaz, akkor is hihető, mert ez az ember ilyen: szókimondó, egyenes ember, egyenes, egyenes! A visszavonult pápa.
Aztán nem tudom, Ön emlékszik-e arra, hogy nyilvánosan köszönetet mondtam Benedeknek – nem tudom, mikor, talán egy repülőúton –, amiért kitárta a kaput a nyugalmazott pápák előtt. Hetven évvel ezelőtt nyugalmazott püspökök nem voltak, ma viszont már vannak. Az életnek ezzel a meghosszabbításával lehet támogatni az egyházat bizonyos életkorig, az öregséggel járó bajokkal együtt, vagy nem? És ő bátran – bátran! – és imádsággal, de tudománnyal, teológiával is, úgy döntött, hogy megnyitja ezt a kaput. Azt hiszem, hogy ez jó az egyháznak. De csak egy pápa van. A másik pedig… vagy talán – a nyugalmazott püspökökhöz hasonlóan – a többiek, nem mondom, hogy sokan, de ketten-hárman, lehetnek nyugalmazottak. Pápák voltak, most nyugalmazottak.
Benedek holnapután [június 28-án – a ford.] ünnepli pappá szentelésének hatvanötödik évfordulóját. Itt lesz bátyja, Georg is [az ő jelenlétét még nem erősítették meg – Vatikáni Sajtóközpont], mert együtt szentelték fel őket. Lesz egy kis ünnepség, a dikasztériumok vezetőivel és néhány emberrel, mert ő inkább azt szereti… Elfogadta ezt, de nagyon szerényen; és én is ott leszek. Mondok majd pár szót ennek az imádságos, bátor, nagy embernek, aki a visszavonult pápa – nem a második pápa –, aki hűséges a szavához, és Isten embere. Nagyon okos, és számomra az otthon bölcs nagyija.
 
Federico Lombardi:
– Most átadjuk a szót Alexey Bukalovnak, aki az egyik korelnökünk, és – miként Ön jól tudja – az Itar-Tasst, vagyis az orosz kultúrát képviseli közöttünk.
Ferenc pápa:
– Oroszul beszélt Örményországban?
Alexey Bukalov, „Itar-Tass”:
– Igen, nagy örömmel. Mindig köszönetet mondunk Önnek… Köszönöm, Szentatya, köszönöm ezt az utat, amely az első út volt a volt Szovjetunió területére. Nagyon fontos volt számomra, hogy elkísérhettem… A kérdésem egy kicsit másra vonatkozik: tudom, hogy Ön nagyon bátorította ezt az pánortodox zsinatot, sőt a Kirill pátriárkával való találkozón Kubában jóslatként meg is említették. Ön most hogyan ítéli meg ezt a – mondjuk így – fórumot? Köszönöm!
Ferenc pápa:
– Pozitívan! Egy lépés volt előre: nem százszázalékos az előrehaladás, de egy lépés előre. A dolgok, amelyekkel megindokolták, idézőjelben, a [távolmaradásuk] a maguk szemében őszinte, olyan dolgok, amelyeket idővel meg lehet oldani. Azt akarták – ők négyen, akik nem mentek végül el – hogy nagyobb mértékű legyen az előrehaladás. De azt hiszem, az első lépést úgy teszi meg az ember, ahogy tudja. Miként a kisgyerekek, első lépésüket úgy teszik meg, ahogy tudják: az elsőt úgy teszik meg, mint a cicák, aztán pedig jönnek a többi lépések. Én elégedett vagyok. Sok dologról beszéltek. Azt hiszem, az eredmény kedvező. Maga a tény, hogy ezek az autokefál egyházak összegyűltek az ortodoxia nevében, hogy egymás szemébe nézzenek, hogy együtt imádkozzanak, beszélgessenek, esetleg viccelődjenek, ez bizony igen kedvező. Hálát adok érte az Úrnak. A következőn majd többen lesznek. Áldott legyen az Úr!
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük, Szentatya! Most Edward Pentinnek adjuk a mikrofont, aki egy kicsit az angol nyelvet képviseli: most a National Catholic Registert.
Edward Pentin, „National Catholic Register”:
– Szentatya, úgy tűnik, Ön II. János Pálhoz hasonlóan támogatója az Európai Uniónak: dicsérte az Európa-tervet, amikor nemrég megkapta a Nagy Károly-díjat. Van-e Önben aggódás amiatt, hogy Nagy-Britannia kilépése Európa széteséséhez és akár háborúhoz is vezethet?
Ferenc pápa:
– A háború már zajlik Európában! Aztán jelen van a szakadás légköre, de nemcsak Európában, hanem az országokon belül is. Emlékezzünk csak Katalóniára vagy Skóciára tavaly… Nem mondom, hogy veszélyesek ezek a szakadások, de alaposan tanulmányozni kell őket, és mielőtt megtennénk az elszakadáshoz vezető lépést, komolyan kell beszélni egymással és keresni kell a lehetséges megoldásokat. Én tényleg nem tudom, nem tanulmányoztam, mely okok miatt akarta az Egyesült Királyság meghozni ezt a döntést. Léteznek azonban olyan döntések – és azt hiszem, ezt már mondtam más alkalommal –, amelyeket azért hoznak az emberek, hogy emancipálódjanak, önállóvá váljanak, függő helyzetből felszabaduljanak: például összes latin-amerikai országaink, de az afrikai országok is, felszabadították magukat Madrid és Lisszabon szorítása alól; de az afrikaiak is, Párizs, London, Amszterdam szorításából, főleg Indonézia…
Az emancipáció érthetőbb, mert mögötte ott van egy kultúra, egy gondolkodásmód. Egy ország kiválása ellenben – még nem beszélek a brit kilépésről –, gondoljunk csak Skóciára, olyasmi, aminek a politikusok – de nem akarok senkit sem megbántani ezzel, hanem csak a politikusok által használt szót mondom – a balkanizáció nevet adják; de természetesen nincs szó most a Balkánon élőkről! Ez egy kis elszakadás, nem emancipáció, és emögött történetek, kultúrák, félreértések és sok jóakarat is van. Ezt világosan látni kell! Számomra az egység mindig fontosabb a konfliktusnál, mindig! De az egységnek is több formája lehetséges, és a testvéri együttlét jobb – itt érkezek el az Európai Unióhoz –, mint a gyűlölködés vagy az eltávolodás. Az elkülönülésnél úgymond jobb a testvériség. A hidak pedig hasznosabbak a falaknál. Mindezeknek el kell gondolkodtatniuk minket. Igaz, egy ország mondhatja: „Én az Európai Unióban vagyok, de azt akarom, hogy meglegyenek bizonyos dolgaim, amelyek a kultúrámhoz tartoznak, és ahhoz – itt érkezem el a Nagy Károly-díjhoz –, hogy Európa újra rátaláljon a gyökereiben rejlő erőre, az EU-nak a találékonyság és az „egészséges egységtelenítés” lépését kell megtennie, vagyis nagyobb függetlenséget és szabadságot kell adnia az unió országainak. Az egység más formáját kell kitalálni: leleményesnek kell lenni!
Találékonynak kell lenni például a munkahelyteremtés, a gazdaság területén. Ma Európában „likvid” gazdaság van, aminek az a következménye, hogy például Olaszországban a huszonöt éven aluliak negyven százalékának nincs munkája! Van valami, ami nem működik ebben a „nehézkes” unióban, de ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel együtt… Próbáljuk megmenteni a dolgokat, és újraalkotni, mert az emberi dolgoknak – saját személyiségünknek is – az újrateremtése olyan folyamat, amelyen szüntelenül dolgoznunk kell. Egy serdülő nem ugyanaz, mint egy felnőtt vagy egy öregember: ugyanaz, de mégsem ugyanaz, folyamatosan újrateremti önmagát. Ez pedig életet, életkedvet, termékenységet ad neki. Ezt szeretném kiemelni: ma a két kulcsszó az Európai Unió számára a találékonyság és termékenység. Ez a kihívás áll előttünk. Nem tudom, én így gondolom.
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük, Szentatya. Most pedig Tilmann Kleinjungnak adjuk meg a szót, aki az ARD-t, a német közszolgálati rádiót képviseli. Azt hiszem, neki is ez az utolsó útja… Örülünk tehát, hogy lehetőséget adhatunk a megszólalásra.
Tilmann Kleinjung, „ARD”:
– Igen, én is készülök Bajorországba. Köszönöm, hogy feltehetem ezt a kérdést. „Zu viel Bier, zu viel Wein.” (Túl sok sör, túl sok bor.) Szentatya, szeretnék feltenni önnek egy kérdést: Ön ma beszélt arról, hogy vannak olyan adományok, amelyeken az egyházak közösen osztoznak. Mivel Ön el fog menni – négy hónap múlva – Lundba a reformáció ötszázadik évfordulójának megünneplésére, azt gondolom, talán ez a megfelelő alkalom arra is, hogy ne csak a két fél sebeiről emlékezzenek meg, hanem elismerjék a reformáció ajándékait is, és talán arra is – ez egy eretnek kérdés –, hogy eltöröljék vagy visszavonják Luther Márton kiközösítését, vagy valamiképpen rehabilitálják őt. Köszönöm!
Ferenc pápa:
– Azt hiszem, Luther Márton szándékai nem voltak tévesek: ő egy reformátor volt. Talán bizonyos módszerek nem voltak helyesek, de abban a korban, ha például olvassuk Pastor egyháztörténetét – ő egy német lutheránus volt, aki aztán, amikor látta annak a kornak a valóságát, áttért, és katolikus lett –, látjuk, hogy az egyház nem volt éppen egy utánozni érdemes példakép: az egyházban korrupció volt, világiasság volt, ragaszkodás a pénzhez és a hatalomhoz. És emiatt ő tiltakozott. Mivel okos volt, tett egy lépést előre, és meg is indokolta, miért tette ezt. Ma pedig lutheránusok és katolikusok, minden protestánssal, egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban: ezen az oly fontos ponton ő nem tévedett. Ő egy „orvosságot” készített az egyháznak, aztán ez az orvosság a dolgok egyfajta állapotává szilárdult, fegyelemmé, hitmóddá, cselekvésmóddá, liturgikus szokássá. De nem volt egyedül: ott volt Zwingli, ott volt Kálvin… Mögöttük pedig kik álltak? A fejedelmek, „cuius regio eius religio” („akié a föld, azé a vallás”). Bele kell helyezkednünk abba a történelmi korba. Nem könnyű, egyáltalán nem könnyű megérteni azt a kort. Aztán haladtak tovább a dolgok.
Ma a párbeszéd nagyon jó, és azt hiszem, hogy az a megigazulásról szóló dokumentum az egyik leggazdagabb és legmélyebb ökumenikus dokumentum. Igazam van? Vannak egyet nem értések, de ez az egyházaktól is függ. Buenos Airesben két lutheránus egyház volt: az egyik így gondolkodott, a másik amúgy. Magában a lutheránus egyházban sincs egység. Tisztelik egymást, szeretik egymást… Talán a különbözőség az, ami oly sokat ártott mindannyiunknak, most pedig szeretnénk újraindulni, hogy találkozzunk ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos az imádság.
Második: dolgoznunk kell a szegényekért, az üldözöttekért, a tömérdek szenvedőért, a menedékkérőkért… Együtt dolgozni és együtt imádkozni… A teológusoknak pedig a közös megvitatás a feladatuk… De ez az út hosszú, nagyon hosszú. Egyszer azt mondtam viccelődve: „Én tudom, mikor jön el a teljes egység napja!” „Mikor?” „Az Emberfia eljövetelének másnapján!” Nem tudjuk ugyanis… A Szentlélek fogja megadni nekünk ezt a kegyelmet. De addig is imádkoznunk kell, szeretnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, főleg a szegényekért, a szenvedőkért, a békéért és sok másért, az emberek kizsákmányolása ellen… Sok olyan dolog van, amelyért együttesen dolgozunk.
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük! Most megadjuk a szót Cécile Chambraud-nak, a „Le Monde”-tól, aki szintén a francia ajkúakat képviseli.
Cécile Chambraud, „Le Monde”:
– (Spanyolul) Szentatya, néhány héttel ezelőtt Ön beszélt egy bizottságról, amelynek a diakonisszák témakörét kell végiggondolnia. Szeretném tudni, felállt-e már ez a bizottság, illetve, milyen kérdésekre keresi majd a választ. Végül pedig: előfordul, hogy egy bizottság csak arra szolgál, hogy elfelejtsük a problémákat, szeretném tudni, erről van-e itt szó.
Ferenc pápa:
– Volt Argentínának egy elnöke, aki azt mondta, és azt tanácsolta más országok elnökeinek is: ha azt akarod, hogy egy kérdés ne oldódjon meg, állíts fel bizottságot! - Az első, aki meglepődött e hír hallatán, az én voltam, mert a beszélgetés a szerzetesnővérekkel, amelyet felvettek és aztán publikáltak az Osservatore Romanóban, az más volt, még pedig ez: „Hallottuk, hogy az első századokban léteztek diakonisszák. Lehetne ezt tanulmányozni? Fel lehetne állítani egy bizottságot?” Semmi több. Kérték, jól neveltek voltak, de nemcsak azok, hanem olyanok, akik szeretik az egyházat, megszentelt nők. Elmeséltem nekik, hogy ismertem egy szíriai férfit, egy azóta már meghalt szíriai teológust, aki elkészítette Szent Efrém írásainak kritikai kiadását olaszul. Egyszer, amikor a diakonisszákról beszélgettünk – amikor Rómába jöttem, és a Via della Scrofán szálltam meg, ő pedig ott lakott –, a reggeli közben azt mondta: „Igen, de nem lehet tudni pontosan, hogy mik voltak, hogy kaptak-e felszentelést…”
Nyilvánvalóan léteztek ezek a nők, akik segítették a püspököt, mégpedig három dologban: az első, a nők megkeresztelésénél, mert a keresztelés alámerítéssel történt; a második, a nők keresztség előtti és utáni megkenésénél, a harmadik pedig – ez nevetésre késztet –, amikor a feleség elment panaszt tenni a püspökhöz, mert a férje verte, a püspök hívott egy ilyen diakonisszát, aki megvizsgálta a nő testét, hogy lássa a nyomokat, amelyek bizonyítékul szolgáltak. Ezt mondtam nekik. „Lehet tanulmányozni?” – „Igen, majd mondom a Hittani Kongregációnak, hogy állítsa fel ezt a bizottságot.” Másnap pedig már [az újságok címoldalán ez állt – a ford.]: „Az egyház megnyitja a kaput a diakonisszák előtt!” Komolyan mérges lettem egy kicsit a sajtóra, mert ez azt jelenti, hogy nem az igazságot mondják el a dolgokról az embereknek.
Beszéltem a Hittani Kongregáció prefektusával, aki azt mondta nekem: „Nézze, van egy tanulmány, amelyet a Nemzetközi Teológiai Bizottság készített a nyolcvanas években.” Aztán beszéltem a legfőbb elöljárónők elnökével, és azt mondtam neki: „Legyen szíves, juttassa el hozzám azoknak a személyeknek a névsorát, akikről úgy gondolja, hogy részt tudnának venni ebben a bizottságban.” És elküldte nekem a névsort. A prefektus is elküldte nekem a listáját, most pedig ezek ott vannak az íróasztalomon, hogy összeállítsuk a bizottságot. Azt hiszem, ezt a témát alaposan megvizsgálták a nyolcvanak években, és nem lesz nehéz tisztázni ezt a kérdést.
De van itt egy másik dolog is. Másfél évvel ezelőtt létrehoztam egy teológusnőkből álló bizottságot, akik együtt dolgoztak Ryłko bíborossal [a Világiak Pápai Tanácsának elnökével – a ford.], és szép munkát végeztek, mert hiszen nagyon fontos, hogy mit gondolnak a nők. Számomra nem annyira a nő funkciója fontos, hanem a nő gondolkodása: a nők másképp gondolkodnak, mint mi, férfiak. Nem lehet jó döntést hozni, jót és helyeset, ha nem hallgatjuk meg a nőket. Időnként, Buenos Airesben, megkérdeztem a tanácsadóimat, meghallgattam őket egy témáról; aztán kértem, hogy jöjjön el néhány nő, és ők más megvilágításban látták a dolgokat, és ez nagyon gazdagító volt, nagyon; aztán a döntés nagyon-nagyon termékeny és rendkívül szép volt. Nekem találkoznom kell ezekkel a teológusnőkkel, akik derék munkát végeztek, de ez most félbeszakadt. Miért? Mert a világiakért felelős dikasztérium megváltozik, átszerveződik. Várom egy kicsit, hogy ez végbemenjen, és így folytatni lehessen a munkát ezzel a második témával, a diakonisszákéval.
Egy másik dolog a teológusnőkkel kapcsolatban – és ezt szeretném kiemelni –: fontosabb az, ahogyan a nők értik a dolgokat, az ő gondolkodásmódjuk, látásmódjuk, mint az, hogy a nő milyen szerepet tölt be. Megismétlem, amit mindig el szoktam mondani: az egyház nő, az egyház szó előtt nőnemű névelő áll [pl. az olasz nyelvben – a ford.]. És nem egy „vénlány”, hanem Isten Fiának a feleségül vett asszonya, akinek a párja Jézus Krisztus. Gondolkodjon el ezen, aztán majd mondja meg, mit gondol erről…
 
Federico Lombardi:
– Mivel épp a nőkről beszélt, az utolsó kérdést egy nőtől kérjük; utána pedig én teszek fel egy kérdést, és ezzel be is fejezzük… Így, egy óra beszélgetés után, hagyjuk pihenni. Cindy Wooden, aki a CNS-nek, az Egyesült Államok katolikus hírügynökségének a munkatársa.
Cindy Wooden, „CNS”:
– Köszönöm, Szentatya! Az elmúlt napokban a német Marx bíboros egy rendkívül fontos, nagy konferencián beszélt Dublinban, az egyházról a modern világban, és azt mondta, hogy a katolikus egyháznak bocsánatot kell kérnie a meleg közösségtől, amiért kirekesztette ezeket az embereket. Az orlandói mészárlást követő napokban sokan kijelentették, hogy a keresztény közösségnek van köze ehhez az ilyen emberek iránti gyűlölethez. Ön mit gondol?
Ferenc pápa:
– Azt fogom megismételni, amit az első út során mondtam, és azt is megismétlem, amit a Katolikus Egyház katekizmusa mond: nem szabad hátrányosan megkülönböztetni őket, tisztelni és lelkipásztorilag kísérni kell őket.
El lehet őket ítélni, nem ideológiai okokból, hanem – mondjuk – a politikai magatartásukért, a mások számára egy kissé sértő bizonyos megnyilvánulásaikért. De ezeknek a dolgoknak nincs közük a problémához: ha az a probléma, hogy egy személynek ilyen az állapota, akiben jóakarat van, és aki keresi Istent, akkor kik vagyunk mi, hogy megítéljük őt? Megfelelően kell őt kísérnünk, úgy ahogyan a katekizmus mondja. A katekizmus világosan fogalmaz!
Aztán vannak olyan hagyományok bizonyos országokban, némely kultúrában, amelyek másképp gondolkodnak erről a problémáról. Azt hiszem, hogy az egyháznak nemcsak ettől a személytől kell bocsánatot kérnie, aki meleg, és akit megsértett – ahogyan azt a „marxista” bíboros mondta [teljes nevén: Reinhard Marx – a ford.], hanem bocsánatot kell kérnie a szegényektől, a nőktől és a munkában kizsákmányolt gyerekektől is; bocsánatot kell kérnie, amiért megáldotta azt a sok fegyvert… Az egyháznak bocsánatot kell kérnie, amiért sok esetben, oly sok esetben nem viselkedett… – és amikor „egyházat” említek, akkor a keresztényekre gondolok; az egyház ugyanis szent, a bűnösök pedig mi vagyunk! -, a keresztényeknek bocsánatot kell kérniük, amiért nem kísérték az embereket döntéseikben, nem kísértek sok családot…
Emlékszem, milyen volt gyermekkoromban Buenos Aires kultúrája, a zárt katolikus kultúra – én onnan jövök. Egy elvált házaspár családi otthonába belépni se szabadott! Arról beszélek, ami nyolcvan éve volt. Hála Istennek, a kultúra megváltozott. Mint keresztényeknek sok dologért kell bocsánatot kérnünk, nem csak ezért. Nemcsak elnézést, hanem bocsánatot! „Bocsáss meg, Uram!”: ezt a mondatot mindig elfelejtjük – most átmentem lelkipásztorba, és prédikálok! Nem, így igaz, sokszor a „parancsoló pap”, és nem az atya pap, a pap, aki „dorgál”, és nem a pap, aki átölel, megbocsát, vigasztal… De számtalan ilyen is van! Sok kórházlelkész, börtönlelkész, sok szent! De ezek nem mutatják magukat, mert az életszentség „szemérmes”, elrejtőzik. A szemérmetlenség viszont egy kicsit arcátlan: szemtelen és magamutogató. Olyan sok szervezet van, jó és kevésbé jó emberekkel; vagy vannak olyan emberek, akiknek adsz egy kicsit nagyobb „táskát”, és már rögtön el is fordítja a fejét, mint a nemzetközi hatalmak a három népirtásnál.
Mi, keresztények is – papok, püspökök – ezt tettük; de nekünk, keresztényeknek van egy Kalkuttai Teréz anyánk is, sőt sok Kalkuttai Terézünk van! Van nagyon sok szerzetesnővérünk Afrikában, sok világi hívő, sok szent házaspár! A búza és a konkoly, a búza és a konkoly! Jézus azt mondja, hogy Isten országa ilyen. Nem szabad megbotránkoznunk azon, hogy ilyen. Azért kell imádkoznunk, hogy az Úr intézze valahogy úgy a dolgokat, hogy a konkoly eltűnjön, a búza pedig egyre gyarapodjon. De ilyen az egyház élete! Nem lehet határt szabni. Mindannyian szentek vagyunk, mert belül mindannyiunkban ott él a Szentlélek, de mindannyian bűnösök is vagyunk. Én elsőként. Egyetértünk? Köszönöm! Nem tudom, válaszoltam-e… Nemcsak elnézést, hanem bocsánatot!
 
Federico Lombardi:
– Szentatya, ha megengedi, én tenném fel az utolsó kérdést, aztán hagyjuk, hadd menjen békében…
Ferenc pápa:
– Nehogy nehéz helyzetbe hozzon!
Federico Lombardi:
– A következő útjáról, a lengyel útról szeretném kérdezni, amelyre már elkezdtünk készülődni. Ön pedig a júliust fogja az előkészületnek szentelni. Mondana nekünk valamit, milyen érzésekkel készül erre az ifjúsági világtalálkozóra az irgalmasság szentévében? Egy másik, kissé sajátságos pont: most meglátogattuk Önnel az örmény út során a cicernakaberdi emlékművet, Ön pedig lengyel útja során meg fogja látogatni Auschwitzot e Birkenaut is. Úgy hallottam, hogy Ön inkább csendben, mint szavakkal szeretné ezeket a pillanatokat megélni, talán, ahogyan itt is tette, úgy fogja Birkenauban is. Tehát azt szeretném kérdezni, ha el akarja mondani nekünk, hogy készít-e beszédet oda, vagy inkább szeretne imádságos csendet tartani, a maga sajátos szándékai szerint.
Ferenc pápa:
– Két évvel ezelőtt ugyanezt tettem Redipugliában, megemlékezésül az első világháború kitörésének századik évfordulóján. Redipugliába csendben mentem. Aztán jött a mise, a misén pedig prédikáltam, de az más volt. A csend. Ma – délelőtt – láttuk a csendet… Ma volt? [P. Lombardi: Nem, tegnap.] Arra a borzalmas helyre beszédek nélkül, emberek nélkül szeretnék menni, csak néhány szükséges dologgal… De az újságírók biztosan ott lesznek! De nem fogom üdvözölni ezt a személyt, a másikat… Nem, nem. Egyedül, belépni, imádkozni… Bárcsak megadná az Úr nekem a sírás kegyelmét!
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük, Szentatya! Akkor el fogjuk kísérni ennek a következő látogatásnak az előkészületei során is, és szívből köszönjük, hogy ránk szánta idejét! Most pihenjen egy kicsit, egyen Ön is… Aztán pihenjen júliusban is…
Ferenc pápa:
– Nagyon köszönöm! Ismét köszönetet mondok munkátokért és jóindulatotokért!
Fordította: Tőzsér Endre SP

Jún. 1. SZOLGÁLAT

Máj. 24. MEGTÉRÉSEK
 

Máj. 3. MÚMIA KERESZTÉNYEK

ÜZENET A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁSI VILÁGNAPRA

A HIVATÁSOK 53. VILÁGNAPJÁRA  - (Húsvét IV. vasárnapja)
Az Egyház a hivatások édesanyja
Kedves testvérek,
mennyire szeretném, hogy az Irgalmasság Rendkívüli Szentéve során minden megkeresztelt ember átérezhesse az Egyházhoz tartozás örömét! Bárcsak újra felfedezhetnék, hogy a keresztény hivatás, csakúgy mint minden sajátos hivatás is, az Isten népe körében születik meg, mint az isteni irgalmasság ajándéka. Az Egyház az irgalmasság háza, az a “föld”, amelyben a hivatás kicsírázik, felnövekszik és gyümölcsöt hoz.
Éppen ezért arra hívlak benneteket a hivatások 53. világnapja kapcsán, hogy fordítsátok tekinteteteket az apostoli közösségre, és mondjatok köszönetet azért a szerepért, amelyet a közösség tölt be az egyes emberek hivatásának útján. Az Irgalmasság Rendkívüli Szentévét meghirdető bullában felidéztem Tiszteletreméltó Szent Beda szavait Szent Máté meghívásáról: “Miserando atque eligendo” (Misericordiae Vultus, 8). Az Úr irgalmassága megbocsátja vétkeinket és megnyit bennünket az új életre, s ez abban nyilvánul meg, hogy meghív bennünket követésére és küldetést ad nekünk. Az Egyházban minden hivatás Jézus együttérző tekintetéből fakad. A megtérés és a hivatás ugyanannak az éremnek a két oldala, és folytonosan utalnak egymásra a misszióba küldött tanítvány életében.
Boldog VI. Pál pápa, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában leírta az evangelizáció folyamatának lépéseit. Ezek egyike a csatlakozás a keresztény közösséghez (vö. 23.), ahhoz a közösséghez, amely tanúskodott számára a hitről és felmutatta neki Isten irgalmasságát. A közösségbe történő befogadás tartalmazza az egyházi élet teljes gazdagságát, különösképpen a szentségeket. És az Egyház nem csupán az a hely, ahol hisz az ember, hanem hitünk tárgya is egyben; ezért is valljuk meg így a Hiszekegyben: „Hiszem az Anyaszentegyházat”.
Isten hívása a közösség közvetítésével ér el hozzánk. Isten arra hív bennünket, hogy legyünk az Egyház részesei, és miután bizonyos érettségre tettünk szert, sajátos hivatást is ad számunkra. Hivatásunk útját azokkal a férfiakkal és nőkkel járjuk együtt, akiket az Úr mellénk állít: ez egy közös hivatás, egybehívás. A meghívásnak ez az egyházi, közösségi dinamizmusa ellenszer a közömbösségre és az individualizmusra. Létrehozza azt a közösséget, amelyben a közömbösséget legyőzi a szeretet, mivel megköveteli, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy életünket Isten tervének szolgálatába állítsuk, azonosulva Isten szent népével az adott történelmi helyzetben.
Ezen a világnapon, amikor a hivatásokért imádkozunk, arra szeretnék bíztatni minden hívőt, hogy vállalja fel a felelősségét a hivatások gondozása és megkülönböztetése terén. Amikor az apostolok kerestek valakit, aki átvehetné az Iskarióti Júdás helyét, Szent Péter százhúsz testvért hívott egybe (vö. ApCsel 1,15), és a hét diakónus kiválasztásához is összehívták a tanítványok egy csoportját (vö. ApCsel 6,2). Szent Pál konkrét szempontokat ad Titusznak arra, hogy hogyan válassza ki a papokat (Tit 1,5-9). A keresztény közösség ma is mindig jelen van ott, ahol a hivatások kibontakoznak, kifejlődnek és hűségben megmaradnak (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 107).
A hivatás az Egyházban születik. A hivatásnak már megszületésekor szüksége van a megfelelő „egyháziasságra”. Senkinek sem kizárólag egy meghatározott régióra, csoportra vagy egyházi mozgalomra vonatkozik a hivatása, hanem az Egyházra, az egész világra. „Egy karizma hitelességének világos jele az egyháziassága, azaz arra való képessége, hogy harmonikusan beilleszkedjék Isten szent népe életébe mindenkinek a javára.” (Uo. 130.) Amikor Isten hívására válaszol, a fiatal megtapasztalja, hogy szélesre tárul előtte az Egyház horizontja, rálátása lesz a sokféle karizmára és tárgyilagosabban tud döntést hozni. A közösség ilyen módon az a ház, az a család, ahol megszületik a hivatás. A jelölt hálával szemléli a közösségnek ezt a közvetítő szerepét, amely nélkülözhetetlen jövője szempontjából. Megtanulja, hogy megismerje és megszeresse azokat a testvéreit, akik az övétől eltérő úton járnak, és ezek a kapcsolatok mindenkiben erősítik az egységet.
A hivatás az Egyházban növekszik. Képzésük során a különböző hivatások jelöltjeinek szüksége van rá, hogy mélyebben megismerjék az egyházi közösséget, túllépve azon a korlátozott látásmódon, amellyel mindnyájan rendelkezünk kezdetben. Ebből a célból alkalmas, ha apostoli tapasztalatra tesz szert a jelölt a közösség más tagjaival, például továbbadja a keresztény üzenetet egy jó hitoktató mellett, megtapasztalja az evangelizációt a perifériákon egy szerzetes közösséggel, felfedezi a szemlélődő ima kincsét osztozva egy klauzúra életében, jobban megismeri az ad gentes missziót azáltal, hogy kapcsolatba lép misszionáriusokkal, és az egyházmegyés papokkal jobban elmélyül a plébániai és egyházmegyei lelkipásztori munkában. Azok számára, akik már benne vannak a képzés folyamatában, az egyházi közösség mindig az alapvető nevelő közeg, amely iránt hálásak vagyunk.
A hivatást az Egyház támogatja. Miután valaki véglegesen elköteleződött, ezzel nem fejeződik be hivatásának útja az Egyházban, hanem tovább folytatódik a szolgálatkészségben, a kitartásban, a folyamatos képzésben. Aki az életét az Úrnak szentelte, az kész az Egyházat bárhol szolgálni, ahol annak szüksége van rá. Pál és Barnabás missziós útja példa erre az egyházias készségre. Miután elküldte őket a Szentlélek és az antióchiai közösség (vö. ApCsel 13, 1-4), visszatértek ugyanebbe a közösségbe, és elmondták, mit vitt végbe általuk az Úr (vö. ApCsel 14,27). A misszionáriusokat a keresztény közösség elkíséri és támogatja, élő hivatkozási pont marad a számukra, mint az a látható otthon, amely biztonságot nyújt azoknak, akik zarándokútjukat járják az örök élet felé.
A lelkipásztori munkát végzők között kiemelkedő szerepe van a papoknak. Az ő szolgálatuk révén válnak valóra Jézus szavai, aki azt mondta: “Én vagyok a juhok számára a kapu. […] Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10, 7.11). A hivatáspasztoráció alapvető része az ő szolgálatuknak. A papok kísérik nyomon azokat, akik hivatásukat keresik, és azokat is, akik már Isten és a közösség szolgálatának szentelték életüket.
Minden hívő arra hivatott, hogy tudatára ébredjen a hivatás egyházi, közösségi dinamizmusának, hogy a hitbeli közösségek Szűz Mária példája nyomán olyan anyaméhet jelenthessenek, amely képes befogadni a Szentlélek ajándékát (vö. Lk 1,35-38). Az Egyház anyai szerepe megnyilvánul abban a folyamatos imádságban is, amelyet a hivatásokért mond és abban a nevelői tevékenységben és kísérésben, amellyel az Isten hívását meghallók felé fordul. Ezt szolgálja a jelöltek gondos megválasztásával is a papságra és a megszentelt életre. Végezetül a hivatások édesanyjaként mutatkozik meg azáltal is, hogy folyamatosan támogatja azokat, akik mások szolgálatára szentelték életüket.
Kérjük az Úrtól, hogy minden embernek, aki hivatása útját járja, adjon mély ragaszkodást az Egyházhoz; valamint hogy a Szentlélek erősítse meg a lelkipásztorokban és minden hívőben a közösséget, a megkülönböztetés adományát, a lelki atyaságot és lelki anyaságot.
Irgalmasság Atyja, aki Fiadat adtad a mi üdvösségünkért és mindig támogatsz minket Szentlelked ajándékaival, adjál nekünk élő, buzgó, örömteli keresztény közösségeket, amelyekben testvéri élet fakad és amelyek képesek felkelteni a fiatalokban a vágyat, hogy Neked és az Evangélium hirdetésének szenteljék magukat. Támogasd e közösségeket törekvésükben, hogy megfelelő módon táplálják a hivatásokat és képesek legyenek felmutatni a megszentelt élet különféle  útjait. Adjál bölcsességet a hivatások megkülönböztetéséhez, hogy mindenben fényeskedjék a te irgalmas szereteted nagysága. Mária, Jézus édesanyja és nevelője, járjál közben minden keresztény közösségért, hogy a Szentlélek adta termékenységet befogadva képes legyen hiteles hivatásokat adni Isten szent népének szolgálatára.
Vatikán... Franciscus

Ápr. 9. CSALÁD

Febr. 16.
Ferenc pápa mexikói útja újabb állomásaként 2016.február 15-én délután – magyar idő szerint 23 órakor – a Chiapas államban található Tuxtla Gutiérrezbe repült, ahol a Víctor Manuel Reyna stadionban családokkal, mintegy ötvenezer emberrel találkozott.
Február 15-én délelőtt több mint százezer hívővel, köztük a chiapasi őslakosokkal misézett együtt a Szentatya a mexikói San Cristóbal de las Casasban. Ezt követően betegekkel találkozott, majd együtt ebédelt az őslakosok küldöttségével. Délután tovább utazott Tuxtla Gutiérrezbe, ahol ünneplő tömeg várta. 
Négy tanúságtétel hangzott a pápa beszéde előtt. Először Manuel, egy súlyos testi fogyatékossággal élő, tolókocsihoz kötött fiú beszélt arról, milyen fájdalmasan élte meg korábban a betegségét, hogyan fedezte fel később a benne rejlő lehetőségeket és hogyan vált magányos, céljukat vesztett kortársai bátorítójává. Tanúságot tett egy idős házaspár, akik ötven éve élnek együtt szeretetben; egy másik házaspár, akiknek nem volt egyházi esküvőjük, mert a feleség korábban elvált, és akik most az egyházban a legszegényebbeket szolgálják. Végül egy egyedülálló, szegény édesanya tett tanúságot arról, hogyan győzte le a kísértést, hogy elvetesse magzatát, hogyan döntött az élet mellett. A pápa beszédében mind a négy tanúságtételre reflektált.
* * * 
Az alábbiakban Ferenc pápa beszédét a mexikói családokhoz teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Testvéreim!
Köszönetet mondok az Úrnak, hogy ma itt lehetek Chiapas földjén. Jó ezen a talajon állni, jó ezen a földön lenni, jó itt lenni ezen a helyen, amely – hála nektek – a család, az otthon hangulatát árasztja. Köszönetet mondok az arcotokért, a jelenlétetekért, köszönöm Istennek, hogy jelenléte áthatja családjaitokat. És köszönöm nektek, családok, barátaim, hogy megajándékoztatok minket tanúságtételetekkel, kinyitottátok előttünk otthonaitok ajtaját, életetek ajtaját; megengedtétek, hogy az „asztalotokhoz” üljünk, ahol megosztjátok a benneteket tápláló kenyeret és a hétköznapi nehézségek verejtékét. Az örömök, a remények, az álmok és a keserűség, a csalódottság, az elesések verejtékének kenyerét. Köszönöm, hogy engedtetek belépni családjaitokba, asztalotokhoz, otthonaitokba.
Manuel, mielőtt megköszönném a tanúságtételedet, szeretnék köszönetet mondani a szüleidnek: mindketten ott térdeltek előtted, tartották neked a lapot. Láttátok, micsoda kép ez? Szülők térden állva, beteg gyermekük előtt. Ne felejtsük el ezt a képet! Biztosan ők is veszekednek időnként… Melyik férj és feleség nem veszekszik egymással? Főleg, ha közbelép az anyós is, de nem ez a fontos… Viszont szeretik egymást, bebizonyították nekünk, hogy szeretik egymást és mivel szeretik egymást, képesek térden állni beteg fiuk előtt. Köszönöm, barátaim, hogy ilyen tanúságot tettetek előttünk, és menjetek tovább ezen az úton. Köszönöm! És neked, Manuel, köszönöm a tanúságtételedet, és különösen köszönöm a példádat. Meghatott az a kifejezés, amelyet használtál: „bátorságot adni”, és az is, ahogyan a beszéded után odafordultál a szüleidhez. Elkezdtél bátorságot adni az élethez, bátorságot adni a szüleidnek, bátorságot adni a barátaidnak és bátorságot adni nekünk is, akik itt összegyűltünk. Köszönöm! Hiszem, hogy ez az, amit a Szentlélek mindig is tenni akar köztünk: bátorságot akar adni, okot akar adni nekünk arra, hogy továbbra is a család mellett tegyük le a voksunkat, egy olyan életet álmodjunk és építsünk, amely otthonos és családias. Mindent beleadunk?  [„Igen!”]. Köszönöm!
Ez az, amit az Atyaisten mindig elképzelt, amiért az Atyaisten az ősidőktől kezdve küzdött. Amikor azon az estén az édenkertben úgy tűnt, hogy minden elveszett, akkor az Atyaisten bátorságot adott annak a fiatal párnak és megmutatta nekik, hogy nincs veszve minden. És amikor Izrael népe úgy érezte, nincs már értelme annak, hogy átkeljenek a sivatagon, az Atyaisten mannával buzdította őket, hogy bátrak legyenek. És amikor eljött az idők teljessége, az Atyaisten bátorságot adott az emberiségnek mindörökre azzal, hogy a Fiát adta nekünk!
Mindannyian, akik itt vagyunk, ugyanígy megtapasztaltuk, hogy az Atyaisten számos helyzetben, különféle formákban bátorságot adott az életünkben. Feltehetnénk hát a kérdést: Miért? Mert nem tud másképpen tenni! Isten, az Atyánk nem tud mást tenni, mint szeretni minket és bátorságot adni nekünk, ösztönözni minket, hogy előre haladjunk. Nem tud mást tenni! Mert a neve szeretet, a neve ingyenes ajándék, a neve odaadás, a neve irgalom. Mindezt megmutatta nekünk, teljes erejével és teljes világossággal Jézusban, a Fiában, aki életét egészen a halálig arra szánta, hogy lehetségessé tegye számunkra Isten országát. Egy országot, amely arra hív minket, vegyünk részt ebben az új gondolkodásmódban, amely egy olyan dinamizmust indít el, amely képes megnyitni az egeket, képes megnyitni a szívünket, az elménket, a kezünket és új látóhatárok elé állít minket. Egy országot, amelyből a család hangulata árad, amelyből az egymással megosztott élet hangulata árad. Jézusban és Jézussal ez az ország lehetséges. Ő képes ünnepi borrá változtatni sokszor felvizezett terveinket, viselkedésünket, érzéseinket. Ő képes meggyógyítani a szívünket, újra és újra hív minket, hetvenszer hétszer az újrakezdésre. Ő képes arra, hogy mindig minden dolgot megújítson.
Manuel, te azt kérted, imádkozzak a sok kamaszért, akik elvesztették bátorságukat és nehéz időket élnek. Tudjuk… Sok kamasz él úgy, hogy nincs bennük lendület, nincs bennük erő, nincs kedvük semmihez. És amint helyesen mondtad, Manuel, ez a viselkedés sokszor abból fakad, hogy egyedül érzik magukat, mert nincs senki, akivel beszélgethetnének. Gondoljatok bele, ti apák, gondoljatok bele, ti anyák: beszélgettek a fiaitokkal és a lányaitokkal? Vagy mindig valami más miatt aggodalmaskodtok, túlterheltek vagytok? Játszotok a gyermekeitekkel? Erről eszembe jut Beatriz tanúságtétele. Beatriz, te azt mondtad: „A harc mindig nehéz volt, a kilátástalanság és a magány miatt.” Milyen sokszor érezted úgy, hogy ujjal mutogatnak rád: „Az ott.” Gondoljunk mindenkire, minden nőre, aki átmegy azon, amin Beatriz átment. A kilátástalanság, a szűkölködés, hogy nagyon gyakran még a nélkülözhetetlen minimum sincs meg, elkeseríthet, mély szorongással tölthet el, mert nem tudjuk, mit tegyünk, hogyan tovább, és még inkább igaz ez akkor, ha eltartott gyermekeink vannak. A létbizonytalanság nemcsak a gyomrot veszélyezteti (már ez is elég baj), hanem veszélyeztetheti a lelket is, elveheti a kedvünket, az erőnket, olyan látszatmegoldást nyújtó utak, választási lehetőségek felé csábíthat, amelyek végül nem oldanak meg semmit. És te bátor voltál, Beatriz, köszönöm! Van egyfajta kilátástalanság, amely nagyon veszélyes lehet, amely észrevétlenül belénk költözhet, és ez a magányból, az elszigeteltségből fakadó kilátástalanság. Az elszigeteltség mindig rossz tanácsadó.
Manuel és Beatriz észre sem vették, hogy ugyanazt a kifejezést használták, mindketten azt mutatták meg nekünk, hogy nagyon sokszor a legnagyobb kísértés, amellyel szembe kell néznünk nem más, mint hogy egyedül legyünk, ne tudjunk bátorságot meríteni, és ez a hozzáállás, mint a moly, kirágja a lelkünket, kiüresíti a lelkünket.
Különböző szinteken lehet leküzdeni ezt a kilátástalanságot, ezt az elszigeteltséget, amely sebezhetővé tesz, kitesz a sok látszólagos megoldás veszélyének – ahogyan erről Beatriz is beszélt. Az egyik az, ha vannak olyan törvények, amelyek védelmeznek és biztosítják a szükséges minimumot ahhoz, hogy minden család, minden ember növekedhessen a tanulás és a méltóságot adó munka által. A másik az, amelyet szépen kihangsúlyozott Humberto és Claudia: arról beszéltek, hogy az Isten szeretetét, amelyet megtapasztaltak, igyekeznek úgy továbbadni, hogy másokat szolgálnak, segítenek. Törvények és személyes odaadás – jó párosítás, hogy megtörje a kilátástalanság spirálját. És ti bátorságot adtatok nekünk; ti imádkoztok, ti Jézussal vagytok, ti benne vagytok az egyház életében. Szép kifejezést használtatok: „Mi a gyenge, beteg, rászoruló, bebörtönzött testvéreinkben jelenlévő Jézussal lépünk szentségi kapcsolatba.” Köszönöm, köszönöm.
Ma számos fronton azt látjuk és éljük meg, hogy a család meggyengült, látjuk, mennyi vita veszi körül a családot. Azt hiszik, egy meghaladott modell, és nem képes megtalálni a helyét a társadalmainkban, amelyek a modernitás jelszava alatt egyre inkább az elszigeteltség modelljére épülő rendszer mellett állnak ki. Olyan ideológiai gyarmatosítás épül be társadalmainkba – amelyeket szabad, demokratikus, szuverén társadalomnak hívnak –, amelyek lerombolják azokat, s végül olyan ideológiák gyarmatai leszünk, amelyek lerombolják a családot, a családi sejtet, amely minden egészséges társadalom alapja.
Persze családban élni nem mindig könnyű, gyakran fájdalmas és fáradságos, de – amit már sokszor mondtam az egyházra vonatkozóan, azt hiszem, a családra is alkalmazható –: inkább szeretnék egy sebesült családot, amely nap mind nap igyekszik megélni a szeretetet, mint egy olyan családot és egy olyan társadalmat, amely megbetegszik, mert bezárkózik, mert félti a kényelmét a szeretettől. Jobban szeretnék egy olyan családot, amely mindig megpróbál újrakezdeni, mint egy olyan társadalmat, amely nárcisztikus, a luxus és a kényelem megszállottja. „Hány gyermeketek van?” „Nem, nincs gyermekünk, mert szeretünk vakációra menni, utazgatni, mert egy villát akarunk venni…” Luxus és a kényelem, a gyerekekkel várhatunk; aztán amikor már szeretnél egyet, már elmúlt az a pillanat. Micsoda kárt okoz ez! Inkább egy olyan családot szeretnék, amelynek fáradt az arca a sok fáradozástól, mint egy olyat, amelyben az arcok ki vannak csinosítva, de nem sugárzik róluk gyengédség és együttérzés. Inkább szeretnék egy olyan férfit és egy olyan nőt, Anetico urat és feleségét, akiknek ráncos az arcuk a mindennapos fáradozástól, akik több mint ötven éve szeretik egymást, és akik ma itt vannak. És a fiuk is megtanulta a leckét, már huszonöt éve él házasságban. Ezek a családok! Az előbb azt kérdeztem Anetico úrtól és a feleségétől, kinek volt nagyobb türelme az elmúlt ötven évben, (és azt mondták): „Mindkettőnknek, Atya.” Mert a családban – ha az ember el akar jutni oda, ahová ők eljutottak – türelemre, szeretetre van szükség, és tudni kell megbocsátani. „Atya, egy tökéletes családban soha nincs vita.” Nem igaz: rendben van, ha néha vitáznak, ha repül pár tányér, jól van, ne féljetek. Az egyetlen tanácsom, hogy ne fejezzétek be a napot úgy, hogy nem békültök ki, mert ha háborúban végzitek a napot, akkor hidegháborúra ébredtek reggel, és a hidegháború nagyon veszélyes dolog a családban, mert aláássa a házastársi hűséget. Köszönöm ezt a tanúságtételt az ötven éven át tartó szeretetről. Nagyon köszönöm!
És ha már redőkről, ráncokról van szó – hogy egy kicsit témát váltsunk –, emlékszem egy nagy színésznő tanúságtételére, a latin-amerikai mozi hírességére, aki már majdnem hatvanéves volt, amikor kezdett ráncos lenni az arca és azt tanácsolták neki, varrassa fel, csak egy kicsit igazíttassa ki, hogy továbbra is szépen dolgozhasson, és aki akkor nagyon világos választ adott: „Ezek a ráncok sok munka, sok erőfeszítés, sok fájdalom, egy teljes élet ráncai, semmi pénzért nem érnék hozzájuk: az élettörténetem nyomai.” És továbbra is nagy színésznő maradt. A házasságban is ez történik. A házastársi életnek mindennap meg kell újulnia. És ahogyan az előbb is mondtam, inkább szeretnék olyan családokat, amelyeken ráncok, sebesülések, hegek vannak, de haladnak előre, mert ezek a sebek, hegek, ráncok egy olyan szeretethez való hűség gyümölcsei, amely nem volt mindig könnyű. A szeretet nem könnyű, nem könnyű, nem, de a legszebb dolog; amit egy férfi és egy nő kölcsönösen adhat egymásnak, az az igaz szeretet, egész életen át.
 
Azt kérték tőlem, hogy imádkozzak értetek, és ezt most szeretném elkezdeni. Nektek, kedves mexikóiak, van valamitek, ami „több”, előnnyel futtok. Ott van az édesanyátok, a Guadalupei Szűz Mária, aki eljött a földetekre és ez biztosít minket arról, hogy az Ő közbenjárására ezt a családnak nevezett álmot nem győzi le a kilátástalanság és a magány. Ő anya és mindig kész megvédeni családjainkat, megvédeni a jövőnket, mindig kész bátorítani minket, a Fiát adva nekünk. Ezért arra hívlak benneteket, hogy – úgy, ahogy vagytok, ne nagyon mozduljatok el – fogjátok meg egymás kezét és mondjuk együtt: „Ave Maria…”
És ne feledkezzünk meg Szent Józsefről sem! Csendes, munkás ember ő, de mindig készen áll a cselekvésre, mindig gondoskodik a családjáról.
Köszönöm. Isten áldjon benneteket, imádkozzatok értem.
* * *
Beszéde végén Ferenc pápa azt kérte a jelenlévő házaspárokat, hogy csendben újítsák meg házassági fogadalmukat, a jegyesektől pedig, hogy kérjék a hűséges, szeretettel teli család kegyelmét. 

FERENC PÁPA ÜZENETE A BETEGEK XXIV. VILÁGNAPJÁRA - 2016. február 11.
Bízzuk magunkat az irgalmas Jézusra, ahogy Mária tette:
„Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5)
Kedves Testvérek!
A betegek XXIV. világnapja lehetővé teszi számomra, hogy különösen közel kerüljek hozzátok, kedves beteg embertársaim, valamint azokhoz is, akik ápolnak benneteket.
Miután erről a napról a Szentföldön ünnepélyes keretek között emlékeznek majd meg, ebben az évben azt javaslom, hogy a kánai menyegző evangéliumi történetéről elmélkedjünk (Jn 2,1-11), ahol Jézus az édesanyja közbenjárására vitte végbe első csodáját. A kiválasztott téma: Bízzuk magunkat az irgalmas Jézusra, ahogy Mária tette: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5), jól illeszkedik az Irgalom Rendkívüli Jubileumi Szentéve kereteihez is. A világnap központi, eucharisztikus megünneplésére 2016. február 11-én, a lourdes-i Szűz Mária liturgikus emléknapján kerül sor, éppen Názáretben, ahol „az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Jn 1,14). Jézus Názáretben kezdte megváltó küldetését azáltal, hogy Izajás próféta szavait magára vonatkoztatta, amint arról Lukács evangélista tudósít: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” (Lk 4,18-19).
A betegség, főleg, ha súlyos, mindig krízist okoz az ember életében, és mélyre hatoló kérdéseket vet fel. Az első percben gyakran lázadunk: miért éppen velem történt ez meg? Talán elkeseredünk, arra gondolunk, hogy mindennek vége, már semminek nincs értelme.
Ezek a helyzetek egyrészt Istenbe vetett hitünk próbáját jelentik, ugyanakkor megmutatkozhat számunkra a hit pozitív ereje is. Nem mintha eltüntetné a betegséget, a fájdalmat, vagy a belőlük fakadó kérdéseket; hanem mert megadja a kulcsot ahhoz, hogy felfedezzük annak mélyebb értelmét, amit megélünk; a kulcsot, amely segít meglátni, hogy a betegség hogyan válhat a Jézushoz való szorosabb kötődés útjává, aki mellettünk lépked, keresztet hordozva. És ezt a kulcsot az édesanyjától, Máriától kapjuk meg, aki jól ismeri már ezt az utat.
A kánai menyegzőn Mária az aggódó asszony, aki észreveszi az ifjú pár számára oly fontos dolgot: elfogyott a bor, az ünnep vidámságának szimbóluma. Mária felfedezi a bajt, bizonyos értelemben a magáénak érezve azt, és tapintatosan, gyorsan cselekszik. Nem csak szemlélő marad, még kevésbé késlekedik azzal, hogy ítéletet alkot, hanem Jézushoz fordul, és elé tárja a problémát úgy, ahogy van: „Nincs több boruk”(Jn 2,3). És amikor Jézus a tudomására hozza, hogy még nem jött el megnyilatkozásának ideje, (Jn 2,4), így szól a szolgákhoz: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). És Jézus ekkor csodát tesz, nagy mennyiségű vizet borrá változtatva, amely azonnal a legjobb bornak bizonyul az ünnepségen. Milyen tanítást kaphatunk a kánai menyegző misztériumából a Betegek Világnapjára?
A kánai menyegző az egyház képe: a középpontjában ott van az irgalmas Jézus, aki csodát tesz, körülötte vannak a tanítványok, az új közösség első tagjai, és Jézus és a tanítványai mellett ott van Mária, a gondoskodó és imádkozó anya. Mária részt vesz az egyszerű emberek örömében, és megsokszorozza azt; közbenjár Fiánál az ifjú pár és minden vendég érdekében. És Jézus nem utasította vissza édesanyja kérését. Milyen nagy reménységet ad ez a tény mindannyiunk számára! Van egy édesanyánk, akinek a tekintete éber és jóságos, mint a Fiáé; anyai szíve irgalommal teli, mint az övé, segíteni akaró kezei, mint Jézus kezei, amelyekkel az éhezőknek kenyeret tört, a betegeket megérintette és meggyógyította. Mindez bizalommal tölt el, és megnyit minket Krisztus kegyelme és irgalma felé. Mária közbenjárásán keresztül megtapasztaljuk a vigaszt, amelyért Pál apostol áldást mond Istennek: „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene! Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk. Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is(2Kor 1, 3-5). Mária a „megvigasztalt” anya, aki vigaszt nyújt gyermekeinek.
Kánában kirajzolódnak Jézusnak és az ő küldetésének megkülönböztető jegyei: ő az, aki segít a bajban levőnek, a szükséget szenvedőnek. És valóban, messiási szolgálatában sokakat meggyógyít bajából, betegségéből, megszabadít a gonosz lelkektől, visszaadja a vakok látását, a sántákat járni tanítja, a leprásoknak visszaadja az egészségüket és a méltóságukat, feltámasztja a halottakat, és a szegényeknek hirdeti az evangéliumot (vö. Lk 7,21-22). És Mária kérése, amelyet a Szentlélek sugallt anyai szívének az esküvői ünnepségen, felfedte Jézus messiási hatalmán túl irgalmasságát is.
Mária gondoskodásában Isten gyengédsége tükröződik vissza. És ugyanez a gyengédség van jelen oly sok ember életében, akik a betegeknek szentelve magukat képesek a szükségleteikre odafigyelni, még a legrejtettebbekre is, mert szeretettel tekintenek rájuk. Hányszor fordul elő, hogy egy anya a beteg fia ágyánál, vagy egy idős szülőjét ápoló fiú, egy nagymama vagy nagypapa mellett álló unoka a Szűzanya kezébe teszi le könyörgéseit. Szeretteink számára, akik a betegség miatt szenvednek, elsősorban az egészséget kérjük. Maga Jézus is megmutatta Isten országának jelenvaló voltát a gyógyításain keresztül: „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak” (Mt 11,4-5). De a hittel teli szeretet által a fizikai egészségen túl valami nagyobbat kérünk számukra: a békét, az élet derűjét, amely szívből fakad és Isten ajándéka, a Szentlélek gyümölcse, amit az Atya sohasem tagad meg azoktól, akik bizalommal kérik tőle.
A kánai jelenetben Jézuson és Édesanyján kívül ott vannak azok is, akiket „szolgáknak” hívnak, akiket Mária így utasít: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5). Természetesen a csoda Jézus cselekedetéből fakad; azonban ő emberi segítséget is szeretne igénybe venni a csoda beteljesüléséhez. Megtehette volna, hogy a bor közvetlenül megjelenjen a korsókban. De ő számít az emberi együttműködésre, és megkéri a szolgákat, hogy töltsék meg a korsókat vízzel. Milyen értékes és tetsző dolog Isten szemében az, ha másokat szolgálunk! Ez minden más dolognál hasonlatosabbá tesz minket Jézushoz, aki „nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). Ezek a névtelen személyek az evangéliumban oly sok mindenre tanítanak minket. Nem egyszerűen csak engedelmeskednek, hanem nagylelkűen engedelmeskednek: színültig megtöltötték a korsókat (vö. Jn 2,7). Bíznak az Édesanyában, azonnal és jól elvégzik, amit kér tőlük, panaszkodás és számítgatás nélkül.
A Betegek Világnapja alkalmából kérhetjük az irgalmas Jézustól, Mária közbenjárásával, aki az ő anyja és a mi anyánk, hogy adja meg mindnyájunknak a szükséget szenvedők, és konkrétan a beteg testvéreink szolgálata iránti készséget. Olykor ez a szolgálat nehéz és fárasztó lehet, de biztosak vagyunk abban, hogy az Úr nem mulasztja el, hogy emberi erőfeszítéseinket valami istenivé alakítsa. Mi is lehetünk kezek, karok, szívek, amelyek segítenek Istennek, hogy a gyakran rejtett csodáit véghezvigye. Mi is, akár egészségesen, akár betegen, felajánlhatjuk erőfeszítéseinket és szenvedéseinket, mint ahogy a kánai menyegzőn az a víz megtöltötte a korsókat, majd a legjobb borrá változott. A szenvedőknek nyújtott tapintatos segítséggel, vagy együtt élve a betegséggel, vállunkra vesszük mindennapi keresztünket, és követjük a Mestert (vö. Lk 9,23); és még ha a szenvedéssel való találkozás mindig misztérium marad is, Jézus segít felfedezni az értelmét.
Ha tudjuk követni Mária szavát, aki hozzánk is szól: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond”, Jézus minden alkalommal át fogja változtatni életünk vizét értékes borrá. Így, a mostani Betegek Világnapja, amelyről ünnepélyesen emlékeznek meg a Szentföldön, segíti megvalósítani azt a kívánságot, amelyet az Irgalom Rendkívüli Jubileumi Szentévére felszólító bullában fogalmaztam meg: „Ez az irgalmasságban átélt Jubileumi Esztendő segítse elő a találkozást ezekkel a vallásokkal [a zsidósággal és az iszlámmal] és a többi nemes vallási hagyománnyal; tegyen nyitottabbá bennünket a párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást; szabadítson meg az elzárkózás és a megvetés minden formájától, továbbá űzzön el minden erőszakot és megkülönböztetést” (Misericordiae Vultus, 23). Minden kórház és gyógyító intézmény látható jellé válhat, a találkozás és a béke kultúráját előmozdító hellyé, ahol a betegség és a szenvedés megtapasztalása, mint ahogy a szakszerű és testvéri segítségnyújtás is, hozzájárulnak minden korlát és megosztottság legyőzéséhez.
Mindehhez példaként szolgál az elmúlt év májusában szentté avatott két szerzetesnővér: szent Marie Alphonsine Danil Ghattas és a keresztre feszített Jézusról nevezett szent Mariam Baouardy, akik mindketten a Szentföld szülöttei. Az előbbi a szelídségről és az egységről adott példát, világosan megmutatta, milyen fontos, hogy felelősséget kell vállalnunk egymásért, és egymást szolgálva kell élnünk. A második, alázatos és írástudatlan szent, a Szentléleknek engedelmeskedve, a muzulmán világgal való találkozás eszközévé vált.
Mindazoknak, akik a betegeket és szenvedőket szolgálják, azt kívánom, hogy töltse el őket Mária lelke, aki az irgalmasság anyja. „Tekintetének édessége kísérjen bennünket a Szentévben, hogy valamennyien fölfedezhessük Isten gyöngédségének örömét” (uo. 24), és hordozzuk ezt a szívünkben és a cselekedeteinkben. A Szűzanya közbenjárására bízzuk szenvedéseinket és aggodalmainkat, az örömökkel és vigasztalásokkal együtt, és hozzá fordulunk imánkkal, hogy tekintsen ránk irgalmas szemeivel, különösen a fájdalom óráiban, és tegyen minket méltóvá arra, hogy szemlélhessük az irgalom arcát, a Fiát, Jézus Krisztust, most és mindörökké.
A mindnyájatokért mondott könyörgést apostoli áldásommal kísérem.
Vatikán, 2015. szeptember 15-én, a Fájdalmas Anya ünnepén - FERENC

Ferenc pápa nagyböjti üzenete 2016
„Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Mt 9,13) - Az irgalmasság cselekedetei a jubileumi szentév útján
1. Mária, egy olyan egyház jelképe, amely evangelizál, mert már befogadta az Evangéliumot
A jubileumi szentévet meghirdető bullában arra hívtam fel mindenkit, hogy „a jubileumi szentév nagyböjtjét fokozottabban éljük meg, úgy, mint Isten irgalmassága ünneplésének és megtapasztalásának intenzív időszakát” (Misericordiae Vultus, 17). Isten Igéjének hallgatására, és a „24 óra az Úrért” kezdeményezésre való felhívással szerettem volna kiemelni az Ige, különösképpen a prófétai ige imádságos meghallgatásának elsődlegességét. Isten irgalmassága ugyanis üzenet a világ számára: de az üzenet átadását minden kereszténynek magának kell megtapasztalnia. Ezért küldöm el nagyböjt idején az irgalom misszionáriusait, hogy mindenki számára Isten közelségének és megbocsátásának konkrét jelévé váljanak.   
Miután Mária megkapta Gábriel arkangyaltól a jó hírt, a Magnificat-ban prófétai módon megénekli az irgalmat, amellyel Isten kiválasztotta őt. A názáreti Szűz, József jegyese ily módon az Egyház tökéletes jelképévé válik, amely evangelizál, mivel ő az, aki a Szentlélektől szűz méhébe fogadta az Evangéliumot.  A prófétai hagyományban, az irgalom valóban, már etimológiai szinten is szoros kapcsolatban van az anyaméhhel (rahamim), valamint azzal a nagylelkű, elkötelezett és hűséges jósággal (hesed), amely a rokoni és szülői kapcsolatokat jellemzi. 
 
2. Az Isten emberekkel kötött szövetsége: az irgalmasság története
Az isteni irgalmasság misztériuma Isten és népe, Izrael közötti szövetség történetében mutatkozik meg. Isten valójában mindig irgalommal teli, minden körülmények között kész arra, hogy népére feltétlen együttérzéssel és gyöngédséggel tekintsen, főleg a legdrámaibb időszakokban, amikor a hűtlenség eltépi a szövetségi köteléket, és az egyezséget a jog és igazság talaján kell újra megkötni. Itt állunk a szeretet igazi drámája előtt, amelyben Isten az atya és az elhagyott férj szerepét játssza, miközben Izrael a tékozló fiú/lány, vagy hűtlen feleség. Tulajdonképpen ez a családot lefestő kép az – mint Ozeás esetében (Oz 1-2) –, amely kifejezi, milyen mértékben szeretne Isten kötődni népéhez. 
A szeretetnek ez a drámája a megtestesült Fiúban éri el csúcspontját. Őáltala Isten határtalan irgalma árad ki, egészen addig a pontig, amíg „megtestesült irgalmassággá” válik (Misericordiae Vultus, 8). Emberként, a názáreti Jézus minden tekintetben Izrael fia. És olyannyira az, hogy megtestesíti Isten tökéletes befogadását, amelyet a Shemá elvár minden zsidótól, amely még ma is az Isten és Izrael közötti szövetség szíve: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4-5) Az Isten Fia a Vőlegény, aki mindent megtesz, hogy elnyerje Jegyese szeretetét, akihez az a feltétel nélküli szeretet köti, amely a vele való örök menyegzőn mutatkozik meg. 
Ez az apostoli kérügma dobogó szíve, amelyben az isteni irgalmasságnak központi és alapvető helye van. Ez az „Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban nyilvánult meg” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 36), az első kinyilatkoztatás, amelyet „különféle módokon újra és újra meg kell hallgatni, s amelyet újra és újra kell hirdetni a katekézis során” (uo. 164). Az irgalmasság tehát „Istennek a bűnös iránti magatartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt számára, hogy átgondolja életét, megtérjen és higgyen” (Misericordiae Vultus, 21), ily módon újból megerősítve a vele való kapcsolatot. És a keresztre feszített Jézusban Isten elérkezik odáig, hogy a bűnöst szeretné elérni, bármilyen távol legyen is tőle, éppen ott, ahol elvesztette őt, és eltávolodott tőle. Mindezt abban a reményben teszi, hogy végre meg tudja lágyítani Jegyese megkeményedett szívét.
 
3. Az irgalmasság cselekedetei
Isten irgalma átalakítja az ember szívét, megmutatva neki a hűséges szeretetet, és ezzel alkalmassá téve őt az irgalmasságra. Ez egy mindig megújuló csoda, hogy az isteni irgalmasság be tudja ragyogni bármelyikünk életét, a felebarátaink iránti szeretetre ösztönözve bennünket, és arra indítva minket, amit az egyházi hagyomány az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek nevez. Ezek arra emlékeztetnek minket, hogy a hitünk mindennapos és kézzelfogható cselekedetekben mutatkozik meg, amelyek arra irányulnak, hogy felebarátunkat testileg és lelkileg segítsük, és amelyek alapján meg leszünk ítélve: enniük kell adnunk, látogatnunk, vigasztalnunk, tanítanunk kell őket. Ezért fejeztem ki vágyamat, hogy: „a keresztény nép a Jubileum ideje alatt elmélkedjen az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről. Ez az egyik módja annak, hogy lelkiismeretünk – mely gyakran elszunnyad a szegénység drámája előtt – fölébredjen, és egyre mélyebbre hatoljunk az Evangélium szívébe, ahol a szegények az isteni irgalmasság különleges kedvezményezettjei.” (uo. 15) A szegény emberben valóban Krisztus teste „válik újra láthatóvá, mint megkínzott, megsebzett, megostorozott, kiéheztetett, menekülő test…, hogy fölismerjük, megérintsük és ápoljuk.” (uo.) Ez hallatlan és botrányos misztérium, melynek során az ártatlan Bárány szenvedései meghosszabbodnak a történelemben. Az önzetlen szeretet égő csipkebokra ez, amely elé Mózeshez hasonlóan csak levetett saruval állhatunk (vö. Kiv 3,5); még inkább így van ez, ha a szegény ember olyan testvérünk Krisztusban, akit a hitéért üldöznek. 
Ezelőtt a szeretet előtt, amely erős, mint a halál (vö. Énekek éneke 8,6), a legszerencsétlenebb szegény ember az, aki saját magát nem tartja szegénynek. Gazdagnak hiszi magát, de valójában a szegények között a legszegényebb. Azért szegény, mert a bűn rabja, amely arra sarkallja, hogy gazdagságát és hatalmát ne Isten és a többi ember szolgálatára használja, hanem hogy elfojtsa magában a mély meggyőződést, hogy ő sem más, mint egy szegény koldus. És minél nagyobb a rendelkezésére álló gazdagság és hatalom, annál nagyobbá válik hazug vaksága. Elérkezik oda, hogy látni sem akarja az ajtajánál kolduló szegény Lázárt, (vö. Lk 16, 20-21), aki maga Krisztus, aki a szegényeken keresztül a megtérésünket koldulja. Lázár a megtérés lehetősége, amelyet Isten felkínál, és amit talán nem veszünk észre. És ehhez az elvakultsághoz a hatalom gőgjének önkívületi érzése társul, amelyben baljóslatúan visszhangzik az– „olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5) – démoni mondata, amely minden bűn forrása. Ez az elvakultság társadalmi és politikai struktúrák alakját is öltheti, amint az a XX. század totalitárius rendszereiben is megmutatkozott, és amint ez napjaink technokrata és egyeduralkodó ideológiáiban is megjelenik, amelyek megkísérlik Istent jelentéktelenné tenni, és az embert kihasználható tömeggé alacsonyítani. És ezt mutatják meg napjainkban a bűnözés kialakult struktúrái, amelyek a pénzt bálványozó hamis fejlődési modellhez kapcsolódnak, amely közömbössé teszi a leggazdagabb embereket és társadalmakat a szegények sorsa iránt, bezárják előttük a kapukat, és még látni sem akarják őket.
Ennek a jubileumi szentévnek a nagyböjti időszaka tehát mindenki számára alkalmat nyújt arra, hogy végre kilépjen saját elidegenedett létezésmódjából az Ige hallgatásának, és az irgalmasság cselekedeteinek köszönhetően. Ha a testi szükségleteiken keresztül megérintjük Jézus testét rászoruló testvéreinkben, akiknek ételt, ruhát, szállást adunk, akiket meglátogatunk, a lelki szükségleteik – tanácsadás, tanítás, megbocsájtás, figyelmeztetés, imádkozás – közvetlenebbül megérintik bűnös voltunkat. A testi és lelki cselekedeteket ezért soha sem szabad szétválasztani. És valóban, a keresztre feszített Jézus testének a szükséget szenvedőben történő megérintésével válhat tudatossá a bűnös ember számára a meggyőződés, hogy ő maga is csak egy szegény koldus. Ezen az úton járva a „gőgősök”, a „hatalmasok”, és a „gazdagok”, akikről a Magnificat beszél, megkapják a lehetőséget annak megtapasztalására, hogy érdemtelenül őket is szereti a keresztre feszített, aki őértük is meghalt és föltámadt. Csak ez a szeretet lehet válasz a boldogság és szeretet iránti végtelen szomjúságra, amelyet az ember a tudás, a hatalom és a birtoklás bálványaival képzel csillapítani. De mindvégig fennmarad annak veszélye, hogy a Krisztustól történő mind nagyobb elzárkózás miatt, aki a szegényeken keresztül tovább kopogtat szívük ajtaján, a gőgősök, a hatalmasok és a gazdagok végül önmagukat ítélik arra, hogy alámerülnek a magány örök örvényébe, amely a pokol. Emiatt kell értük, és mindnyájunkért elismételni újra Ábrahám szívből jövő szavait: „Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak” (Lk 16,29). Ez a cselekvő odafigyelés a legjobb módja annak, hogy felkészüljünk a már feltámadt Vőlegény halál és bűn fölötti végleges győzelmének megünneplésére, aki szeretné megtisztítani Jegyesét, miközben jövetelére vár.
Ne vesztegessük el a nagyböjt alkalmas időszakát, amely a megtérésünket szolgálhatja! Szűz Mária anyai közbenjárásával kérjük ezt, aki az ajándékba kapott isteni irgalom nagysága előtt elsőként ismerte fel saját kicsinységét (vö. Lk 1,48), és az Úr alázatos szolgálójává vált (vö. Lk 1,38).
Vatikán, 2015. október 4. Assisi Szent Ferenc ünnepén - FERENC PÁPA

Jan. 21. A féltékenység és az irigység gazként nő a szívben
A pápa Szent Ágnes szűz és vértanú liturgikus emléknapján, január 21-én a Szent Márta-házban bemutatott szentmiséjén a féltékenységről és az irigységről beszélt homíliájában.
Az Úr mentsen meg minket ezektől a ronda bűnöktől, amelyek léteznek keresztény közösségeinkben, és a nyelvet használják arra, hogy másokat megöljenek.
Az első olvasmány (1Sám 18,6–9; 19,1–7) elmondja Saul, Izrael királya féltékenységét Dáviddal szemben. A filiszteusok ellen aratott győzelmet követően az asszonyok örömmel énekelnek, mondván: „Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret.” Ettől a naptól kezdve Saul gyanakvással tekint Dávidra, gondolva, hogy becsaphatja, és elhatározza, hogy megöli. Majd követi fia tanácsát, és meggondolja magát. Ezután azonban visszatér gonosz gondolataihoz. A féltékenység „betegség”, amely vissza-visszatér és irigységhez vezet.
Az irigység visszataszító viselkedés és bűn! A szívben a féltékenység és az irigység gazként nő, nem hagy helyet a jó hajtásnak. Ami úgy tűnik, hogy beárnyékolja, az fáj neki. Nem hagyja nyugodni, nincs békében. Egy meggyötört, utálatos szív! Az irigy szív is öl, a halálhoz vezet – ahogy hallottuk az olvasmányban. A Szentírás világosan fogalmaz: az ördög irigysége miatt lépett a halál a világba.
Az irigység öl, és nem viseli el, hogy a másiknak legyen valamije, ami neki nincs. Mindig szenved, mert az irigy és féltékeny ember szíve szenved. Olyan szenvedés ez, amely mások halálát akarja. Hányszor fordul ez elő közösségeinkben, és nem kell túl messzire menni, hogy találkozzunk vele! Látjuk, hogy a féltékenység a nyelvvel öl. Valaki irigykedik erre és arra, aztán elkezdődik a pletyka, ami öl! – állapította meg Ferenc pápa.
Ezen a szentírási idézeten gondolkodva és erről elmélkedve arra hívom magamat és mindenkit, hogy keressük meg, van-e valami féltékenység és irigység a szívünkben, amely mindig a halálhoz vezet, és nem tesz boldoggá. Ez a betegség viszi arra az embert, hogy a másik javára úgy tekintsen, mintha az ellene lenne. Ez csúnya vétek. Sok bűntett kezdete. Kérjük az Urat, adja meg a kegyelmet ahhoz, hogy ne nyissuk meg szívünket a féltékenységnek és az irigységnek, mert ezek a halálhoz vezetnek – hangsúlyozta a Szentatya.
Pilátus intelligens volt, és Márk evangéliuma szerint rájött: az írástudók vezetői irigység miatt adták át neki Jézust. Pilátus értelmezése szerint, aki nagyon intelligens, de gyáva ember volt, az irigység vezetett Jézus halálához. Ez volt az eszköz. Irigységből adták át neki. Kérjük az Úr kegyelmét, hogy irigységből sose juttassuk halálra testvérünket, plébániai vagy közösségbeli társunkat, vagy szomszédunkat. Mindenkinek megvannak a saját bűnei és erényei. Lássuk meg a jót, és ne öljünk az irigységből és a féltékenységből fakadó pletykával – zárta csütörtöki homíliáját Ferenc pápa.

Ferenc pápa üzenete a vándorlók és menekültek világnapjára 2016. január 17.
„A migránsok és menekültek kihívása. Az irgalmasság evangéliumának válasza.”
Kedves Testvérek! 
Az irgalmasság rendkívüli jubileumát (szentévét) kihirdető bullában arra emlékeztettem, hogy „vannak pillanatok, amikor még sürgetőbb meghívást kapunk arra, hogy tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érdekében, hogy mi magunk is az Atya cselekvésének hatékony jeleivé váljunk” (Misericordiae vultus, 3). Az Isten szeretete valóban el akar érni mindenkit és mindannyiunkat, mindazokat, akik elfogadják az Atya ölelését és maguk is az Atya ölelésre kitárt és keblére szorító karjaivá válnak, hogy atyai ölelésében mindenki szeretve érezze magát, akárcsak egy gyermek, és az egyetlen emberi családban is mindenki megtalálja otthonát. Isten atyai gondoskodása ugyanis kihat mindenkire, akárcsak a pásztor gondoskodása az egész nyájra, és különösen érzékenynek bizonyul minden megsebzett, elfáradt és beteg bárány szükséglete iránt. Jézus Krisztus úgy beszél nekünk az Atyáról, hogy megérteti velünk: az Atya mindig lehajol a testi és lelki nyomortól megsebzett emberhez, és minél rosszabb helyzete, annál inkább kinyilvánítja neki az isteni irgalmasság hatékony erejét.
Korunkban a migrációs áramlatok egyre inkább elárasztják az egész földet. A hazájukból elűzött és menekülő emberek kérdéseket tesznek fel mindenkinek, az egyéneknek éppúgy, mint az egész társadalomnak. Ezek a vándorlók megkérdőjelezik a hagyományos életformákat, összekuszálják az útjukban található emberek kulturális és szociális távlatait. Elhagyják származási helyüket, álmaik jobb jövője felé törekszenek, de útjuk során mégis gyakran megtörténik, hogy a szegénység és erőszak áldozataivá válnak, emberkereskedők kegyetlenkedéseit szenvedik el. Még ha túlélik is a velük szemben elkövetett visszaéléseket és megaláztatásokat, továbbra is szembesülniük kell környezetük gyanakvásával és fenyegetésével. Végül gyakorlatilag megvalósíthatatlan, pontatlan és zavaros szabályokba ütköznek, amelyek¬nek pedig éppen befogadásukat, illetve – mindenki jogának és kötelességének figyelembe vétele mellett –, a rövidebb, vagy hosszabb időre szóló integráció lehetőségét kellene szabályozniuk. Mindezek láttán, az irgalmasság evangéliuma ma sokkal inkább, mint valaha, felrázza az emberek lelkiismeretét, nem engedi, hogy hozzászokjunk mások szenvedéséhez, olyan válaszokra irányítja figyelmünket, amelyek a hit, remény és szeretet isteni erényeiből fakadnak, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben jutnak kifejezésre.
Az előző megfontolások alapján arra az elhatározásra jutottam, hogy 2016-ban ezt a témát választom a migránsok és menekültek világnapjára: „A migránsok és menekültek kihívása. Az irgalmasság evangéliumának válasza”. Időközben a migrációs áramlatok strukturális jelenséggé váltak. Az első feltörő kérdés a szükségfázis felszámolására irányul. Ennek elérésében helyet kell kapniuk azoknak a programoknak, amelyek szem előtt tartják a migráció okait, az általa okozott változásokat és következményeket, amelyek a népek és társadalmak újabb átalakulásához vezetnek. Tekintettel a világ számos régiójának humanitárius krízisére, a férfiak és nők millióinak tragikus sorsa naponta kérdéseket intéz a nemzetközi közösséghez. A közömbösség és a hallgatás bűnrészességhez vezet, ha ebben a helyzetben csupán nézői, tanúi vagyunk annak a pusztító halálnak, amelyet napjainkban a tengerbe fulladás, a nélkülözés, az erőszak és a sok hajótörés okoz. Történjék ez kis vagy nagy mértékben, itt mindig tragédiáról van szó, még akkor is, ha csak egyetlen egy ember élet megy veszendőbe.
A migránsok a fivéreink és nővéreink, akik jobb életet keresnek, olyan életet, amely mentes a szegénységtől, éhségtől, kizsákmányolástól, a föld gazdasági és egyéb forrásainak igazságtalan elosztásától, hiszen ezek mindenkit egyformán megilletnek. Vagy talán nem minden embernek az a kívánsága, hogy megjavítsa életkörülményeit, tisztességes jólétet teremtsen magának, amelyhez mindenkinek joga van, és amelyet aztán szeretteivel is megoszthat?
Jelen pillanatban a migráció nagyon ránehezedik az emberiségre, amelyben egyáltalán nem másodlagos kérdés az identitás. A kivándorló ugyanis arra kényszerül, hogy megváltoztassa saját személyének néhány meghatározó tulajdonságát, ugyanakkor anélkül, hogy ezt maga is akarná, változtatásra kényszeríti azokat is, akik befogadják. Hogyan lehet élni e változásokkal úgy, hogy ne akadályozzák a fejlődést, hanem azok inkább alkalmul szolgáljanak az ember szociális és spirituális fejlődésére, miközben mindenki tiszteletben tartja és támogatja mindazokat az értékeket, amelyek az embert egyre inkább emberré teszik az Istenhez, másokhoz és a teremtett világhoz fűződő helyes viszonylatában?
A migránsok és menekültek jelenléte valóban komoly kihívás minden befogadó társadalom számára. A migrációval a társadalmak könnyen új és kiszámíthatatlanná váló tényekkel szembesülnek, ha e változásokat nem tudják megfelelő módon közvetíteni, kezelni és szabályozni. Hogyan lehet elérni, hogy az integráció kölcsönös gazdagodást jelentsen, a társadalmak számára pozitív utakat tárjon fel és mind e mellett megelőzze még a diszkrimináció, a rasszizmus, a szélsőséges nacionalizmus, az idegengyűlölet veszélyeit is?
A bibliai kinyilatkoztatás az idegenek befogadására bátorít, és bátorítását azzal támasztja alá, hogy a befogadással feltárul az Istenhez vezető kapu és a másik ember arcán felfedezhetjük Jézus Krisztus arcvonásait. Már eddig is nagyon sok intézmény, egyesület, mozgalom, elkötelezett csoport, egyházmegyei, nemzeti és nemzetközi létesítmény csodálta meg és tapasztalta meg a találkozás, az egymással folytatott párbeszéd és tapasztalatcsere, a szolidaritás ünnepi örömét. Ezek felismerték Jézus Krisztus hangját: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok” (Jel 3, 20). A befogadás feltételeivel és hatásaival foglalkozó sok vita mégsem akar szűnni sem az államok politikájának szintjén, sem a plébániai közösségekben, amelyek megszokott nyugalmukat féltik.
Hogyan is lenne képes az egyház másképpen cselekedni ebben a helyzetben, mint hogy Jézus Krisztus szavaihoz és példájához igazodik? Az evangélium válasza korunk migrációs kihívására: az irgalmasság. Ez az irgalmasság mindenekelőtt az Atyaisten ajándéka, amelyet Fiában nyilatkoztatott ki számunkra. Ez az Istentől kapott irgalmasság valójában a hálatelt öröm érzését váltja ki bennünk, annak a reménynek az alapján, amelyet a megváltás titka Krisztus vérében tárt fel nekünk. Ez az örömteli remény táplálja és erősíti meg bennünk a felebarát iránti szolidaritást; nem más ez, mint egy köteles válasz Isten végtelen szeretetére, hiszen „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5, 5). Valójában mindenki felelős szomszédjáért: őrzői vagyunk testvéreinknek, bárhol is élnek. A személyes és jó kapcsolatok ápolása, az előítéletek és félelmek legyőzésének képessége és készsége, valamennyi a találkozás kultúrájának lényeges kelléke. Ezek által nem csak arra leszünk képesek, hogy adjunk, hanem arra is, hogy másoktól kapjunk. A vendégszeretet ugyanis abban áll, hogy adok és kapok.
E távlatban az is fontos, hogy a migránsokra ne csak a törvényesség vagy a törvénytelenség szempontjából nézzünk, hanem mindenek előtt olyan személyeket lássunk bennük, akik – tiszteletben tartva emberi méltóságukat – hozzájárulhatnak mindannyiunk jólétéhez és fejlődéséhez, különösen ha felelős kötelezettséget is vállalnak befogadóik iránt, elismerik és tiszteletben tartják a befogadó ország anyagi és szellemi örökségét, miközben megtartják annak törvényeit és együtt viselik terheit. A migrációt nem szabad korlátozni csupán politikai és törvényhozási szintre, sem a migráció gazdasági kihatásaira, még csak az azonos területen létező különböző kultúrák egymás melletti együttélésére sem. Ezek a szempontok kiegészítik az emberi méltóság megvédését és előmozdítását, a népek találkozásának és az egységnek a kultúráját, ahol az irgalmasság evangéliuma új utakra vezérel és bátorít, amelyek megújítják és átalakítják az egész emberiséget.
Az egyház ma is azok oldalán áll, akik azon fáradoznak, hogy megvédjék mindenki jogát az élethez igazi emberi méltóságban, főleg akkor, ha valaki veszi magának a jogot a nem kivándorláshoz, hogy ez által hozzájáruljon saját őshazája fejlődéshez. Ez a folyamat magába kell hogy foglalja először is annak szükségét, hogy segítsék azokat az országokat, amelyekből a migránsok és menekültek elindulnak vándorútjukra. Ezzel a segítséggel megerősítést nyer és együtt jár a szolidaritás, az együttműködés, a nemzetközi kölcsönös függőség egymástól,  és a föld javainak igazságos elosztása, amely mind annak az alapvető együttműködésnek a fontos elemeit képezik, amelyek mélyen és hatékonyan hatnak különösen a migrációs áramlatok forrás-vidékein, annak érdekében, hogy megszűnjenek azok az egyenlőtlenségek, amelyek arra kényszerítik a migránsokat, hogy egyedül vagy közösen elhagyják saját természetes és kulturális környezetüket. Mindenesetre szükség van arra, hogy lehetőség szerint már kezdetben feltartóztassák a menekültek elindulását és megszüntessék a tömeges kivándorlást előidéző okokat: a szegénységet, az erőszakot, az üldözést.
Mindezeken túl sürgetően szükséges, hogy korrekt módon tájékoztassák a közvéleményt; azért is, hogy megelőzzék a megalapozatlan félelmeket és spekulációkat a migránsok kárára.
Senki sem tehet úgy, mintha nem lenne megszólítva a bűnszervezetek által fenntartott új rabszolgaság által, amelyben a férfiakat, a nőket és gyerekeket úgy vásárolják, adják-veszik és foglalkoztatják, mint a kényszermunkásokat az építőipar, a mezőgazdaság, a halászat, vagy éppen a többi foglalkozások területén. Még napjainkban is mennyi kiskorú katonát toboroznak és kényszerítenek gyermekkatonának a harci csapatok? Hány ember válik a szervkereskedelem, a kényszerkoldulás, a szexuális kizsákmányolás áldozatává? A menekültek éppen az ilyen aljas bűncselekmények elől menekülnek hazájukból. Ők ma az egyház és az emberi társadalom felé kiáltanak, mert fel akarják fedezni bennük azok kinyújtott kezét, akik őket befogadják, fel akarják fedezni bennük az Úr arcát, „az irgalom Atyját és minden vigasztalás Istenét” (2 Kor 1, 3)!
Kedves Migránsok és Menekültek, kedves Fivéreim és Nővéreim! Az irgalmasság evangéliumának gyökerénél mindig keresztezi egymást a másokkal való találkozás és befogadás útja az Isten befogadásának és a Vele való találkozásnak az útjával, hiszen az embertárs befogadása egyet jelent Isten befogadásával. Ne engedjétek, hogy elrabolják tőletek az isteni irgalom forrásából táplálkozó remény és életöröm élményét, amelyet azok árasztanak felétek, akikkel útjaitok során találkoztok. Szűz Máriának, a migránsok és menekültek édesanyjának, valamint Szent Józsefnek, aki maga is megtapasztalta az egyiptomi kivándorlás keserűségeit, oltalmába ajánllak titeket. Az ő pártfogásukba ajánlom mindazokat, akik a migráció területén dolgoznak: a lelkipásztori és szociális gondoskodásnak szentelik erejüket, idejüket és egyéb forrásaikat. Szívből adom apostoli áldásomat mindenkire. 
Vatikán, 2015. szeptember 12., Szűz Mária neve napján. - Franciscus

Nov. 27.
AZ IRGALMASSÁG ARCA
Az irgalmasság rendkívüli jubileumának meghirdetése
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=458
 
Azért, hogy könnyebben áttekinthető legyen, egy atya hasznosnak találta alcímekkel ellátni az egyes pontokat.
1. Irgalmasság: A keresztény hit összefoglalása.
2. Az Isteni irgalmasság "litániája"
3. A Szentév megnyitása
4. A II. Vatikáni Zsinat
5. A Szentév bezárása
6. Az irgalmasság nem gyengeség, hanem erő
7. A "Nagy Hallél" zsoltár
8. Jézus irgalmas arca
9. Az irgalmas Atya
10. Irgalmasság az Egyház küldetésében
11. Szent II. János Pál: Dives in Misericordia enciklikája
12. A lelkipásztorkodás szíve: az irgalmasság hirdetése
13. Az elmélkedés
14. Zarándoklat
15. Az irgalmasság cselekedetei: induljunk a perifériákra!
16. Jubileumi év: örömmel hirdetni
17. Szent Negyvennap: A kiengesztelődés szentségének ideje
18. Az irgalmasság misszionáriusai -- népmissziók.
19. Felhívás a megtérésre a megrögzött bűnösöknek
20-21. Igazságosság és irgalmasság
22. Jubileumi búcsú
23. Vallásközi párbeszéd, különös tekintettem a muszlimokra
24. Az irgalmasság Anyja
25. Zárszó: Soha ne fáradjunk bele az irgalmasságba!
------------
Ferenc pápa imája az Irgalmasság Szentévére
Urunk Jézus Krisztus, Te megtanítottál minket, hogy irgalmasok legyünk, mint a mennyei Atya, és azt mondtad nekünk, hogy aki téged lát, az Őt látja. Ragyogtasd ránk arcodat és szabadok leszünk.
Szeretettel teli tekinteted megszabadította Zakeust és Mátét a pénz rabságából; a házasságtörő asszonyt és Magdolnát attól, hogy boldogságukat csupán egy teremtményben keressék; sírásra fakasztotta Pétert a tagadása után, és biztosította a mennyországot a bűnbánó latornak. Add, hogy valamennyien személyesen hozzánk szólónak halljuk szavaidat, melyeket a szamáriai asszonynak mondtál: „Ha ismernéd Isten ajándékát!”
Te vagy a láthatatlan Atya látható arca, azé az Istené, aki mindenhatóságát elsősorban a megbocsátás és az irgalmasság által mutatja meg. Add, hogy az Egyház a világban a Te látható arcod legyen, feltámadt és megdicsőült Uráé.
Te azt akartad, hogy papjaid is gyöngeséggel legyenek felruházva, hogy igaz együttérzéssel viseltessenek azok iránt, akik tudatlanságban és tévedésben vannak. Add, hogy bárki hozzájuk járul, úgy érezze, hogy Isten várja, szereti őt és megbocsát neki.
Küldd el Lelkedet és szentelj meg mindnyájunkat felkenése által, hogy az irgalmasság szentéve legyen az Úr kegyelmi esztendeje, és Egyházad megújult lelkesedéssel vihesse el a szegényeknek az örömhírt, hirdesse a börtönök foglyainak és az elnyomottaknak a szabadságot, a vakoknak pedig adja vissza látásukat.
Szűz Mária, az Irgalmasság Anyja közbenjárására kérjük ezt Tőled, aki élsz és uralkodol az Atyával és a Szentlélekkel egységben mindörökkön-örökké. Ámen.
Bemutatták az irgalmasság rendkívüli szentévének logóját
A logó szemléletes egységbe foglalja a szentév alapgondolatát: „Irgalmasok, mint az Atya.” Lukács evangéliumának hatodik fejezetében Jézus az ellenségszeretet témája kapcsán szólítja fel követőit: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36) A logó az irgalmasság teológiai összegzéseként a Fiút mutatja, aki vállára veszi az eltévedt embert, felhasználva az ősegyház egyik nagyon kedvelt Jó Pásztor ábrázolását: Krisztus szeretete teljességre viszi a megtestesülés titkát a megváltással.
A logó kiemeli, hogy a Jó Pásztor az ember testét érinti meg annak mélységében, és szeretettel teszi ezt, hogy megváltoztassa az életét. Azonnal szembetűnik egy érdekes mozzanat: a Jó Pásztor végtelen irgalmassággal magára veszi az emberiséget, és összesimuló arcukon egyik szemük összekapcsolódik. Ezzel a „közös szemmel” együtt látnak: Krisztus Ádám szemével lát, Ádám pedig Krisztus szemével. Így minden ember felfedezheti Krisztusban, az új Ádámban a saját emberségét és a jövőt, mely reá vár, Krisztus tekintetében szemlélve az Atya szeretetét.
Az egész jelenet egy mandorla belsejében helyezkedik el. A mandula formájú fénykoszorú az ókeresztény és a középkori ikonográfiából ismert, és Krisztus kettős, isteni és emberi természetére utal. A három ovális koncentrikus kék színű kör, fokozatosan világosodva belülről kifelé, Krisztus mozgására utal, aki kiviszi az embert a bűn és a halál éjszakájából. Másfelől pedig a sötétebb színek mélysége a mindent megbocsátó atyai szeretet végső kifürkészhetetlenségére utal. Krisztus kezein és lábain a sebhelyek az értünk szeretetből vállalt szenvedésének nyomai. Krisztus erős, képes megtartani a vállán az elesett emberiséget, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Lépteit az Útra helyezi, mert Ő, és egyedül Ő ismeri a hazafelé, az irgalmas atyai Ház felé vezető utat.
A függőleges helyzetű mandorlamotívum bal oldalán fut a szentírási idézet: „Irgalmasok, mint az Atya – Misericordes sicut Pater.” A szentév logójának idézetét a világ különböző nyelveire is lefordították.
A másik logó, ami szintén látható templomunkban...
Henri Nouwen: A tékozló fiú hazatérése - részletek a könyvből
A fiatalabb fiú 
Az idősebb fiú
Az apa
Két fiú és apjuk története
„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” (Lk 15,11-32)
A kép
[...] Ebben az állapotban találkoztam először Simone irodájának ajtaján Rembrandt Tékozló fiújával. Látványára megdobbant a szívem. A magam választotta hosszú utazásom után apa és fia gyengéd ölelése kifejezte mindazt, amire abban a pillanatban vágytam. Valóban, hosszú utazástól kimerült fiú voltam; arra vágytam, hogy átöleljenek; az otthonomat kerestem, ahol biztonságban lehetek. Hazatérő fiú voltam, és pontosan ez is akartam lenni. Olyan régóta jártam egyik helyről a másikra: érveltem, könyörögtem, figyelmeztettem és vigasztaltam. Most csak arra vágytam, hogy biztonságban megpihenjek egy olyan helyen, ahová tartozhatok, ahol otthon érezhetem magam.
Sok minden történt az azt követő hónapokban és években. Annak ellenére, hogy rendkívüli kimerültségem elmúlt, és visszatértem a tanításhoz és az utazáshoz, Rembrandt ölelése sokkal mélyebb nyomot hagyott a lelkemben, mint az érzelmi támasz bármilyen időleges kifejezése. Olyasvalamivel teremtett kapcsolatot bennem, amely messze túlmutat a nyüzsgő élet hullámhegyein és völgyein, valamivel, ami az emberi lélek szűnni nem akaró vágyakozását képviseli, vágyat a végső hazatérésre, a biztonság minden kétséget kizáró érzésére, az örökkévaló otthonra. Miközben sok emberrel foglalatoskodtam, sokféle ügyben tevékenykedtem és több helyen is megjelentem, a tékozló fiú hazatérése velem maradt, és egyre nagyobb jelentőségre tett szert spirituális életemben. Az örökkévaló otthon utáni vágyakozás, melyet Rembrandt festménye tudatosított bennem, egyre mélyült és erősödött, s a festő hűséges útitársammá és vezetőmmé vált.
1986. július 26-án, szombaton délután fél háromkor elmentem az Ermitázshoz […]
Ott voltam hát, szemben a képpel, mely majdnem három éve betöltötte a gondolataimat és a szívemet. Lenyűgözött fenséges szépsége. Mérete, mely az életnagyságnál nagyobb volt; a bőségesen felvitt vörösek, barnák és sárgák; árnyékos háttere és ragyogó előtere; de legfőképpen az apa és fia fénybe burkolt ölelése a négy rejtélyes nézővel – mindez olyan erővel hatott rám, melyre nem is számítottam. Korábban voltak olyan pillanatok, amikor felmerült bennem, hogy az eredeti festmény esetleg csalódást fog majd okozni. Az ellenkezője történt. Nagyszerűsége és ragyogása minden mást elhomályosított, és teljesen magával ragadott. Valóságos hazatérés volt eljönni ide.
A fiatalabb fiú
A [fiatalabb] fiú „távozása” tehát egy sokkal sértőbb cselekedet, mint amilyennek első olvasatra látszik. Szívtelen visszautasítása ez az otthonnak, ahol született és ahol táplálták, szakítás a legbecsesebb hagyománnyal, melyet féltve őriz a nagyobb közösség, melynek a fiú is része volt. Amikor Lukács azt írja, hogy „és egy távoli országba ment”, akkor sokkal többre utal annál, mint hogy egy fiatalember világot szeretne látni. Egy generációkon keresztül szent örökségként áthagyományozott élet-, gondolkodás- és cselekvésmóddal való drasztikus szakításról beszél. Több ez, mint tiszteletlenség, ez a család és a közösség nagy becsben tartott értékeinek elárulása. A „távoli ország” az a világ, ahol minden, ami otthon szentnek számít, értékét veszti. […]
Tékozló fiú vagyok minden alkalommal, amikor ott keresem a feltétlen szeretetet, ahol az nem található. Miért veszem egyfolytában semmibe azt a helyet, ahol az igaz szeretet található, és keresem olyan kitartóan máshol? Miért megyek el újra és újra otthonról, ahol Isten gyermekének, Atyám szeretett Fiának hívnak? Állandóan meglepődöm azon, ahogy Isten ajándékait – egészségemet, intellektuális és érzelmi képességeimet – sorozatosan arra használom, hogy jó benyomást tegyek az emberekre, helyeslést és dicséretet vívjak ki, s hogy jutalomért versenyezzek, ahelyett, hogy Isten dicsőségére fejleszteném őket tovább? Igen, gyakran a „távoli országba” viszem, és a kizsákmányoló világ szolgálatába állítom őket, mely nem ismeri fel igazi értéküket. Ez majdnem olyan, mintha be akarnám bizonyítani magamnak és a világnak, hogy nincs szükségem Isten szeretetére, hogy magam is elboldogulok, hogy teljesen független akarok lenni. A nagy lázadás rejlik ebben, az apa szeretetére mondott radikális „Nem!”, a kimondatlan átok: „Bárcsak meghalnál már!” A tékozló fiú „Nem!”-je Ádám eredendő lázadását visszhangozza: Isten visszautasítását, kinek szeretetéből teremtettünk, és kinek szeretete tart minket életben. Ez a lázadás űz ki engem a Paradicsomból, ez teszi elérhetetlenné az élet fáját. Ezzel a lázadással elherdálom magam a „távoli országban”.
Újra megvizsgálom Rembrandt portréját a hazatérő fiatalabb fiúról, és most már látom, hogy sokkal többről van itt szó, mint az apa puszta könyörületességéről az önfejű fiú iránt. Ez a nagyszerű esemény, amit itt látok, a nagy lázadás végét jelenti.[...]
Itt feltárulnak az élet misztériumai. Annyira szeretnek engem, hogy szabadon elhagyhatom az otthonom. Az áldás kezdettől fogva jelen van. Én elhagytam, újból és újból elhagyom, de az Atya mindig tárt karokkal vár vissza, és újból fülembe súgja. „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” [...]
A fiatalember, akit apja a karjában tart és megáld, szegény, nagyon szegény ember. Önhitten, sok pénzzel a zsebében hagyta el otthonát, és eltökélte, hogy saját életét fogja élni távol apjától és közösségétől. Üres kezekkel tért vissza, eltékozolta mindenét: pénzét, egészségét, becsületét, jó hírét.
Rembrandt nem hagy sok kétséget a fiú állapota felől. Fejét leborotválták. Már a múlté a hosszú, göndör haj, mellyel Rembrandt lefestette magát mint öntelt, dacos, tékozló fiút a bordélyházban. Feje, mint a rabé, kinek neve helyett száma van. Amikor egy férfi haját leborotválják a börtönben, a hadseregben, a kollégisták között előforduló durva beavatási szertartás során vagy egy koncentrációs táborban, akkor egyéniségének egyik darabjától fosztják meg. A ruhák, melyeket Rembrandt ráad, alsóruhák, s alig fedik lesoványodott testét. Az apa és a jelenetet néző magas férfi bő, vörös köpönyeget visel, mely rangot és méltóságot ad nekik. A térdeplő fiúnak nincs köpenye. A sárgásbarna, szakadozott alsóruházat éppen csak takarja kimerült, megviselt testét, melyből minden erő elszállt. Talpai hosszú és megalázó utazásról mesélnek. Bal lába, mely kicsúszott a saruból, sebhelyes. Jobb lába, melyet csak részben borít a szétnyűtt saru, szintén szenvedésről és nyomorról árulkodik. A kisemmizett férfinak nincs már semmije, kivéve egy dolgot, a kardját. Méltóságának utolsó megmaradt ismertetőjegye az oldalán lógó rövid kard – nemességének szimbóluma. Megaláztatása közepette is ragaszkodott ahhoz, hogy még mindig az apja fia. Máskülönben eladta volna értékes kardját, fiú voltának szimbólumát. A kard azt mutatja nekem, hogy bár visszatértekor a fiú úgy beszél, mint egy koldus, egy számkivetett, soha nem feledkezett meg arról, hogy az apja fia. Fiú voltának emléke és értéke volt az, mely végül rávette arra, hogy visszatérjen.
Az idősebb fiú
A Tékozló fiú csendes szemlélésével töltött Ermitázs-beli órák alatt soha egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg, hogy a hazatérő fiát ölelő apától jobbra álló férfi az idősebb fiú. Ahogy ott áll és a szívből jövő fogadtatás nagyszerű gesztusát nézi, nem marad kétség afelől, hogy kit akart Rembrandt ábrázolni. Sok feljegyzést készítettem erről a komor, távoli megfigyelőről, és megláttam benne mindent, amit Jézus az idősebb fiúról mond. [...]
Emlékszem, hosszú ideig néztem, és azon tűnődtem, vajon mi jár a fejében, és mi lakik a szívében. Kétségtelenül ő a fiatalabb fiú hazatérésének legfontosabb szemlélője. Amikor még csak azt a részletet ismertem, melyen az apa a hazatérő fiát öleli, könnyű volt a képet hívogatónak, meghatónak és megnyugtatónak látni. De amikor megláttam az egész festményt, hamar felismertem az újraegyesülés összetettségét. A fő szemlélő, aki az apát figyeli, amint az átöleli hazatérő fiát, nagyon tartózkodónak tűnik. Az apára néz, de nem örül. Karjait nem nyújtja előre, nem mosolyog, nem fejez ki üdvözlést. Egyszerűen csak ott áll – a jelenet szélén –, és úgy tűnik, nem is akar közelebb jönni.
Bár igaz, hogy a festmény központi eseménye a „visszatérés”, azonban nem a vászon közepén helyezkedik el. A kép bal oldalán zajlik, míg a magas, komor, idősebb fiú a jobb oldalt uralja. Nagy, üres hely választja el az apát és az idősebb fiút, ami feszültséget kelt és feloldásra vár.
Az idősebb fiú jelenléte miatt már nem láthatom érzelgősen ezt a „visszatérést”. A fő szemlélő távolságot tart, és láthatólag nem hajlandó részt venni az apai üdvözlésben. Mi zajlik a férfi belsejében? Mit fog tenni? Közelebb jön-e, hogy átölelje öccsét, ahogyan apja tette, vagy dühösen és elégedetlenül elmegy?
Mióta barátom, Bart megjegyezte, hogy talán jobban hasonlítok az idősebb fiúra, mint a fiatalabbra, azóta több figyelemmel szemlélem ezt a „jobb oldali embert”, és jó néhány új és kemény dolgot vettem már észre. Rembrandt az idősebb fiút sok tekintetben az apához hasonlóan festette meg. Mindkettő szakállas, és nagy, vörös köpönyeg borítja vállukat. Ezek a külsőségek azt sugallják, hogy számos közös vonás van bennük, és ezt a közösséget kiemeli az idősebb fiúra eső fény, mely arcát közvetlenül apja fénylő arcával köti össze.
De milyen fájdalmas különbség van a kettő között! Az apa hazatérő fia fölé hajol. Az idősebb fiú mereven áll, és ezt a testtartást csak hangsúlyozza a kezében tartott hosszú bot, mely a földet éri. Az apa köpenye széles és üdvözlő, a fiúé testére simulva lóg. Az apa előrenyújtja kezeit, és áldón érinti meg a hazatérőt, míg a fiú összekulcsolja és mellkasa közelében tartja kezeit. Mindkét arc meg van világítva, de az apa arcáról a fény keresztülfolyik egész testén – főleg a kezein –, és ragyogó melegség dicsfényébe vonja a fiatalabb fiút. Az idősebb fiú arcán azonban a fény hideg és körülhatárolt. Alakja a sötétben marad, összekulcsolt kezei árnyékban vannak.
A példázatot, amelyet Rembrandt megfestett, úgy is nevezhetnénk, hogy „Az elveszett fiúk példázata”. Nemcsak a fiatalabb fiú veszett el, aki otthonát elhagyva távoli országban kereste boldogságát, de aki otthon maradt, abból is elveszett ember lett. Külsőleg mindent megtett, ami egy jó fiú dolga, ám belsejében elcsatangolt apjától. Tette a dolgát, mindennap keményen dolgozott, teljesítette minden kötelezettségét, de egyre boldogtalanabb lett, és egyre jobban elveszett a szabadsága. […]
Furcsa, hogy ezt mondom, de szívem mélyén ismerem az önfejű fiú iránti irigység érzését. Ez az az érzés, mely akkor tör rám, amikor látom barátaimat, hogy nagyon jól érzik magukat, miközben olyan dolgokat tesznek, melyeket én elutasítok. Elítélendőnek, sőt erkölcstelennek bélyegeztem őket, ugyanakkor gyakran gondolkodtam azon, hogy nekem miért nem volt bátorságom véghezvinni ugyanazt vagy legalább egy részét annak, amit ők megtettek.
Az engedelmes és kötelességtudó élet, amire olyan büszke vagyok és amiért mások dicsérnek, néha tehernek tűnik, amit a vállamra tettek és ami azóta is nyom. Még akkor is, ha már annyira elfogadtam, hogy le sem dobhatom. Nem okoz nehézséget, hogy a példázatban szereplő idősebbik fiúval azonosítsam magam, aki így panaszkodott: „Én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal.” Ebben a panaszban az engedelmességből és a kötelességből teher lett, a szolgálatból pedig rabszolgaság. […]
Ez valóban így is van. De az idősebbik fiú története új fényt vet ezekre a kínzó kérdésekre, és világossá teszi, hogy Isten nem szereti jobban a fiatalabb fiút az idősebbnél. A példázatban az apa az idősebbik fiú elé is ugyanúgy kimegy, mint a fiatalabb elé, behívja őt, és azt mondja: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.” […]
A fiú bántó és keserű szemrehányásaira nem elítélő válasz jön. Nincs visszavágás vagy vádaskodás. Az apa nem védekezik, még csak megjegyzést sem fűz az idősebbik fiú viselkedéséhez. Azzal, hogy azt mondja: „te mindig itt vagy velem”, túllép mindenfajta értékítéleten, hogy fiával való bensőséges viszonyát hangsúlyozza. Az apa megkülönböztetés nélküli szeretetének kimutatása kizárja annak a lehetőségét, hogy a fiatalabb fiút jobban szereti, mint az idősebbet. Az idősebbik fiú sohasem hagyta el a szülői házat. Az apa mindenét megosztotta vele, mindennapi élete részesévé tette, nem tartott vissza tőle semmit. „Mindenem a tiéd”, mondja neki. Nem lehet ennél világosabb megfogalmazása az apa fia iránt érzett határtalan szeretetének. Így hát az apa mindkét fiának teljesen és egyenlő mértékben kínálja fel őszinte és határtalan szeretetét.
Az apa
Gyakorta megkérdezem a barátaimat, mi az első benyomásuk Rembrandt Tékozló fiújáról. Egyöntetűen a bölcs öregemberre mutatnak, aki megbocsát fiának: a jóindulatú pátriárka.
Minél tovább néztem a „pátriárkát”, annál világosabbá vált számomra, hogy Rembrandt szándéka teljesen eltért attól, hogy Istent úgy ábrázolja, mint aki a bölcs, öreg családfő szerepében tetszeleg. Minden a kezekkel kezdődött. A két kéz meglehetősen különböző. Az apa bal keze, mellyel a fiú vállát érinti, erős és izmos. A széttárt ujjak befedik a tékozló fiú vállának és hátának egy nagy részét. Némi nyomást is érzek, különösen a hüvelykujjnál. Úgy tűnik, ez a kéz nemcsak érint, hanem erejével meg is tart. Van ugyan gyengédség abban, ahogyan az apa bal keze megérinti a fiút, de ezzel együtt biztos fogás is járul hozzá.
Mennyire más az apa jobb keze! Ez a kéz nem tart vagy fog, ez a kéz kifinomult, lágy és nagyon gyengéd. Az ujjak közel vannak egymáshoz, és eleganciát sugároznak. A kéz gyengéden nyugszik a fiú vállán. Simogatni, vigaszt nyújtani és megnyugtatni vágyik. Ez anyai kéz. [...]
Amint felfedeztem az apa két keze közötti különbséget, egy új jelentésvilág tárult fel előttem. Az apa nem egyszerűen egy nagy pátriárka – apa és anya is egyben. Egy férfias és egy nőies kézzel érinti meg fiát. Az apa megtart, az anya simogat. Az egyik megerősítést ad, a másik vigasztal. Valóban Isten ő, akiben férfiség és nőiség, apaság és anyaság teljes mértékben jelen van. A gyengéden simogató jobb kéz Izajás próféta szavait visszhangozza számomra: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak.”
Richard White barátom arra hívta fel figyelmemet, hogy míg az apa simogató, női keze a fiú mezítelen, sebesült lábával, addig az erős, férfias kéz a saruba bújtatott lábbal párhuzamos. Túlzás-e arra gondolni, hogy az egyik kéz a fiú sérülékeny oldalát védelmezi, a másik kéz pedig a fiú erejét támogatja, s vágyát, hogy életét helyrehozza? [...]
Világossá lett számomra, hogy minden teológiai és spirituális igyekezetem ellenére sem voltam képes teljesen megszabadulni egy valamelyest fenyegető és félelmetes Atyaisten képzetétől. Mindaz, amit az Atya szeretetéről tanultam, nem volt tökéletesen elég ahhoz, hogy ne mint felsőbb erőre gondoljak rá, akinek hatalma van felettem, s amit kedve szerint gyakorol. Isten rám irányuló szeretetét valamiképpen korlátozta Isten hatalmától való félelmem, és bölcsebbnek tűnt a távolságtartás, még akkor is, ha hevesen vágytam a közelségére. Tudom, hogy számtalan emberrel osztozom ebben a tapasztalatban. Láttam, hogy kortól, vallástól és életstílustól függetlenül milyen sok ember gondolkodását és érzelemvilágát bénítja meg a félelem, hogy Isten bosszújának és büntetésének áldozatává válnak. Ez az Istentől való bénító félelem az emberiség egyik legnagyobb tragédiája.
Rembrandt festménye és tragikus élete olyan kontextust teremtett számomra, melyben felfedezhettem, hogy a spirituális élet végső fázisában annyira el kell tudnom engedni az Atyától való minden félelmemet, hogy hasonlatossá válhassak hozzá. Mindaddig, amíg az Atya félelmet kelt, kívülálló marad, és nem lakozhat bennem. De Rembrandt, aki a legsebezhetőbb állapotában mutatta meg nekem az Atyát, hozzásegített ahhoz, hogy tudatosítsam magamban: végső hivatásom valójában az, hogy az Atyához váljak hasonlatossá, és mindennapjaimban éljem meg isteni együttérzését. Bár én vagyok mindkét fiú, nem az a feladatom, hogy fiú maradjak, hanem hogy az Atyává váljak. Egyetlen szülő sem vált apává vagy anyává anélkül, hogy először valaki fia vagy lánya ne lett volna, de minden fiúnak és lánynak tudatosan kell döntenie amellett, hogy túllép gyermekkorán, és apává, anyává válik mások számára. Nehéz és magányos lépés ez – különösen a történelemnek ebben a szakaszában, amikor olyan nehéz jó szülőnek lenni –, de elengedhetetlen a spirituális utazás beteljesítése szempontjából.
Dec. 16.
Ferenc pápa: "...Az irgalom és a megbocsátás  nem maradhatnak pusztán szép szavak, hanem meg kell mutatkozniuk a mindennapi életben. A szeretet és a megbocsátás a konkrét és látható jele annak, hogy a hit átalakította szívünket, és ez teszi lehetővé, hogy kifejeződjék bennünk Isten élete. Szeretni és megbocsátani, ahogyan Isten szeret és megbocsát. Ez olyan életprogram, amely nem ismer szünetet vagy kivételt, hanem arra ösztönöz, hogy szüntelenül haladjunk előre anélkül, hogy belefáradnánk, azzal a bizonyossággal, hogy Isten atyai jelenléte állandóan támogat minket.
A keresztény életnek ez a nagy jele azután sok más jellé alakul, melyek a jubileumi év jellemzői. Arra a sok emberre gondolok, akik áthaladnak majd az egyik szent kapun, mely idén valóban az irgalmasság kapuja. A kapu magát Jézust jelképezi, aki azt mondta: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül; ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Ha átlépjük a szent kapu küszöbét, az az Úr Jézusba vetett bizalmunk jele, aki nem azért jött, hogy ítéljen, hanem hogy megmentsen (vö. Jn 12,47). Vigyázzatok, nehogy találkozzatok olyan agyafúrt, ügyeskedő emberrel, aki azt mondja nektek, hogy fizetnetek kell: nem! Az üdvösségért nem kell fizetni. Az üdvösséget nem lehet megvenni. A kapu Jézus, és Jézus ingyen van! Ő maga beszél azokról, akik a belépést nem úgy intézik, ahogy kellene, és egyszerűen rablóknak és tolvajoknak nevezi őket. Tehát legyetek óvatosak: az üdvösség ingyen van! A szent kapun való áthaladás szívünk igazi megtérésének jele. Amikor áthaladunk a kapun, érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy szívünk kapujának is tárva kell lennie. Amikor a szent kapu előtt állok, így imádkozom: „Uram, segíts, hogy kitárjam szívem kapuját!” A szentévnek nem sok haszna lenne, ha szívünk kapuja nem engedné áthaladni Krisztust, aki mások felé noszogat minket, hogy elvigyük nekik őt és az ő szeretetét. Miként tehát a szent kapu nyitva marad, mert Isten velünk szembeni befogadásának jele, úgy a mi kapunk, szívünk kapuja is legyen mindig kitárva, hogy senkit se zárjon ki. Azt a férfit vagy nőt se, akit nehezen viselek el, senkit!
A jubileumi év fontos jele a szentgyónás is. A bűnbocsánat szentségéhez való járulás – amely kiengesztel minket Istennel – az ő irgalmasságának közvetlen megtapasztalása. Rátalálunk a megbocsátó Atyára: Isten mindent megbocsát. Isten megért minket korlátainkkal együtt, megért minket ellentmondásainkkal együtt. Sőt szeretetével azt üzeni nekünk, hogy éppen akkor, amikor elismerjük bűneinket, még közelebb van hozzánk, és arra biztat, hogy nézzünk előre, sőt még azt is mondja, hogy amikor elismerjük bűneinket és bocsánatot kérünk, ünnep van a mennyben. Jézus ünnepet rendez: ilyen az ő irgalmassága! Ne veszítsük el bátorságunkat! Haladjunk előre!
Hányszor mondták már nekem: „Atyám, nem tudok megbocsátani a szomszédomnak, a munkatársamnak, az anyósomnak, a menyemnek.” Mindnyájan ismerjük ezt: „Nem bírok megbocsátani.” De hogyan kérhetnénk Istent, hogy bocsásson meg nekünk, ha mi nem vagyunk képesek megbocsátani? A megbocsátás nagy dolog. Nem könnyű megbocsátani, mert szívünk szegényes, és pusztán saját erőnkből nem vagyunk képesek rá. Ha viszont megnyílunk, hogy befogadjuk Isten irántunk megmutatkozó irgalmasságát, mi magunk is képesek leszünk a megbocsátásra. Számtalanszor hallottam már: „Azt az embert látni sem bírtam, gyűlöltem. De egy napon az Úrhoz mentem, kértem tőle, hogy bocsássa meg bűneimet, utána pedig én is meg tudtam bocsátani annak az embernek.” Ilyen dolgok nap mint nap megesnek. Nekünk is megvan rá a lehetőségünk.
Ezért hát bátorság! A jubileumi évet ezekkel a jelekkel kezdjük meg, amelyek a szeretet nagy erejével töltenek el minket! Az Úr kísér minket, hogy más, az életünk számára fontos jelekről is tapasztalatot szerezzünk. Bátorság, és hajrá!"
December 8-án
a Szent Péter-bazilikában Ferenc pápa megnyitotta az irgalmasság szentévét. Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk a szentév megnyitása alkalmából bemutatott szentmisén mondott homíliájának magyar nyelvű fordítását.
Nemsokára abban az örömben lesz részem, hogy megnyithatom az irgalmasság szent kapuját. Ezt a nagyon egyszerű, ám erősen jelképes mozdulatot Isten igéjének fényében hajtjuk végre, amelyet az imént hallottunk, és amely a kegyelem elsőségére irányítja figyelmünket. Az a fő gondolat ugyanis, mely többször is visszatér ezekben az olvasmányokban, Gábor angyal szavára utal, amellyel egy fiatal, meglepődött és zavarodott lányhoz fordul, rámutatva az őt beborító misztériumra: „Örülj, kegyelemmel teljes” (Lk 1,28).
Szűz Máriának tehát elsősorban az a dolga, hogy örüljön annak, amit az Úr végbevitt benne. Isten kegyelme beborította, és méltóvá tette arra, hogy Krisztus anyja legyen. Amikor Gábor angyal belép házába, a legmélyebb, a minden emberi felfogóképességet meghaladó misztérium is arra szolgáltat neki okot, hogy örüljön, higgyen és ráhagyatkozzon Isten szavára. A kegyelem teljessége átalakítja a szívét, és képessé teszi annak a nagy tettnek a végbevitelére, amely megváltoztatja az emberiség történelmét.
A szeplőtelen fogantatás ünnepe Isten szeretetének nagyságát fejezi ki. Ő nemcsak olyan Isten, aki megbocsátja a bűnt, hanem Máriában odáig megy, hogy megelőzi az eredendő bűnt, amelyet minden ember születésétől fogva magában hordoz. Isten szeretete megelőz, elővételez és megment. A bűn édenkertben elkezdődött történelme beleolvad Isten megmentő szeretetének tervébe. A Teremtés könyvének szavai mindennapi, személyes tapasztalatunkra mutatnak rá. Mindig kísért minket az engedetlenség, ami abban fejeződik ki, hogy életünket Isten akaratától függetlenül akarjuk megtervezni. Az embert folytonosan ez a barátságtalan ellenállás kísérti, az, hogy ellenálljon Isten tervének. Ugyanakkor a bűn történelme is csak a megbocsátó szeretet fényében érthető. Ha minden a bűnhöz kötve maradna, akkor mi lennénk a legkétségbeesettebb teremtmények, ám az az ígéret, hogy Krisztus szeretete győzni fog, mindent az Atya irgalmasságába von. Isten szava, melyet hallottunk, nem hagy kétséget efelől. A Szeplőtelen Szűz kiváltságos tanúja előttünk ennek az ígéretnek és az ígéret beteljesedésének.
Maga ez a rendkívüli szentév is kegyelmi ajándék. Aki belép azon a kapun, felfedezi az Atya irgalmasságának mélységét, aki mindenkit elfogad és mindenki elé személyesen megy. Ő az, aki keres minket! Ő az, aki elénk jön! Ez az év arra szolgál, hogy növekedjen meggyőződésünk az ő irgalmasságában. Mennyire megsértjük Istent és az ő irgalmát, amikor elsőként azt állítjuk, hogy bűneinket megbünteti az ő ítélete, ahelyett, hogy elébe tennénk: bűneinket megbocsátja az ő irgalma (vö. Szent Ágoston: De praedestinatione sanctorum 12, 24)! Igen, így van! Az irgalmat az ítélet elé kell helyeznünk, és Isten ítéletét minden esetben irgalmassága fényében kell néznünk. A szent kapun való átlépés tehát éreztesse meg velünk, hogy részesülünk a szeretetnek, a gyengédségnek ebben a misztériumában. Hagyjunk fel minden félelemmel és szorongással, mert az nem illik ahhoz, aki szeretve van. Éljük át inkább a mindent átalakító kegyelemmel való találkozás örömét.
Ma, amikor itt, Rómában és minden egyházmegyében a világon átlépünk a szent kapun, egy másik kapuról is szeretnénk megemlékezni, arról, amelyet ötven évvel ezelőtt a II. vatikáni zsinat atyái tártak ki a világ felé. Erre az évfordulóra nem csak a zsinati dokumentumok gazdagsága miatt emlékezünk, melyek napjainkig a hitben tett nagy előrehaladásról tanúskodnak. A zsinat elsődlegesen egy találkozás volt. Igazi találkozás az egyház és korunk emberei között. Ezt a találkozást a Szentlélek ereje jellemezte, aki arra indította egyházát, hogy előjöjjön a zátonyok közül, melyek sok éven át magába zárták, hogy lelkesen újrakezdje missziós útját. Ez annak újrakezdése volt, hogy elébe menjen minden embernek oda, ahol él: a városába, az otthonába, a munkahelyére…, ahol csak ember van, az egyháznak el kell érnie, hogy elvigye neki az evangélium örömét, Isten irgalmasságát és megbocsátását. Ezt a missziós indítást folytatjuk tehát évtizedekkel később, ugyanazzal az erővel és lelkesedéssel. A szentév erre a nyitásra indít bennünket, és arra kötelez, hogy ne hanyagoljuk el a II. vatikáni zsinat szellemét, vagyis az irgalmas szamaritánus szellemét, amire Boldog VI. Pál pápa emlékeztetett a zsinat lezárásakor. Amikor ma áthaladunk a szent kapun, vállaljuk fel, hogy magunkévá tesszük a jóságos szamaritánus irgalmasságát.
Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában tartott nagyböjti bűnbánati szertartás során mondott homíliájában
az irgalmasság rendkívüli szent évét hirdette meg, mely ez év december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén veszi kezdetét
a Szent Péter-bazilika szent kapujának megnyitásával, és 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul. 
A bejelentés Ferenc pápa megválasztásának második évfordulóján történt, március 13-án, pénteken, amikor a Szentatya délután öt órakor a Szent Péter-bazilikában megnyitotta a már korábban bejelentett 24 órás imádságot, bűnbánati liturgia keretében. E bűnbánati szertartáson tartott homíliájában hirdette meg Ferenc pápa az irgalmasság rendkívüli szent évét a következő gondolat jegyében:
 
„Kedves Testvéreim és Nővéreim, sokszor gondoltam arra, hogyan tudná az egyház hatékonyabbá tenni a küldetését az irgalmasság tanújaként. Ez egy olyan út, mely a lelki megtéréssel kezdődik. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy meghirdetek egy rendkívüli jubileumot, amelynek középpontja az Isten irgalmassága. Az irgalmasság szent éve lesz ez. Az Úr Szava fényénél kívánjuk megélni: „Legyetek irgalmasok, mint az Atya” (vö. Lk 6,36).
 
Ez a szent év december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepével veszi kezdetét, és 2016. november 20-án zárul, a mi Urunk Jézus Krisztus, a Mindenség Királya ünnepével. Rábízom ennek a jubileumnak a megünneplését az Új Evangelizáció Pápai Tanácsára, azért, hogy keltse életre azt mint az egyház útjának új szakaszát abban a küldetésében, hogy elvigye minden személynek az irgalmasság evangéliumát. 
Meggyőződésem, hogy az egész egyház örömét találhatja ebben a jubileumban, hogy felfedezze és termékennyé tegye Isten irgalmasságát, amivel mindnyájan meghívást kaptunk arra, hogy vigaszt vigyünk korunk minden emberének. Rábízzuk azt az Irgalmasság Anyjára, hogy fordítsa felénk a tekintetét, és virrasszon az utunk fölött”. 
A jubileumi év megnyitásának időpontja egybeesik a II. vatikáni zsinat bezárásának (1965. december 8.) évfordulójával, és ezért is különleges jelentőségre tesz szert, arra indítva az egyházat, hogy folytassa a zsinat megkezdett művét.
Forrás: Vatikáni Rádió

November 4-én
az általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta családról szóló katekézissorozatát. Ezúttal az egymásnak való megbocsátás elsajátításának és gyakorlásának fontosságáról beszélt, megbocsátás nélkül ugyanis mind a családi, mind a társadalmi élet könnyen ellehetetlenülhet.
 
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A nemrégen véget ért püspöki szinódus alaposan átgondolta, mi a hivatása és küldetése a családnak az egyház életében és a mai társadalomban. A szinódus kegyelmi esemény volt. A végén a szinódusi atyák átadták nekem végkövetkeztetéseik szövegét. Azt akartam, hogy közzé tegyük ezt a szöveget, hogy mindenki részesülhessen ebben a munkában, amelyet közösen két éven át végeztünk. Nem ez a megfelelő alkalom e végkövetkeztetések megvizsgálására, ezekről nekem kell majd elmélkednem.
Közben azonban az élet nem áll meg, főként nem a családokban! Ti, kedves családok, mindig úton vagytok. Folytonosan írjátok a konkrét élet oldalaira a család evangéliumának szépségét. Egy olyan világban, amely gyakran élet- és szeretethiánytól szenved, ti mindennap a házasság és a család nagy ajándékáról beszéltek.
 
Ma ezt a szempontot szeretném hangsúlyozni: a család egy nagy edzőterem az odaadás és a kölcsönös megbocsátás gyakorlására, ami nélkül semmilyen szeretet nem tud tartósan megmaradni. Önátadás és megbocsátás nélkül a szeretet nem marad meg, nem lesz tartós. Abban az imádságban, amelyet Jézus maga tanított nekünk, vagyis a miatyánkban, Jézus a következő kérést fogalmaztatja meg velünk az Atyához: „Engedd el tartozásunkat, miképpen mi is elengedjük a nekünk tartozókét.” Jézus végül megmagyarázza: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti bűneiteket” (Mt 6,12.14–15).
 
Nem lehet anélkül élni, hogy meg ne bocsátanánk egymásnak, legalábbis jól nem, főként a családban nem. Mindennap megsértjük egymást. Számot kell vetnünk ezekkel a hibákkal, melyek gyengeségünkből és önzésünkből fakadnak. Viszont az a feladatunk, hogy azonnal gyógyítsuk be az egymásnak okozott sebeket, rögtön állítsuk helyre a családban tönkretett kötelékeket. Ha túl sokat várunk, minden sokkal nehezebb lesz. Van egy egyszerű titka annak, hogyan gyógyítsuk be a sebeket és simítsuk el a nézeteltéréseket. Mégpedig ez: ne engedjük, hogy véget érjen a nap bocsánatkérés nélkül, anélkül, hogy békét teremtett volna egymás közt férj és feleség, szülő és gyermek, testvér és testvér, anyós és meny. Ha megtanuljuk, hogy azonnal bocsánatot kérjünk egymástól és azonnal megbocsássunk egymásnak, akkor sebeink begyógyulnak, a házasság megerősödik, családunk egyre szilárdabb ház lesz, amely ellenáll kisebb-nagyobb rosszaságaink lökéseinek. Ehhez pedig nem kell nagy szónoklatot tartani, hanem elég egy kis cirógatás: egy kis kedveskedés, és már vége is mindennek, újrakezdhetünk. De sose zárjuk le úgy a napot, hogy háborúban állunk egymással!
 
Ha megtanulunk így élni a családban, így teszünk majd kívül is, bárhol legyünk is. Persze, könnyű kételkedni ebben. Sokan gondolják, még keresztények is, hogy ez túlzás. Azt mondják: igen, ezek szép szavak, de nem lehet megvalósítani a mindennapi életben. De Istennek hála, nem így van. Ugyanis épp azáltal, hogy elfogadjuk Isten megbocsátását, mi is képesek leszünk megbocsátani másoknak. Ezért ismételteti meg velünk Jézus ezeket a szavakat, valahányszor elmondjuk a miatyánkot, vagyis mindennap. A mai, sokszor kegyetlen világban nélkülözhetetlen, hogy legyenek olyan helyek, mint a család, ahol megtanulunk megbocsátani egymásnak.
 
A szinódus e téren is felélesztette reménységünket: a család hivatásának és küldetésének része az a képesség, hogy megbocsássunk és megbocsássunk egymásnak. A megbocsátás gyakorlása nemcsak megmenti a családokat a megoszlásoktól, de képessé teszi őket segíteni a társadalmat, hogy az kevésbé rossz és kevésbé kíméletlen legyen. Igen, a megbocsátás minden gesztusa betömi a ház falain támadt repedéseket és megerősíti a falakat. Kedves családok, az egyház mindig mellettetek áll, hogy segítsen benneteket abban, hogy házatokat arra a sziklára építsétek, amelyről Jézus beszélt.
 
És ne felejtsük el ezeket a szavakat, amelyek közvetlenül a házról szóló példabeszéd előtt hangzanak el: „Nem mindenki fog bemenni a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: «Uram, Uram», hanem csak az, aki megteszi mennyei Atyám akaratát.” És hozzáteszi: „Sokan mondják majd nekem azon a napon: «Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?» De akkor kijelentem nekik: «Sosem ismertelek titeket»” (Mt 7,21–23). Erős szavak ezek, kétségtelenül, amelyeknek az a célja, hogy felrázzanak és megtérésre szólítsanak minket.
Kedves családok, biztosítalak titeket: ha képesek lesztek mind eltökéltebben járni a boldogmondások útján, ha megtanuljátok és megtanítjátok az egymásnak való megbocsátást, akkor az egyház egész nagy családjában növekszik majd a képesség, hogy tanúságot tegyünk Isten megbocsátásnak megújító erejéről. Ellenkező esetben mondhatunk ragyogó prédikációkat, s talán még néhány ördögöt is kiűzhetünk, de végül az Úr nem fog tanítványainak elismerni minket, mert nem volt meg a képességünk, hogy megbocsássunk és engedjük, hogy mások megbocsássanak nekünk!
 
A keresztény családok valóban sokat tehetnek a mai társdalomért, és az egyházért is. Ezért szeretném, ha az irgalmasság jubileumi évében a családok újra felfedeznék a kölcsönös megbocsátás kincsét. Imádkozzunk, hogy a családok egyre jobban képesek legyenek arra, hogy a kiengesztelődés konkrét útjain járjanak, és ilyen konkrét utakat építsenek, és senki se érezze úgy, hogy magára maradt tartozásainak súlya alatt!
Ezzel a szándékkal mondjuk most közösen: Mi Atyánk, bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!

Ferenc pápa üzenete a 2015. évi missziós világnapra
A 2015. évi Missziós Világnapot a Megszentelt Élet Évének keretében tartják meg, s ebből nyer ösztönzést az imára és az elmélkedésre. Valóban: ha minden megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen Urunkról, Jézusról és hirdesse az adományként kapott hitet, ez különösen is igaz az Istennek szentelt életet élő személyekre, mivel a megszentelt élet és a misszió között szoros a kapcsolat. Jézus követése, amely meghatározta a megszentelt élet létrejöttét az Egyházban, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt. És minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű, az Őt szorosan követő férfiak és nők teljes mértékben magukra öltik ezt a jellegzetességét.
A missziós dimenzió, amely az Egyház természetének velejárója, benne rejlik a megszentelt élet minden formájában¸ és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma csorbát ne szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust” (Evangelii Gaudium, 266).
A misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez (vö. uo., 268) és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt. Jézus missziós parancsa: „Menjetek!” vonatkozik az Egyház mindig megújuló missziós feladataira és helyzeteire. Az Egyházon belül mindenki meg van hívva az Evangélium hirdetésére életünk tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt életet élőkre vonatkozik, hogy hallgassák a Szentlélek hangját, amely arra hívja őket: jussanak el a missziók nagy peremvidékeihez, olyan emberek közé, akikhez még nem jutott el az Evangélium.
Az Ad gentes zsinati határozat kihirdetésének ötvenedik évfordulója arra szólít fel bennünket: olvassuk el újra és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely jelentős missziós lendületet adott a megszentelt élet intézményeiben. A szemlélődő közösségekben Lisieux-i Szent Teréz alakja került előtérbe és szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók védőszentje: az ő személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és a misszió között. A világban tevékenykedő számos szerzetesrend számára a II. Vatikáni Zsinat hozott missziós szemléletet, amely rendkívüli módon nyitott az ad gentes missziók irányába, és gyakran egybekapcsolódott ez a távoli, az evangelizáció során megismert országokból és kultúrákból érkező testvérek befogadásával ezekbe az intézményekbe: mára már elterjedt az „interkulturalitás” a megszentelt életben. Éppen ezért sürgető, hogy a misszió eszményét visszahelyezzük középpontjába, Jézus Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen adjuk oda önmagunkat az Evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem létezhetnek kompromisszumok: az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót, az hivatott a misszióért élni. Ezeknek az embereknek a számára, a világ sokféle perifériáján, Krisztus hirdetése az ő követésének módjává válik és ő kárpótolja őket fáradozásaikért és nélkülözéseikért. Minden törekvés, hogy valakit eltérítsenek ettől a hivatásától, még ha nemes lelkipásztori, egyházi vagy humanitárius igényből fakadó szándék vezérli is, nem egyeztethető össze az Úr személyes hívásával, hogy valaki az Evangéliumot szolgálja. A missziós intézményekben a képzést végzőknek a feladata, hogy világosan és becsülettel rámutassanak az élet és a cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék el a valódi missziós hivatással rendelkezők kiválasztását. Főként a fiatalokhoz fordulok most, akik még képesek a bátor tanúságtételre és nagylelkű vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is: ne engedjétek, hogy elvegyék tőletek a valódi misszió álmát, Jézusnak olyan követését, amely a teljes önátadással jár. Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek fel magatok számára a kérdést, miért választottátok a missziós szerzetesi hivatást és mérjétek fel, hogy készek vagytok-e elfogadni mint szeretetből fakadó adományt az Evangélium hirdetésének szolgálatában. Ne feledjétek, hogy az Evangélium hirdetése, még mielőtt az azt nem ismerők szüksége volna, a Mestert szerető ember szükséglete!
Napjainkban a missziónak szembe kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét érzi a saját gyökereihez való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének. Meg kell ismernünk és tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai rendszereket is, és el kell ismernünk minden nép és minden kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának befogadásához, amely a kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely képes átalakítani ezeket.
Ennek az összetett helyzetnek a tükrében feltesszük a kérdést: „Kiknek szól elsősorban az Evangélium hirdetése?” A válasz világos, és magában az Evangéliumban bukkanhatunk rá: a szegényeknek, a kicsinyeknek, a betegeknek, azoknak, akiket gyakran lenéznek és elfelednek, azoknak, akik nem tudják viszonozni (vö. Lk 14,13-14). Az az evangelizáció, amely elsősorban őfeléjük fordul, Isten országának a jele, amelyet Jézus akart elhozni a számunkra: „Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (Evangelii gaudium, 48). Ennek különösen is világosnak kell lennie azon személyek számára, akik a missziós megszentelt életben élnek. A szegénységi fogadalommal azt választják, hogy Krisztust követik ezen preferenciájában, nem ideológiailag, hanem úgy, ahogyan ő tette: azonosulva a szegényekkel, együtt élve velük a mindennapi élet esetleges körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom gyakorlásáról, hogy a legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra az Evangélium örömének tanúságát és az Isten szeretetének kifejeződését.
A keresztény tanúságtétel érdekében, hogy az Atya szeretete megmutatkozzék a kicsinyek és a szegények között, a megszentelt életet élőknek elő kell segíteniük, hogy a világi hívők is jelen legyenek a missziós szolgálatban. Már a II. Vatikáni Zsinat kijelentette: „A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében” (Ad gentes, 41). Szükséges, hogy a misszionárius szerzetesek egyre bátrabban megnyíljanak azok felé, akik készek velük együttműködni, akár csak rövidebb időszakokra is, hogy tapasztalatot szerezzenek ezen a területen. Ezek a testvéreink arra vágynak, hogy osztozzanak a keresztségben kapott missziós hivatásukban. A missziók házai, szervezetei olyan természetes csatlakozási pontok, ahol fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást lehet nyújtani számukra.
Az Egyház missziós intézményei és művei teljes mértékben azoknak a szolgálatában állnak, akik nem ismerik Jézus Evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen valósítani, szükségük van a szerzetesek karizmájára és missziós elkötelezettségére, ugyanakkor a megszentelt életet élőknek is szüksége van a szolgálat szervezetére, amely Róma püspöke részéről a koinonia (szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy az együttműködés és a szinergia (összedolgozás) a missziós tanúságtétel részét képezzék. Jézus azt mondta, hogy a tanítványok egysége a feltétele annak, hogy a világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez az összetartás nem jelenti a jogi-szervezeti alárendeltséget bizonyos intézményekkel szemben, vagy a sokféleséget ösztönző Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra szolgál, hogy hatékonyabb legyen az evangéliumi üzenet átadása és közös szándék formálódjon, ami ugyancsak a Lélek gyümölcse.
Péter utódának Missziós Műve az egyetemes apostoli küldetés látóhatárát jelenti. Ezért szüksége van a megszentelt élet számos karizmájára, hogy ezen a széles horizonton végezze az evangelizációt, kellő jelenlétet biztosítva a határokon és a már elért területeken.
Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az Evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9,16). Az Evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az Egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1 Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az Egyház missziós tevékenységének hatalmas területén minden megkeresztelt ember hivatásának része, hogy személyes helyzetének megfelelően a lehető legjobban megélje a missziót. Erre az egyetemes hivatásra adott nagyvonalú választ kínálnak fel a megszentelt életet élő férfiak és nők, intenzív imaéletükkel, az Úrral és megváltó művével tartott szoros kapcsolatukkal.
Miközben Szűz Mária, az Egyház édesanyja és a missziós lelkület példaképe szeretetébe ajánlom mindazokat, akik az Evangélium hirdetésén fáradoznak, akár ad gentes, vagyis távoli népek között, akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.
Vatikán, 2015. május 24., Pünkösd ünnepén - FERENC pápa

Okt. 12.
Három szó nagyon sokat segít a házaséletben.
Három szó, amelyet mindig mondani kell otthon: "kérem; köszönöm; bocsánat".

Szept. 10. 
Aki nem bocsát meg, az nem keresztény
A Szentatya elítélte azokat, akik fegyvereket gyártanak a gyilkos háborúkhoz, ugyanakkor óva intett a keresztény közösségeken belüli konfliktusoktól is.
Jézus a béke fejedelme, mert békét teremt szívünkben is. Ferenc pápa a napi olvasmányok alapján elmélkedett a békéről és a kiengesztelődésről. Azonnal feltette a kérdést: Vajon mi megköszönjük-e igazán a béke ajándékát, amelyet Jézusban kaptunk? A békét elhozták, de nem lelt befogadásra.
Ma is mindennap látjuk a tévéhíradóban, az újságokban, hogy háborúk dúlnak, pusztítás, gyűlölet és ellenségeskedés van – állapította meg keserűen a pápa. – Sok férfi és nő van, aki sokat dolgozik – de tényleg sokat! – azért, hogy gyilkolásra szánt fegyvereket gyártson, amelyeket a végén vérrel borít sok ártatlan ember vére. Vannak háborúk! Vannak háborúk és van gonoszság, ami előkészíti a háborúkat, az egymás elleni fegyverek gyártását a gyilkoláshoz! A béke megment, a béke élni enged, növel téged; a háború megsemmisít, lehúz téged.
Mindazonáltal – folytatta a Szentatya – a háború nemcsak ez, hanem a mi keresztény közösségeinkben is jelen van. A mai liturgia pedig ezt tanácsolja nekünk: Béküljetek ki egymással. A megbocsátás a kulcsszó: Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy bocsássatok meg ti is egymásnak. Ha te nem tudsz megbocsátani, akkor nem vagy keresztény. Lehetsz jó ember attól, hogy nem teszed azt, amit az Úr tett. De ha nem bocsátasz meg, akkor nem kaphatod meg az Úr békéjét, az Úr bocsánatát. Mindennap, amikor elimádkozzunk a Miatyánkot: „Bocsáss meg nekünk, miképpen mi is megbocsátunk…”, feltételes módot használunk. Próbáljuk meggyőzni Istent, hogy legyen jó, ahogy mi is jók vagyunk, amikor megbocsátunk: fordítva. Szavak, nem igaz? Ahogyan abban a szép dalban volt: „Szavak, szavak, szavak” („Parole, parole, parole”: magyarul „Beszélj, beszélj, beszélj” címmel Domján Edit előadásában vált ismertté – a szerk.), nem igaz? Azt hiszem Mina (Anna Maria Mazzini énekesnő – a szerk.) énekelte… Szavak! Bocsássatok meg egymásnak! Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.
Keresztény türelemre van szükség – folytatta homíliáját a pápa. – Hány hősies nőt találunk népünkben, akik a család és gyermekeik javáért oly sok brutalitást, annyi igazságtalanságot viselnek el: tűrnek és viszik tovább a családot. Hány hősies férfi van keresztény népünkben, akik elviselik, hogy korán kell kelniük és munkába indulniuk – sokszor igazságtalan, rosszul fizetett munkába –, hogy késő este hazatérjenek, mert így tudják eltartani feleségüket és gyerekeiket. Ők az igazak. De ott vannak azok is, akik járatják a nyelvüket és háborúznak, mert a nyelv pusztít, háborút kelt! A másik kulcsszó, amire a Szentatya rámutatott, amit Jézus mond az evangéliumban: az irgalom. Fontos, hogy megértsünk másokat, és ne ítéljük el őket.
Az Úr, az Atya olyan irgalmas, hogy mindig megbocsát nekünk, mindig békét akar velünk kötni. De ha te nem vagy irgalmas, félő, hogy az Úr nem lesz irgalmas hozzád, mert mi aszerint leszünk megítélve, hogy mi hogyan ítéltünk meg másokat. Ha te pap vagy – folytatta a pápa –, és úgy érzed, hogy nem tudsz irgalmas lenni, mondd meg a püspöködnek, hogy adjon nekedadminisztratív munkát, de ne ülj be a gyóntatószékbe, légy szíves! Az a pap, amelyik nem irgalmas, nagyon sokat árt a gyóntatószékben! Leszidja az embereket. „Nem, Atyám, én irgalmas vagyok, csak egy kicsit ideges…” Igaz. Akkor mielőtt beülsz gyóntatni, menj el az orvoshoz, és kérj tőle egy tablettát az idegeidre! De légy irgalmas! És egymás között is legyünk irgalmasak. „De ő ezt tette… Én mit csináltam?” „Az bűnösebb nálam!” – ki mondhatja azt, hogy a másik bűnösebb nála? Senki nem mondhatja ezt. Csak az Úr a tudója.
Ahogy Szent Pál tanítja, magunkra kell ölteni „az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést” (vö. Kol 3,12). Ez a keresztény stílus, az a stílus, amellyel Jézus békét és kiengesztelődést hozott. Nem a gőgöt, nem az ítélkezést, nem a másik kibeszélését. Fohászkodjunk, hogy az Úr adja meg mindannyiunknak a kegyelmet, hogy kölcsönösen elviseljük egymást, megbocsássunk egymásnak, és irgalmasak legyünk, amint az Úr irgalmas mihozzánk – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.
--------------
Szept. 4.
Ne szítsunk megosztást, ne pletykáljunk, inkább harapjuk el a nyelvünket! 
Szent Pál Kolosszeiekhez írt levele Jézus „személyi igazolványa”, aki Isten első szülötte és maga is Isten. Az Atya arra hívta meg, hogy kiengesztelődést és békét teremtsen az emberiség és Isten között a bűnt követően. A béke Jézus műve, megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Nélküle nem lehetséges a béke, sem a kiengesztelődés. Az a feladatunk, hogy a háború, a gyűlölet hírei között és a családokban is a béke és a kiengesztelődés emberei legyünk.
Jó, ha feltesszük magunknak a kérdést: Békét vetek? Például nyelvemmel békét vagy viszályt keltek? Hányszor halljuk ezt valakiről: kígyónyelvű. Azért mondják, mert mindig azt teszi, amit a kígyó tett Ádámmal és Évával: tönkretette a békét. Ez rossz, ez egyházunk egy betegsége: megosztást, gyűlöletet vetni, nem pedig a békét. Van egy kérdés, amit mindennap mindannyian jó, ha felteszünk magunknak: ma a békét vagy a viszályt vetettem el? – Néha azt mondjuk: de időnként meg kell mondani a dolgokat, mert ez vagy az a személy… De gondolj arra, ezzel a viselkedéssel mit vetsz?
A keresztények arra kaptak meghívást, hogy olyanok legyenek, mint Jézus, aki eljött hozzánk, hogy békét és kiengesztelődést hozzon. Ha egy ember élete során nem tesz mást, mint kiengesztelődést és békét teremt, szentté lehet avatni: ez az ember szent. Növekednünk kell ebben, és meg kell térnünk! Ne használjunk olyan szavakat, amelyek megosztanak, amelyek háborúhoz, kis háborúkhoz vezetnek. Sohase pletykáljunk! Gondolhatjuk: mi is a pletyka? Semmiség, egy-két szó a másik ellen, egy történet, hogy ez ezt és ezt tette… Nem! Pletykálni terrorizmus, mert a pletykáló olyan, mint a terrorista, aki bombákat robbant, majd elmegy. A nyelvével rombol. Nem békét teremt. Ravasz ember, nemde? Nem öngyilkos terrorista. Nem, nem! Jól megvédi magát.
  „Uram, aki életedet adtad, add meg a béketeremtés és a kiengesztelődés kegyelmét! Véredet adtad, add meg, hogy ne zavarjon, ha megdagad egy kicsit a nyelvem, ha elharapom azt, mielőtt rosszakat mondanék másokról!”

Augusztus 26-án
Az imára szánt idő fontosságáról és a családi közös ima szépségéről
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Miután elgondolkodtunk azon, hogyan éli meg a család az ünnep és a munka idejét, most az imádság idejével foglalkozunk. A keresztények leggyakoribb panasza épp az idővel kapcsolatos: „Többet kellene imádkoznom…; szeretnék imádkozni, de legtöbbször nincs rá időm.” Állandóan hallunk ilyeneket. A sajnálkozás biztosan őszinte, hiszen az emberi szív mindig keresi az imádságot, még ha nem tud is róla, és ha nem találja, nincs békéje. De hogy rátaláljunk, „meleg” szeretetet, érzelmeinket átjáró szeretetet kell ápolnunk szívünkben Isten iránt.
Feltehetünk egy nagyon egyszerű kérdést. Rendjén van, hogy hiszünk egész szívünkkel Istenben, rendjén van, hogy remélünk benne, hogy a nehézségekben segíteni fog, rendjén van, hogy kötelességünknek érezzük, hogy köszönetet mondjunk neki. Mindez helyes. De szeretjük is szemernyit az Urat? Ha Istenre gondolunk, vajon meghatódunk-e, elcsodálkozunk-e, ellágyul-e a szívünk?
Gondoljuk az összes többi alapjául szolgáló főparancs megfogalmazására: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (Ter 6,5; vö. Mt 22,37). A szeretet erős nyelvezetét használja, Istenre vonatkoztatva. Íme, az imádság szelleme mindenekelőtt itt lakozik. És ha itt lakozik, akkor az egész időt belakja, sosem lép ki belőle. Tudunk-e úgy gondolni Istenre, mint a minket életben tartó simogatásra, akit semmi sem előz meg? Olyan simogatásra, akitől semmi, még a halál sem képes elszakítani minket? Vagy csak úgy gondolunk rá, mint a nagy Létezőre, a Mindenhatóra, aki mindent teremtett, a Bíróra, aki ellenőrzése alatt tart minden tettet? Ez természetesen mind igaz. De ezek a szavak csak akkor nyerik el teljes értelmüket, ha Isten az a szeretet, akihez minden szerető érzelmünkkel kapcsolódunk. Akkor bizony boldognak érezzük magunkat, de egy kicsit zavarban is vagyunk, mert ő gondol ránk és főképp szeret minket! Nem lenyűgöző ez? Nem lenyűgöző, hogy Isten megcirógat minket apai szeretetével? Ez annyira gyönyörű! Azt is megtehette volna, hogy egyszerűn legfőbb létezőként ismerteti meg magát velünk, ellát minket parancsolataival, aztán pedig várja az eredményeket. Isten azonban végtelenül sokkal többet tett és tesz ennél. Kísér bennünket életünk útján, védelmez minket, szeret minket!
Ha az Isten iránti szeretet nem lobbantja lángra a tüzet, az imádság szelleme nem melegíti fel az időt. Szaporíthatjuk szavainkat, „ahogy a pogányok teszik”, mondja Jézus; vagy büszkélkedhetünk szertartásainkkal, „ahogy a farizeusok teszik” (vö. Mt 6,5.7). Egy szív, amelyben Isten iránti szeretet lakozik, imádsággá teszi a szó nélküli gondolatot is vagy a fohászkodást egy szentkép előtt, vagy a templom felé küldött csókot is. Szép dolog azt látni, amikor az anyukák megtanítják gyermekeiknek, hogyan kell csókot küldeni Jézusnak és a Szűzanyának. Mily sok gyengédség van ebben! Abban a pillanatban a gyermekek szíve imádság helyévé válik. Ez a Szentlélek ajándéka. Sose feledkezzünk el kérni ezt az ajándékot mindannyiunk számára! Mert Isten Lelke különleges módon tudja ugyanis kimondani szívünkben: „Abba, Atya!” Megtanít, hogy „Atyát” mondjunk éppúgy, ahogyan Jézus is mondta, úgy, ahogyan magunktól sosem jönnénk rá (vö. Gal 4,6). A Léleknek ezt az ajándékát a családban tanuljuk meg kérni és megbecsülni. Ha megtanulod ugyanolyan spontaneitással kimondani, ahogyan az „apu” és „anyu” szavakat, akkor egyszer s mindenkorra megtanultad. Amikor ez megtörténik, Isten szeretete az egész családi élet idejét ölébe vonja, és a család önkéntelenül keresi az imádság idejét.
A család ideje, jól tudjuk, mennyire bonyolult és túlterhelt, elfoglalt és gondterhelt. Mindig kevés az idő, sosem elég, tömérdek teendőnk van. Akinek családja van, hamar megtanul megoldani egy olyan egyenletet, amelyet a legnagyobb matematikusoknak sem sikerül: a nap huszonnégy órájából a dupláját kihozni! Vannak anyukák és apukák, akik Nobel-díjat kaphatnának ezért! 24 órából 48 órát csinálni: nem tudom, hogyan csinálják, de igyekeznek, és megcsinálják! Rengeteg munka van a családban!
Az imádság szelleme visszaadja Istennek az időt, kilép a szüntelenül időhiánytól szenvedő élet megszállottságából, újra békére lel a szükséges dolgok közepette, és felfedezi a váratlan ajándékok örömét. Jó vezetők ebben Mária és Márta, a két nővér, akikről az imént hallott evangélium beszél. Ők megtanulták Istentől a családias életritmus harmóniáját: az ünnep szépségét, a munka derűjét, az imádság szellemét (vö. Lk 10,38–42). Az ünnep számukra Jézus látogatása volt, akit szerettek. Egyik nap azonban Márta megtanulta, hogy bár fontos a vendéglátás munkája, mégsem minden, hanem az Úr hallgatása, ahogyan Mária csinálta, a valóban lényeges, az idő „jobbik része”.
Az imádság Jézus hallgatásából, az evangélium olvasásából fakad. Ne feledkezzetek el mindennap olvasni egy-egy szakaszt az evangéliumból. Az imádság az Isten szavához fűző meghitt kapcsolatból fakad. Megvan ez a meghittség a családunkban? Van otthon evangéliumunk? Kinyitjuk-e néha, hogy együtt olvassuk? Elmélkedünk-e róla a rózsafüzér imádkozása közben? A családban olvasott és átelmélkedett evangélium olyan, mint a finom kenyér, amely mindenki szívét táplálja. Reggel és este, és amikor asztalhoz ülünk, tanuljuk meg együtt mondani, nagy egyszerűséggel: Jézus az, aki közénk jön, mint ahogy Márta, Mária és Lázár családjához ment. Van egy dolog, amit nagyon szívemen viselek, és amit a városokban láttam: vannak gyermekek, akik nem tanultak meg keresztet vetni! De te, anyuka, apuka, tanítsd meg a gyermekedet imádkozni, keresztet vetni: ez egy szép feladata az anyukáknak és az apukáknak!
A család imádságában, a jelentős pillanatokban és a nehéz időszakokban, egymásra vagyunk bízva, hogy a családban mindnyájunkat megőrizzen Isten szeretete.

Augusztus 23. 
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma befejezzük a hatodik fejezet olvasását János evangéliumából, végére értünk az „élet kenyeréről” szóló beszédnek, amelyet a kenyerek és halak megszaporítása csodájának másnapján mondott el Jézus. A beszéd végére az előző nap nagy lelkesedése kihunyt, mivel Jézus azt mondta, hogy ő a mennyből alászállott kenyér, és hogy a testét adja eledelül és a vérét adja italul, egyértelműen utalva ezáltal életének feláldozására. E szavai csalódást okoztak az emberekben, akik a messiáshoz méltatlannak, nem „győztes” szavaknak ítélték azokat. Némelyek így tekintettek Jézusra: olyan messiásként, akinek úgy kell beszélnie és cselekednie, hogy küldetése sikert hozzon, mégpedig azonnal. De épp ebben tévedtek: abban, ahogyan a messiás küldetését felfogták. De még a tanítványok sem képesek elfogadni a Mesternek ezeket a nyugtalanító szavait. A mai szakasz az ő zavarukat mutatja: „Kemény beszéd ez! – mondták. – Ki hallgathatja?” (Jn 6,60).
 
Valójában ők igenis jól értették Jézus beszédét. Annyira jól, hogy nem akarják hallgatni azt, mert olyan beszéd az, amely válságba sodorja gondolkodásmódjukat. Jézus szavai mindig válságba sodornak minket, például a világ szellemisége, a világiasság kapcsán. Jézus azonban a megoldási kulcsot is megadja, amellyel legyőzhetjük a nehézségeket, a megoldás pedig három elemből áll. Az első az ő isteni eredete: a mennyből szállt alá, és oda fog felmenni, „ahol korábban volt” (62. vers). A második elem: az ő szavai, amelyeket csak a Szentlélek működésével érthetünk meg, ő ugyanis az, „aki életre kelt” (63. vers), a Szentlélek az, aki segít, hogy jól megértsük Jézust. A harmadik elem: a hit hiánya a valódi oka annak, hogy nem értik meg szavait: „vannak közöttetek, akik nem hisznek”– mondja Jézus (64. vers). Attól kezdve ugyanis, mondja az evangélium, „tanítványai közül sokan visszahúzódtak” (66. vers). Látva ezt a hitetlenséget, Jézus nem tesz engedményeket, nem enyhíti szavait, sőt, egyértelmű döntésre kényszerít: vagy vele járnak, vagy elválnak tőle. Azt mondja a tizenkettőnek: „Ti is el akartok menni?” (67. vers).
 
Ezen a ponton Péter az apostolok nevében megvallja hitét: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (68. vers). Nem azt mondja, hogy „hová mennénk?”, hanem azt: „kihez mennénk?”. A fő probléma nem az elmenés és a megkezdett mű otthagyása, hanem az, hogy kihez menjenek. Péternek ebből a kérdéséből megértjük, hogy az Istenhez való hűség egy személyhez való hűséget jelent, amely hozzá köt, hogy vele együtt haladjunk ugyanazon az úton. Ez a személy pedig Jézus. Bármink is van a világban, az nem csillapítja éhségünket a végtelenre. Szükségünk van Jézusra, arra, hogy vele legyünk, hogy az Ő asztaláról, az Ő örök életet adó szavaiból táplálkozzunk. Akkor hiszünk Jézusban, ha Őt tesszük életünk középpontjává, életünk értelmévé. Krisztus nem egy járulékos tényező: Ő az „élő kenyér”, az elengedhetetlen táplálék. Ha hozzá kapcsolódunk, a hit és a szeretet igazi kötelékével, az nem azt jelenti, hogy meg vagyunk kötözve, hanem azt, hogy igazán szabadok vagyunk, és mindig haladunk előre az úton. Mindnyájan feltehetjük magunknak a kérdést: Ki Jézus számomra? Csak egy név, egy eszme, egy történelmi személyiség? Vagy valóban az a személy, aki szeret engem, aki életét adta értem, és velem együtt jár? Neked kicsoda Jézus? Együtt vagy Jézussal? Törekszel megismerni Őt szavai által? Olvasod az evangéliumot, minden nap egy kis részt az evangéliumból, hogy megismerd Jézust? Van-e nálad evangélium a zsebedben, a táskádban, hogy bárhol olvasgathasd? Mert minél többet vagyunk vele, annál jobban növekszik a vágyunk, hogy vele maradjunk. Most pedig kérlek szépen titeket, tartsunk egy kis csendet, és mindnyájan tegyük fel a kérdést szívünk mélyén: „Ki Jézus számomra?” Csendben, mindnyájan válaszoljunk szívünk mélyén.
Szűz Mária segítsen minket, hogy mindig Jézussal „járjunk”, hogy megtapasztalhassuk azt a szabadságot, amelyet ő kínál nekünk, és amely lehetővé teszi, hogy megtisztítsuk döntéseinket a világiasság üledékeitől és a félelem hordalékaitól.

Aug. 16.
Ferenc pápa beszédei a www.magyarkurir.hu oldalon

Jún. 24. SEBEK A CSALÁDBAN
Jól tudjuk, nincs olyan család, amelynek életében ne fordulna elő, hogy a családtagok magatartása a legdrágább és legintimebb érzelmeket sérti meg. Vannak szavak, tettek (és mulasztások!), amelyek ahelyett, hogy kifejeznék a szeretetet, megvonják azt a másiktól, vagy, ami még rosszabb, meg is ölik a szeretetet. Ha ezeket a még begyógyítható sebeket elhanyagoljuk, súlyosbodnak: erőszakosságba, ellenségeskedésbe, megvetésbe torkollnak. Olyan mély szakadás jöhet létre, amely teljesen eltávolítja a férjet a feleségtől, és arra készteti őket, hogy máshol keressenek megértést, támaszt és vigaszt. Ám gyakran ezek az ún. „támaszok” nem gondolnak a család javára!
A házastársi szeretetet kihűlése neheztelést visz a kapcsolatokba, melyeknek felbomlása a gyerekekre „szakad”.
Itt vannak tehát a gyerekek. Szeretnék elidőzni egy kicsit ezen a ponton. A látszólag oly fejlett érzékenységünk és minden kifinomult pszichoanalízisünk ellenére, kérdezem, nem váltunk-e teljesen érzéketlenné a gyermeki lélek sebei iránt? Minél inkább igyekszünk ajándékokkal és édességgel kárpótolni, annál inkább elvész a lélek – legfájdalmasabb és legmélyebb – sebeinek értelme. Sok szó esik viselkedészavarokról, lelki egészségről, a gyermek jólétéről, a szülők és gyermekeik szorongásáról… De vajon tudjuk-e még, mit jelent a lélek sérülése? Érezzük-e a mázsányi súlyt, amely összezúzza a gyermek lelkét azokban a családokban, ahol rosszul bánnak egymással és ártanak egymásnak, s ez végül a házastársi hűség megszegéséhez vezet? Döntéseink – például elhibázott döntéseink – meghozatalakor mekkora súllyal esik latba, hogy azok milyen hatással lesznek gyermekeink lelkére? Amikor a felnőttek elveszítik a fejüket, amikor mindegyik csak magára gondol, amikor az anya és az apa bántják egymást, lelkileg a gyermek nagyon szenved és elkeseredik. Olyan sebeket szerez, amelyek egész életére kihatnak.
A családban minden szorosan összefügg: amikor a család lelke megsérül valamelyik ponton, a sérülés mindenkire átterjed. És amikor a férfi és a nő, akik azt vállalták, hogy „egy test” lesznek és egy családot alkotnak, megrögzötten csak saját szabadság- és sikerigényeikre gondolnak, akkor ez a torzulás mélyen megsebzi gyermekeik szívét és életét. A gyerekek sokszor elrejtőznek, hogy egyedül sírjanak… Fontos, hogy jól megértsük ezt! A férj és a feleség egy test. Gyermekeik pedig test a testükből. Ha csak arra gondolunk, milyen szigorúan figyelmezteti Jézus a felnőtteket, hogy ne botránkoztassák meg a kicsinyeket – hallottuk az evangéliumi szakaszt (vö. Mt 18,6) –, jobban megérthetjük arról a súlyos felelősségről mondott szavát is, hogy őriznünk kell a házastársi köteléket, mely kezdetet ad az emberi családnak (vö. Mt 19,6–9). Onnantól kezdve, hogy a férfi és a nő egy testté lettek, az apa és anya közötti minden seb és elhagyás húsbavágóan kihat gyermekeik életére.
Igaz, hogy vannak esetek, amikor a válás elkerülhetetlen. Megeshet, hogy erkölcsileg egyenesen szükségessé válik, amikor arról van szó, hogy a gyengébb házasfelet vagy a kisgyermekeket meg kell védeni az erőfölény, az erőszak, a megalázás, a kihasználás, az eltaszítás és a közöny súlyos sérüléseitől.
Hála Istennek, sokan vannak, akik hitük és gyermekeik iránti szeretetük erejével tanúságot tesznek hűségükről egy olyan kötelék mellett, amelyben egykor hittek, bármennyire lehetetlennek tűnik is annak felélesztése. Nem minden elvált érzi azonban ezt a hivatást. Nem mindnyájan ismerik fel az egyedüllétben az Úr hozzájuk intézett felhívását. Vannak körülöttünk nem rendezett kapcsolatban élő, ún. „irreguláris” családok – én nem szeretem ezt a kifejezést –, amelyek kapcsán sok kérdést felteszünk magunknak: Hogyan segítsük őket? Hogyan álljunk melléjük? Hogyan tudjuk kísérni őket, hogy a gyerekek ne váljanak az apa vagy az anya túszaivá?
Kérjünk az Úrtól nagy hitet, hogy Isten szemével lássuk a valóságot, és nagy szeretetet, hogy az ő irgalmas szívével közelítsünk az emberekhez.

ÚRNAPJA
Az Eucharisztia nem a jók jutalma, hanem a gyengék ereje - 2015.
A Szentatya június 4-én este, Krisztus Szent Teste és Vére ünnepén, Úrnapján – az ősi hagyománynak megfelelően – a lateráni bazilikánál mutatott be szentmisét és ott indította, majd a Santa Maria Maggiore-bazilikánál fogadta az eucharisztikus körmenetet. A Vatikáni Rádió tudósítása.
Ferenc pápa homíliájában a napi zsolozsma egyik imádságából kiindulva a bennünket fenyegető megoszlásra és elértéktelenedésre figyelmeztetett, melynek ellenszereként éppen az Eucharisztiát ajánlotta.
 
Jézus az utolsó vacsorán ránk hagyta testét és vérét a kenyér és a bor színében mint végtelen szeretete áldozatának emlékezetét” – kezdte úrnapi beszédét a pápa. Ezzel a kegyelemmel teli „útravalóval” a tanítványok minden szükségeset megkaptak az úton járáshoz a történelem során. Az egyház szüntelenül rácsodálkozik erre a valóságra, szemléli, imádja azt és emlékezik rá, mint az ünnep olvasmányos imaórájának válaszos éneke is: „Ismerjétek fel a kenyérben a testet, amely a kereszten függött, a kehelyben a vért, amely oldalából ömlött. Vegyétek tehát, és egyétek Krisztus testét, vegyétek, és igyátok az ő vérét. Ti most már Krisztus tagjai vagytok. Vegyétek magatokhoz az egység kötelékét, nehogy szétszakadjatok; igyátok üdvösségetek drága bérét, nehogy értéktelenné váljatok. Ti most már Krisztus tagjai vagytok.”
„Veszély van? Fenyegetés?” – tette fel a kérdést a pápa és a liturgia által ajánlott két kulcskifejezéshez fűzte gondolatait, amelyek: megoszlás és elértéktelenedés. Akkor leszünk megosztottak, amikor nem engedelmeskedünk az Úr Szavának, amikor nem éljük a testvériséget egymás között, amikor az első helyekért versengünk, mint a törtetők, amikor nincs bátorságunk tanúságot tenni a szeretetről és amikor nem nyújtunk reményt. Így tényleg megoszlunk. Az Eucharisztia ellenben nem engedi meg, hogy szétszakadjunk, mert éppen a közösség köteléke, a szövetség beteljesülése, Krisztus szeretetének élő jele. A szentáldozás révén ebbe az útba kapcsolódunk bele. „Krisztus köztünk van, a szeretet ereje győzzön le minden szakadást, és egyidejűleg legyünk egységben a legszegényebbel és a gyengével is” – mondta a pápa.
 
A keresztényeket fenyegető másik veszély az elértéktelenedés, amikor felvizezzük a keresztény méltóságunkat. Akkor történik meg ez, amikor ránk tapad korunk bálványimádása: a látszat, a megjelenés, a fogyasztás, az én központi szerepe, a versenyzői szellem, a győztes arrogáns magatartása, annak az el nem fogadása, hogy hibázhatunk és hogy szükséget szenvedhetünk. „Mindez elértéktelenít bennünket és középszerű, langyos kereszténnyé tesz” – hangsúlyozta a Szentatya.
„Jézus a megtisztulásunkért a vérét hullatta és megtisztított bennünket. Hogy értéktelenné ne váljunk, igyunk az ő forrásából, akkor megtapasztalhatjuk a kegyelem átalakító erejét, s jóllehet bűnösök maradunk, de Krisztus vére megtisztít bennünket minden vétkünktől, helyreállítja a méltóságunkat, megszabadít a korrupciótól” – fűzte hozzá a pápa.
„Így az Eucharisztia megvalósítja a szövetséget, amely megszentel, megtisztít és egyesít minket egy csodás közösségben az Istennel. Így tanuljuk meg, hogy az Eucharisztia nem a jók jutalma, hanem a gyengék és bűnösök ereje. Megbocsátás és útravaló, mely segíti az úton járásunkat” – mutatott rá.
„Ma, Úrnapján nemcsak az Úr ünnepét tartjuk, miközben városunk utcáin imádjuk és dicsérjük. A körmenet az elismerésünket fejezi ki azért az útért, amelyet Isten tett meg értünk, amikor bejárta velünk a szegénységünk pusztaságait” – figyelmeztetett Ferenc pápa.
A körmenet során közösségben érezzük magunkat azokkal, akik szabadság híján nem fejezhetik ki az Úr Jézusban való hitüket – folytatta a pápa.  – Velük egyesülve énekeljünk velük, imádkozzunk velük együtt. A szívünkben tiszteljük meg azokat a testvéreinket, akik életüket adták a Krisztus iránti hűségből. És ne feledjük: hogy megoszlás ne legyen köztünk, együk az egység kötelékét; és hogy értéktelenné ne váljunk, igyuk a megváltásunk árát!”

Máj. 27. JEGYESSÉG
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatom a családról szóló katekézisek sorát: ma a jegyességről szeretnék beszélni. A jegyességnek – az olasz fidanzamento szóból ki is halljuk –, a bizalomhoz (fiducia), a bizalmas kapcsolathoz (confidenza), a megbízhatósághoz (affidabilità) van köze. Bizalom abban a hivatásban, amelyet Isten ad, hiszen a házasság mindenekelőtt Isten hívásának a felfedezése. Nyilvánvalóan gyönyörű dolog, hogy ma a fiatalok a kölcsönös szeretet alapján dönthetnek arról, kivel házasodjanak össze. De éppen a kapcsolat szabadsága követeli meg a döntés tudatos kiegyensúlyozottságát. A házasságkötés nem pusztán megegyezés a kettejük közötti vonzalom, az érzelmek, az adott pillanat vagy egy rövidebb időszak alapján…, végig kell járniuk egy utat!
A jegyesség – másképpen fogalmazva – olyan időszak, amikor a két személynek alapos munkát kell végezniük szeretetükön, közös, egymással megosztott, mélyreható munkát. Felfedezik egymást lépésről lépésre: vagyis a férfi „kitanulja” a nőt azáltal, hogy kitanulja ezt a konkrét nőt, a menyasszonyát; a nő pedig „kitanulja” a férfit azáltal, hogy kitanulja ezt a konkrét férfit, a vőlegényét. Ne becsüljük alá e tanulási folyamat jelentőségét: ez egy szép feladat, és maga a szeretet kívánja meg, amely nem csupán felhőtlen boldogság, vagy elragadó érzelem. 
A Szentírás úgy beszél az egész teremtésről, mint Isten szeretetének alapos munkájáról. A Teremtés könyve azt írja: „És Isten látta, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó.” (Ter 1,31) Isten csak a végén „pihen meg”. Ebből a képből megértjük, hogy Isten szeretete, mely elindítja a világot, nem egy hirtelenjében meghozott döntés volt. Nem! Hanem egy belevaló munka! Isten szeretete megteremtette a visszavonhatatlan, szilárd és tartósnak szánt szövetség konkrét feltételeit.
A férfi és nő közötti szeretetszövetség, mely egész életre szól, nem rögtönözhető, nem lehet egyik napról a másikra megkötni. Nincs expresszházasság: muszáj dolgozni a szereteten, muszáj fejlődni. A férfi és nő közötti szeretetszövetséget tanulni és csiszolni kell. Hadd mondjam azt, hogy ez kézművesszövetség. A két életet eggyé kell gyúrni, ez egyfajta csoda is, a szabadság és a szív csodája, mely a hitre bízza magát. Talán többet kellene tennünk ezen a téren, mert „érzelmi koordinátáink” összegabalyodtak. Aki mindent és rögtön akar, az mindent és rögtön elenged az első felmerülő nehézség láttán (vagy az első alkalommal). Nem remélhető, hogy kialakul az önátadáson alapuló bizalom és hűség, ha inkább az a magatartás kerekedik felül, hogy a szerelmet lelki-testi jólétünk egyfajta kiegészítőjeként fogyasszuk. A szerelem nem ez! A jegyesség a két személy azon akaratát hangsúlyozza, hogy szeretnének közösen megőrizni valamit, amit sosem lehet megvenni vagy eladni, sosem szabad elárulni vagy elhagyni semmilyen kecsegtető ajánlatért sem.
Isten is, amikor a néppel kötött szövetségről beszél, időnként a jegyesség képét használja. Jeremiás könyvében, amikor a tőle eltávolodott néphez beszél, emlékezteti arra az időszakra, amikor a nép még Isten „menyasszonya” volt. Ezt mondja: „Még emlékszem ifjúkorod hűségére, jegyességed idejének szeretetére”. (Jer 2,2) És Isten végigjárta a jegyesség idejét. Aztán egy ígéretet is tesz, hallottuk ezt a kihallgatás elején, Ozeás könyvében: „Feleségem leszel örökre, feleségül veszlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Feleségül veszlek hűséggel, hogy megismerd az Urat”. ( Oz 2,21–22) Hosszú az út, amelyet az Úr jegyben végig jár népével. Végül Isten feleségül veszi népét Jézus Krisztusban: Jézusban feleségül veszi az egyházat. Isten népe Jézusnak a felesége. De addig milyen hosszú utat kellett meg tenni!
Nektek, olaszoknak, van egy csodálatos irodalmi művetek a jegyességről [Manzoni: Jegyesek]. A fiataloknak mindenképpen ismerniük kell, el kell olvasniuk! Mestermű ez, amely két jegyes történetét beszéli el, akiknek rengeteg nehézséggel kellett szembenézniük, komoly fájdalmakon kellett végigmenniük, míg elérkeztek az út végéhez, a házasságkötéshez. Ne hanyagoljátok el ezt a jegyességről szóló mesterművet, amelyet az olasz irodalom kínál nektek. Haladjatok előre, olvassátok el, és meglátjátok ezeknek a jegyeseknek a szépségét, a szenvedését, de a hűségét is!
Az egyház – a maga bölcsességével – megőrzi a különbségtételt a között, hogy valaki jegyben jár vagy házas-e – nem ugyanaz a kettő! –, éppen a megbizonyosodás kényes és alapos feladata miatt. Semmiképpen se kezeljük könnyelműen az egyháznak ezt a bölcs tanítását, mely a boldogan élő házasok szeretettapasztalatából is táplálkozik. A test erős szimbólumai maguknál tartják a lélek kulcsait: nem vehetjük könnyelműen a testi kapcsolatokat, hiszen tartós sebet ejthetnek a lelken (vö. 1Kor 6,15–20).
Nyilvánvalóan a mai kultúra és társadalom meglehetősen közömbössé vált ennek az átmenetnek a finomságával és komolyságával szemben. Másfelől nem mondhatjuk, hogy nagylelkűen bánna azokkal a fiatalokkal, akiknek komoly szándékuk a családalapítás és a gyermekvállalás. Mi több, inkább ezernyi – gondolkodást és gyakorlatot érintő – akadályt támaszt. A jegyesség az élet egyik végigjárandó érlelődési szakasza, ahogyan a gyümölcsnek is meg kell érnie, végig kell mennie a szeretetben való éretté válás útján, mígnem elérkezik a házasságkötés ideje.
A jegyesoktatás különleges alkalma a házasságra való felkészülésnek. Látjuk, hogy sok olyan jegyespár van, akik szinte akaratuk ellenére esnek be a jegyesoktatási kurzusra – „Jaj, ezek a papok köteleznek minket, hogy oktatáson vegyünk részt? De minek? Tudunk mi már mindent!” –, és így kelletlenül kezdik el. Igen ám, de később hálásak és megelégedettek, mert voltaképpen a jegyesoktatáson találtak alkalmat arra – és gyakran ez az egyetlen alkalom! –, hogy komolyan végiggondolják tapasztalatukat. Bizony vannak párok, akik már régóta együtt járnak, mély intim kapcsolatban vannak, talán együtt is élnek, de igazából nem ismerik egymást. Furcsának tetszhet, de a tapasztalat ezt mutatja. Ezért itt az ideje, hogy újraértékeljük a jegyességet mint egymás kölcsönös megismerésének és a közös életterv kialakításának időszakát. A házasságra való felkészülés időszakát ebből a szemszögből kell néznünk, és fel kell használnunk a keresztény házaspárok egyszerű, de jelentős tapasztalatát is.
Ezen a téren is azt kell előtérbe helyezni, ami lényeges: a Szentírást, közösen, tudatosan újra fel kell fedezni; az imádságot, a liturgikus imádságot, de az „otthoni”, családban megélendő imádságot is; a szentségeket, a szentségi életet, a gyónást, az áldozást, melyben az Úr lakást vesz a jegyesekben és felkészíti őket arra, hogy valóban „Krisztus kegyelmével” fogadják el egymást; végezetül a szegényekkel és rászorulókkal való testvéri kapcsolatot, akik józan életvitelre és osztozásra késztetnek minket. Azok a jegyesek, akik minderre törekszenek, mindketten növekszenek, és egy nagyon szép házasságkötési szertartásra fognak készülni, amelyet nem világias szempontok, hanem keresztény szempontok alapján szerveznek meg.
Gondoljunk csak Istennek azokra az imént hallott szavaira, amelyeket népének mond, mint vőlegény a menyasszonyának: „Feleségem leszel örökre, feleségül veszlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Feleségül veszlek hűséggel, hogy megismerd az Urat”. (Oz 2,21–22) Minden jegyespár gondoljon erre, és mondjátok egymásnak: „Feleségem leszel, férjem leszel!” Ki kell várni azt a pillanatot, majd eljön az ideje, szépen végig kell járni az utat, meg kell érlelni a kapcsolatot. A lépéseket nem lehet megspórolni. Az éretté válás így megy végbe: lépésről lépésre.
A jegyesség időszaka valóban a felkészülés időszaka, de mire is? A meglepetésre! Azoknak a lelki ajándékoknak a meglepetésére, amelyekkel az Úr gazdagítja – az egyházon keresztül – az új családot, amely kész arra, hogy Isten áldásában éljen.
Most arra hívlak titeket, hogy imádkozzunk a Názáreti Szent Családhoz: Jézushoz, Józsefhez és Máriához. Imádkozzunk azért, hogy a családok végigjárják a felkészülésnek ezt az útját, imádkozzunk a jegyesekért. Kérjük Máriát mindannyian közösen, mondjunk el egy üdvözlégyet minden jegyespárért, hogy meg tudják érteni a házassághoz vezető útnak ezt a szépségét. [Üdvöz légy, Mária…] A téren lévő jegyeseknek pedig ezt mondom: Legyen szép utatok a jegyességben!

Máj. 21.
Itt az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből! - 2015
Ferenc pápa a családról szóló katekézisét folytatva a családon belüli nevelés másra átruházhatatlan feladatáról elmélkedett a Szent Péter téren tartott szerdai általános kihallgatás keretében május 20-án.
Ma, kedves testvéreim, mivel láttam, hogy sokan családostul vagytok jelen, szeretnélek így köszönteni titeket: Isten hozott minden családot, jó napot minden családnak!
Folytatjuk a családról szóló katekézisek sorát. Ma a család egyik lényegi jellemzőjéről, vagyis arról az alapvető feladatáról lesz szó, hogy nevelje a gyermekeket, hogy azok felnőjenek az önmagukért és másokért vállalt felelősségben.
Nagyon szép az, amit az imént hallottunk Szent Pál apostoltól: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék” (Kol 3,20–21). Ez bölcs szabály: úgy kell nevelni a gyermekeket, hogy hallgassanak szüleikre, engedelmeskedjenek szüleiknek, akik viszont nem parancsolgathatnak visszatetsző módon, hogy ne keserítsék meg gyermekeiket. A gyermekeknek ugyanis úgy kell növekedniük, hogy ne kedvetlenedjenek el, lépésről lépésre. Ha ti, szülők azt mondjátok gyermekeiteknek: „Menjünk fel azon a lépcsőn”, és kézen fogjátok őket, és lépésről lépésre felsegítitek, az rendben van. Ha viszont azt mondjátok: „Menj fel!” – „De nem bírok!” – „Menj már!” – nos, ezt hívják a gyermekek elkedvetlenítésének és megkeserítésének: ha olyasmit kértek tőlük, amire nem képesek. Ezért a szülők és gyermekeik közötti kapcsolatban bölcsességnek, nagy egyensúlynak kell lennie. Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek, ez tetszik Istennek. Szülők, ne keserítsétek meg gyermekeiteket azáltal, hogy olyasmit kértek, amire képtelenek. Úgy kell velük törődni, hogy felnőjenek az önmagukért és másokért vállalt felelősségben.
Az, hogy a nevelés a család egyik lényegi feladata, magától értődő kijelentésnek tetszhet, de manapság sem hiányoznak a nehézségek. Nehéz a nevelés azoknak a szülőknek, akik csak este látják gyermekeiket, amikor fáradtan hazaérkeznek a munkából. Már akinek egyáltalán van munkája! Ez még nehezebb az elvált szülők számára, akiknek élethelyzete is megnehezíti a nevelést. Szegénykék, nehezen jöttek ki egymással, elváltak. Nagyon sokszor túsznak használják a gyermeket: az apa rosszakat mond neki az anyjáról, az anya rosszakat mond neki az apjáról, és ez nagyon ártalmas. Én viszont azt mondom az elvált szülőknek: soha, de soha ne használjátok túsznak gyermekeiteket! Ti elváltatok, sokféle nehézség és ok miatt, az élettől ezt a megpróbáltatást kaptátok, de ne gyermekeiteknek kelljen a válás súlyát hordozniuk! Ne használjátok túszként a házasfél felé: azt hallva kell felnőniük, hogy az anya jókat mond az apjukról, még ha nincsenek is együtt, és az apa jókat mond az anyjukról. Az elvált szülők esetében ez nagyon fontos, igaz, nagyon nehéz is, de meg lehet tenni.
De mindenekelőtt azt a kérdést tegyük fel: hogyan neveljünk? Milyen örökségünk van, amelyet át kell adnunk gyermekeinknek?
A legkülönfélébb „kritikus” értelmiségiek ezer módon elhallgattatták a szülőket, hogy megvédjék a fiatal nemzedékeket a családi nevelés – valódi vagy vélt – káraitól. Megvádolták a családot – többek közt – tekintélyelvűséggel, túlzott védelmezéssel, konformizmussal, konfliktusokhoz vezető érzelmi nyomásgyakorlással.
Egyfelől ténylegesen szakadás támadt a család és a társadalom, a család és az iskola között. A nevelési szövetség mára felbomlott. A társadalom és a család közötti nevelési szövetség azért került válságba, mert a kölcsönös bizalom megrendült. Sokféle tünete van ennek. Az iskolában például megromlott a szülők és a tanárok közötti kapcsolat. Olykor feszültségek és kölcsönös bizalmatlanság figyelhető meg, ennek levét pedig természetesen a gyermekek isszák meg.
Másfelől megszaporodtak az úgynevezett „szakértők”, akik átvették a szülők helyét a nevelés legbensőbb területein is. Az érzelmi életről, a személyiségről és annak fejlődéséről, a jogokról és kötelességekről a „szakértők” mindent tudnak: célokat, motivációkat, technikákat. A szülőknek pedig csak az a feladatuk, hogy meghallgassák őket, tanuljanak tőlük és megfeleljenek nekik. Megfosztva szerepüktől gyakran túlságosan is aggályossá válnak, kisajátítják gyermekeiket olyannyira, hogy sosem fegyelmezik őket: „Nem szabad fegyelmezned a gyereked!” Egyre inkább „szakemberekre” bízzák őket, életük legkényesebb és legszemélyesebb dolgaiban is, maguk pedig, egyedül, sarokba vonulnak. Így manapság az a veszély fenyegeti a szülőket, hogy kizárják magukat gyermekeik életéből. Ez súlyos baj! Gyakoriak az ilyen esetek. Nem mondom, hogy mindig ez a helyzet, de előfordul.
A tanító néni az iskolában leszidja a gyereket, és üzen a szülőknek. Hadd meséljek el egy esetet saját életemből. Amikor negyedik elemista voltam, egyszer egy csúnya szót mondtam a tanító nénire, ő pedig, egy kiváló asszony, hívatta anyukámat. Anyukám másnap elment, négyszemközt megbeszélték a dolgot, utána pedig behívtak engem is. Ott a tanító néni előtt anyukám elmagyarázta, hogy csúnya dolog volt, amit csináltam, s nem lett volna szabad. De ezt oly nagy szeretettel tette anyukám, és azt is kérte, hogy kérjek bocsánatot ott rögtön a tanító nénitől. Bocsánatot kértem, és örültem, mert azt mondtam magamban: „Na, ezt megúsztam!” Igen ám, de az csak az első fejezet volt. Amikor hazaértem, jött a második fejezet is… Képzeljétek csak el, ha a tanító néni manapság ilyesmit tenne! Mi történne? Másnap a szülők mindketten vagy csak egyikük már ott is lennének az iskolában, és leszidnák a tanítót, mert hiszen a „szakértők” megmondták, hogy a gyereket nem szabad így leszidni. Megváltoztak az idők! De a szülőknek nem szabad kizárni magukat gyermekeik neveléséből!
Nyilvánvalóan helytelen ez a hozzáállás: nem harmonikus, nem dialogikus, ehelyett arra kell törekedni, hogy a család és a nevelés világának más szereplői, az iskola, az edzések… együttműködjenek egymással, és ne egymás ellenében működjenek.
Hogyan jutottunk ide? Kétségtelen, hogy a szülőknek, vagy jobban mondva, bizonyos nevelési modelleknek a múltban megvoltak a maguk hiányosságai. Ez kétségtelen. De az is igaz, hogy vannak olyan hibák, amelyeket csak a szülőknek van joguk elkövetni, hogy utána azokat helyre is hozhassák oly módon, ahogy rajtuk kívül senki sem képes. Azt is tudjuk továbbá, hogy az élet fukar kézzel bánik velünk: nincs idő a beszélgetésre, a gondolkodásra, egymással való szembenézésre. Sok szülőt „elrabolt” a munka – „Apának, anyának dolgoznia kell!” – és más elfoglaltságok, zavarban vannak gyermekeik új igényeivel és a mai világ bonyolultságával szemben – amely sajnos ilyen, és ilyennek kell elfogadnunk –, és a hibázástól való félelem miatt lebénulva érzik magukat. A probléma azonban nemcsak az, hogy nem beszélgetnek gyermekeikkel. Sőt, a felszínes csevegés nem teszi lehetővé, hogy valódi találkozás jöjjön létre az értelem és a szív szintjén. Inkább azt kérdezzük meg: Igyekszünk-e megérteni, „hol” vannak valójában gyermekeink életútjukon? Hol van a lelkük, tudjuk? És főként: tudni akarjuk? Meg vagyunk-e győződve arról, hogy ők voltaképpen nem mást várnak tőlünk?
A keresztény közösségeknek az a feladata, hogy segítséget nyújtsanak a családoknak nevelői küldetésükben, és ezt mindenekelőtt Isten igéjének fényével tegyék. Pál apostol emlékeztet bennünket a szülők és a gyermekek kölcsönös kötelességére: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék” (Kol 3,20–21). Mindennek a szeretet az alapja, amelyet Isten ad nekünk, az a szeretet, amely „nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. […] Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,5.7). Még a legjobb családokban is szükség van arra, hogy elviseljék egymást, sok türelem kell hozzá! De ilyen az élet! Az életet nem laboratóriumban, hanem a való világban éljük. Maga Jézus is végigjárta a családon belüli nevelés állomásait.
Ebben az esetben is Krisztus szeretetének kegyelme beteljesíti azt, ami bele van írva az emberi természetbe. Mily sok gyönyörű példáját látjuk az emberi bölcsességgel teli keresztény szülőknek! Ők megmutatják, hogy a jó családi nevelés az emberiség tartóoszlopa. A jó családi nevelés társadalmi kisugárzása olyan erőforrás, amely hozzájárulhat a kevésbé szerencsés gyermekeknek jutott űrök, sebek, anya- és apahiány begyógyításához. Ez a kisugárzás valódi csodákra képes, és az egyházban nap mint nap megtörténnek ezek a csodák!
Kívánom, hogy az Úr adja meg a keresztény családoknak a küldetésükhöz szükséges hitet, szabadságot és bátorságot. Ha a családi nevelés újra megtalálja a főszereplőként való működés büszkeségét, sok minden jóra fordul a bizonytalan szülők és a csalódott gyermekek számára egyaránt. Itt az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből – mert száműzték önmagukat gyermekeik neveléséből –, és ismét felvállalják nevelői szerepüket. Reméljük, hogy az Úr megadja a szülőknek ezt a kegyelmet: azt, hogy nem száműzik magukat gyermekeik neveléséből. Nevelői feladatukat pedig egyedül szeretettel, gyengédséggel és türelemmel tudják teljesíteni!

Máj. 21. EGYSÉG
Jézus azért imádkozik erősen, hogy az egyház egységes legyen, és hogy a keresztények egyek legyenek, miként Jézus az Atyjával. A nagy kísértés mellett pedig ne engedjenek a másik „atyának”, vagyis a hazugságnak és a megosztottságnak. Ferenc pápa szentbeszédében felidézte az utolsó vacsora légkörét, és a hívek elé tárta Krisztus mély értelmű szavait, amelyeket az apostolokhoz intéz, mielőtt átadná magát a szenvedésnek.
 
Vigasztaló, hogy Jézus azt mondja az Atyának: nemcsak tanítványaiért akar imádkozni, hanem azokért is, akik az ő szavuk által fognak hinni Őbenne. Olyan mondat ez, amelyet sokszor hallottunk, és amelyre Ferenc pápa újra felhívja figyelmünket: „Talán nem figyelünk oda eléggé ezekre a szavakra: Jézus imádkozott értem! Ez bizalom forrása: Ő imádkozik értem, imádkozott értem… Elképzelem – de csak egy alakot –, ahogy Jézus az Atya előtt áll az égben. Így történik: imádkozik értünk, imádkozik értem. És mit lát az Atya? A sebeket, az árat. Azt az árat, amelyet értünk fizetett. Jézus imádkozik értem a sebeivel, sebesült szívével, és továbbra is imádkozni fog.”
Jézus népe egységéért, az egyházért imádkozik. De tudja, hogy a világ lelkülete a megosztottság, a háborúk, az irigység, a féltékenység lelkülete, amely a családokban, még a szerzetesi családokban is, az egyházmegyékben és az egész egyházban felüti fejét: ez egy nagy kísértés. Ez vezet a pletykához, a másik megbélyegzéséhez. Olyan magatartásformák ezek, amelyeket ez az ima szeretne elűzni – magyarázta a pápa.
 
Egynek kell lennünk, mindnyájan egynek, ahogy Jézus és az Atya is egyek. És éppen ebben áll a kihívás minden keresztény számára: nem szabad teret engedni köztünk a megosztottságnak, nem szabad hagyni, hogy a megosztottság lelke, a hazugság atyja belénk bújjon. Mindig az egységet kell keresni. Mindenki olyan, amilyen, de igyekszik egységben élni. Jézus megbocsátott neked? Megbocsát mindannyiunknak. Jézus azért imádkozik, hogy egyek legyünk, mindnyájan egyek legyünk. És az egyháznak oly nagy szüksége van az egység imájára.”
 
Ferenc pápa ekkor tréfásan megjegyezte: nem létezik ragasztóval összetartott egyház, mert az egység, amelyet Jézus kér, Isten kegyelme, és harcolni kell érte a földön. Teret kell engednünk a Szentléleknek, hogy átalakítson bennünket, amint a Fiú az Atyában van, egységben.
„Egy másik tanács, amit Jézus adott a búcsú napjaiban, hogy maradjunk meg Őbenne: »Maradjatok énbennem.« És kéri ezt a kegyelmet, hogy mindannyian Őbenne maradjunk. És itt meg is indokolja, világosan elmondja miért: »Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok.« (vö. Jn 17,20–26). Vagyis, hogy maradjanak ott, velem. Jézusban maradni ebben a világban végül odavezet, hogy vele maradunk, »hogy lássuk dicsőségét«” – fejezte be csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Máj. 13.
A családi élet alapszavai: Megengeded? Köszönöm! Bocsáss meg!
A Szentatya május 13-án a házasságon és a családon belüli boldog együttélés kulcsfogalmairól, elengedhetetlen magatartásformáiról elmélkedett a Szent Péter téren tartott szerdai általános kihallgatás keretében.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai katekézis egyfajta bejárati ajtóként szolgál az ezután következő megfontolásokhoz a családi életről,  annak valós problémáiról, időszakairól, történéseiről. Erre a bejárati ajtóra az a három szó van felírva, amelyekről már többször is beszéltem itt, a téren. Erről a három szóról van szó: Megengeded? Köszönöm! Bocsáss meg! Ezek a szavak nyitják meg ugyanis az utat afelé, hogy a családban jól és békésen tudjunk élni. Egyszerű szavak, de mégsem olyan egyszerű a megvalósításuk! Nagy erőt rejtenek magukban: segítenek megőrizni az otthont, még ha ezernyi nehézséggel és feladattal kell is megbirkózni, ám ha hiányzanak, repedések keletkeznek a falon, melyek akár az egész házat is romba dönthetik.
Általában a „jólneveltséghez” tartozó szavakként értjük őket. Elfogadom, egy jól nevelt ember engedélyt kér, köszönetet mond, és bocsánatot kér, ha hibázik. Ez így van rendjén, nagyon fontos, hogy mindenki jó nevelést kapjon. Egy tekintélyes püspöknek, Szalézi Szent Ferencnek volt a szavajárása: „A jólneveltség már fél életszentség.” Vigyázzunk azonban, mert a történelem folyamán a jó modorból származó formalizmusnak is tanúi lehettünk, amely lelki ürességet és mások iránti közönyt rejtő álarc lehet. Szokás mondani: „Jó modor mögött rossz viselkedés rejtőzik.” A vallás sem mentes ettől a veszélytől, amely a szabályok formális betartását spirituális világiasságba süllyesztheti. A Jézust megkísértő sátán is jó modorral lép fel – igazi úrként, lovagként viselkedik –, és idézi a Szentírást, mintha teológus lenne. Stílusa korrektnek tűnik, szándéka azonban az, hogy letérítsen az istenszeretet igazságának útjáról. Mi azonban a jólneveltséget a maga hiteles formájában értjük, amelyben a jó érintkezési stílus mélyen a jó iránti szeretetbe és a másik iránti tiszteletbe gyökerezik. A család az egymás iránti szeretetnek ebből a finomságából él.
Nézzük tehát az első szót: Megengeded? Amikor odafigyelünk arra, hogy azt is kedvesen kérjük, amiről úgy véljük, akár követelhetjük is, akkor jelentős támogatást nyújtunk a házas és családi együttélés szellemének. Ahhoz, hogy belépjünk a másik életébe, még ha az a mi életünk részét képezi is, tapintatra van szükségünk, olyan nem lehengerlő magatartásmódra, amely táplálja a bizalmat és a tiszteletet. A bizalmas kapcsolat tehát önmagában nem jogosít fel arra, hogy mindent adottnak vegyünk. Minél bensőségesebb és mélyebb a szeretet, annál inkább megköveteli a másik szabadságának tiszteletben tartását, valamint a képességet annak kivárására, hogy a másik megnyissa szívének ajtaját. Emlékezzünk csak Jézus szavára a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, ahhoz bemegyek, vele étkezem, ő meg velem” (3,20). Tehát az Úr Jézus is engedélyt kér, hogy bemehessen! Ezt ne felejtsük! Mielőtt megtennénk valamit a családban, kérdezzük meg: „Megengeded? Mit szólsz hozzá? Jónak látod?” Igen, ez a jól neveltség nyelvezete, de tele szeretettel! Ez igencsak hasznára van a családoknak!
A második szó a „köszönöm”. Időnként azt gondolhatná az ember, hogy a rossz modor és a durva szavak civilizációja van kialakulóban, mintha csak ez jelentené az emancipációt. Nyilvánosan is hányszor vagyunk ennek tanúi?! A kedvességet és köszönetmondást a gyengeség jelének tartják, mi több, ezek még bizalmatlanságot is kelthetnek. Ezzel a tendenciával már a család ölén szembe kell szállni. Tántoríthatatlanul a hálára és mások elismerésére kell nevelnünk: a személy méltósága és a társadalmi igazságosság is itt kezdődik. Ha a családi élet elhanyagolja ezt a stílust, akkor a társadalmi élet is elveszíti. A hála pedig egy hívő ember számára hitének lényegéhez tartozik: az a keresztény, aki nem tud köszönetet mondani, az elveszítette Isten nyelvét. Ez csúnya dolog! Emlékezzünk csak Jézus kérdésére, amikor meggyógyított tíz leprást, de utána csak egy jött vissza közülük köszönetet mondani (vö. Lk 17,18). Egyszer egy idős, bölcs, jóságos, egyszerű ember azt mondta nekem, de az igazán istenhívő, az élet iskoláját megjárt ember bölcsességével: „A hála olyan növény, amely csak a nemes lelkek földjén terem.” A léleknek a nemessége, Istennek a lélekben működő kegyelme indít minket a hálaadásra. A köszönetmondás a nemes lélek virága. Milyen gyönyörű ez!
A harmadik szó a „bocsáss meg”. Nehéz szó, nyilván, mégis oly nagy szükségünk van rá. Amikor hiányzik, a kis repedések kitágulnak – akaratunk ellenére is –, és mély árkokká válnak. Nem véletlen, hogy a miatyánkban, a Jézus által tanított imában, amely egybegyűjti az élet számára alapvető kéréseket, ezt találjuk: „Engedd el tartozásunkat, ahogyan mi is elengedjük mások tartozását” (Mt 6,12) Ha elismerjük hiányosságainkat, ha vágyunk arra, hogy megadjuk az elmaradt tiszteletet, őszinteséget és szeretetet, az méltóvá tesz minket a megbocsátásra. Abban a házban, ahol nem kérnek bocsánatot, elkezd fogyni a levegő és megposhad a víz. Sok érzelmi sérülés, sok fájdalom a családokban azzal kezdődik, hogy elvész ez az értékes szó: „Bocsáss meg!” A házaséletben sokszor van veszekedés…, tányérok is repkednek, de hadd adjak egy tanácsot: soha ne érjen véget a nap kibékülés nélkül!
Értsétek meg: veszekedtetek, férj és feleség? Gyerekek a szülőkkel? Durván veszekedtetek? Ez nem jó, de nem ez az igazi probléma! A probléma az, ha még másnap is ez az érzelem tölt el titeket. Épp ezért sose fejezzétek be úgy a napot, hogy nem békültetek ki egymással a családban. Hogyan béküljek ki? Talán letérdeljek? Nem! Csak egy apró gesztusra van szükség, és visszatér a családi összhang. Elég egy szavak nélküli simogatás. De sose fejezzétek be úgy a napot a családban, hogy nem békültök ki egymással! Értitek? Nem egyszerű, de meg kell tenni. Így az élet szebbé válik. Egy apró gesztus is elegendő!
A családi életnek ez a három kulcsfogalma mind egyszerű, s talán elsőre meg is mosolyogtatnak. Ha azonban elfelejtjük őket, nem lesz többé min mosolyogni, nem igaz? A gyermeknevelésben talán túlságosan is elhanyagoljuk ezeket a szavakat. Az Úr segítsen minket, hogy ismét a helyükre kerüljenek: a szívünkben, az otthonunkban és a társadalmi együttélésben. Ezek ugyanis épp azok a szavak, amelyek a belépést jelentik a családon belüli szeretet megélésébe.

Máj. 10. Ferenc pápa üzenete a tömegtájékoztatás 49. világnapjára
Adjuk hírül, hogy a család az önzetlen szeretetben való találkozás kiemelkedő helyszíne! 
 
A család a központi témája az Egyház elmélyült reflexiójának és annak a szinódusi folyamatnak, amelynek során a nemrég lezajlott rendkívüli és a következő októberre egybehívott rendes ülésen kerül napirendre. Ebben az összefüggésben célszerűnek tartottam, hogy a következő Tömegtájékoztatási Világnap témája a családhoz kapcsolódjon. A család egyébként az első hely, ahol kommunikálni tanulunk. Ha visszatérünk ehhez a kiindulóponthoz, ez segíthet bennünket egyrészt abban, hogy kommunikációnk hitelesebb és emberibb legyen, másrészt abban is, hogy egy új nézőpontból tekintsünk a családra.
Ihletet meríthetünk abból az evangéliumi jelenetből, amikor Mária meglátogatja Erzsébetet (Lk 1,39-56). „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: ’Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!’ ” (Lk 1,41-42).
Először is azt mutatja meg számunkra ez az epizód, hogy a kommunikáció olyan párbeszéd, amelyet átsző a testbeszéd. Mária köszöntésére ugyanis az első választ a gyermek adja meg, amikor örömében felujjong Erzsébet méhében. A találkozás miatti örömteli felujjongás bizonyos értelemben véve minden más kommunikáció őstípusa és szimbóluma, amelyet már világra jöttünk előtt elsajátítunk. A nekünk otthont adó anyaméh a kommunikáció első „iskolája”, ahol a meghallgatás és a testi kapcsolat a párbeszéd formája; ahol elkezdjük megismerni a kinti világot egy védett környezetben, édesanyánk szívverésének megnyugtató hangját hallva. A kommunikáció terén szerzett első tapasztalatunk ez a bensőséges kapcsolat két különálló lény között: egy ígéretekkel teli találkozás. Ez a tapasztalat mindnyájunk számára közös, hiszen mindannyian édesanyától születtünk.
Világra jöttünk után is bizonyos értelemben egy „anyaméh”-ben maradunk: ez a család. Ez a környezet egymástól különböző, de egymással kapcsolatban álló személyekből áll: a család „az a hely, ahol meg lehet tanulni a különbözőségben való együttélést” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 66). Különböző nemű, különböző nemzedékekhez tartozó személyek állnak itt egymással kommunikációban, mert mindenekelőtt elfogadják egymást, mivel családi viszony köti össze őket. Minél szélesebb ezeknek a kapcsolatoknak a hálója, minél több eltérő korosztály van benne jelen, annál gazdagabb életünk környezete. A kapcsolat jelenti a szó alapját, ez pedig megerősíti a kapcsolatot. A szavakat nem mi találjuk ki; azért használhatjuk, mert ajándékba kapjuk őket. A családban tanuljuk meg az „anyanyelvünket”, vagyis elődeink nyelvét (vö. 2 Mak 7,25.27). A családban válik számunkra világossá, hogy mások is jártak előttünk, akik lehetővé tették számunkra az életet és hogy mi is továbbadhassuk az életet és tehessünk valami szépet és jót. Azért vagyunk képesek adni, mert mi is kaptunk, és az erények e körforgása jelenti a lényegét annak, ahogyan a család kommunikálni képes – általánosabban pedig ez minden kommunikáció paradigmája.
Az minket „megelőző” kapcsolat tapasztalatából fakad, hogy a család az a hely, ahol az imádságot, mint a kommunikáció alapvető formáját továbbadja az ember. Amikor az édesapa és az édesanya elaltatják éppen megszületett gyermekeiket, gyakran Istenre bízzák őket, hogy ő vigyázzon rájuk. Amikor már nagyobb lesznek, együtt mondanak velük egyszerű imádságokat, szeretetben megemlékezve más személyekről is: a nagyszülőkről, más rokonokról, a betegekről és szenvedőkről, mindazokról, akiknek a legnagyobb szükségük van Isten szeretetére. Ezért többségünk a családban tanulta meg a kommunikáció vallásos dimenzióját, amelyet a kereszténységben teljesen átitat a szeretet: Isten szeretete, aki nekünk adja önmagát és az a szeretet, amit mi ajándékozunk mások számára.
A családban olyan személyek élnek együtt, akik nem választották egymást, mégis igen fontosak egymás számára: ezért amikor átöleljük, támogatjuk egymást, odafigyelünk egymásra, megértjük egymás pillantásait és csendjeit, együtt nevetünk és sírunk, ebből a képességből megértjük, mi is valójában a kommunikáció: egymás közelségének felfedezése és ennek építése. Amikor csökkentjük az embereket elválasztó távolságot, elébe megyünk egymásnak, elfogadjuk egymást, ez hálára és örömre ad okot. Mária köszöntéséből és a gyermek felujjongásából fakad Erzsébet áldása, amelyet a gyönyörű Magnificat követ, amelyben Mária dicséri az Isten szeretettel teli tervét vele és népével kapcsolatban. A hittel kimondott „igen”-ből olyan következmények fakadnak, amelyek jóval meghaladnak minket és az egész világra szétáradnak. A „látogatás” azt jelenti, hogy kinyitjuk az ajtókat, nem zárkózunk be saját lakásunkba, kilépünk, elmegyünk a másik emberhez. A család is akkor él és akkor kap levegőt, ha megnyílik önmagán kívülre, és azok a családok, amelyek ezt megteszik, képesek továbbadni az élet és közösség üzenetét, képesek vigaszt és reményt nyújtani a sérültebb családoknak: ők képesek hozzájárulni az Egyház növekedéséhez, amely a családok családja.
A család minden más környezetnél inkább jelenti azt a helyet, ahol a mindennapos életet élve megtapasztaljuk saját korlátainkat és másokét is, az együttélés, kölcsönös megértés kisebb és nagyobb problémáit. Nem létezik tökéletes család, ám nem kell félnünk a tökéletlenségtől, az esendőségtől, még a konfliktusoktól sem: meg kell tanulnunk ezekkel építő módon szembenézni. Ezért válik a család, amelyben a saját korlátokkal és bűnökkel együtt a szeretet uralkodik, a megbocsátás iskolájává. A megbocsátás a kommunikáció egyik dinamikája: azé a kommunikációé, amely megkopik, megszakad, ám a kifejezésre juttatott és elfogadott megbánás révén újraalkotható és növelhető. Az a gyermek, aki a családban megtanulja meghallgatni a többieket, megtanul tisztelettel szólni hozzájuk, kifejezni a saját nézőpontját olyan módon, hogy közben a többiekét nem utasítja el, a társadalomban a párbeszéd és a megbékélés építője lesz.
A korlátok és a kommunikáció kapcsán igen sokat taníthatnak nekünk azok a családok, ahol gyermekek egy vagy több fogyatékossággal élnek. A mozgásszervi, az érzékszervi vagy az értelmi téren meglévő hiány mindig kísértés a bezárkózásra, ám a szülők, a testvérek és más baráti személyek szeretetén keresztül indítássá válhat arra, hogy megnyíljanak, osztozzanak, másokat is bevonva kommunikáljanak, segíthet az iskoláknak, a plébániáknak, az egyesületeknek, hogy befogadóbbakká váljanak mindenki számára és ne zárjanak ki senkit.
Mai világunkban, ahol olyan gyakori az átkozódás, a kibeszélés, a veszekedés, ahol a pletykálkodás megmérgezi emberi környezetünket, a család lehet az iskola, ahol megtanuljuk a kommunikációt mint áldást. Ez ott is így van, ahol elkerülhetetlennek tűnik a gyűlölet és az erőszak, ahol a családokat kőfalak, vagy az előítélet és harag nem kevésbé áthatolhatatlan falai választják el, amikor úgy tűnik, minden jó okunk megvan rá, hogy kimondjuk: „most már elég”. Ilyenkor valóban az átok helyett az áldás, az elutasítás helyett a látogatás, a harc helyett a befogadás az egyetlen mód, hogy megtörjük a rossz spirálját, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy a jó mindig lehetséges, hogy a gyermekeinket a testvériségre neveljük.
Napjainkban a legmodernebb tömegkommunikációs eszközök, amelyek főleg a legfiatalabb nemzedék számára már nélkülözhetetlenek, egyszerre képesek gátolni és segíteni a kommunikációt a családban és a családok között. Akkor válnak akadállyá, ha gátolják az odafigyelést, ha az elszigetelődésre teremtenek alkalmat a fizikai együttléttel szemben, ha megtöltik a csend és a várakozás minden pillanatát és elfeledtetik azt a tényt, hogy „a csend a kommunikáció szerves része, csend nélkül nem léteznek tartalmas szavak” (XVI. Benedek, Üzenet a 46. Tömegkommunikációs Világnapra, 2012. január 24). Ezek az eszközök akkor jelentenek segítséget, ha elősegítik a beszélgetést és a megosztást, a kapcsolattartást a távol lévőkkel, a köszönet kifejezését és a bocsánatkérést, újra és újra lehetővé teszik a találkozást. Ha nap mint nap felfedezzük életünknek ezt az éltető középpontját, a találkozást, mint „élő kezdetet”, akkor képesek leszünk kézben tartani viszonyunkat az új technológiákhoz, és nem azok irányítanak minket. Ezen e téren is a szülők az első nevelők. Ám nem szabad őket magukra hagyni ebben, a keresztény közösség feladata, hogy támogassa őket, hogy képesek legyenek átadni gyermekeiknek a kommunikációs környezet helyes megélését, az emberi személy méltóságának és a közjónak megfelelő módon.
A kihívás, amellyel napjainkban szembe kell néznünk: újra meg kell tanulnunk elbeszélni, nem egyszerűen információt gyártani és fogyasztani. Ugyanis ebbe az irányba hajszolnak bennünket a mai hatalmas és értékes tömegkommunikációs eszközök. Az információ fontos, de nem elégséges, hiszen túl gyakran leegyszerűsít, szembeállítja a különbözőségeket, eltérő látásmódokat, arra szólít fel, hogy az ember ide vagy oda csatlakozzon, ahelyett, hogy segítenék az összkép kialakítását.
Végezetül a család sem olyan téma, amelyről véleményeket kell csupán cserélnünk, nem olyan terep, amelyen ideológiai harcot kellene vívnunk, hanem az a környezet, ahol megtanulunk kommunikálni az emberek közötti közelségben, és olyan alany, amely maga is kommunikál: „kommunikáló közösség”. A család olyan közösség, amely képes az embert elkísérni, képes ünnepelni, képes gyümölcsöt teremni. Ebben az értelemben lehetséges egy olyan látásmódot visszanyerni, amely képes belátni: a család továbbra is hatalmas erőforrás, nem pusztán megoldandó probléma, vagy válságban lévő intézmény. A média olykor hajlik arra, hogy úgy állítsa be a családot, mintha elvont modell volna, amelyet az ember elfogadhat vagy elutasíthat, védhet vagy támadhat – ezzel szemben a család az élet kézzelfogható színtere. Azt érzékeltetik, mintha a család pusztán ideológia volna, amelyet valakik valaki mások ellen vonultatnak fel – pedig ez az a hely, ahol mindnyájan megtanuljuk, mit jelent kommunikálni a kapott és továbbadott szeretetben. Az elbeszélés ezzel szemben azt jelenti, hogy megértjük: életeink szálai összefonódnak egy egységes szőttesbe, a szólamok sokfélék és mindegyik helyettesíthetetlen.
Az a legszebb, nem problémát jelentő, hanem az életben főszerepet játszó család, amelyik képes kommunikálni, s ennek kiindulópontja a tanúságtétel: a férfi és a nő, a szülők és a gyermekek közötti kapcsolat szépsége és gazdagsága. Nem azért küzdünk, hogy a múltat védelmezzük, hanem azért dolgozunk türelemmel és bizakodással, mindazokban a környezetekben, ahol nap, mint nap élünk, hogy a jövőt építsük.
Vatikán, 2015. január 23., Szalézi Szent Ferenc ünnepének előestéjén
Ferenc pápa

Ápr. 1.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Holnap nagycsütörtök. Délután – az „in Coena Domini” [az Úr vacsorájának emlékére bemutatott – a szerk.] szentmisével – megkezdődik Krisztus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti triduuma, amely az egész liturgikus év csúcspontja, de csúcspontja keresztény életünknek is.
A szent három nap az utolsó vacsora emlékének felidézésével kezdődik. Szenvedésének előestéjén Jézus a kenyér és bor alakjában felajánlja testét és vérét az Atyának, apostolainak pedig táplálékul adja azokat, és megparancsolja nekik, hogy örökké folytassák ezt a felajánlást az ő emlékezetére.
A szertartás evangéliuma, mely a lábmosást eleveníti fel, az Eucharisztiának ugyanezt a jelentését fejezi ki, csak más szemszögből. Jézus – mint egy szolga – megmossa Simon Péter és a többi tizenegy apostol lábát (vö. Jn 13,4–5). Ezzel a prófétai tettel kifejezi életének és szenvedésének értelmét, amely nem más, mint az Istennek és a testvéreknek nyújtott szolgálat: „Az emberfia ugyanis nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45).
 
Ez történt a keresztségünkben is, amikor Isten kegyelme lemosta rólunk a bűnt, és Krisztusba öltöztünk (vö. Kol 3,10). Ez történik, valahányszor megünnepeljük az Úr emlékezetét az Eucharisztiában: közösségre lépünk a Szolga-Krisztussal, hogy engedelmeskedjünk parancsának: hogy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket (vö. Jn 13,34; 15,12). Ha úgy járulunk szentáldozáshoz, hogy nem vagyunk őszintén készek megmosni egymás lábát, akkor nem ismerjük fel az Úr testét. Ez tehát Jézus szolgálata, Jézusé, aki teljesen odaadja önmagát.
 
Holnapután a nagypénteki liturgián Krisztus halálának misztériumáról elmélkedünk, és kifejezzük hódolatunkat a kereszt előtt. Életének utolsó pillanataiban, mielőtt Atyjának adná lelkét, Jézus ezt mondja: „Beteljesedett!” [vagy más szóval: „Elvégeztetett!” – a szerk.] (Jn 19,30). Mit jelent Jézusnak ez a szava: „Beteljesedett”? Azt jelenti, hogy az üdvösség műve beteljesedett, hogy az Írások megtalálták teljes beteljesedésüket Krisztus, a feláldozott bárány szeretetében. Önmaga feláldozásával Jézus átalakította a legnagyobb gonoszságot a legnagyobb szeretetté.
 
A századok során éltek olyan férfiak és nők, akik életük tanúságtételével felragyogtatták ennek a tökéletes, teljes és romlatlan szeretetnek egy-egy sugarát. Örömmel emlékezem napjaink egyik hősies tanújára, Andrea Santoro atyára, aki a római egyházmegye papja, Törökországban pedig misszionárius volt. Néhány nappal azelőtt, hogy Trabzonban meggyilkolták, ezt írta: „Azért vagyok itt, hogy együtt éljek ezekkel az emberekkel, és engedjem, hogy Jézus kölcsönvegye testemet… Csak akkor leszünk képesek az üdvösség szolgálatára, ha felajánljuk saját testünket… A világban levő rosszat hordoznunk kell, a fájdalomban osztoznunk kell, felvéve azt önnön testünkbe, egészen, ahogyan Jézus tette.” (A. Polselli: Don Andrea Santoro, le eredità, Città Nuova, Roma, 2008, 31.).
 
Ennek a mi korunkban élt embernek és sok más embernek a példája támogasson minket, hogy Krisztust követve mi is odaadjuk életünket szeretetajándékként testvéreinknek. Ma is sok férfi és nő van, igazi vértanúk, akik odaadják életüket Jézussal együtt, pusztán azzal a szándékkal, hogy megvallják hitüket. Ez egy szolgálat, a vérünk ontását is vállaló keresztény tanúságtétel szolgálata, ezt a szolgálatot végezte el Jézus értünk: megváltott minket végsőkig menő szolgálatával. Ez a jelentése az „elvégeztetett, beteljesedett” szónak. Milyen szép is lesz, amikor életünk végén hibáinkkal, bűneinkkel terhelten, de jótetteinkkel és felebarátaink iránti szeretetünkkel együtt mindnyájan kimondhatjuk majd az Atyának, Jézushoz hasonlóan: „Beteljesedett!” Nem azzal a tökéletességgel, ahogyan ő, hanem csak így, egyszerűen: „Uram, minden tőlem telhetőt megtettem. Beteljesedett!” Amikor kifejezzük hódolatunkat a kereszt előtt, amikor szemléljük Jézust, és gondolunk a szeretetre, a szolgálatra, az életünkre, a keresztény vértanúkra, az is jót tesz nekünk, ha életünk végére is gondolunk. Senki nem tudja közülünk, mikor fog bekövetkezni, de kérhetjük a kegyelmet, hogy elmondhassuk: „Atyám, minden tőlem telhetőt megtettem. Beteljesedett!”
 
Nagyszombat az a nap, amelyen az egyház Krisztus sírban való „pihenését” szemléli a kereszten aratott győzelme után. Nagyszombaton az egyház ismét Máriával azonosul: az egyház egész hite őbenne összpontosul, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, ő az első és tökéletes hívő. A teremtett világot beborító sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, ő remél minden reménytelenség ellenére (vö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában.
 
A húsvétéjszakai nagy virrasztás során pedig újból felhangzik az alleluja, megünnepeljük a feltámadt Krisztust, a világmindenség és a történelem középpontját és célját. Reménnyel eltelve virrasztunk és várjuk az ő visszatérését, amikor a húsvét a maga teljességében feltárul majd előttünk.
 
Néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a lelkünkbe; néha úgy látjuk, hogy „már nincs mit tenni”, és szívünknek nincs többé ereje szeretni… De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Krisztus Isten szeretetének tüzét: fénysugár töri át a sötétséget, és új kezdetet hirdet. Valami elkezdődik a legmélyebb sötétségben. Tudjuk, hogy az éjszaka éppen akkor a legsötétebb, mielőtt megvirradna. De éppen ebben az éjsötétben győz Krisztus, ekkor lobbantja fel a szeretet tüzét. A fájdalom köve elhengeríttetik, és tér nyílik a reménységre. Ez a húsvét nagy titka! Ezen a szent éjszakán az egyház átadja nekünk a feltámadt Krisztus világosságát, hogy többé ne legyen bennünk az a siránkozás, hogy „már nincs mit tenni”, hanem inkább az a reménység, amely megnyílik a jövőt hordozó jelen számára: Krisztus legyőzte a halált, és vele együtt mi is! Életünk nem ér véget a sírt elzáró kő előtt, hanem túllép azon a Krisztusba vetett reménnyel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy a hajnal őrszemei legyünk, akik észre tudják venni a feltámadt Krisztus jeleit, miként az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának hajnalán a sírhoz futottak.
 
Kedves testvéreim, e szent három nap során ne szorítkozzunk az Úr szenvedéséről való megemlékezésre, hanem lépjünk be a titokba, tegyük magunkévá az ő érzelmeit, az ő belső magatartását, ahogyan Pál apostol hív bennünket erre: „Ugyanazok az érzelmek legyenek bennetek, amelyek Krisztus Jézusban voltak.” (Fil 2,5) Ha így teszünk, akkor áldott húsvétunk lesz!

Ferenc Pápa fiatalokkal találkozott a Cracciolo-i tengerparton, Nápolyban, 2015. március 21-én, szombaton
Bianca kérdése
Az összes fiatal nevében köszöntöm: Isten hozta Nápolyban! Szentatya, ön arra tanít bennünket, hogy az apostolnak arra kell törekednie, hogy udvarias, derűs, lelkes és örömteli személy legyen, aki ahol csak van az örömet adja tovább, és ez nagyon érvényes miránk!
Mindazonáltal, noha nagy bennünk a vágy az álmok és a remény után, amely a szívünkben van, gyakran nehéz összeegyeztetni a bensőnkben hordozott keresztény értékeket azokkal a szörnyűségekkel, nehézségekkel és romlásokkal (korrupcióval), amely körülvesz bennünket a hétköznapokban. Szentatya, Istennek ezek között a „hallgatásai” között, hogyan lehet mégis az öröm magocskáit és a remény magvait elvetni, hogy a föld a hitelesség, az igazság, az igazságosság és a valódi szeretet gyümölcsét hozza, azét a szeretetét, amely túlmegy minden emberi határon?
Szentatya válasza
Bocsássatok meg, hogy leültem, de valóban fáradt vagyok, mert ti, nápolyiak jól megmozgattok… 
Isten, a mi Istenünk a szavak Istene, a cselekedetek Istene és a hallgatás, a csendek Istene. A szavak Istene, tudjuk, mert a Bibliában az Isten szavai vannak benne: Isten beszél hozzánk, keres minket. A cselekvés Istene, Isten, aki utánunk megy. Gondoljunk a Jó Pásztor példabeszédére, aki elmegy megkeresni bennünket, a nevünkön szólít, aki jobban ismer bennünket mit mi önmagunkat, aki mindig vár bennünket, aki mindig megbocsát nekünk, aki mindig megért minket a gyengédség gesztusaival. És a csend Istene. Gondoljatok a Biblia nagy csendjeire: például az Ábrahám szívében lévő csendre, amikor fia mellett lépdelt, akit feláldozni készült. Két napon keresztül mentek fölfele a hegyre, de nem mert semmit sem mondai a fiának, még ha a fia, aki nem volt buta, meg is értette volna. És Isten hallgatott. Istennek a legnagyobb hallgatása azonban a Kereszt volt: Jézus megtapasztalta az Atya csendjét, olyannyira, hogy „elhagyatottságnak” mondta. „Atyám, miért hagytál el engem?” És azután következett Istennek az a csodája, az a szava, az a hatalmas cselekedet, ami a Feltámadás. A mi Istenünk a hallgatás Istene is, és vannak Istennek hallgatásai, amelyeket lehet megérteni, ha nem tekintesz a Keresztre. Például, miért szenvednek a gyermekek? Hogyan magyarázod meg nekem ezt? Hol találunk Istennek egyetlen egy igéjét is, amely megmagyarázza, hogy miért szenvednek a gyerekek? Ez Isten egyik nagy csendje. És Isten hallgatását, nem mondom, hogy „meg lehet érteni”, de a közelébe juthatunk Isten hallgatásainak a keresztrefeszített Krisztust nézve, Krisztust, aki meghal, az elhagyott Krisztust, az Olajfák hegyétől fogva egészen a keresztig. Ezek Isten hallgatásai. „De Isten azért alkotott minket, hogy boldogok legyünk” – „Igen, valóban.” De Ő sokszor hallgat. Ez az igazság. Nem vezethetlek félre azt mondván: „Nem, ha te hiszel, akkor minden rendben lesz, boldog leszel, jó sorod lesz, sok pénzed…” Nem, a mi Istenünk hallgat is. Emlékezz erre: a szavak Istene, a cselekvések Istene és a hallgatás Istene is. Ezt a hármat egyesítened kell az életedben. Ez az, amit most mondhatok neked. Bocsáss meg. Nincs más „receptem”.

Márc. 22. MÁRIA
„Honnan is vagyok biztos abban, hogy mindig Jézussal vagyok?” – kérdezte a pápa. „Itt van Mária, aki a Fiát hordozza! Egy pap, egy szerzetes és szerzetesnővér, aki nem szereti a Szűzanyát, aki nem imádkozik hozzá, aki nem mondja a rózsafüzért, aki nem akarja Máriát, annak ő nem adja oda a Fiát. Tehát a központban Jézus mellett ott van az Anyja is! Hiszen ő Anya! Tehát a tanúságtétel közepe Jézus, és mellette egy szép segítség a Szűzanya, aki nekünk adja Jézust.”
- Kedves ROKI népe! Megszívlelendőek Ferenc pápa szavai!

Márc. 8.
...A nagyböjti időben húsvét megünneplésére készülünk, amikor megújítjuk majd keresztségi ígéreteinket. Jézushoz hasonlóan járunk a világban, egész létünket az ő szeretetének jelévé alakítjuk testvéreink, különösen a leggyengébbek és legszegényebbek felé, életünkkel építünk templomot Istennek. Ekképpen „megtalálhatóvá” tesszük őt mindazok számára, akikkel életutunkon találkozunk. Ha ennek az élő Krisztusnak a tanúi leszünk, rengeteg ember rátalál majd Jézusra bennünk, tanúságtételünk által. De tegyük fel magunknak a kérdést, mindnyájan megkérdezhetjük magunktól: az Úr valóban otthon érzi magát életemben? Megengedjük-e neki, hogy „kitakarítsa” a szívünket, és kiűzze belőle a bálványokat, vagyis a kapzsiság, féltékenység, világiasság, irigység, gyűlölet magatartásformáit, a pletykálás és megszólás szokását? Megengedem-e neki, hogy megtisztítsa életemet minden olyan magatartástól, amellyel szembeszállok Istennel, ártok felebarátaimnak és önmagamnak (ahogyan hallottunk ezekről az első olvasmányban)? Mindenki válaszolhat önmagának, csendben, a szíve mélyén. „Megengedem-e, hogy Jézus egy kicsit kitakarítsa a szívemet?” „Ó, atyám – mondhatná valaki –, félek, hogy Jézus megver engem!” Jézus soha nem ver meg! Jézus gyengéden, irgalmasan, szeretettel takarít! Az irgalom az ő takarító módszere. Engedjük, mindnyájan engedjük, hogy az Úr belépjen szívünkbe az ő irgalmával – nem ostorral, nem, hanem az ő irgalmával –, hogy kitakarítsa. Jézus ostora, amelyet velünk szemben alkalmaz, az ő irgalma. Nyissuk ki előtte szívünk kapuját, hadd tisztítsa meg egy kicsit!
Minden szentmise, amelyet hittel ünneplünk, azáltal, hogy magunkhoz vesszük a megfeszített és feltámadt Úr testét, segít bennünket növekedni az Úr élő templomaként. Jézus mindazt ismeri, ami bennünk lakik, így azt az égő vágyunkat is, hogy ő, egyedül ő lakjon bennünk. Engedjük, hogy belépjen életünkbe, családunkba, szívünkbe! A legszentebb Mária, Isten Fiának kiváltságos lakhelye kísérjen és támogasson minket nagyböjti utunkon, hogy újra fel tudjuk fedezni a minket megszabadító és üdvözítő Krisztussal való találkozás szépségét.
.....
Ma, március nyolcadikán köszöntök minden nőt! Minden nőt, akik nap mint nap azon fáradoznak, hogy egy emberségesebb és befogadóbb társadalmat építsenek. Testvéri köszönetemet fejezem ki azoknak, akik ezeregy módon tesznek tanúságot az evangéliumról és dolgoznak az egyházban. A mai nap jó alkalom arra, hogy hangsúlyozzuk, mennyire fontos és szükséges a nők jelenléte az életben. Terméketlen ugyanis az a világ, amelyben a nők félre vannak állítva, mert hiszen a nők nemcsak az élet hordozói, hanem megajándékoznak minket azon képességükkel is, hogy messzebbre látnak, többet látnak, megajándékoznak azon képességükkel, hogy más szemmel látják a világot, hogy kreatívabb, türelmesebb, gyengédebb szívvel érzékelik a dolgokat. Külön imádkozom tehát minden nőért, akik jelen vannak itt, a téren, és valamennyi nőért [a világon], és megáldom őket! Köszöntelek mindnyájatokat!

Ferenc pápa nagyböjti üzenete - 2015
„Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8)
 
Kedves Testvéreim!
A nagyböjt a megújulás ideje az Egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2 Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1 Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atya Isten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek… ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell néznünk.
 
Amikor Isten népe megtér az ő szeretetéhez, megtalálja a választ azokra a kérdésekre, melyeket a történelem folytonosan elé állít. Az egyik legsürgetőbb kihívás, amiről szeretnék beszélni ebben az üzenetben, az a közömbösség globalizációja.
 
A felebarát és Isten iránti közömbösség valós kísértés nekünk, keresztényeknek is. Minden nagyböjtben szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket.
 
Isten nem közömbös a világ iránt, hanem annyira szereti, hogy Fiát adja oda minden ember üdvösségéért. Isten Fiának megtestesülésében, földi életében, halálában és feltámadásában végérvényesen megnyílik a kapu Isten és az ember között, az ég és a föld között. Az Egyház pedig olyan, mint egy kéz, mely nyitva tartja ezt a kaput az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása által, a hitről való tanúságtételen keresztül, amely a szeretetben válik hatékonnyá (vö. Gal 5,6). A világ mégis az önmagába zárkózás és afelé hajlik, hogy becsukja azt a kaput, amelyen keresztül Isten belép a világba és a világ Istenbe. Így a kéznek, vagyis az Egyháznak sosem kell meglepődnie, ha elutasítják, elnyomják és megsebzik.
Isten népének tehát meg kell újulnia, hogy ne váljon közömbössé és ne zárkózzon önmagába. Három szentírási szakaszt szeretnék elmélkedésül ajánlani ehhez a megújuláshoz. 
 
1. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1 Kor 12,26) – az Egyház 
Isten szeretetét, amely megtöri a közömbösségnek ezt a halálos magába zárkózását, az Egyház kínálja fel tanításával és legfőképpen tanúságtételével. Azonban csak arról lehet tanúságot tenni, amit előtte megtapasztaltunk. A keresztény az az ember, aki megengedi Istennek, hogy betöltse őt jóságával és irgalmával, hogy magára öltve Krisztust hozzá hasonlóan Isten és az emberek szolgájává legyen. Jól emlékeztet erre a nagycsütörtöki liturgiában a lábmosás szertartása. Péter nem akarta, hogy Jézus megmossa a lábát, de aztán megértette, hogy Jézus nem pusztán példa akar lenni arra, hogyan mossuk meg egymás lábát. Ezt a szolgálatot csak az tudja megtenni, aki előtte hagyta, hogy Krisztus megmossa a lábát. Csak az lehet „közösségben vele” (Jn 13,8) és ezáltal tudja szolgálni az embert.
 
A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy hagyjuk, hogy Krisztus szolgáljon minket, és így olyanokká váljunk mint Ő. Ez akkor valósul meg, amikor hallgatjuk Isten igéjét, és amikor a szentségekben részesülünk, különösen az Eucharisztiában. Ebben azzá válunk, amit magunkhoz veszünk: Krisztus testévé. Ebben a testben a közömbösség, amely úgy tűnik, oly gyakran hatalmába keríti szívünket, nem talál helyet. Mert aki Krisztusé, az egyetlen testhez tartozik, és Benne az emberek nem közömbösek egymás iránt. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12,26).
 
Az Egyház communio sanctorum (szentek közössége), mert a szentek is részét képezik, és azért is, mert szent dolgok közössége: benne van Isten szeretete, melyet Krisztusban és minden ajándékában kinyilatkoztatott számunkra. Ezek között van mindazoknak a válasz is, akik hagyják, hogy eljusson hozzájuk ez a szeretet. A szentek e közösségében és a szent dolgokban való részesedésben senki sem birtokol csak saját magának, hanem amije van, az mindenkié. És mivel Istenben kapcsolatban vagyunk egymással, a tőlünk távol lévőkért is tehetünk valamit, azokért, akikhez csupán saját erőnkből soha sem tudnánk eljutni, mert velük és értük imádkozunk Istenhez azért, hogy mindannyian megnyíljunk üdvözítő művének.
 
2. „Hol van a testvéred?” (Ter 4,9) – a plébániák és a közösségek
Az egyetemes Egyházról mondottakat meg kell valósítanunk a plébániák és közösségek életében. Meg tudjuk-e tapasztalni az Egyháznak ezeken a színterein, hogy egyetlen testhez tartozunk? Ahhoz a testhez, amely együtt kapja meg és osztja meg, amit Isten ajándékozni akar? Ahhoz a testhez, amely ismeri a leggyengébb, legszegényebb, legkisebb tagjait és gondjukat viseli? Vagy belemenekülünk egy egyetemes szeretetbe, mely elkötelezetten munkálkodik a világ távoli részén, de elfelejtkezik a saját zárt ajtaja előtt ülő Lázárról? (vö. Lk 16,19-31).
 
Ahhoz, hogy megkapjuk és teljességében gyümölcsöztessük mindazt, amit Isten ad, két irányban kell túllépnünk a látható Egyház határain.
 
Először is, az imádságban egyesülünk a megdicsőült Egyházzal. Amikor a zarándok Egyház imádkozik, akkor létrejön a kölcsönös szolgálat és jó közössége, amely elér egészen Isten színe elé. A szentekkel, akik Istenben találták meg teljességüket, részét képezzük annak a közösségnek, amelyben a szeretet legyőzi a közömbösséget. A megdicsőült Egyház nem azért győzedelmes, mert hátat fordított a világban lévő szenvedéseknek és önmagában örvend. Sokkal inkább azért, mert a szentek már szemlélhetik azt és örvendhetnek annak, hogy Jézus halála és feltámadása révén végérvényesen legyőzték a közömbösséget, a keményszívűséget és a gyűlöletet. Amíg a szeretetnek e győzelme nem járja át az egész világot, a szentek mellettünk, földi zarándokok mellett maradnak. Lisieux-i Szent Teréz egyházdoktor meggyőződve írta, hogy a Mennyben a keresztre feszített (Jézus) szeretetének győzelme miatt nem teljes az öröm addig, amíg akár csak egyetlen ember is szenved és gyötrődik a földön: „Nagyon bízom benne, hogy a mennyországban nem leszek majd tétlen, mert az a vágyam, hogy tovább dolgozzak az Egyházért és a lelkekért (vö. 254. levél, 1897. július 14.).
 
Mi is részesedünk a szentek érdemeiben és örömében, és ők is részesednek a mi küzdelmünkben, a béke és kiengesztelődés iránti vágyunkban. A feltámadt Krisztus győzelméből fakadó örömük nekünk erőforrás lehet ahhoz, hogy legyőzzük a közömbösség és a keményszívűség sokféle formáját.
 
Másrészről, minden keresztény közösség arra hivatott, hogy átlépje azt a küszöböt, amely az őt körülvevő társadalommal, szegényekkel, távollevőkkel összeköti. Az Egyház természeténél fogva missziós és nem befelé forduló, hanem minden emberhez szóló küldetése van.
 
Ez a küldetés türelmes tanúságtételt jelent Arról, aki az Atyához akarja vinni a teljes valóságot és minden embert. A küldetés abban áll, hogy a szeretet nem hallgathat. Az Egyház követi Jézus Krisztust azon az úton, amely minden emberhez elvezeti a föld legvégső határáig (vö. ApCsel 1,8). Így felebarátunkban azt a testvért láthatjuk, akiért Krisztus meghalt és feltámadt. Mindazt, amit kaptunk, értük is kaptuk. És ugyanúgy, amivel ezek a testvérek rendelkeznek, ajándék az Egyháznak és az egész emberiségnek.
 
Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy mindazok a helyek, ahol az Egyház valamilyen formában megnyilvánul – különösképpen plébániáink és közösségeink –, az irgalom szigeteivé váljanak a közömbösség tengerében! 
 
3. „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8) – az egyes hívő ember
Egyénileg is érint minket a közöny kísértése. Telis tele vagyunk felkavaró hírekkel és képekkel, amelyek emberek szenvedését tárják elénk, ugyanakkor tejesen tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik. Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség spirálja ne nyeljen el minket?
 
Mindenekelőtt imádkozhatunk a földi és mennyei Egyház közösségében. Ne becsüljük le az olyan sok ember imájának erejét! Szeretném, hogy a 24 óra az Úrért elnevezésű kezdeményezést az egész Egyházban, egyházmegyei szinten is megtartsák március 13-án és 14-én: ez az alkalom éppen az imádság szükségességét hivatott kifejezni. 
 
Másodsorban, segíthetünk a szeretet különféle megnyilvánulásaival, a hozzánk közel vagy tőlünk távol lévő embereknek az Egyház számos karitatív szervezetének köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy kicsi, de konkrét jellel, mely egyben kifejezi a közös emberségben való részesedésünket. 
 
Harmadsorban pedig, a másik szenvedése a megtérésre hív, mert a testvér szükséglete életem törékenységére emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől való függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és elfogadjuk lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk azokban a végtelen lehetőségekben, amelyeket Isten szeretete tartogat számunkra. És ellen tudunk majd állni az ördögi kísértésnek, mely el akarja hitetni velünk, hogy egyedül meg tudjuk váltani magunkat és a világot. 
 
Azért, hogy legyőzzük a közömbösséget és a mindenhatóságra való igényeinket, azt szeretném kérni mindenkitől, hogy ezt a nagyböjtöt „szívünk képzésének” útjaként éljük meg, ahogy XVI. Benedek mondta (vö. Deus caritas est enciklika, 31). Az irgalmas szív nem jelent gyenge szívet. Aki irgalmas akar lenni, annak erős, megingathatatlan szívre van szüksége, mely bezárja kapuit a kísértő előtt, de nyitott Isten felé. Az ilyen szív hagyja, hogy átjárja a Lélek és vigye a szeretet útjain, melyek a testvéreinkhez vezetnek. Alapjában véve szegény szív ez, vagyis ismeri saját szegénységét, és a másik emberért éli életét.
 
Ezért, kedves testvéreim, szeretném veletek kérni Krisztust ebben a nagyböjtben: „Fac cor nostrum secundum cor tuum” – „Alakítsd szívünket a te szent Szíved szerint!” (könyörgés a Jézus Szíve litániából). Akkor erős és irgalmas szívünk lesz, éber és nagylelkű, amely nem hagyja, hogy bezárkózzon, és nem esik bele a közömbösség globalizációjának szédületébe.
 
Ezzel a jókívánsággal biztosítok mindenkit imáimról, hogy minden hívő, minden egyházi közösség gyümölcsözően járja végig a nagyböjti utat, és kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg és a Szűzanya őrizzen meg Benneteket.
 
Vatikán, 2014. október 4. Assisi Szent Ferenc ünnepén - FERENC PÁPA

Febr. 11. GYERMEKVÁLLALÁS,GYERMEKEK
Kedves Fivéreim és Nővéreim, jó napot kívánok!
Miután már elgondolkodtunk az anya és az apa alakjáról, a család témájának szentelt katekézis mai alkalmával a gyermekről, vagy jobban mondva, a gyermekekről szeretnék beszélni. Kiindulási pontunk egy gyönyörű kép lesz, amelyet Izajásnál találunk. Ezt írja a próféta: „Emeld fel tekinteted, és nézz körül: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, leányaidat ölben hozzák. Ennek láttára felderülsz, örömtől dobog és kitágul a szíved” (60,4–5a). Ragyogó ez a kép, azt a boldogságot árasztja, amely a szülők és gyermekek egymásra találásából fakad, akik ettől fogva, az egymás nélkülözése és az egymástól való elszakítottság hosszú időszaka után, együtt haladnak a szabadságot és békét ígérő jövő felé. A zsidó nép ugyanis ekkor még távol volt hazájától.
Szorosan összefügg ugyanis egy nép reménysége és a nemzedékek közötti harmónia. Ezt jól meg kell jegyeznünk! Szorosan összefügg egy nép reménysége és a nemzedékek közötti harmónia. A gyermekek öröme megdobogtatja a szülők szívét és megnyitja a jövőt. A gyermekek jelentik a család és a társadalom örömét. A gyermek nem a fajfenntartásra beprogramozott biológia problémája, de nem is az ember önmegvalósításának valamely módozata. Még kevésbé a szülők tulajdona… Nem! A gyermek adomány, a gyermek ajándék! Értitek? A gyermekek ajándékot jelentenek! 
Mindegyik egyedüli és megismételhetetlen, ugyanakkor összetéveszthetetlenül kapcsolódik saját gyökereihez. Fiú- vagy leánygyermeknek lenni ugyanis – Isten terve szerint – azt jelenti, hogy magunkban hordozzuk egy olyan szeretet emlékét és reményét, amely éppen úgy valósította meg önmagát, hogy egy másik, eredeti és új emberi lénynek adott életet. A szülők számára minden gyermek egyedülálló, másoktól különböző, másoktól eltérő. Engedjétek meg, hogy felidézzek egy személyes családi emléket. Emlékszem, amikor megkérdezték édesanyámat, hogy melyik a kedvenc gyermeke, ezt válaszolta: „Öt gyermekem van, mint az öt ujjam. [Mutatja az öt ujját.] Ha ezt bántják, az fáj nekem. Ha ezt a másikat bántják, az is fáj nekem. Ha bármelyiket bántanák az öt közül, az fájna nekem. Mindegyik gyermek az enyém, de mindegyik különbözik a másiktól, mint az ember ujjai.” Ilyen a család! A gyermekek különbözőek, de mind az ember saját gyermeke.
A gyermekünket azért szeretjük, mert a gyermekünk. Nem azért, mert szép, vagy mert ilyen vagy amolyan, hanem azért mert a gyermekünk! Nem azért, mert ugyanúgy gondolkodik, mint én, vagy mert megvalósítja a vágyaimat. A gyermekünk a gyermekünk: mi adtunk neki életet, de ezt az életet neki szántuk, az ő javát, a család, a társadalom, az egész emberiség javát szolgálja. Innen ered a gyermeklét emberi megtapasztalásának mélysége is, amely lehetővé teszi, hogy felfedezzük a szeretet legingyenesebb oldalát, és ez újra meg újra lenyűgöz bennünket. Ez annak a szépsége, hogy előbb szeretnek bennünket: a gyermekek már megérkezésük előtt szeretve vannak.
Sokszor találkozom itt, a téren kismamákkal, akik mutatják a nagy pocakjukat, és áldást kérnek… Ezek a kisbabák már szeretve vannak, mielőtt a világra jönnének. Ez az ingyenesség, ez a szeretet! Születésük előtt már szeretik őket, és ez olyan, mint Isten szeretete, aki mindig előbb szeret minket. Szeretve vannak, mielőtt bármit is tettek volna e szeretet kiérdemlésére, mielőtt beszélni vagy gondolkodni tudnának, sőt mielőtt világra jönnének! A gyermeklét az alapvető feltétele annak, hogy megismerjük Isten szeretetét, amely ennek az igazi csodának a végső forrása. Minden gyermek lelkébe – bármennyire sérülékeny legyen is – Isten belenyomja ennek a szeretetnek a pecsétjét, és ez az alapja az ő emberi méltóságának. Olyan méltóság ez, amelyet semmi és senki nem pusztíthat el.
Manapság nehezebbnek tűnik gyermekeinknek, hogy jövőjüket elképzeljék. Az apák – erre utaltam az előző katekézisekben – talán a háttérbe húzódtak, a gyermekek pedig bizonytalanabbá váltak, miként haladjanak előre. A nemzedékek közötti jó kapcsolatot megtanulhatjuk mennyei Atyánktól, aki mindnyájunkat szabadon hagy, de sohasem hagy egyedül. Ha hibázunk, ő továbbra is türelemmel mellettünk marad, anélkül, hogy kevésbé szeretne minket. A mennyei Atya soha nem húzódik háttérbe irántunk való szeretetében. Soha! Mindig előttünk halad, ha pedig nem tudna előttünk járni, akkor vár reánk, de sohasem húzódik vissza tőlünk. Azt akarja, hogy gyermekei bátrak legyenek, és előre haladjanak.
A gyermekeknek nem kell félniük attól, hogy egy új világ építésén munkálkodjanak: jogosan vágynak arra, hogy a világ jobb legyen annál, mint amelyet kaptak! De ezt pökhendiség és beképzeltség nélkül tegyék! A szülőknek mindig el kell ismerniük gyermekeik értékét, a gyermekeknek pedig mindig meg kell adniuk a tiszteletet szüleiknek.
A negyedik parancsolat azt kéri a gyermekektől – és mind azok vagyunk! –, hogy: tiszteld apádat és anyádat (vö. Kiv 20,12). Ez a parancsolat közvetlenül a magára Istenre vonatkozó parancsolatuk után következik. Van benne ugyanis valami szent, valami isteni, olyasmi, ami az emberek közötti minden más tiszteletforma gyökerét jelenti. A negyedik parancsolat megfogalmazásakor a Szentírás még hozzáteszi: „hogy hosszú életű légy az országban, amelyet az Úr ad majd neked.” A nemzedékek közötti erős kötelék a jövő, és egy valóban emberséges jövő biztosítéka.
A szüleiket nem tisztelő gyermekek társadalma tisztességtelen társadalom. Ha nem tiszteljük szüleinket, saját tiszteletünket veszítjük el. Az ilyen társadalomnak az a sorsa, hogy kiégett és sóvárgó fiatalokkal lesz teli. De egy olyan társadalom, amely fukarkodik azzal, hogy gyermekeknek adjon életet, amely nem szereti gyermekekkel körülvenni magát, amely főként csak gondnak, tehernek véli, kockázatnak tekinti a gyermekeket, az depressziós társadalom. Gondoljunk csak több ország társadalmára, amelyeket itt, Európában ismerünk: depressziós társadalmak, mert nem akarnak gyermekeket, nincsenek gyermekeik, a születések aránya nem éri el az egy százalékot. Miért? Mindenki gondolja át, és válaszoljon! Ha egy nagycsaládot tehernek tekintenek, ott valami nincs rendjén!
A gyermekvállalásnak felelősnek kell lennie, ahogyan azt Boldog VI. Pál pápa Humanae vitae kezdetű enciklikája is tanítja, ugyanakkor nem lehet azonnal felelőtlen döntésnek nevezni, ha valaki több gyermeket vállal. Önző dolog, ha valaki úgy dönt, hogy nem vállal gyermeket. A szaporodással az élet megfiatalodik és új erőre kap: gazdagodik, és nem elszegényedik! A gyermekek megtanulják, hogyan kell gondoskodni a családról, érettebbé válnak az áldozatvállalással, növekednek képességeik megbecsülésében. A testvéri lelkület örömteli tapasztalata táplálja a szülők iránti tiszteletet és a róluk való gondoskodást, akiket meg kell becsülniük. Közületek, akik itt jelen vagytok, sokaknak van gyermeke, és mindannyian gyermekek vagyunk. Most tartsunk egy perc csendet. Mindnyájan gondoljunk szívünkben gyermekeinkre – ha vannak –, csendben gondoljunk rájuk. Azután mindnyájan gondoljunk szüleinkre, és köszönjük meg az Istennek az élet ajándékát. Elcsendesedve, akiknek vannak gyermekeik, gondoljanak rájuk, és mindnyájan gondoljuk a szüleinkre! [Csendben imádkoznak.] Az Úr áldja meg szüleinket és áldja meg gyermekeiteket!
Jézus, az örök Fiú, aki gyermekké lett az időben, segítsen bennünket, hogy megtaláljuk annak módját, hogy a gyermeklétnek ez az annyira egyszerű és mégis nagyszerű emberi tapasztalata ismét sugározzon. A szaporodás általi gyermekvállalással titokzatosan mindenkinek az élete gazdagodik, ez az élet pedig magától Istentől származik. Ezt a titkot fel kell fedeznünk, legyőzve minden előítéletet, és hitünk által meg kell élnünk teljes örvendezéssel. És mondom nektek: tudjátok, milyen gyönyörű, hogy amikor elhaladok közöttetek, látom az apákat és anyákat, akik áldásra nyújtják gyermekeiket?! Ez szinte isteni mozdulat! Köszönöm, hogy ezt teszitek!

Febr. 3.
Olvassuk az evangéliumot, ahelyett hogy sorozatokat néznénk
Az evangéliumról való napi elmélkedés segít, hogy ráleljünk az igazi reménységre. Ezt emelte ki szentbeszédében Ferenc pápa kedden reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén – tájékoztat a Vatikáni Rádió.
Vegyük mindennap kezünkbe a Szentírást akár csak tíz percre is, hogy beszélgessünk az Úrral, ahelyett hogy tévésorozatokat néznénk, vagy a szomszéddal társalognánk.
Mi a reménység magva? Függesszük tekintetünket Jézusra. Ferenc pápa a Zsidókhoz írt levélről elmélkedve a reményről beszélt. Ha nem hallgatjuk az Urat – mondta –, lehetünk ugyan optimisták, lehetünk pozitív beállítottságúak, de a reményt csak akkor tanuljuk meg, ha Jézusra tekintünk. Ezért fontos a szemlélődő ima. Jó, ha mindennap elimádkozzuk a rózsafüzért, ha beszélünk az Úrral, amikor nehézségünk támad, beszélünk a Szűzanyával vagy a szentekkel. De fontos az úgynevezett szemlélődő ima is, amit csak az evangéliummal a kezünkben végezhetünk.
Hogyan végezhetem a szemlélődő imát a mai evangéliumról?” – tette föl a kérdést a Szentatya, majd így folytatta: „Látom, hogy Jézus a tömegben volt, nagy tömeg vette őt körül. A szakasz ötször is említi a szót: tömeg. De hát Jézus nem pihent? Azt gondolhatnám: mindig csak a tömeggel volt… De élete nagy részét Jézus az utcán töltötte, a tömeggel együtt. Hát akkor nem is pihent? De igen, egyszer – mondja az evangélium – a csónakban aludt, de vihar támadt, és a tanítványok fölkeltették őt. Jézus folyton az emberek között volt. Tehát így nézem Jézust, így szemlélem, így képzelem el Őt. És elmondom Jézusnak mindazt, ami eszembe jut, hogy elmondjam neki.”
Ferenc pápa ekkor maga elé képzelte a jelenetet: a mai evangélium egy beteg nőről beszél, aki a tömegben állva megérinti Jézus ruháját. Jézus nemcsak érti, hanem érzi is a tömeget! Érzi mindnyájunk szíve dobbanását, mindegyikünkét. Valamennyiünkre gondot visel, mindig! Ugyanez történik, amikor a zsinagóga elöljárója  odamegy hozzá, és elmondja, hogy súlyosan beteg a kislánya. Jézus ekkor mindent ott hagy és vele foglalkozik. Tovább vizualizálva a jelenetet a pápa így folytatta: Jézus odaér a zsinagóga elöljárójának házába, ahol az asszonyok sírnak, mert a kislány meghalt. Az Úr azonban nyugalomra inti őket, mire az emberek kinevetik. Itt látszik Jézus türelme – fűzte hozzá a Szentatya. Aztán a kislány feltámasztása után Jézus ahelyett, hogy azt mondaná: „Hajrá, Istenem!”, azt mondja nekik: „Adjatok a kislánynak enni.” Jézus mindig észreveszi az előtte lévő kis részleteket.
A pápa ezután így folytatta: „Amit én csináltam a mai evangéliummal, az a szemlélődő ima: fogom a Szentírást, elolvasom, és beleképzelem magam a jelenetbe; elképzelem, mi történik, és beszélek Jézussal, ahogy a szívemből jön. Ezzel pedig növeljük a reményt, mert szilárdan Jézusra szegezzük tekintetünket. Végezzétek ezt a szemlélődő imát! – De nekem annyi a dolgom! – Akkor csak tizenöt percre vedd a kezedbe a Szentírást, olvass el egy kis szakaszt, képzeld el, hogyan történt, és beszélj róla Jézussal! Így a tekintetedet Jézusra függeszted, és nem egy tévésorozatot nézel például. A füleddel Jézus szavait hallgatod, és nem a szomszéd vagy a szomszédasszony locsogását…”
Így pedig a szemlélődő ima segít bennünket a reményben. Megélni az evangélium lényegét. Mindig imádkozni! – buzdított a pápa. Mondjuk el az imákat, a rózsafüzért, beszéljünk az Úrral, de végezzük ezt a szemlélődő imát is, hogy tekintetünket Jézusra függesszük. Ebből az imából jön a remény. És így keresztény életünk ebben a keretben mozog, emlékezet és remény között.
„Emlékezete a megtett útnak, emlékezete az Úrtól kapott számos kegyelemnek. Remény az Úrra tekintve, hiszen egyedül ő adhat nekünk reményt. Ahhoz pedig, hogy az Úrra tekintsünk, megismerjük az Urat, fogjuk az evangéliumot, és végezzük el ezt a szemlélődő imát. Ma például találjatok tíz percet, tizenötöt, nem többet, és olvassátok az evangéliumot, képzeljétek el, és mondjatok valamit Jézusnak. Semmi többet. És így jobban megismeritek Jézust, a reményetek pedig növekszik. Ne feledjétek, tekintsetek szilárdan Jézusra. Ehhez kell a szemlélődő ima” – zárta kedd reggeli szentbeszédét Ferenc pápa.

Jan. 23. GYÓNÁS
Ferenc pápa: Isten mindent megbocsát és elfelejt
A gyónás nem „ítélet”, hanem „találkozás”. Találkozás azzal az Istennel, aki megbocsátja és minden bűnét elfelejti annak, aki nem fárad bele irgalmát kérni. Ez az alapgondolata Ferenc pápa homíliájának a 2015.január 23-án, péntek reggel bemutatott szentmiséjén a Szent Márta-házban.
Ez Istennek a „munkája”, mégpedig „szép” munka: kiengesztelni. Istenünk ugyanis megbocsát mindenféle bűnt. Mindig megbocsát, és ünnepet rendez, amikor valaki az ő bocsánatát kéri, és mindent „elfelejt”. Ferenc pápa a Zsidóknak írt levél azon szakaszáról elmélkedik, amelyben a szerző nyomatékosan beszél az „új szövetségről”, amelyet Isten a választott néppel kötött. Homíliája pedig szenvedélyes meditációvá válik a megbocsátásról.
Isten mindig megbocsát
A kiengesztelő Isten eldönti: Jézust küldi el, hogy egy új megállapodással helyreállítsa a kapcsolatot az emberiséggel. Ez a megállapodás pedig voltaképpen egyetlen dolgon, a megbocsátáson alapszik. 
A megbocsátásnak sokféle jellemzője van. Mindenekelőtt: Isten mindig megbocsát! Nem fárad bele abba, hogy megbocsásson. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk bocsánatot kérni. Ő azonban nem fárad bele megbocsátani. Péter megkérdezte Jézustól: „Hányszor kell megbocsátanom? Hétszer?” Jézus pedig így válaszol: „Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer.” Vagyis mindig. Így bocsát meg Isten: mindig. Még ha tele volt is életed bűnnel, sok alávaló dolgot követtél is el, de végül – kicsit szánakozva – bocsánatot kérsz, ő azon nyomban megbocsát neked! Ő mindig megbocsát!
Isten mindent megbocsát és elfelejt
Mindazonáltal felmerülhet a kétely az ember szívében: vajon „mennyire” kész Isten megbocsátani. Nos, elég bűnbánatot tartani és bocsánatot kérni. Nem kell semmit sem fizetni érte, mert Jézus már megfizetett értünk. A követendő példa a példabeszédben szereplő tékozló fiú, aki bűnbánóan egy egész beszéddel készül az apjával való találkozásra, ő azonban még szóhoz jutni sem engedi, hanem szorosan magához öleli és magánál tartja.
Nincs olyan bűn, amelyet Isten meg ne bocsátana. Ő mindent megbocsát. Mondhatná valaki: „De, atyám, én nem megyek gyónni, mert annyi gyalázatos dolgot elkövettem, annyi bűnöm van, hogy biztos nem fog megbocsátani.” Nem így van! Nem igaz! Mindent megbocsát. Ha megbánod, minden bűnödet megbocsátja. Amikor… bizony sokszor előfordul, hogy nem is enged szóhoz jutni! Alig hogy elkezdesz bocsánatot kérni, ő már megérezteti veled a megbocsátás örömét, még mielőtt mindent elmondtál volna!
A gyónás nem ítélet, hanem találkozás
Egy másik dolog – sorolja tovább Ferenc pápa Isten megbocsátásának jellemzőit –: amikor megbocsát, Isten ünnepet rendez. Végül pedig mindent elfelejt. Isten számára ugyanis az a fontos, hogy találkozzon velünk. Ezen a ponton Ferenc pápa lelkiismeret-vizsgálatot javasol a papoknak: hogyan viselkednek a gyóntatófülkében. Kész vagyok-e mindent megbocsátani? Kész vagyok-e minden bűnét elfelejteni az illetőnek? 
A gyónás – mondja befejezésül – nem annyira ítélet, mint inkább találkozás. Nagyon sokszor a gyónás csak automatikus felsorolásnak, puszta formalitásnak tűnik: „Ez meg ez, meg ez, meg ez… Akkor ez meg ez, meg ez, meg ez… Mehetsz!” Mechanikus az egész. De ez így nem jó! Hol marad a találkozás? A találkozás az Úrral, aki kiengesztel, magához ölel téged, és ünnepet rendez neked. A mi Istenünk viszont ilyen, annyira jóságos! Meg is kell tanítanunk a gyónást: hogy gyermekeink és fiataljaink megtanuljanak jól gyónni. Ha valaki gyónni megy, az nem olyan, mintha ruhatisztítóba menne, hogy kitisztítson valami foltot. Nem! Azért megyünk, hogy találkozzunk az Atyával, mégpedig azzal az Atyával, aki kiengesztel, megbocsát és ünnepet rendez.

2015. január 11. 
Újszülötteket keresztelt a pápa Urunk megkeresztelkedésének ünnepén
Ferenc pápa szentmisét mutatott be és 33 újszülöttnek kiszolgáltatta a keresztség szentségét január 11-én, vasárnap délelőtt a Sixtus-kápolnában. Arra buzdította a szülőket és keresztszülőket, hogy Isten Szavának világosságában neveljék gyermekeiket.
Isten szava révén növekszünk a hitben
A Szentatya az olvasmányban halottakra hívta fel elsőként a figyelmet, vagyis arra, hogy az Úr szülőként aggódik gyermekeiért: gyermekeinek tápláló élelmet kíván adni. Isten a próféta által így szól: „Miért költitek a pénzt arra, ami nem kenyér, és a keresetet arra, ami jól nem lakat?” (Iz 55,2). Isten olyan, mint egy jó papa és egy jó mama, jó dolgokat akar gyermekeinek adni. És mi ez a tápláló élelem, amelyet ma Isten ad nekünk? Az ő Szava: Szava által növekedünk, Szava révén termünk jó gyümölcsöket az életben, mint ahogy az eső és a hó jót tesz a földnek, termővé téve azt (vö. Iz 55,10-11). Így ti, szülők és ti is, keresztapák és keresztanyák, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik, akkor segítetek majd, hogy ezek a gyermekek jól növekedjenek, ha nekik adjátok Isten Szavát, Jézus evangéliumát – hangsúlyozta a pápa.
Imádkozzunk azokért az anyukákért, akik nem tudnak enni adni gyermekeiknek
Ti, anyukák, tejet adtok gyermekeiteknek – most is, nemde? Ha sírnak, mert éhesek, ugye megszoptatjátok őket? Csak nyugodtan. Adjunk hálát az Úrnak a tej ajándékáért és imádkozzunk azokért az anyukákért, akik – sajnos sokan vannak – nem tudnak enni adni gyermekeiknek. Imádkozzunk és próbáljunk meg segíteni ezeknek az anyukáknak. Tehát az, ami a tej a test számára, az Isten Szava a léleknek: Isten Szava növeli a hitet. És a hitnek köszönhetően teremtett meg bennünket Isten. Ez történik a keresztségben. Hallottuk János apostolt: „Mindenki, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől született” (1Jn 5,1). Gyermekeitek ebben a hitben kapják meg a keresztséget. Ma ez a ti hitetek, kedves szülők, keresztapák és keresztanyák. Az egyház hite, amelyben ezek a kicsinyek megkapják a keresztséget. De holnap, Isten kegyelmével az övék lesz a hit, személyesen mondanak „igent” Jézus Krisztusnak, aki az Atya szeretetét ajándékozza nekünk.
A hit továbbadása nemzedékről nemzedékre
Nagyon fontos, hogy a keresztség beilleszt bennünket az egyház, Isten szent népe testébe – folytatta beszédét a Szentatya.  – És az egymást követő nemzedékek átadják ennek a testnek, ennek az előre haladó népnek a hitet: az egyház hitét. Ez Mária, a mi Anyánk hite, Szent József, Szent Péter, Szent András, Szent János hite, az apostolok és vértanúk hite, amely eljutott egészen hozzánk a keresztség révén. Egy lánc, amely a hitet továbbítja! Ez nagyon szép! Kézről kézre adjuk át egymásnak a hit gyertyáját: nemsokára kifejezzük ezt azzal a gesztussal, hogy a nagy húsvéti gyertyáról meggyújtjuk gyertyáinkat. A nagy gyertya a feltámadt, köztünk élő Krisztust jelképezi. Ti, családok, tőle kapjátok a hit világosságát, amelyet átadtok gyermekeiteknek. Ezt a fényt az egyházban kapjátok, Krisztus testében, Isten népében, amely minden időben és minden helyen halad előre.
Csak az egyházon belül követhetjük Jézus Krisztust
Tanítsátok meg gyermekeiteknek, hogy nem lehet kereszténynek lenni az egyházon kívül, nem lehet Jézus Krisztust követni az egyház nélkül, mert az egyház anya, és Jézus Krisztus szeretetében nevel fel minket.
Imádkozzunk mindennap a Szentlélekhez
A mai bibliai olvasmányokból egy másik szempont is erőteljesen kidomborodik: a keresztségben a Szentlélek szentel meg bennünket. A „keresztény” szó ezt jelenti: fel vagyunk szentelve, mint Jézus ugyanabban a Szentlélekben, amelybe Jézus merült el egész földi léte során. Ő a „Krisztus”, a felkent, a felszentelt, mi, megkereszteltek „keresztények”, vagyis megszenteltek, felkentek vagyunk. Tehát kedves szülők, kedves keresztapák és keresztanyák, ha azt akarjátok, hogy gyermekeitek valóban keresztényekké váljanak, segítsétek őket, hogy a Szentlélekbe elmerülve növekedjenek, vagyis Isten szeretetének a melegében, Szava világosságában. Ezért ne feledkezzetek meg arról, hogy gyakran, mindennap fohászkodjatok a Szentlélekhez – mondta a pápa, majd képzeletbeli beszélgetést rögtönzött homílájában: „– Ön imádkozik, Asszonyom? – Igen! – Kihez imádkozik? – Istenhez imádkozom. – De Isten nem így létezik: Isten egy személy, mivel személyként Atya, Fiú és Szentlélek. – Te kihez imádkozol? Az Atyához, a Fiúhoz, vagy a Szentlélekhez?” Általában Jézushoz imádkozunk, amikor pedig a Miatyánkot mondjuk, az Atyához imádkozunk. De a Szentlélekhez nem annyira imádkozunk... Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a Szentlélekhez, hogy tanítsa meg, hogyan vezessük a családot, a gyermekeket, hogy ezek a gyermekek a Szentháromság légkörében növekedjenek. Éppen a Szentlélek az, aki előbbre viszi őket. Ezért ne feledkezzetek el gyakran, mindennap fohászkodni a Szentlélekhez” – mondta a pápa, majd így folytatta: „Ezt megtehetitek például ezzel az egyszerű imával: „Jöjj, Szentlélek, töltsd el híveid szívét és lobbantsd lángra bennük szereteted tüzét!” Imádkozhatjátok ezt gyermekeitekért, azon túl természetesen saját magatokért is!
Amikor ezt imádkozzátok, érzitek Szűz Mária anyai jelenlétét. Ő megtanítja nekünk, hogy imádkozzunk a Szentlélekhez és éljünk a Lélek szerint, mint Jézus. Szűz Mária, a mi Anyánk, kísérje el mindig gyermekeitek és családjaitok útját. Ámen - Forrás: Vatikáni Rádió

Ferenc pápa január 7-én,
szerdán a VI. Pál teremben tartotta meg az általános kihallgatást és folytatta a múlt héten megkezdett, a családról szóló sorozatát, mely egyben készület is az őszi rendes családszinódusra.
Az egyház liturgiája ezekben a napokban Szűz Mária, Jézus anyja képét állította a szemünk elé – hívta fel a figyelmet a Szentatya. Az év első napja az Isten Anyja ünnepe, amit vízkereszt követ a bölcsek látogatásával. Máté evangélista írja: „Amint beléptek a házba, látták a gyermeket anyjával, Máriával” (Mt 2,11). Az anya pedig, miután megszülte gyermekét, a világnak adja. Ő adja nekünk Jézust, ő mutatja be nekünk Jézust, ő láttatja velünk Jézust.
A családban ott van az anya. Minden egyes ember az anyjának köszönheti az életét és ugyancsak neki köszönheti élete következő időszakát, emberi és lelki alakulását – folytatta a pápa a katekézist. Az anya, jóllehet jelképesen erősen magasztalják – mennyi szép verset, mennyi szép dolgot mondanak róluk költői képekkel –, mégis kevéssé veszik figyelembe a szerepét a társadalomban. Sőt gyakran kihasználják az anyák készségét, akik feláldozzák magukat gyermekeikért, csakhogy „takarékoskodjanak” a szociális kiadásokon.
Megesik keresztény környezetben is, hogy az anyákat nem megfelelően kezelik, és alig hallgatják meg őket.  Az egyház életének közepében mégis ott áll Jézus Anyja. Az anyáknak, akik készek feláldozni magukat gyermekeikért és nem ritkán másokért is, nemde nagyobb figyelmet kellene szentelni!   – hangsúlyozta a Szentatya, hozzátéve: Jobban meg kellene érteni hétköznapi harcaikat, hogy hatékonyak legyenek a munkában, és figyelmesek, gyengédek a családban; jobban meg kellene érteni őket, mire vágyakoznak, hogy kifejezésre juttassák emancipációjuk legjobb és leghitelesebb gyümölcseit. Egy anyának mindig vannak gondjai a gyerekekkel, a munkával. Emlékszem, otthon, ahol öten voltunk gyerekek, az egyik ezt akarta csinálni, a másik azt, szegény anyánk hol ide, hol oda futott, de mégis boldog volt. Olyan sokat adott nekünk.
Az anyák a legerősebb ellenszerei az önző individualizmus elterjedésének. Az egyed, az individuum az, aki nem tud megosztani, az anyák ellenben szétosztják magukat, kezdve attól, hogy befogadnak egy gyermeket, hogy világra szüljék, és aztán felneveljék. Leginkább az anyák azok, akik gyűlölik a háborút, amely megöli a gyermekeiket. Nagyon sokszor gondoltam ezekre az anyákra, akik ilyen levelet kaptak: „Közöljük önnel, hogy a fia elesett a hazáért…”. Szegény asszonyok, hogy szenved ilyenkor egy anya! Ők azok, akik az élet szépségét tanúsítják.
A Szentatya Oscar Arnulfo Romero érseket idézte, aki úgy fogalmazott, hogy „az anyák egyfajta anyai vértanúságot élnek meg”. Egy, a halálosztagok által meggyilkolt pap temetésén a gyászbeszédben mondta, mintegy visszhangozva a vatikáni zsinatot: „Mindannyiunknak készen kellene állni arra, hogy meghaljunk a hitünkért, még akkor is, ha az Úr nem adja meg ezt a kitüntetést. Odaadni az életet, ez nem csak azt jelenti, hogy megölnek, odaadni az életet azt jelenti, hogy adni azt a kötelességben, a csendben, az imádságban, a feladatok becsületes elvégzésével, a hétköznapi élet csendjében, odaadni az életet lassanként. Igen, ahogy odaadja az anya félelem nélkül, a vértanú anyaság egyszerűségével, amikor a méhében fogan egy gyermeket, világra hozza, szoptatja, felneveli, gyengéden ügyel rá. Életet ad neki. Ezek az anyák. Vértanúság.” Igen, az anya nemcsak odaadja a világnak a gyermeket, hanem az életet választja. Mit választ egy anya? Az élet választása azt jelenti, hogy döntést hoz az élet mellett. És ez nagy és szép dolog!
Egy anya nélküli világ embertelen világ lenne, mert az anyák mindig tanúságot tehetnek, még a legnehezebb pillanatokban is, a gyengédségről, az odaadottságról, az erkölcsi erőről – emelte ki a pápa, aki szerint az anyák egyúttal közvetítik a vallási élet legmélyebb értelmét: az imádságban, a vallásos lelkület legelemibb gesztusaiban, amiket a gyermek elsajátít, bele van írva a hit értéke az emberi létezésbe. Ez egy üzenet, amit a hívő anyák képesek átadni, bármi magyarázkodás nélkül is. Az majd később jön, de a hit sarja már itt van ezekben a legelső, értékes pillanatokban. Anyák nélkül nemcsak, hogy újabb hívők nem lennének, hanem maga a hit vesztené el egyszerű és mélységes melegét. Az egyház anya, a mi anyánk! Nem vagyunk árvák! Van anyánk! A Szűzanya, az egyház anyja a mi mamánk! Nem vagyunk árvák! Az egyház gyermekei vagyunk, a Szűzanya gyermekei vagyunk, anyáink gyermekei vagyunk – figgyelmeztetett a Szentatya.
Ferenc pápa ezután köszönetet mondott az anyáknak azért, hogy a családban vannak, és azért, amit ezzel az egyháznak és a világnak adtak. Neked, szeretett egyház, köszönet, hogy anya vagy! Neked Mária, Isten Anyja, köszönet, hogy megmutatod nekünk Jézust. Minden anyát, aki itt van, köszöntsünk tapssal! – fejezte be katekézisét a Szentatya.


Ferenc pápa buszon utazik: :-)
 

Majd kifizeti a szállodai szobáját: :-)
 

 

Ferenc pápa címere és jelmondata



 A címeren kék színű pajzs látható, közepén sárga nappal. Ebben Jézusnak az IHS betűkből álló monogramja olvasható, ami a jezsuita Jézus Társaság címerét idézi. A pajzsot a Szűz Máriát jelképező csillag díszíti és a Szent Józsefet a spanyol egyházi ikonográfiában szimbolizáló, elsősorban olajáról ismert nárdus gyümölcse. A címer háttere a XVI. Benedek által választott korábbi pápai címer elemeit vette át a kontinuitás jegyében.
Ferenc pápa megtartotta eddigi jelmondatát is: a
Miserando atque eligendo
latin idézet a Szent Béda (672-735) angol bencés szerzetes egyik művéből származik és Máté evangéliumára utal (Mt 9,9), amelyben Jézus a bűnös embernek
"megkönyörült és kiválasztotta".

Ferenc, Szent Péter utóda
Róma püspöke péteri szolgálatának megkezdése a közmédiában
Ferenc pápa 2013. március 19-én, délelőtt fél 10-kor szentmisét mutat be a Szent Péter téren,
péteri szolgálatának megkezdésére.
Az ünnepi szertartást az M1 és a Duna World élő adásban közvetíti.


Ferenc pápa március 19-én, Szent József ünnepén lép Szent Péter örökébe. A nézők a jeles eseményt az M1-en és a Duna World-ön követhetik 9.30 órától.
A szolgálata megkezdésére bemutatott szentmise előtt Ferenc felölti az egyházi szolgálatot szimbolizáló pápai palliumot, amely Krisztusra, a jó pásztorra emlékeztet, aki vállára veszi és magával viszi a beteg bárányt. Felhúzza a halászgyűrűt, amely Pétert apostolt, a halászt idézi, akit Jézus az emberek halászául rendelt. A pápa az ő küldetését folytatja.
Az ünnepi alkalomból a Szentatyával a Szent Péter téren több százezer ember imádkozik együtt, és több száz millióan otthon, a képernyők és a rádiók előtt, illetve az internet segítségével követik a szertartást. A péteri szolgálat, a pápaság – amely a katolikus egyház fontos hagyománya – figyelmet kap a testvéregyházaktól és egyházi közösségektől is. A szentmisén a bíborosi kollégium és a katolikus hívek mellett részt vesznek a testvéregyházak és egyházi közösségek képviselői – köztük a keresztény egységtörekvés kivételes jeleként a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka, I. Bartolomaiosz is. Az eseményre számos állam- és kormányfőt várnak a Vatikánba. Velük a pápa a szentmise után, a Szent Péter bazilika konfesszió-oltáránál találkozik.
XVI. Benedek pápa lemondását követően a katolikus egyház bíborosi testülete a pápaválasztó konklávén, 2013. március 13-án este választotta meg az új katolikus egyházfőt. A választás Jorgé Mario Bergoglio argentin bíborosra, Buenos Aires-i érsekre esett, aki Assisi Szent Ferenc után vette föl nevét.
A szentmisét a közmédia közvetíti, a kétórás élő adás szerkesztője Varga Norbert, a műsor moderátora Mucsányi János. Török Csaba püspökkari tv-referens a műsor szakértőjeként működik közre.
Adás: 2013. március 19. (M1, Duna World 9.30)


AZ ESZTERGOM-BUDAPESTI ÉRSEKI FŐHATÓSÁG KÖRLEVELE 2013. IV.
884. FERENC PÁPA MEGVÁLASZTÁSA

A Bíborosok Kollégiuma 2013. március 13-án megválasztotta XVI. BENEDEK pápa utódát JORGE MARIO BERGOGLIO bíboros, Buenos Aires-i érsek személyében, aki megválasztása alkalmával a FERENC nevet vette fel.
Új Szentatyánk 1936. december 17-én született Buenos Airesben ötgyerekes olasz emigráns családban. Diplomát szerzett vegyésztechnikusként. Ezután – papi hivatását követve – a Villa Devoto-i szemináriumba lépett. 1958. március 11-én lett novícius a jezsuita rendben. 1963-ban Chilében humán tanulmányokat folytatott, majd Buenos Airesben szerzett filozófiai diplomát. 1964-től 1965-ig Santa Fében, 1966-ban Buenos Airesben tanított irodalmat és pszichológiát. 1970-ben teológiából is diplomát szerzett. 1969. december 13-án szentelték pappá. Örökfogadalmát 1973. április 22-én tette le. 1972-től 1973-ig novíciusmester, 1973-tól 1979-ig a Jezsuita Rend argentin tartomány¬főnöke volt. 1980 és 1986 között San Miguel szemináriumának rektora és egyidejűleg plébános is volt. Doktori disszertációját Németországban fejezte be 1986 márciusában, ezt követően Córdobában szolgált gyóntatóként és lelkivezetőként.
1992. május 20-án nevezte ki Buenos Aires segédpüspökének és Auca címzetes püspökének II. János Pál pápa, és június 27-én szentelték püspökké. 1997. június 3-án Buenos Aires koadjutor érseke, 1998. február 28-án érseke és a keleti rítusú argentinok ordináriusa lett. 2005. november 8-tól 2011. november 8-ig az Argentin Püspöki Konferencia elnöke volt.
II. János Pál pápa 2001. február 21-én bíborossá kreálta.

Szentatyánk Assisi Szent Ferenc tiszteletére választotta a Ferenc nevet, mivel fontosnak tartja a lényegretörő vallásosságot és a Krisztusban megélt szegénységet.
Teológiai és lelkiségi művei jelentek meg a szerzetességről, az apostoli életről és a reményről. A keresztségről szóló tanítását – magyar fordításban – az Esztergom-Budapest című egyházmegyei lapunkban (7. évf. 3. szám 4. oldal) közöltük.
Szentatyánk megválasztásában a Gondviselés válaszát láthatjuk világunk és Egyhá¬zunk helyzetére. Ferenc pápa különleges Mária-tisztelete már rögtön megválasztása után feltűnt a híveknek. Első útja a Santa Maria Maggiore Bazilikába vezetett, ahol pápai működését a Római Nép Védelmezőjének (Salus Populi Romani), vagyis a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta.
Kérjük hát Számára a Szent Szűz anyai közbejárását, Szent Péter és Pál apostol és minden Szent támogatását!
FERENC pápa legfőbb pásztori szolgálatának megkezdése alkalmából a budapesti Szent István-bazilikában az Apostoli Nuncius úrral és a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjaival ünnepélyes szentmisét tartunk, 2013. március 22-én, pénteken 18.00 órakor. Erre a Magyar Köztársaság vezetőit, a Diplomáciai Testület tagjait, a testvéregyházak és vallási közösségek képviselőit, a főtisztelendő papságot és a kedves testvéreket szeretettel hívjuk és várjuk.

Tartsd meg, Isten Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!
Róma, 2013. március 14-én
† Péter s.k.

bíboros, prímás, érsek
-----------------------------------------------------
EGY PAP benyomásai:
Hadd legyek szubjektív: nekem nagyon szimpatikus az új pápa!
Tetszik
- a természetessége:
első szavai "Testvéreim és nővéreim, jó estét!", a végén azt mondta: "Pihenjétek ki magatokat!"
- a humora:
"Tudjátok, a konklávé kötelessége volt, hogy új püspököt adjon Rómának. Úgy tűnik, hogy bíboros testvéreim a világ végérre mentek érte. Köszönöm a fogadtatást!"
- a spiritualitása:
"Most szeretnék áldást osztani, de egy szívességre kérlek benneteket. Mielőtt a püspök megáldaná a népet, én arra kérlek benneteket, imádkozzatok Istenhez, hogy áldja meg a püspökötöket" és meghajol az emberek előtt, és néma csöndben imádkozik az előbb még ujjongó tömeg!!!!
- egyszerűsége:
megfigyeltem, hogy az az egyszerű ezüst mellkereszt volt rajta, amit püspökszentelése óta viselt. Pedig bizonyára előkészítettek neki pár briliáns köves mellkeresztet is ...

- A liturgia végzésének művészetéről („ars celebrandi”) beszélt a Vatikáni Rádióban, 2005-ben:
„A liturgia művészete fontos. De ez nem egy akadémiai kérdés!”
„Nemcsak a liturgia szabályait kell szem előtt tartani, hanem mindenekelőtt azt, hogy az ünneplés a pap és a hívők hitét tükrözi vissza. A szentmise olyan ünnep legyen, amely elmélyíti az emberek hitét, hogy amikor kilépnek a templomból, feltöltődve és megerősödve érezzék magukat, és vágy ébredjen bennük, hogy a következő vasárnap vagy akár minden nap újra elmenjenek a templomba”!

- Ért a fiatalok nyelvén: érdemes belenézni az alábbi tudósításba, ahogy ifjúsági liturgiát vezet a pápa (még bíboros korában)! 
http://www.youtube.com/watch?v=RwS9umpEkvs
----------------------------------------------------

Ferenc pápa arcmása győzelemhez segítette a San Lorenzót
Az argentin labdarúgó-bajnokság e hétvégi mérkőzésén a Santa Fében a Colón vendégeként szereplő CA San Lorenzo játékosai az új római pápa arcmásával, és Papa Francisco (Ferenc pápa) felirattal a mezükön futottak ki a pályára.

Mindenki szívén viselte a Szentatya sikerét, ő pedig nem maradt adós a hálával )

 A szerdán a katolikus egyház fejévé választott Jorge Mario Bergoglio még Buenos Aires érsekeként lelkes szurkolója volt a San Lorenzónak – olyannyira, hogy tagja is volt az egyesületnek. Erről tanúskodik a 88 235-ös sorszámot viselő tagsági igazolványa.

 „Egyetlen marketingkampány sem tehette volna ismertebbé klubunk nevét, mint az érsekünk pápává választása” – nyilatkozta a La Nación című argentin újságnak az egyesület szóvivője.

A „pápai effektus” a futballpályán is megtette a hatását: a vendégcsapat 1–0-ra győzött, jóllehet egyik játékosának kiállítása miatt a 33. perctől tíz emberrel játszott.

A pillanat fontosságát a hazaiak egyik játékosa, Rubén Ramírez is átérezte: az ő 75. percben bebólintott öngóljával nyert a „pápai” csapat.
------------------------------------------

Milyen ember az új pápa? ---- 2013. 03. 14. 12:31
Az Avvenirében Luigi Geninazzi és Filippo Rizzi beszámoltak Ferenc pápának a szegények, a fiatalok, a nevelés iránti elkötelezettségéről.

Téved, aki gyengeségnek értelmezi az új pápa szelídségét – hangsúlyozzák a szerzők. 2002-ben, az argentin gazdaság összeomlásakor Jorge Mario Bergoglio bíboros kemény szavakkal leplezte le az igazságot: az általánosan eluralkodott korrupció veszélyezteti a nemzet egységét. 2002-ben Argentínában tömegtüntetések zajlottak az utcákon, tereken, a rendfenntartó erők agresszívan közbeléptek. Buenos Aires érseke saját szemével látta akkor az eseményeket az ablakból, és rögtön felhívta telefonon De La Rua elnököt, és kérte, hogy vessen véget a rendőri erőszaknak.

Nem habozott. Ám célja mégsem a hangos szembenállás volt, hanem a csendes tiltakozás. Meghallotta a szenvedők csendes sírását, és nem szorítkozott csupán a szép szavakra. Az egyházmegyei Caritas segítségével azonnal megszervezte a szegények konyháját, segélyeket osztott, és mindenütt ott volt, ahol szükség volt az Egyház anyai, vigasztaló szavára. Felemelte hangját, hogy védje a népet, amelyet a „spekulatív gazdaság perverz és névtelen mechanizmusai nyomorítanak meg”.

A cikk szerzői röviden így fogalmazzák meg az új pápa lelkipásztori hozzáállását: „határozottan a szegények és a kirekesztettek mellett áll, kritikus a hatalommal szemben, de idegen tőle minden ideológiai állásfoglalás, amely osztályharccá redukálná a kereszténységet.” Határozottan elhatárolódik a régi latin-amerikai felszabadítás teológiájától, ugyanakkor nem enged, amikor a leggyengébbek emberi jogainak, társadalmi és gazgasági érdekeinek védelméről van szó.

Józan mértékletesség és lendületes határozottság jellemzi az új pápát. Ő az első jezsuita Szent Péter székében. A szegények iránti aggodalom mellett mindig fontos volt neki a nevelés. Érseki széke elfoglalása után Buenos Airesben azonnal eldöntötte, hogy létrehoz egy neveléssel foglalkozó püspöki vikariátust a fiatalok képzésére. Így nyilatkozott: „Korunk tragédiája, hogy a kamaszok egy olyan világban élnek, amely nem lépett túl a saját kamaszkorán. A fiatalok egy olyan társadalomban nőnek fel, amely nem vár el tőlük semmit, nem neveli őket áldozathozatalra és munkára, nem tudja már, mit jelent a dolgok szépsége és igazsága. Ezért a kamaszok megvetik a múltat és félnek a jövőtől. Az Egyház feladata, hogy újra megnyissa előttük a remény ösvényeit.”

Amikor 2001 februárjában bíborosi rangra emelték, nem akart új stólát vásárolni, átszabatta elődje ruhadarabját. A szabó viccelődött is vele: „Hát, nem épp az Ön mérete, de ez van.” Amikor argentin hívei el akartak utazni a székfoglalási szertartásra, azt kérte tőlük, hogy maradjanak otthon és osszák szét a pénzt a szegények között.

Geninazzi és Rizzi elmondják: Bergoglio bíboros vezércsillaga ezekben az években VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása volt. A Latin-amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CELAM) 2007-es aparecidai találkozója tanulságainak fényében az új evangelizáció útját a missziós lelkület és a konkrét cselekvés síkján határozta meg, és fontosnak tartotta, hogy az Istentől távol élők, főként felnőtt emberek, de a gyermekek is könnyebben hozzájuthassanak a keresztséghez és a szentségekhez.

Fontos lépése volt, amikor 2009-ben az argentin fővárosban létrehozta a barakkvárosok pasztorációjának püspöki bizottságát. Sürgető szükségszerűségnek érezte, hogy az Egyház eljusson az Istentől távoli emberekhez, és ebből fakadóan nem feledkezhetett meg azokról, akik az utolsók voltak Buenos Airesben.

A Biblia buzgó olvasójaként, Szent Ignác Lelkigyakorlatainak mélységig hatoló ismerőjeként mindig arra buzdította az argentin társadalmat, hogy küzdjön a főbűnök ellen, és mindig óvott a szekularizációtól, amely képes eltorzítani az Egyház arcát. Egy interjúban Henri De Lubacot idézte, aki szerint az Egyházra leselkedő legnagyobb veszély a világias felfogás a spiritualitásban. Ez azt jelenti, hogy „magunkat tesszük a középpontba.” A szerzők azzal zárják ismertetésüket, hogy az új pápa minden bizonnyal óvja majd egész nyáját, szeretett Egyházát a lelki elvilágiasodástól.

Magyar Kurír (tzs)